|
Kozma Andor:
A karthagói harangok
A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képnek,
Pedig verekedő, vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon, beforradt sebhelyek:
Kemény, hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik fél keze, fél lába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy fél éve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Ismét katedráján a hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Im, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.
...S a dicső Karthágó – mondja a professzor –
Végső diadalra keseredett ekkor,
Ezeréves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.
Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult fel kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony nem marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé – beálltak ezerszám.
S a gyönge diákok az iskola padját,
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkant lábú vének!
S ezek is elmentek, nem sujthatva mással,
Sujtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd őshazádat!
Nincs kard? – Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr ijjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, –
S szereli aranyhúr a harcosok ijját.
De a hadhoz pénz kell s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, hires csodaszépek,
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, ametisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó, szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!...S ki-ki egyet értett:
Sem isten, sem ember – első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek
És a harangokból ágyúkat öntöttek!...
Mily prelekció ez? Ugy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, – elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú...?
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”
/1909/
Antonio és Shylock
Egy hordár levelet hozott. Még a hordár arcza is sürgető kétségbeesést mutatott, a borítékon pedig háromszorosan alá volt húzva ez a szó: sürgős.
A levél így szólt:
Kedves barátom!
Váltót adtam Shylocknak s fizetni nem tudok. Lekötöttem egy font húst a szivem táján s a gaz Shylock kivágja azt egész bizonyosan, ha te nem segítesz, ha közbe nem jársz a vérszopónál. Beléd vetem minden reményemet.
Már az utczára sem merek kimenni. Különben is, nálam beszélhetjük meg jobban: mitévő legyek. Remegve vár
szerencsétlen
híved
Antonio.
Félóra mulva ott álltam már Antonio barátom lakásának aranyozott vasrácskerítése előtt. Csöndes előkelő utcza a liget környékén. Csupa aranyozott vasrácskerítés mind a két sor. A rácsozatok mögött kedves kis kertek; a kertek közepén finom, kecses, villaszerü házak. A legkecsesebbikben lakott Antonio.
Soká nyomkodtam a villamos csengő gombját, mignem végre egy szigorú tekintetü, csupaszra beretvált hatalmas lakáj jelent meg a rácskapu mögött.
- Kit tetszik keresni?
- Vedrődy Antal nagyságos urat.
- A méltóságos úr nincs Budapesten.
- Dehogy nincs!
- Nincs, ha mondom. Valószinüleg külföldön utazik. Szóval, magam sem tudom, hol van.
- No, én meg tudom. Ott benn ül a pipázóban és épen engem vár. Csak egy órával ezelőtt küldött értem.
A szigorú lakáj még mindig kétkedve méregetett végig s nem nyitott kaput.
- Hát ide nézzen, itt a levél.
Nagy bajjal úgy fogtam Antonio levelét, hogy a lakáj csak annyit lásson belőle, a mennyi nem kompromittálja az urát. Ekkor beeresztett a rácskapun, elkisért a házig s az előszobában átadott egy másik komornyiknak. Ez elvette a névjegyemet s ezüst tálczán bevitte holmi kárpitozott, nehéz függönyös ajtók mögé.
Félpercz mulva már kicsengett hozzám Antonio vidám tenorja.
- Isten hozott kedves barátom! Mennyire várlak már! Mily szép, hogy ilyen hamar eljöttél.
S a mint a komornyik eltünt, Antonio a nyakamba borult.
- Végem van barátom. Shylock már a mellemre szögezte a kést. De, ha meg nem puhitod a gazembert, többet vág ki belőlem egy font húsnál. A becsületemet vágja ki - vagyis megöl.
Antonio az utolsó szónál, könnyű kézmozdulattal falának pompás fegyverdíszére mutatott. Csüngött ott többek között vagy huszonnégy személyre töltött, szebbnél-szebb angol revolver is.
- Nos, Antonio, hát mi röviden az eset?
- Röviden az eset ez. A gaz Shylocknak, a kit különben Saul Meyer néven Sikátor-utcza 43. szám alatt találsz meg, kerek számmal harminczezer frttal tartozom. Azaz ennyiről adtam neki váltót. Persze, távolról sem kaptam tőle ennyit. Óriási kamatokat engedtem beszámítani a tőkébe. A gazember ezzel sem elégszik meg, fenyeget és fizetésre szorít.
- Ami azt illeti barátom, akármilyen magas is a kamat, nem sokat ér, ha nem fizetik meg.
