A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – I. rész
A 19. században az európai nagyhatalmak ─ köztük a cári Oroszország ─ egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak a Közel-Kelet térsége iránt, amely területének releváns része ekkor még az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt. Az úgynevezett keleti kérdés lényege az volt, Rostoványi Zsolt megfogalmazásával élve, hogy Oroszország meg tudja-e szerezni az ellenőrzést a hanyatló Oszmán Birodalom ─ I. Miklós cár szavait idézve Európa beteg embere ─ európai területei felett, vagy a többi nagyhatalom meg tudja akadályozni ebben.
Oroszországot három cél vezérelte érdekei érvényesítésében. A legfontosabb, amely már Nagy Péter óta orosz érdek volt, hogy tengeri kijáratot biztosítson a Fekete-tengeren át a Földközi-tengerre, a másik cél pedig vallási indíttatású, nevezetesen Oroszország, mint Bizánc örököse, az Oszmán Birodalom területén élő ortodox keresztények patrónusaként lépett fel. A harmadik motiváció a pánszlávizmus égisze alatt fogalmazódott meg, vagyis az Oszmán Birodalom területén, főleg a Balkánon élő szláv népek képviseletében.[1] Elmondhatjuk tehát, hogy a terület, amelynek keretei között létrejön a majdani Izrael Állam, már a 19. században is az orosz külpolitika egyik fontos tényezőjét alkotta.
Oroszországi zsidók
A zsidóság és az oroszok történetének első jelentős egybekapcsolódása Lengyelország első, 1772-es felosztásához köthető, amikor is több mint százezer zsidó került orosz fennhatóság alá. Majd az 1793-as és 1795-ös végső feldarabolással az Orosz Birodalomhoz további, kb. egymillió fős zsidó közösség került Litvániában, Podóliában és Volhíniában. Jóllehet egy ezidáig több különböző területen élő zsidó közösség egyetlen állam keretei között válhatott egy hatalmas közösséggé, e csoport tagjait mégsem definiálhatjuk úgy, mint egyetlen koherens közösség tagjait.[2]
Az Orosz Birodalom területén élő zsidók jogállásában először a II. Katalin által bevezetett általános igazgatási reformok hoztak érzékelhető változást. 1778-ban a cári Oroszországot tartományokra osztották fel, lakóit pedig különböző kategóriákba sorolták. Így a módosabb zsidókat kereskedőként regisztrálták, illetve befogadták a céhekbe, a többiek pedig polgári besorolást kaptak. 1782-ben a hatóságok úgy határoztak, hogy a kereskedőknek és a polgároknak nem a falvakban, hanem a városokban kell élniük. Ezzel megvetették annak a később egyre hangsúlyosabbá váló követelésnek az alapját, hogy a zsidókat ki kell tiltani a falvakból. Ez a szándék a 19. századi orosz zsidópolitika központi elemévé vált. A konfliktus egyik következményeként született meg 1791 decemberében az a törvény, amely megtiltotta, hogy a zsidók tartósan elhagyják az újonnan megszerzett területeket, és létrehozta az úgynevezett letelepedési övezeteket (lásd a lenti ábrát) (cserta oszedlosztyi), amelyeknek az összterülete kb. 1,2 millió km2 volt. A letelepedési övezetek egészen 1917-ig fennmaradtak.[3]
A letelepedési övezet[4]
I. Sándor cár trónra kerülése után különbizottságot nevezett ki a zsidók státuszának megvizsgálására. Ennek eredményeképpen született az 1804-es rendelet, amely szerint három-négy éven belül a zsidóknak el kellett hagyniuk a falvakat, és eltiltotta őket a haszonbérlettől, fogadók üzemeltetésétől és az alkoholméréstől. Emellett a reformintézkedések közé tartozott az állami iskolák megnyitása és a saját iskolák alapításának engedélyezése, továbbá a zsidó gazdálkodók földhöz juttatása Dél-Oroszországban. A kitelepítés 1807-ben megkezdődött, ezzel párhuzamosan Herszon körzetében mezőgazdasági telepeket hoztak létre. A folyamatot azonban végül leállították, egyrészt kormányzati tisztségviselők tiltakozására, akik szerint már amúgy is túlzsúfoltak azok a városok, ahova a falvakból a zsidókat telepítették volna, másrészt a napóleoni háborúk miatt háttérbe szorult ez a kérdés.[5]
