Gárdonyi Géza

Az a hatalmas harmadik

Regény

Végre egy napon... Olvastad már, hogyan csapja a mennykő agyon az aratókat? Se dörgés, se villámlás, csak egy rémítő tüzes sujtás, és az ember megvakultan, megsiketülten tántorog át a másvilágra.

Igy tántorogtam én haza.

A bíróság nem látott okot arra, hogy felbontsa a házasságomat. A hibás én vagyok, mert én hagytam el az asszonyt. (Persze: mikor a hotelba költöztem át, hogy ott mellbe lőjem magamat.) Az én hibámból bomlott fel a házasság. Az, hogy tíz éve nem élünk együtt, nem numerus. Tehát ki van mondva, hogyha nem is élhetünk együtt, házastársaknak kell maradnunk. A sok igyekezetem vége, hogy éppen fordítva történt minden, mint ahogy vártam. A negyedik gyereket is a családfámon hagyták. Kiadta a bíróság dokumentumban, hogy ő ezt jobban tudja, mint én.

Olvastam különféle utazók könyvében, hogy akit tigris, vagy oroszlán szaggat meg, nem érez fájdalmat. Érzi, hogy a csontja roppan, a husa szakad, de az érzése inkább lelki: mintha fából volna.

Más nagy szerencsétlenségek perceiben is így érezünk. Se nem sírunk, se nem sikoltunk; az idegeink elfásultak. Járunk a többi közt, mint az álommal bolygó holdkóros.

Én is így jutottam haza.

A gondolkodás masinája megállt az agyamban. Csak egy kerekem forgott, forgott sötét árnyékkal mint a malomkerék, és zúgott zuhogott a velőmbe: kimegyek ebből a lelketlen rongy világból! kimegyek! Még ma kimegyek! Még ebben az órában kimegyek!

A revolverem ott hevert az éjjeli asztalkám fiókjában. Jó angol revolver, tizenegy milliméteres. Egy golyó hiányzott belőle. Az az egy, in illo tempore, a mellemet furta át, és tán ma is ott lapul a Pannónia falában. Maradt még benne négy. Lesz annyi eszem, hogy nem a mellemnek célzok.

Nappal volt. Délután négy óra, augusztusi délután.

Kihúztam az íróasztalom fiókját, s levélpapirosokat vettem elő.

A nap odasüt az asztalomra. Elbámulok, hogy a gyertya is ég. Ki gyujtotta meg a gyertyát? Én magam az imént. Lám, a kéz gondolat nélkül is cselekszik. Egy halálra ítéltről olvastam, hogy mikor az akasztófa alatt imádkoztatták, leesett egy gombja a kabátjáról. Lehajolt érte és fölvette.

Az első levelet anyámnak írtam.

Csodálatos valami, hogy a szerencsétlenség vermében vergődőnek mindig az anyja vetődik az eszébe. Mikor már nincs szabadító gondolata, mikor már tehetetlenné válik a rátaposó sorsnak a talpa alatt, akkor a lelke mélyén megjelenik egy kiáltás, egy ki nem mondott kiáltás. Az anyját hívja a szerencsétlen.

Nem sorolom el, hogy mit írtam anyámnak. Van neked annyi fantáziád, hogy akár szóról-szóra is kitalálhatod.

A szomszéd lakásban a Faust-keringőt zongorázták. Nem zavart. Nem is hallottam, csak mikor elkezdték. Irtam továbbá a két fiamnak. Tanácsokat írtam nekik az életre: ne házasodjanak szívök ellenére muszájból se. Az emberi szív a szentségek között az első fő szentség: becsüljétek meg a szíveteket.

Azt nem magyaráztam nekik, hogy egészséges embernek az élet semmiféle zivatarai elől se szabad a halál ölébe menekülnie.

Ma már csodálkozom, hogy a gyermekeimtől el tudtam volna válni, de abban az órában csak olyanok voltak nekem, mint a tejüveg-fal mögött járó emberek. Csak árnyékok voltak.

Éshát írtam Mariskának is.

A levelem rövid volt és színtelen. Körülbelül így szólt:

Kedves és tisztelt Mariskám! A biróság nem bontja föl a házasságomat. Tehát vége mindennek. Maga volt az én fényes szép napvilágom. Levették a napomat az egemről: nincs világom többé ezen a világon. Utolsó kérésem: keressen szórakozást, társaságot, zenét, utazást, hogy mielőbb elfelejthessen.