- Kérlek, ne vitatkozzunk erről. Mert hisz voltakép nem is ez az én bajom. Az a harminczezer forint polgári perútra tartozik. Ha csakugyan beperelne érte a gaz Shylock, én meg feljelenthetném a fenyítő törvényszéknél uzsora vétségéért. Szóval ez a nagyobb adósság nem szorit. Csak azért kezdtem ezen, hogy lásd, milyen hálátlan pokoli gazember körmei közé jutottam. Az igazi baj nyomorult kétezer forint. Ezt, ma mult nyolcz napja, hogy becsületszóra kaptam tőle, kamat nélkül, egy heti visszafizetés kötelezettsége mellett. Megjegyzem, hogy Shylock kiaknázta szorult helyzetemet s nem elégedett meg puszta szavammal, azt levélbe is foglaltatta s az a levél most ott van nála. Én azt hittem, a kétezer forinttal egy héten belől annyit nyerek, hogy a gazembernek az arczába vághatom a pénzét. De nem nyertem s igy valósággal megfeledkeztem a terminusról. Ma aztán azzal fenyeget Shylock, hogyha negyvennyolcz óra alatt ki nem váltom tőle levélbe tett becsületszavamat, bemutatja azt a gentleman-klubnak, ahol játszom. És én épen ezidőszerint oly szerencsétlen viszonyok közt vagyok, hogy lehetetlen a kétezer forintot rövidesen előteremtenem. Shylocknál már jártam magam. A sátán szemtelenül gorombáskodott s szóba sem akart állani velem. Azt rikoltozta, hogy már százszor hazudtam neki s mindig megcsaltam. Képzeld: én hazug! én csaló! És nem ölhetem meg a gazembert, hiszen nem is párbajképes. De te ismered őt, nem tartozol neki és van rá befolyásod. Kérlek menj el hozzá s mondd meg neki: legalább legyen esze, ha már lelke nincs. Ha engem kigolyóztat a klubból, főbe lövöm magamat és egy fityinget sem kap.
Antonio mialatt beszélt, üveg fuvolákba zárt csoda szivarokat rakott elém. Becsültem darabját 2 frtra. A mahagoni szekrény, melyből kikerültek, aligha ért kevesebbet, mint Antonio Shylocknál lekötött becsületszava. A szobában heverő perzsa szőnyegek még többet értek. Antonio garҫon-lakása ezenkivül még öt helyiségből állt. Valamennyi remek, drága kényelemmel volt berendezve. Az ebédlő asztaláról a komornyik még nem takarította el a lunch maradványait. Ott állt még a félig kiürített Mum extra-dry. Tehát még tartja Antonio a régi elvét, a mely szerint egészségi szempontból neki okvetlenül be kell a lunchhöz néhány pohárka pezsgőt venni.
Mig ott voltam és kinéztem az ablakon a rácskapú felé, többször láttam, hogy türelmetlenül zörgetnek és csöngetnek előtte az ipar- és kereskedelem ismeretes számlahozó alakjai. A szigorú lakáj egyet sem bocsátott be. Hiszen a méltóságos úr a külföldön útazik, ő nem tudja hol. Csupán a gentleman-klub egy szolgája nyert rövid bebocsátást. Ez szinházjegyet hozott. Ennek kapcsán a komornyik jelenté, hogy a kocsit hét órára rendelte.
- Jól van.
Aztán, Antonio kérését teljesítve, elmentem Shylockhoz.
A legszomorúbb, legpiszkosabb ghetto, legnyomorúságosabb utczájának, legkomorabb háromemeletes kaszárnyájában, a második emeleten, egy sötét, hideg lakásban találtam meg őt.
Rosszul ruházott, rosszul táplált alakja bele volt temetkezve egy nagy, rideg számoktól hemzsegő üzleti könyvbe. Már alkonyodott s a szűk sikátorra szolgáló ablakon alig derengett be valami világosság. Egyetlen, réztartóba nyomott gyertyadarab lángjánál erőltette Shylock kivörösödő ókulás szemét.
A szurtos, lompos, mezitlábas cselédasszony, a ki bevezetett, nagyot kiabált a fülébe, hogy figyelmeztesse rám.
Shylokkal bajos volt a beszéd, mert mindig arra a fülére volt süket, a melyikbe az ember bele harsogott. Ilyenkor mindjárt a másikat fordította a szó felé, hátha abba több hang jut bele. Igy aztán felváltva, a két fülével mégis csak összeszedte darabonként, a mit mondani akartam neki.
Csakugyan azt mondtam: legyen esze s ne vágja ki Antonioból az egy font húst. Mit ér el vele, ha becsületszavánál fogva, tönkreteszi őt? Akkor Antonionak vége, de bizonyosan vége az ő harminczkétezer forintos követelésének is.
