Andrew Luck, napjaink NFL-jének egyik legjobb quarterbackje több mint egy héttel ezelőtt megelégelte, hogy a válla, a veséje, a bokája, a térde, illetve úgy egyáltalán a teste nem engedi, hogy kihozza a maximumot profi pályafutásából, és 29 évesen úgy döntött, befejezi. Nem kér többet a sérülés, fájdalom, rehabilitáció négy éve folyamatos körforgásából. Nora Mörk – ugyancsak a napokban – keresztszalag-szakadást szenvedett, kilencedik alkalommal is kés alá feküdt, de a CSM Bucuresti jobbátlövője hallani sem akar róla, hogy 28 évesen abbahagyja a kézilabdát, minden szinten teljes erővel akar játszani. Kari Aalvik Grimsbö, a norvég női kézilabda-válogatott és a Győri Audi ETO KC 34 éves kapusa térdműtétjéből lábadozva újfent megerősítette, hiába a csábító világbajnoki arany, decemberben nem lesz ott Japánban, mert fizikailag csak „egycsapatos” terhelésre tartja magát alkalmasnak.
Három, a saját terepén világklasszis sportoló, három eltérő gondolkodásmód a sérülésekkel, illetve azzal összefüggésben a sportolói pályafutással kapcsolatban. És ha ehhez hozzáteszem, hogy a döntése miatt Luckot erősen pfujolta az Indianapolis Colts közönsége, Mörk esetében mindenki a visszavonulást javasolja, Grimsbőnél pedig minden pályán töltött percnek lehet örülni, akkor azt is láthatjuk, a szurkolók mennyire eltérően gondolkoznak ugyanarról az esetről. Az egyik oldal valahol az életével játszik, a másik pedig a pénzével és a szórakozásával. Hiszen például a Coltsnál végre összeraktak egy bajnokesélyes csapatot, minden fronton (jegy- és bérleteladás, merchandising) ömlött a pénz a kasszába, erre a fő pillér kidőlt, és az a drukker, aki addig azt hitte, playoffba igyekvő csapat meccsére váltott beugrót, alighanem az NFL szuterénjébe tartozó együttes találkozóira mehet majd csak ki.
A szurkolói oldalba nem szeretnék és nem is érdemes belemenni, hiszen az „kismillió” változótól függ (a pénztárca vastagságától az egyéni attitűdig nagyon sok minden befolyásolja-befolyásolhatja), a sportolói szegmens viszont sokszor feltáratlan területekre visz el. Nyilván nem Luck, Mörk vagy Grimsbö esete az első ezen a téren. Sandy Koufax, a hatvanas évek baseball-legendája (négy World Series-győzelem, három, a szezon legjobb dobóját megillető Cy Young-díj, egy MVP-cím) például Lucknál csupán egy évvel idősebben, 30 esztendősen hagyta abba, mert a könyöke ennyit engedélyezett neki. Mike Bossy, a nyolcvanas évek elején az NHL-ben abszolút meghatározó New York Islanders szupersztárja (1.5 pontos meccsenkénti átlag, kilenc idényben is legalább 50 gól) ugyancsak 30 évesen lépett le, pedig ha még úgy hét esztendőt enged neki a sors, és hozza az 50 gólos évadokat, Wayne Gretzky (igen, a The Great One) 894 gólos csúcsát is megdönthette volna. Jao Ming, az NBA egyik első külföldi szupersztárja, kínai felvirágoztatója megint csak 30 esztendősen elégelte meg, hogy a lába folyton keresztbe tesz neki. Ken Dryden, a Montreal Canadiens zseniális kapusa viszont öt Stanley-kupa-győzelem után, 32 évesen látta be, a rá nehezedő nyomásra (amiről egyébként The Game címmel könyvet is írt) már nincs szüksége, ráadásul volt egy sor B-terve is (író lett, sportvezető és politikus is), így inkább másik életet választott.