S ha az életben valaha a gyermekeimmel találkozik, nézzen a szemökbe, és simítsa meg az arcukat anyai kézzel.

Eddig jutottam, mikor az ötlött eszembe, hogy a rendőrkapitánynak is kell írnom. Nehogy elfelejtsem, cédulára firkantottam:

Kapitánynak, boncolás elengedéséért, - nem rám való tekintetből, - családom érzékenységét ne sértsék vele.

Durva férfi-köhögés zavar meg. Visszafordulok. A házgondozó áll a szobám közepén mészporos piszkos ruhában.

- Bocsánat, - mondja, egy ív papirost nyujtva, - kopogtattam. Az adóbevallás íve. Bele kell írni, hogy mi a jövedelem? tetszik tudni. Nyóc nap rá az idő.

- Menjen a pokolba! - toppantottam reá.

Soha életemben nem förmedtem így emberre.

A kőmíves hebegve kihátrál. Én is felugrok. Bezárom az ajtómat.

Alig ülök le, megint kopogtatnak.

Rá se hederítettem.

De a kopogtatás ismétlődik, mégpedig erősen.

- Miska! - hallik künn a képviselő vidám hangja. - Eressz be! Látom a kulcsodat, hogy itthon vagy!

- Kérlek, - kiáltok boszusan s annélkül, hogy fölkelnék, - nem bocsáthatlak most be!

- De mulhatatlanul beszélnem kell veled! - válaszolt nevetőn. - Sürgős és fontos és elhalaszthatatlan! A Zugligetbe kell jönnöd!

És csattogtatja a kilincsemet.

- Eredj már a fenébe! - ismétlem durva haraggal, - nem vagyok egyedül!

Festőktől tanultam ezt a mondást: Nem vagyok egyedül. Mikor ruhátlan modellről festenek, bezárkóznak.

Egy percnyi csend. Halk szóváltás. Tehát nem egyedül jött. Aztán egy heves női hang.

- Nem igaz no! Nem igaz!

Az ajtót ugyanakkor megdörgeti egy kéz. És az a női hang szól, méghevesebben:

- Én vagyok itt! Nyissa ki azonnal!

Mariska hangja... Szinte lángot vet az ajtón át.

Már akkor a szoba közepén állottam. A követelő hangra rám-zúdult az előbbi mondásom szégyene. Hogy ő azt gondolja rólam...!!! Gondolkodás nélkül fordítottam vissza a kulcsot.

S állottam sápadtan, elfagyott arccal a társaság előtt: Mariska, képviselőék, és mégegy képviselő a feleségével s vejével, leányával. A nők mind nyárias fehér ruhában.

Ők is épp oly elképedtek voltak, mint én. Azt várták, hogy a menyasszony és vőlegény között valami szinpadi jelenet következik. Valamennyien bizonyosak voltak abban, hogy csakugyan szobai idillt zavarnak meg, csak az egy Mariska nem hitte.

Én csak álltam, a megnyilt ajtón belől.

Ők is csak álltak kívül. De nem mozdult senkise.

Az ajtóból oda lehetett látniok az íróasztalomra. Ott égett a két gyertya; ott hevert a feketeagyu revolver, ott fehérlettek a levelek.

Mariska egyszerre megértette állapotomat.

- Menjenek, - intett nekik beteg kérleléssel. - Egyedül akarok beszélni Miskával.

S belépett.

- Várunk benneteket a Szép Ilonánál, - szólt vissza a lépcsőn fanyar mosolygással a képviselő.

- Dehát gyertek be, - rebegtem vidámságot erőltetve. - Nincs nálam senki. Csak rossz kedvü voltam.

- Nem, majd megvárunk.

S tovább lépkedtek le a lépcsőn. Az egyik asszony még hátra-pillantott rám. És a pillantása ijedtség volt és csodálkozás. Ma is látom a szemét.

Míg ez történt, Mariska az íróasztalomig jutott. Amint az ajtót becsuktam, siettem hogy összekapkodhassak minden levelet.

De ő rátette kezét az asztalra, a revolverre, s a másik kezével elhárította a kezemet szótlanul és nyugodt-komolyan.

- Akarom tudni mi ez! - mondotta. - Nem lehet titkod előttem!

Akkor tegezett másodszor.