Az 1825-ben trónra lépő I. Miklós cár jóval szigorúbb intézkedéseket hozott elődjénél. 1827-ben létrehozta az úgynevezett kantonista katonai iskolák rendszerét, ahova összegyűjtötték a kiskorú zsidó gyerekeket már 12 éves kortól, és felkészítették őket a katonai szolgálatra, illetve különböző eszközökkel áttérésre próbálták őket kényszeríteni. Innen kikerülve 25 évet kellett szolgálniuk a cári hadseregben. Ezeken az intézkedéseken kívül betiltotta a hagyományos zsidó viseletet, valamint felvette a harcot a héderrel, a zsidó elemi iskolával szemben is.[6]
A cári lobogó
Az I. Miklóst követő II. Sándor cár uralkodása alatt a zsidók helyzete jobbra fordult, köszönhetően a krími háborúban elszenvedett vereség után meghirdetett nagy reformoknak. Az 1840 óta létező zsidóbizottság belátta, hogy az I. Miklós alatt hozott intézkedések nem jártak sikerrel. A bizottság elnöke felhívta az új cár, II. Sándor figyelmét arra, hogy bizonyos korlátozások kifejezetten akadályozzák a zsidóság asszimilációját. Az uralkodó ezért 1856-ban elrendelte a zsidókra vonatkozó valamennyi érvényben lévő rendelkezés felülvizsgálatát, annak érdekében, hogy hozzáigazítsák őket az általános célhoz, vagyis a zsidóság integrálásához az orosz társadalomba. Ezért II. Sándor már 1856. augusztus 26-án eltörölte a kantonista iskolák rendszerét, valamint a zsidóság egyes rétegei jogot kaptak arra, hogy elköltözzenek a letelepedési övezetből. Így az első gildéhez tartozó kereskedők 1859-ben, a tudományos fokozattal rendelkezők 1861-ben, a kézművesek 1865-ben, a leszerelt katonák 1867-ben, illetve a felsőfokú végzetséggel rendelkezők, gyógyszerészsegédek, középfokú végzettséggel rendelkező egészségügyi dolgozók és szülésznők 1879-ben. Emellett állami szolgálatba is léphettek és részt vehettek a városi és területi önkormányzatokban.[7]
II. Sándor cár gárda egyenruhában. A kép érdekessége, hogy 1878 és 1881 között, vagyis az uralkodó halálát közvetlenül megelőző időszakban készülhetett
(Forrás: runuvers.ru)
Ezek az engedmények azonban a zsidó lakosságnak csak egy részét érintették, és nem oldották meg a letelepedési övezetben összezsúfolt, megélhetési lehetőség nélkül maradt zsidó népesség problémáit.[8]Ráadásul az 1870-es és 1880-as évek fordulójától ─ az európai trendnek megfelelően ─ a cári Oroszországban is kialakult és megerősödött a modern antiszemitizmus, amelyet hatványozott mértékben tápláltak azok a változások, amelyek a reformoknak köszönhetően éreztették hatásukat.
Az óhitűek mellett ugyanis a zsidók váltak a tőkés pénzügyi, kereskedelmi és ipari szektor meghatározó szereplőivé. Az orosz vasúthálózat legnagyobb részét például 1850 és 1870 között zsidó vállalkozók építették – közülük is kiemelkedik Samuel Poljakov. A vasútépítés a letelepülési övezetben élő zsidók számára is munkalehetőséget teremtett, mivel részt vettek a vasút technikai és kereskedelmi üzemeltetésében is. Az orosz állam azonban hamarosan átvette a vasútvonalakat és kizárták a zsidóságot az üzletágból.[9]
Emellett az 1860-as, 1870-es években jelentősen megnőtt a zsidó származású diákok aránya a gimnáziumokban (1865-ben 3,3%, 1880-ban viszont már 12%) és az egyetemeken (1865-ben 3,2%, 1880-ban 8,8%) is. Ebben az előremutató változásban természetesen annak a gyors népességnövekedésnek is szerepe volt, amely a század folyamán végbement, és amelynek köszönhetően 1897-re már 5 millió zsidó élt az Orosz Birodalom területén. Ezek a zsidóság számára pozitív változások azonban a közvéleményben, a sajtóban ellenérzéseket váltottak ki. Jól tükrözi ezt a Novoje Vremja című újság 1880. március 23-i, Ivan Akszakov által jegyzett cikke, mely a címoldalon jelent meg „Jön a zsidrák!” címmel. A cikk azt állította, hogy a zsidók arra törekszenek, hogy minél több kulcspozíciót szerezzenek meg a társadalomban.[10]
Szalay Gábor
A cikk második része ide kattintva érhető el.