Shylock mihamar belátta, hogy nekem teljesen igazam van. De megkérdezett igaz lelkemre: nem hallatlan istentelenség-e, a mit Antonio vele elkövet?
Erre úgy feleltem, hogy egyik fülével se foghassa fel teljesen, kitérő válaszomat.
Szomorúan vázolta előttem Antonioval való üzleteinek bonyodalmas történetét. Mennyit költött ő már erre az emberre s még soha egy krajczár haszna nem volt rajta! Ez az ember elhitette vele, hogy gazdag rokonok egyetlen örököse s most már kisült, hogy minden örökségét rég eljátszotta. Ez az ember a legnagyobb előzékenységgel vállalt el mindig minden legsúlyosabb kötelezettséget is, de soha a legkönnyebbet sem teljesítette. Ez az ember szóban, irásban és gondolatban az ő legnagyobb kamatokat fizető adósa; ez tartja őt a legnagyobb uzsorásnak, de valósággal ez fizetett még neki legkevesebbet. Ha ő a legbiztosabb takarékpénztárba tette volna azt a pénzt, a mit ennek az embernek kölcsönözgetett el, még akkor is hallatlanul nagyobb kamat-jövedelmet élvezne abból. És meglenne a tőke! Igy pedig az a rettentő csapás fenyegeti, hogy még a tőke is odavész.
Nem mondtam meg Shylocknak, hogy ezt a rettentő csapást én szinte bizonyosnak tartom. Igy azzal sem kellett vigasztalnom, hogy ő, a kinek több százezer forintnyi vagyona van s megél körülbelől annyiból, a mennyit Antonio a kedves kutyájára költ el, ezt a rettentő csapást anyagilag igen könnyen megbirná.
Hogy megbirná Shylock ezt a rettentő csapást erkölcsileg is, azzal már épen nem mertem volna vigasztalni. Azt hiszem, Shylock harminczkétezer forint elvesztésébe beleőrülne és belehalna. Pedig Shylocknak egyáltalán semmi szüksége nincs sem erre a pénzre, sem arra a huszszor annyira, a melyet sokkal jobb vállalatokba helyezett el.
Természetesen, Shylock végül is kivallotta, hogy esze ágában sincs Antonioból kivágni az egy font húst. Dehogy ugrasztaná ki abból a klubból, az egyetlen börzéből, a hol az még nyerhet és fizetésképessé lehet. Hanem a levélbe foglalt becsületszót megtartja. Ezzel legalább ráijeszthet néha Antoniora s kiszoríthat tőle valamit.
A szurtos cseléd csempe pohárban lotyogó híg tejet hozott be a puszta tenyerén. Belésüvöltött Shylock fülébe: itt a vacsora.
Jó étvágyat kivántam Shylocknak és ott hagytam őt szomorú, dísztelen odvában.
Antonionak, hogy ne aggódjék tovább, mindjárt a szinházba vittem meg küldetésem sikerének örömhírét. Csak távolról inthettem neki, hogy minden rendben van, mert épen egy páholyban nevetgélt valami csodaszép és iszonyú drága demimondedal.
Még csupán azt jegyzem meg, hogy az egész világ Antoniot tartja szamárnak és Shylockot geniális embernek.
VIG ELBESZÉLÉSEK
IRTA
KOZMA ANDOR
*
Kozma Andor
Infinitivus ad infinitum
Úrnak születni,
Sohase vetni,
Csupán aratni,
Hátra maradni,
Mitsem tanulni,
Másra szorulni,
Lomhán henyélni,
Élvekben élni,
Játszani, nyerni,
Paklit keverni,
Hazárdul merni,
A mellet verni,
Versenyre menni,
Istállót venni,
Lovat futtatni,
Tippet kutatni,
Meg is álmodni,
Tételt rádobni,
Totalizálni,
Börzét próbálni,
Nagy lábra állni,
Váltót zsirálni,
Bukmékerezni,
Vagyont szerezni,
Polgárt megnyúzni,
Gróffal pertúzni,
Amazt lenézni,
Emezt becézni,
Orfeumozni,
Veszteni, hozni,
Célpisztolyozni,
Bárkit kihívni,
Érdekből vívni,
Terrorizálni,
Csak eszkomptálni,
És prolongálni,
Bokkot pipálni,
Kaszinót járni,
Szerencsét várni,
Megkorrigálni,
Suskust csinálni,
Partit hajhászni,
Fülig bemászni,
Lejebb merülni,
Napfényt kerülni,
Kegykölcsönt kapni,
Ékszert becsapni,
Snasszul tengődni,
Kínban vergődni,
Cselt kigondolni,
Csalfán pumpolni,
Sosem fizetni,
Vadként üzetni,
Mentést keresni,
Kétségbeesni,
Kegyelmet hiába koldulni -
És nyomorult módon kimúlni:
Ez is gavallér-életpálya,
S van, aki vonzónak találja.