S rámnézett azzal az oroszlán-bűvölő méltóságos komoly szemével. Hogy én erre megtörten leültem, fölvette a néki szóló levelet, és olvasta.

Az én szemem előtt akkor összeomlott a világ. A férfiui keménység meg tud állani a halállal szemben, de összetöri a szeretet. Lerogytam a diványra s a kezembe takartam az arcomat. A könnyeim megindultak, mint a nyári záporesső. Nem sírtam gyermekkorom óta, de akkor minden fájdalmam könynyé változott.

Mit mondjak ennek a jóságos teremtésnek, ennek a tőlem eltépett boldogságomnak? Megkímélhettem-e őt ettől a kínos jelenettől?

Letérdelt mellém és átölelt:

- Ne sírj! Nem érzed-e, hogy itt vagyok? Szabad-e neked sírnod, mikor engem érezhetsz magad mellett?

S törölgette a könnyeimet, mint valami gyermeknek.

- Köszönöm Mariska, - rebegtem szinte fuldokolva. - Minek jött ide? Nehezebb ez a halálnál!

- Ne beszéljen többet a halálról. Haragszom magára. Először történik, hogy haragszom.

- Minden reménységem por és cserép! - feleltem szakadozó lélekzettel. - Az én világom összedőlt már! Mit akar maga?

- Mit akarok? Megakadályozni az esztelenséget! Beszéljünk, gondolkodjunk, ne essünk kétségbe soha! Akit szeretnek, Isten is szereti. Két egymáshoz forrt szívet csákánnyal se választhat el a világ.

És akkor rámölelkezett oly erősen, hogy csakugyan ott volt a szíve a szívemen. Magamhoz karoltam szótlanul, és egy percre könnyes-bús hallgatásba merültünk.

- És te meg tudtál volna halni annélkül, - rebegte aztán, - hogy velem beszélj, engem megkérdezz? Iszen ha olyan elháríthatatlan volna az a halálos muszáj, jogom talán nekem is, hogy veled menjek, elkisérjelek a másvilágra? Nem földi jog, amit országgyűlésen zavaros fejű politikusok csinálnak, hanem égi, amely erősebb! És te meg tudtál volna halni, még csak egy búcsúszó nélkül is!

- Istenem, - feleltem vállat vonva, - hát hogyan keressek formákat ilyen állapotban? Elmenjek magához és egy cigaretta és kávéuzsonna közben kijelentsem, hogy: Apropó Mariska, most jut eszembe, hogy én magát nem vehetem ám el, mert a tekintetes biróság nem engedi...

- Hát így helyesebb? Véres skandalum, a családja vígasztalan gyászban, én meg lányfejjel özvegye, akinek még azt se mondta: itthagylak mint a kutyámat.

- No és magának az volna a rendjénvaló, hogy mikor a törvény eltiporja a jövőm minden szép reménységét, akkor nyugodtan elbúcsúzzunk, és én egy szivarra gyujtva vonatra üljek és... Hát milyennek képzeli maga az én szeretetemet?

És valóban egy pillanatra átsuhant az agyamon az a gondolat, hogy ez a nő is csakolyan házi macska mint a többi: szeretnek dorombolni a kályha mellett, szeretnek szeretni, mint zongorázni, táncolni és szinházba járni. A mulatság után egy alvás és egy ásítás, az után másfelé gondolnak.

De elég volt rápillantanom arra a fájdalmas, okos arcra, hogy róla másképpen vélekedjek.

- Beszéljünk nyugodtan, - mondotta vigasztalón, csillapitón.

S fölkelt. Az íróasztalomhoz lépett. Egy csomó összetépett papirost markolt fel onnan. A kályhába dobta. Akkor láttam, hogy amíg sírtam, összetépte a leveleimet.

Visszaült mellém, és a kezemet a két kezébe vette.

- Nem szerethetjük-e mink egymást tovább is csakúgy, mint eddig? Maga ugyse veszi vissza azt az asszonyt, én meg úgyse megyek férjhez. Tehát?

- Óh, édes angyal, szeretni szerethetjük egymást, dehát úgy éljük-e az életünket, hogy ne legyen soha közös hajlékunk, közös asztalunk, azonegy útunk a sírig? Hát magának nem volt az soha vágya, soha gondolata, hogy mindig együtt éljünk, életünk minden napján és minden órájában, és minden gondolatunkban, és szívünknek minden dobbanásában?