[1] Rostoványi Zsolt: A Közel – Kelet története. Kossuth Kiadó. Bp. 2011. 33. (Továbbiakban: A Közel-Kelet története); Vaszilij Kljucsevszkij: Az orosz történelem. In: Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Ljubov Siselina ─ Gazdag Ferenc. Zrínyi Kiadó. Bp. 2004. 64., 69. (Továbbiakban: Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény
[2] Alekszandr I. Szolzsenyicin: Együtt. I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban. Allprint Kiadó. 2004. 37., 51. (Továbbiakban: Együtt. I.);Eli Lederhendler: Did russian jewry exist prior to 1917? In: Jews and jewish life in Russia and the Soviet Union. Szerk: Yaacov Ro’i. 1995. 16.
[4] Herman Rosenthal; J. G. Lipman; Vasili Rosenthal; L. Wygodsky; M. Mysh; Abraham Galante (1905) „Russia” In The Jewish Encyclopedia: Vol. 10. Philipson – Samoscz. New York. Funk & Wagnalls
[5] Együtt. I. 76.; A zsidó nép története. 37.
[6] Gennagyij V. Kosztircsenko: Tajnaja polityika Sztalina. Vlaszty i antiszemityizm. Moszkva. 2003. 28. (Továbbiakban: Kosztircsenko)
[7] Kosztircsenko. 29.; A zsidó nép története. 100.; Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell”. In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. Szerk.: Krausz Tamás – Barta Tamás. Ruszisztikai Könyvek XXXIX. Russica Pannonicana. Bp. 2014. 35. (Továbbiakban: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein)
[8] A zsidó nép története. 100.
[9] Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. 36.; A zsidó nép története. 77.
[10] Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 36.
*
A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – II. rész
A zsidókkal szembeni orosz magatartás meghatározó mértékben akkor változott meg, amikor 1881 márciusában a Narodnaja Volja tagjai meggyilkolták II. Sándor cárt, és III. Sándor került a trónra. Szliozberg megemlíti, hogy a merényletre Purim ünnepének előestéjén került sor, ami egyáltalán nem volt biztató a zsidóság jövőbeli kilátásait nézve.
A tanítója, Pobjedonoszcev hatása alatt álló III. Sándor nyilatkozata és a gyilkosság között eltelt kb. két hónapban került sor a zsidó írók által déli viharoknak nevezett zsidóellenes zavargásokra, amelyek Jelizavetgrádban kezdődtek és április közepére elérték Kijevet is.[1] Az 1881 tavaszán és nyarán lezajlott pogromok száznál is több zsidó közösséget sújtottak, az egyik legsúlyosabb május elején történt Odesszában. A bandákba tömörült városi és paraszti csőcselék nagyrészt a fosztogatást tűzte ki célul, feltörték és kirabolták a zsidók házait és üzleteit, azonban gyilkosságokra is sor került, tehát nemcsak úgynevezett száraz pogromokról van szó. A hatóságok pedig tehetetlennek és egyúttal közömbösnek is mutatkoztak, vagy még közre is működtek. A hadsereg egységei is számos alkalommal csak tétlenül szemlélték az eseményeket.[2]
Oroszországi zsidóság helyzetének ábrázolása a századfodulón
A pogromok miatt bontakozott ki a modern kor első bevándorlási hulláma ─ az első alija ─ Palesztina területére; 1903-ig több hullámban kb. 25 ezer zsidó érkezett orosz területekről a Szentföldre.[3] A kivándorlás támogatása céljából két mozgalom is alakult az Orosz Birodalomban. Az egyik a Bilu, a másik a Hovevé Cion, azaz Cion Szerelmesei. Utóbbi alakuló kongresszusa 1884-ben volt Katowicében. Elnöke, Júda Leib Pinszker a jelenlévőknek a Palesztina földjére való visszatérés fontosságát hangsúlyozta. Mind a két szervezet a Palesztinába való kivándorlást, az ottani földművelést, valamint a települések építését szorgalmazta. A más lehetőséget nem látó, és ezért útra kelő orosz zsidók azonban Palesztina helyett inkább az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába, Nyugat-Európába és Dél-Afrikába mentek. Számszerűsítve látható az igazán szignifikáns különbség: míg 1881 és 1914 között kb. 1,7 – 2 millió zsidó hagyta el a cári Oroszországot, addig Palesztinába csak kb. 25 ezer vándorolt ki. Ennek ellenére a palesztinai zsidóság körében egyre erősödött a nemzeti összetartozás, amit jól mutat, hogy 1889-ben a litvák Eliézer Ben Jehúdá egy csoportot alakított, hogy meghonosítsák a héber nyelvet az élet minden területén. Később egy bizottságot is alakítottak céljaik eléréséhez.[4]
A zsidósággal szembei orosz túlkapások ellen tiltakozó brit ábrázolás 1904-ből
Az 1870-es évek második felében útnak indult a zsidó szocialista mozgalom, és megkezdődött a munkások szervezett küzdelme létfeltételeik javításáért. Ehhez csatlakoztak az orosz zsidó munkások is. A zsidó munkásmozgalom tagjai között azonban gyorsan elterjedt az az elképzelés, miszerint általában a zsidóság, illetve konkrétan a zsidó munkásság érdekei nem feltétlenül egyeznek meg más csoportok érdekeivel, ezért külön szervezetre van szükségük céljaik eléréséhez.[5] Ennek eredményeképpen 1897. október 7–9 között Vilnában 13 delegált részvételével létrehozták az Oroszországi, Lengyelországi és Litvániai Általános Zsidó Munkásszövetséget, a Bundot.