1898.
-
-
A Napkút Kiadó bemutatója 2016. május 21. Kozma Andor: A karthágói harangok (Válogatott versek és prózai írások) A kötetet ...
MÓRICZ ZSIGMOND: KOZMA ANDOR
Kozma Andornak új könyve jelent meg: "Magyar symphoniák". [*] Ennek a kapcsán hadd beszéljek egy élő emberről egyszer úgy, ahogy az ember a kedves regényalakjairól szeret beszélni.
Kozma Andor a legsajátságosabb félreértés áldozata a közönség, vagy tán még jobban, az ifjabb írói nemzedék előtt. Ha a nagy esztéták el nem rontották volna a tragédia fogalmát azzal, hogy az emberi, lélektani nyomozás helyett, a kész drámákból szűrték le a tragikum meghatározását, s ezért a vérpataknak föltétlen szerepet adtak a tragédia eszméjében, - joggal mondhatnám tragikusnak a Kozma Andor sorsát: ő maga az oka.
Éléseszű, hideg, acélos rugalmasságú, következetes, túl józan fejű írónak ismerik őt, akire hűvös tisztelettel és elhúzódó gyanakodással lehet csak nézni, mint egy előkelő idegenre, az irodalom berkeiben.
És pedig Kozma Andor a bájos, gyorstüzelő fantáziájú, sziporkázó ötletű s egészében véve a naiv, melegkedélyű emberek legkedvesebb fajtájából való. Zömök gyúrású magyar feje állandóan a vérbeli jó egészség szíves mosolyával ékes; szeme olyan vidám bogárként röpköd szerteszét, amely csak szórakozik és keres, de nem is tudja, hogy fullánkja is van. Egész külső valósága olyan emberre vall, aki hírét sem ismeri belülről a szláv önkínzásnak és lelki gyötrődésnek. Igazi, csontvelőig való magyar ember, aki nem morfondírozik, ha sújt; nem filozófiát főz, de rögtön ítéleteket vág ki. Nem hideg, szívós tőrvívó, hanem magyar levente, aki minden percben kész a hatvágásra.
Tulajdonképp egyetlenegy igazi alkalmam volt rá, hogy belássak a harcmodorával, mert harc az élet, kivívott s megvédett respektus bástyái mögé. Egy félnapot töltöttünk együtt a nyáron, kinn a Hortobágyon. Odakinn nyílt meg a szemem előtt lelkének igazi perspektívája. S ezzel egyszerre csak rájöttem a nagy, nagy probléma nyitjára, ami olyan régóta gyötört: mi a fajbeli magyarság karaktere? Ha a zsinóros zekét leveti s a ráncos csizmát lerúgja a magyar, hol a lénye legvalója, amely a világ minden más fajtájától megkülönbözteti? Hol a magyarság a nyugateurópai ruhában és életben vígan leledző társaságban?
Sok jó típusom van már; ismerem a zsinórtalan, sújtástalan magyart a frakkban és cilinderben, de Kozma Andornál remekebb alakot áhítanom sem lehetett a vérbeli magyarra. Gazdag, színes, eszes, nagy vágású egyéniségén, annak a törzsén semmi nyomot nem hagyott az idegen táplálék. Mintha a nagy Lajos korabeli bandérium-vezető leventét látnám; a Bessenyey korából való nemes testőrség finom műveltségű vezérlő tisztjét; mintha a hortobágyi ciframénes repülő mozgású, fiatalon lett számadó csikósát; a XX. század elejei "keleten sem barbár" igaz magyar írót. Mert ezek mind egy tőből valók, a naptámadásról jött tiszta faj hajtásai.
És arra is rájöttem, honnan hát az a különös félreismerés. Mert Kozma Andort ilyennek eddig azt hiszem csak Beöthy Zsolt ismerte s a legintimebb barátai. Mért hogy egy szereplő ember, a magyar irodalom egyik kiváló alakja, nem a benső melegségéről kapta egyéniségének közönséges jellemzését, hanem olyan tulajdonságairól, amelyek ha szintúgy jellemzőek is, de csak burkai amazoknak.
Kozma Andor nem vallja azt, hogy az isteneknek nincsen szeméremérzésük. Pedig az író: isten.