A szeme elnedvesült:

- Talán nem olyan reménytelen az állapotunk...

- Feketénél feketébb. Az asszony tanukat állított, hogy én hagytam el. A bíróság a tanuk szava szerint ítél. Ha külföldön kelnénk össze, akkor is törvénybe ütköző lenne a házasságunk. Azt hiszi, hogy ha csak egy porszemnyi reményem maradt volna is, nem építettem volna arra is új oszlopokat!

És a szememet újra elborította a könny.

- Miért jöttél? - mondottam. - Nem elég nekem ez a csapás, még azzal is nehezíted, hogy megmutatod magadat, mennyi szépségedtől és kedvességedtől vagyok örökre megfosztva!

- Ha Isten ide nem küld, - felelte, - azóta talán már... De én itt vagyok: az életed az enyém! Nem engedlek oda se a halálnak, se a világnak!

S a nyakamba borult.

- Nem, nem! Az életedet ezennel a magaménak nyilvánítom. Független vagyok és nagykorú. A földi törvények ostobák és kegyetlenek, ha nem engedik meg, hogy boldogok legyünk! Apellálok az égi törvényekre! Uram vagy! Követlek. Parancsolj.

És letérdelt elém, és lehajtotta a fejét.

A szívem megrendült. Felöleltem a karjaimba.

- Magad se tudod mit beszélsz, te angyal.

Feküdt az ölemben, feje a vállamon, sápadtan, lehunyt szemmel.

- Miként tehetnéd azt meg, - folytattam. - A mi társadalmi viszonyaink szerint lehetetlen ez. Gondold meg, hogy minden ismerősöd ismeretlennek tekintene, s magad is... ismeretlennek éreznéd magadat magad előtt.

- A világ te vagy nekem! - rebegte. - Ha a te szívedben vagyok, jobb helyen nem lehetek. Csak egyre kérlek... de nem... magad is... ezt fölösleges mondanom...

Mit akart mondani, akkor nem értettem. Később világlott elő.

- Mariskám, lelkem, üdvösségem, - mondottam mély megindulással, - az életem a tiéd. De gondolkozzál egy hétig, vagy egy hónapig, vagy amennyi neked elég, hogy higgadtan megfontold. Nagy áldozat az, amit így hevedben elgondoltál, és nem fogok haragudni, ha azt mondod, hogy ez mégis lehetetlen.

Rámnézett és bólogatott.

- Jó. Szép, hogy így felel. Köszönöm. Hát kis időre visszatérek a nénémhez. Hogy mit fogok határozni, tudom. De magának az jól fog esni, ha látja, hogy meggondoltan is odaadom magáért, ami egy leánynak a legnagyobb kincse: a világ jóvéleményét. Csak meghalni nem! - erre az egyre ne gondoljunk soha. Az életet nem azért adta Isten!...

Aztán vidáman rámkiáltott:

- Mossa meg a szemét azonnal! Hol a korsó? Hiszen oly vörös a szeme, mint aki tormát evett! És megyünk ki a Zugligetbe!

Kinyitotta az almáriumot. Törülköző kendőt kapott elő. Megnedvesítette a csap alatt, és a szememet körültörülgette. Majd a kefét ragadta meg és gyorsan körülkefélt.

- Az inasa, - mondotta közben, - ott pityergett a kapu alatt. Tőle tudtuk meg, hogy itthon van és hogy őt elbocsátotta.

Kocsira ültünk. Kihajttattunk a zöldbe. De csak a fogaskereküig mentünk. Ott Mariska megállította a kocsit. Leszálltunk. Mariskának csak az volt a szándéka, hogy levegőre vigyen.

Micsoda különös nap! Kezdődött pokoli orkánnal, égsötétedéssel, villámcsapásokkal, fellegszakadásokkal, s íme végződik enyhe, nyári alkonyattal, madárdallal, boldog sétával, az én fehérruhás szerelmesemmel.

- Hát hogy gondolod? hogy gondolod? Igazán nemcsak egy fölhevülésben lobbant ki az a gondolatod? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

S néztem rá. Vajjon azt véli-e, hogy engem egy jóságos hazugság meggyógyíthat? Vajjon azt fogja-e próbálni, hogy mindig fogja a kezemet mikor azt látja, hogy komor vagyok, s mindig elbocsátja, ha azt látja, hogy nyugodtan ver a pulzusom? Aztán majd napokig is nem találkozunk, aztán majd hetekig se, - úgy intézi. Oh Istenem, hát a gonosztól nem szabadítasz meg, a jótól meg elválasztasz?