A színről történő önkéntes és a kényszerű lelépésre is lehetne sorolni a példákat (oké, az utóbbira sokkal tovább), ami viszont biztos, hogy sokkal kevesebben vannak felkészülve a befejezés utáni hogyan továbbra, mint azt bárki is gondolná. Brit és ausztrál felmérések szerint az átlag kezdő profi sportoló úgy gondolkodik, az ő pályafutása bizony sohasem ér véget. Ugyanő hét-nyolc évvel később rádöbben, ja, de mégis. És amikor felharsan az utolsó sípszó, elkezdődik az utazás az ismeretlenbe. Még ha vannak olyan járt utak is, mint az edzősködés, a szakkommentátorkodás vagy a vállalkozói lét (feltéve, hogy sikerült jól sáfárkodni a megkeresett összeggel) felé vezető ösvény, a kihívás általában túl nagy lesz. „Sportolóként mindig a fejed felett lebeg a sérülés veszélye, ami véget vethet a pályafutásodnak. Fontos tudni, mi várhat rád, és mindig kell egy menekülő útvonal – mondta Helen Ferguson sportpszichológus. – A versenyzők széles körű kihívással és nyomással találkoznak, sőt – különösen a férfiak – még stigmát is viselnek, hogy erősek és kemények, semmi sem okozhat gondot nekik, és úgy kell viselkedniük, hogy semmiféle gyengeséget sem mutathatnak. Ezzel pedig veszélyes vizekre érkeznek, hiszen a médiában élik az életüket, és kérdés, azon keresztül miképp látszanak ők maguk, ha például segítséget kérnek.”
Az állítást alátámasztja, hogy a BBC, a brit közszolgálati média a Brit Nemzetközösségben élő 800 profi sportoló megkérdezésével közvélemény-kutatást végzett, és a válaszadók mindössze 20 százaléka fogalmazott úgy, hogy nem félt a „nyugdíjba vonulástól”. Ugyanakkor 40 százalékuk bevallotta, mentális és érzelmi problémák léptek fel náluk a befejezést követően, több mint 50 százalékuk pedig öt éven belül anyagi problémákkal szembesült. Kelly Holmes, Athén kétszeres olimpia bajnoka (800 és 1500 méteres síkfutás) névvel is vállalta a véleményét, és elmondta, mi volt a legnagyobb problémája a 2005-ös búcsút követően: „A legfontosabb, hogy úgy éreztem, elvesztettem az identitásomat és a céljaimat. Hirtelen eltűnt a rendszer az életemből, eltűntek azok az emberek, akiket felhívhattam, hogy most mit kell csinálni. Fogalmam sem volt, mit akarok tenni, hol akarok lenni, így lettem lassan depressziós.” Mark Hunter olimpiai bajnok evezős kiegészítése: „Nem számít, mennyire voltál jó, mennyi pénzt kerestél – meg kell tanulnod együtt élni azzal, hogy elvesztek a céljaid. A sportolók azt gondolják, mindenki mindig törődik majd velük, de ez csak addig igaz, amíg csúcsszinten teljesítesz.”
A burok, amelyben a versenyző él, addig véd, onnantól kezdve elenged. Ez nem csupán egyéni sportolókra jellemző, hanem csapatokban játszókkal is összefüggésbe hozható. Az ausztrál futball (nem azonos a labdarúgással!) vezető testülete kimutatta, visszavonuló focistáik 45.2 százaléka nagyon nehezen találja meg a számítását a búcsút követően, csaknem 20 százalékuknál mentális problémák jelentkeznek. Vagy vegyük minden idők egyik legjobb bokszolója, Sugar Ray Leonard példáját, aki többször abbahagyta a bunyót, aztán meggondolta magát. „Semmi sem tett elégedetté a ringen kívül. Az életben semmi sem hasonlítható össze az érzéssel, hogy világbajnok vagy, hogy a diadalod pillanatában felemelik a kezed, és ezrek, milliók ünnepelnek” – jelentette ki az öt súlycsoportban vb-övig jutó ökölvívó.
A problémákkal itthon és külföldön sem mer mindenki őszintén szembenézni, az alkohol, a drog, sőt az öngyilkosság sokkal egyszerűbb kiútnak tűnik. Az első kettőt sem tartom normálisnak, azt főképp nem, hogy valaki elmaradt olimpiai arany (Jelena Ivascsenko cselgáncsozó nem nyert a 2012-es olimpián, egy évre rá emiatt vetett véget az életének) vagy egy pályafutás/idény végét jelentő sérülés (mint Kenny McKinley, a Denver Broncos elkapója esetében 2010-ben) miatt végezzen magával. Jóllehet ma már egyre több szervezet indít mentális egészségtudatossági programot, pályamódosító tanácsadást vagy működtet 24 órás ügyfélszolgálatot (mint az angol profi labdarúgók szervezete, amelynél száz ember csak ezen a projekten dolgozik), ez talán már olyan fázis, amikor inkább a tűzoltáson, mintsem a megelőzésen van a hangsúly.
Néhány évvel, évtizeddel fiatalabban könnyebben menne, csak a hangsúly akkor még máson van.