Ő, az író, bár nem keresi: de a magyar nagyúr malőrjével lép föl. Hiszen legvalója szerint az ő. S nem veszi be a természete, hogy szimpla, pőre, gyarló valóságában mutassa be pompás erényeit. Maga is jól tudja:
Tegnapról mára hervadó ének,
Nem volt hajtása szíved mélyének...
A legjobb harmat nem is öntözte,
Legszebb virágod nem is volt közte, -
Legforróbb könnyed te némán sirtad,
A legszebb versed te meg nem irtad.
Talán épp ez a legszebb verse, mert itt csap ki az a mondhatatlan valami, ami a költőt minden közönséges lélek fölé emeli s egyben mindenkivel közössé teszi: az embervér, emberkönny, emberélet önkéntelen illatos felbuggyanása.
Kozma Andor olyan költő, aki ezt az árt akarva, akaratlan visszatartja és összekapva szemöldökét, megfeszíti a zsilipet s csak olyan sodróval ereszti ki, amilyennel jónak látja. Olyannal, hogy az méltatlan ne legyen az úri magyarhoz. Ezért nem megy eredeti, gátszaggató útra, ezért kénytelen lelkében respektálni a mások szép formáit, az öregekét: az Arany János, a Gyulai Pál, a Lévay József vágását. Híres, pompás rímelése, verselése is ama kor ízlésének tónusában folyik s onnan erednek az észre nem vette apró szemetek, amelyek eredetileg dísznek születtek: erény, kény, ék s ennél nagyobb retorikai, poétikai és belülről nézve morális virágok.
Amihez hozzájárul a Kozma Andor egyéniségének sajátságos burka, páncélja: az éles, kemény ötletű észjárás. Ez tulajdonképpen az írót s a politikust jellemzi, de a verseiben is lépten-nyomon ott van. Kozma nem hangulatokat lop el saját magától, a verse számára, hanem ötleteket, gondolatokat. A hangulat szele befelé csap, lágy, az ötleté kifelé világít és vág. És ő amazt letörli, ezt kiélezi. A gyöngeség jeleit röstelli, harcos kedvét legénykedő virtussal inkább túlozza. Mind magyaros vonás ez. A küzdőtéren tornát álló magyar levente jellemvonásai. Aki bizony nem dsiu-dsicuval dolgozik, lágy keményen és alattomosan. Inkább kemény lágysággal fitogtatja pazar ékes ruháját s a napsugárt táncoltatja lova csótárján, szablyája élén.
Ez a harcmodor megtévesztette az egész közönséget, mely a zordonság póza alatt ridegséget, a csillogó ötlet láncinge alatt hideg szívet sejtett.
Ismerni kell az embert, hogy meglássa s megválogathassa valaki a felületest a becsestől; a mutatóst a valóságos értéktől nála.
De a versek mélyén, különösen a hirtelenebb, ősibb erővel kibuzgott versekben ott az igazi Kozma Andor: A magyarok symphoniája, a Hervadt versek, A carthagói harangok, Csokonai, Góbék, Az ősi szellem olyan költemények, amelyek költőjük lelkén át nézve a magyar virtus pompás hajtásai, s egészen idegen szemmel nézve is szépségesek.
...Egy évtizeddel ezelőtt, úgy húsz esztendős korom táján, meg még régebben, az ifjú ambíciók szertelenségeinek korában, sokat viaskodtam írói álmaimban Kozma Andorral, meg Ambrus Zoltánnal, Kóbor Tamással, Heltai Jenővel, - de legtöbbet Kozma Andorral, a heti verses krónikái miatt. Nagy magam mérésében kemény vádakkal róttam meg őket hétköznapi irodalmi munkájukért, amely mind merénylet volt szerintem a saját írói nagyságuk ellen; Koboznak, Idemnek, Crasnak, Eltának minden egyes verse és cikke egy-egy fejszecsapás egy nemes írói egyéniség fáján. Tudniuk kellett, vallám, hogy azzal megakadályozzák önmagukat nemcsak a nagy művek alkotásában, de eleve tönkreteszik isten áldotta nagy tehetségüket.
Ma már nem vádolom őket. Ma már tudom, hogy az írók fejlődése épp olyan természeti törvények hatása alatt folyik, mint a fák növekedése. S ha van hibás e kitűnő erők nagyszerű koronákba borulásának megakasztásában, sok mindenki lehet az, de ők nem.
És ha a maguk korának, környezetének viszonyaiba beállítva nézem őket, olyan szeretettel és tisztelettel és hálával nézek rájuk, amiben nincsen a bírálatnak nyoma sem, de tele van megértéssel.
[*] Magyar Symphoniák, Kozma Andor újabb versei. Budapest. Az Athenaeum R. T. kiadása 1909. (okt.12.)
|