Azonban az ő arca komoly volt, szinte férfias:

- Nem, - felelte. - Ha a törvények olyanok, hogy ölnek, nem Isten szerint valók.

És hosszan és apróra megbeszéltük, hogy mit hogyan cselekedjünk? Mariska el fog utazni a nénjével egy Poroszországban élő rokonához. Én meg ugyanaznap közlöm Marcival a válópöröm végét. Ezzel közhírré válik az is, hogy Mariskát nem vehetem el. Mariska elkerüli a sajnálkozásokat és vigasztalásokat.

A nénit maga Mariska fogja beavatni aztán az elhatározásába, de csak visszafelé jövet.

- Nincs szükségem arra, - mondotta kipirultan, - hogy napokon által prédikációkat hallgassak a fiumei keményítőről. Nekem fehérebb és szélesebb a fogalmam a női becsületről, mint akárkinek is. De nem a világ mértékével mérem a tisztességemet, hanem a magaméval.

Összevont szemöldökkel, dacosan nézett maga elé, mintha valaki előtte-állóval disputálna. S a fejét fölvetette:

- Mindenki olyan becsületes, amilyennek érzi magát. És én nem fogok pirulni, ha tükörbe nézek sohasem.

Megbeszéltük, hogy ő Esztergomban száll majd ki, s én ott várom. A nénitől elbúcsúzik, ahogy lehet.

Néninek azt kell majd mondania Budapesten, hogy Mariska Poroszországban maradt a rokonnál.

A magyarországi rokonok és ismerősök figyelméből akart ezzel kibontakozni.

Esztergomnál lefátyolozza magát, és együtt utazunk a magunk világába, az én kis felföldi birtokomra, ahol nincs se Budapest, se társadalmi ítélet, sem egyéb emberi ostobaságok.

Mariskának az áldozatát mégis különösöltem kissé. Az életemet mentette meg vele az igaz, de mégis... mégis... hiába hát annyira rabjai vagyunk a belénk nevelt gondolkodásnak, hogy... megvallom: nem értettem meg őt teljesen.

Olyanformán voltam, mint a vízben-fuldokló, akinek kötelet dobnak be, s mikor aztán azon a kötelén kimenekül, hálálkodás közben ránéz a kötélre, és arra gondol, hogy mégis csak szebb volna, ha az a mentő kötél selyemből volna.

De ezek csak átröppenő gondolatok voltak. Mariska eltökéltsége rózsaszínüre változtatta az egemet. A házasság nem a pap szava, - gondoltam, - sem az anyakönyves kijelentése, hanem az együttérzés, a próbákon is átment együttérzés, - két léleknek, két életnek tiszta szerelemből való egybecsatlakozása.

S ha én bevezetek egy nőt a karomon a nyilvánosságba, és lelkemnek teljes komolyságával mondom: Ez a nő az én feleségem, - azt a nőt mindenkinek úgy kell ismernie és tisztelnie!

Anyám tudott az eljegyzésemről, s úgy nézegetett ő is a jövőbe, mint az utazó, aki virágos vidékre indul, s előre mosolyog.

Hogyan magyarázzam meg most már neki, hogy indulni indulunk, de eltörött a hivatalos tengely... hát csak gyalog, - ahogy lehet.

Hogyan magyarázzam meg neki, hogy énvelem az élet komolyan játszotta a Kútba estem, ki húz ki? játékot, és én csak gyönyörűséggel nézem, hogy engem egy szép leány húz ki, de az a szép leány el van emmiatt ítélve.

Ez hát fogas kérdés volt. A mi családunkban soha nem történt erkölcsi rendetlenség, s anyám ha azt mondja is majd, hogy hála Istennek, mindig fog látni egy foltot rajtunk, amit ki nem mos se szappan, se benzin. Őelőtte nem csaphatok a mellemre: Én mondom, hogy ez a nő a feleségem! - mert ő mindig mindenbe beleegyez, de az öregasszonyi gondolkodás soha nem emelkedhetik föléje a szokásoknak.