A Bund fontos szerepet játszott abban, hogy 1898 márciusában Minszkben megalapították az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot. Az OSZDP-nek maga a Bund is a részévé vált, nem kis szerepet játszva annak működésében. Az alapítás helyszíne is szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen Minszk a letelepedési övezetben található, ahol a Bund helyi szervezete egy nyomdát is az OSZDP rendelkezésére bocsátott kiadványai nyomtatásához. Minszkben arról is megállapodtak, hogy a Bund, bár belép a pártba, továbbra is autonóm szervezetként funkcionál, és minden kérdésben megőrzi döntési függetlenségét, különösen akkor, ha a zsidó proletariátusról van szó.[6]
1901 májusában került sor a Bund negyedik kongresszusára a mai Lengyelország északkeleti részén található Bialystokban. A konferencia mérföldkőnek számít abból a szempontból, hogy olyan határozatot fogadtak el, miszerint felveszik követeléseik közé Oroszország átalakítását teljes nemzeti autonómiával rendelkező nemzetek föderációjává. A konferencia kinyilvánította, hogy a nemzet fogalma a zsidó népre is érvényes, azonban a résztvevők nem követelték a nemzeti autonómia azonnali megvalósítását a helyi viszonyokra hivatkozva, illetve hogy a proletariátus osztályöntudata ne szenvedjen csorbát.[7]
Vlagyimir Iljics Uljanov
A témával kapcsolatban 1903 februárjában Lenin is megszólalt az Iszkrában publikált cikkében. Elvetette a Bund szeparatista felfogását, amely magát a zsidó munkásság kizárólagos képviselőjének tekintette, mivel szerinte az orosz munkásokkal való együttműködés keretei között lehetett csak felvenni a harcot az antiszemitizmus ellen. Az 1903 áprilisi kisinyovi pogrom után pedig arról értekezett, hogy az értelmiség bizonyos köreinek és a kormány kiemelkedő tagjainak együttműködése nélkül a pogrom nem is valósulhatott volna meg.[8]
A tüzet csak tovább szította, hogy ebben az időben látott napvilágot a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, amely egyfajta zsidó összeesküvést vizionált, melynek célja a világuralom. Mint később kiderült, a jegyzőkönyveket a cári titkosrendőrség, az Ohrana készítette, tehát semmi valóságtartalma nem volt. Erről tájékoztatták a cárt, II. Miklóst is, ennek ellenére a mű lassan terjedni kezdett, hatalmas károkat okozva a zsidóságnak.[9]
II. Miklós cár 1909 körül (Forrás: royalcollection.org)
Lenin a pogromokban a felbomló önkényuralom, a meggyengülő államrend megnyilvánulását látta, amelyet a hatalom tudatosan gerjeszt saját céljai érdekében. Ezért is hangsúlyozta, hogy a zsidó munkásság számára nem megoldás a Bund szervezeti különállása, a cionizmus – amely ráadásul a zsidó proletariátus kulturált erőit vonja el a forradalmi harctól egy utópisztikus törekvés jegyében – pedig mégannyira sem. A Bunddal való vita az 1903-as kongresszuson csúcsosodott ki, amikor világossá vált, hogy a szervezeti egység fontosabb a nemzeti különállás szabadságánál, ezért a kongresszus határozata kimondta: a fennálló helyzet egyértelmű a Bundnak az OSZDMP-ből való kiválásával.[10]
Pjotr Sztolipin (Forrás: loc.gov)
A történteket azonban még nem nevezhetjük teljes szakadásnak, hiszen az első orosz forradalom évében, 1905-ben a Bund, a bolsevikok és a mensevikek közös akcióba kezdtek, hogy pénzt gyűjtsenek a fegyverkezésre. Ebben az időben egyébként már egy kifejezetten faji ellenségkép élt az orosz társadalom radikális beállítottságú köreiben a korábbi sajtókampányoknak, a titkosrendőrségi hamisítványoknak és az úgynevezett „antiszemita internacionálénak” köszönhetően.[11]