A fiaim nem okoztak aggodalmat. Míg gyermekek, nem tudnak arról, hogy a házasság okirat is. Mikorra meg felnőnek, megszokták, hogy Mariskát feleségemnek tudják. S elvégre, - nem kívánom soha senkinek, hogy meghaljon, de azt a reményemet se tagadhatom meg, hogy a halál kaszája nálam is vághat egyszer ketté egy gordiusi csomót.

Elmondtam anyámnak, mi történt. Nem hallgattam el semmit. Nem kimélhettem meg attól, hogy eléje ne állítsam a néki legborzalmasabb gondolatot: az én halálomat. Csak így értheti azt meg, hegy Mariska megérdemli a becsülését.

Anyám csaknem belebetegedett az elbeszélésembe. Biztosított, hogy Mariskát édes leányának fogja ismerni, és az elhatározásában áldozatot lát, nem pedig erkölcstelenséget.

- A szeretet: áldozat, - mondotta elgondolkodva, - áldozat minden napon és minden órában, s különösen az élet legnehezebb óráiban.

És mégis, mégis, - át-átborsódzott rajtam az a gondolat, hogy Mariska nem fehér cipőben lép a házamba.

Ilyen bolond az ember!

Hát a cipő teszi teljessé a házasságot, az atlasz cipő? Uram teremtőm, hányan léptek atlasz cipőben az oltár lépcsőjéről sáros érdek-házasságba, vagy olyan földi pokolba, mint én magam is!

És mégis, mégis...

Hogyan lesz, ami lesz? Haza-viszem az állomásról egyenesen? Vagy elmegyünk nászútra Velencébe? Sziciliába?

Édes borzongások, - közben-közben meg egy-egy hűvös, dermesztő fuvallat a hátamon. Mögöttem-fölöttem, mintha egy láthatatlan ördög kacagna.

A lakóházam kettős volt. Egy háromszobás, - abban én magam laktam, - és egy kétszobás, amelyhez az ebédlő és a konyha is csatlakozott. Abban anyám lakott, s vele a gyermekeim, míg aprók voltak.

A háromszobás lakásban egy szoba a hálószobám volt, két szoba meg könyvekkel és elektromos eszközökkel volt akkor tele. Mariska válogathat a három szobában.

De hátha neki kevés a három?

Kőmíveseket rendeltem, hogy egy negyedik szobát is építsenek. Az legyen a dolgozó szobám.

Mariskától aztán mindennap kaptam levelet. Megírta: hol, merre járnak, s fenyegetett, hogy bús gondolatokkal ne foglalkozzak. Mert azt mondja: csakis azzal az egy kikötéssel jön hozzám, hogy ebben az egyben ő parancsol: Búsulni nem szabad!

Én meg mindennap ilyenfélét írtam neki:

Mariska úgy szeretem magát, hogy azt csak égi szavakkal lehetne kifejezni, de gondolja meg, gondolja meg!... Mert el nem viselhetném, ha a maga arcán valaha csak annyi árnyékát is látnám a bánomnak, mint amennyi árnyékot egy fűszálacska vet.

Ő erre mindig ilyenfélét felelt:

A maga szivében nem csalódhatok: ahol a szeretet él, ott nincs helye a bizalmatlanságnak.

Az egyik levele így végződött:

Azt hiszem ismerjük mi már egymásnak a gondolatait is. Igy hát fölösleges, hogy mégvalamiről beszéljek, amire a női szótárakban kifejezések nincsenek. Érezze, hogy itt homlokon csókolom. Hiszen a liliom magának is kedves virága! És a lelkünk nyugalmát meg kell őriznünk!

A sok levél között érthető, ha ilyen is fordul egy. De nem gondoltam egyébnek, csak olyanféle könnyü borzongásnak, aminőt akkor érzünk, mikor először lépünk tengeri hajóra.

Az utolsó héten meg azt írta, hogy szeretné, ha fekete szalon-ruhában várnám őt a kijelölt állomáson.

Ugyis úgy vártam volna, de ugyan eltünődtem rajta, hogy mért fontos az neki, hogy ünnepi ruhában várjam?

A vonat egy szerdai délben érkezett Esztergomba. Az állomáson vártam kocsival, és egy kis fehér szegfü-csokorral, az ő kedves virágával.

Mikor a vonat berobogott, már az ablaknál állt és integetett.

Neki is szegfücsokor volt a kezében.

*

folyt. köv.