Mindezt tetézte még az is, hogy 1904-ben kitört az orosz-japán háború, amelyben megsemmisítő vereséget szenvedett a cári birodalom. Az eddig is ellenséges sajtó a japánok iránti szimpátiával és bomlasztó forradalmi agitációval vádolta a zsidókat. A forradalmi hangulat, valamint a sztrájkok és tüntetések megzabolázására a belügyminisztérium arra törekedett, hogy az indulatokat egy meghatározott irányba terelje, ami egy 1905. október 17-i manifesztummal, a cár által kiadott első orosz alkotmánnyal sikerült, amikor is a régi rend hívei úgy érezték, hogy győzött a forradalom. Ezután került sor az októberi pogromoknak nevezett szörnyű eseményekre. Október 18-a és 29-e között a birodalom 660 városában és községében a hivatalos adatok szerint 810 ember halt meg és 1770 sérült meg. A rendszerváltás utáni új orosz történetírás azonban 1622 halottról és 3544 sebesültről beszél, ebből 711 halott és 1207 sebesült volt a zsidók aránya. A pogromokról összességében megállapítható, hogy azok hatóságilag szervezett, illetve gazdaságilag motivált, valamint részben spontán akciók voltak, amelyekben az ekkor párttá szerveződő feketeszázasság támogatói is részt vettek. A forradalmi hangulat végül Pjotr Sztolipin, a Minisztertanács elnökének vezetése alatt lenyugodott. Reformterveinek végrehajtásában azonban egy tragédia megakadályozta. 1911 szeptemberében ugyanis a zsidó származású anarchista, Dmitrij Bogrov Kijevben lelőtte. A forradalom után egyébként viszonylag nyugalmas évek következtek, mígnem 1911-ben egy Andrej Juscsinszkij nevű 10 éves kisfiú brutális kegyetlenséggel történő meggyilkolása kapcsán újjáéledt a vérvádelmélet és a pogromhangulat. A gyilkossággal a zsidó származású téglagyári munkás művezetőt, Mendem Bejliszt vádolták. Bár hamar kiderült, hogy nem lehetett köze a bűncselekményhez ─ fel is mentették, és később Palesztinába, majd az Egyesült Államokba vándorolt ki ─, a Volga vidékén mégis úgynevezett szurkos pogromokra került sor a Bejlisz-ügy reflexiójaként.[12]
Szimon Petljura (Forrás: wikipedia.org)
Az első világháború kitörésével a zsidók helyzete egyre rosszabbá vált. A keleti front hadműveletei a letelepülési övezet területén zajlottak, és mivel a hatóságok a zsidókat az ellenség kémeinek tartották, hozzáláttak kitelepítésükhöz Galíciából és Bukovinából. A zsidóság hűtlenségére hivatkozva 1915. július 5-én minden héber nyelvű publikációt betiltottak, ami radikális intézkedés volt, tekintve, hogy a zsidó népesség döntő többsége nem ismert más nyelvet. A zsidó kitelepítések olyan méreteket öltöttek, hogy végül ─ bár csak ideiglenesen ─ megengedték nekik, hogy a nagyvárosokat kivéve a belső orosz területeken is letelepedjenek.[13]
Középen Nyesztor Mahno (Forrás: wikipedia.org)
Az 1917-es októberi forradalom azonban változást hozott a zsidókkal szembeni politikai magatartást illetően. A forradalmi kormány már fennállása kezdetétől kénytelen volt foglalkozni a zsidók problémáival, mivel felismerte, hogy egyrészt maga a háború, és az antiszemitizmussal átitatott felső katonai vezetés a felelős a zsidók elleni erőszakos cselekményekért. Másrészt az evakuált zsidókkal együtt a gyáripart is áttelepítették az érintett körzetekből Oroszország belsejébe, valamint az aktív zsidó értelmiség is megjelent a városokban. Leninék hatalomra kerülésüktől felléptek az antiszemitizmus ellen, bár nem szabad megkerülnünk azt a tényt sem, hogy 1918 folyamán a Vörös Hadsereg egyes alegységei is hajtottak végre pogromokat. Ennek ellenére kiemelendő, hogy a szovjetek II. összoroszországi kongresszusán 1918. november 8-ról 9-re virradóra elfogadott dekrétumban elítélték a zsidók elleni, és egyáltalán bármilyen, pogromokat. A moszkvai szovjet is rendeletet bocsátott ki április 28-án Az antiszemita pogromagitációról Moszkvában és Moszkva területén. A Népbiztosok Tanácsa pedig 1918. július 27-én adta ki Az antiszemita mozgalom gyökeres kiirtásáról nevet viselő dekrétumát. A határozat törvényen kívül helyezte azokat a személyeket és szervezeteket, akik pogromagitációt folytatnak, illetve megállapította, hogy az antiszemitizmus a leghatékonyabb eszköz volt az ellenforradalom számára, hogy tömegtámaszra leljen, ami megnyilvánult a papság feketeszázas antiszemita agitációjában. Mindazonáltal 1918-tól a polgárháború európai területeken való 1920-as befejeződéséig számos pogromra került sor. Ennek a ─ Soát megelőzően legsúlyosabb ─ népirtásnak egyes adatok szerint akár 200 ezer áldozata is lehetett.[14]
Szemjon Bugyonnij marsall (Forrás: wikipedia.org)
A polgárháború ideje alatt elkövetett 1236 zsidók elleni erőszakos cselekményből 887 öltött tömeges méreteket. A pogromok többsége, 40 százaléka azoknak a kezéhez tapad, akik az Ukrajnai Népköztársaság Direktóriuma nevében Szimon Petljura vezetésével követték el ezeket a cselekményeket. A pogromok negyedét a Nyesztor „Batyko” Mahno és Nyikifor Grigorjev nevével fémjelzett csoport követte el, illetve 232 esetben Anton Gyenyikin tábornok egységei voltak a bűnösek. Nem elhanyagolható számban ─ 106 ─ pedig a híressé, vagy inkább hírhedté vált Szemjon Bugyonnij vezette 1. lovashadserege ─ a vesztes Varsó alatti ütközetből visszavonulva ─ volt a „kivitelező”. Az egységgel kapcsolatos történéseket nagyszerűen örökítette meg az odesszai születésű zsidó író, Iszaak Babel (lásd: 9. ábra) Lovashadsereg című művében.[15]
Iszaak Babel, a Lovashadsereg írója (Forrás: svoboda.org)
Szalay Gábor
[2] A zsidó nép története.
[3] A Közel – Kelet története. 60.
[4] Martin Gilbert: Izrael története. Pannonica Kiadó. 6., 9. (Továbbiakban: Izrael története); Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 37.; A litvákokról lásd: Bojtár Endre: A litvákok. (Hogyan tűnnek el a zsidók?). In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. 63.
[5] A zsidó nép története. 188.
[7] Sara Bender: The jews of Bialystok. During world war II and the holocaust. Brandeis University Press. 2008. 12.; A zsidó nép története. 189.
[8] Krausz Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó. Bp. 2008. 325. (Továbbiakban: Lenin)
[9] A Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről, illetve annak hamisítvány voltáról és utóéletéről lásd: Vlagyimir Burcev: A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány.(Racskovszkij fabrikálta, és Hitler tette világhírűvé A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit). Múlt és Jövő Könyvek. Bp.
[11] Uo. 330.; Bebesi György: Az orosz pogromtradíciók és a pusztító tömegrohamok az első orosz forradalomban. In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 52. (Továbbiakban: Bebesi)
[12] Bebesi. 50., 53., 61.; Kosztircsenko. 35 – 36.
[13] A zsidó nép története. 166.
[14] Kosztircsenko. 55.; Lenin. 335., 337.
[15]Kosztircsenko. 56 – 57.; http://mek.oszk.hu/03700/03773/03773.htm#1. Megtekintve: 2015. március 17.; Babelről és a Lovashadsereg keletkezési körülményeiről nyújt részletes elemzést: Gereben Ágnes: Iszaak Babel ismeretlen naplója. Egyéniség és alkotás sorozat. Akadémiai Kiadó. Bp. 1989.
|
