Kőszeg Ferenc: A rendszerváltás két pillanata

.1. A gyülekezési jog újjászületése

1988. március 15.

Budapest, Alkotmány utca a Bajcsy-Zsilinszky út felé nézve; felvonulók március 15-én.

A nap baljós előjelekkel indult. Hajnalban a rendőrség ismert ellenzékieket hurcolt el a lakásukról: Solt Ottiliát, Haraszti Miklóst, Demszky Gábort, Rácz Sándort, Molnár Tamást, Nagy Jenőt, Gadó Györgyöt, Pálinkás Róbertet. Március 15-én az 1980-as évtizedben minden évben voltak ellenzéki tüntetések. A rendőrség olykor, például 1986-ban, agresszívan lépett fel a tüntetőkkel szemben, számos tüntetőt előállítottak, bántalmaztak. A sajtóban annyi jelent meg, hogy kisebb ellenzéki-ellenséges csoportok megkísérelték a nemzeti ünnep megzavarását. A tüntetés vélt szervezőinek, esetleges szónokainak előzetes őrizetbe vételére azonban a 80-as években egyszer sem került sor. Megalapozottnak tetszett a feltételezés, hogy Grósz Károly, aki 1987 májusában váltotta Kádár Jánost az állampárt élén, és a változások embereként lett a „puha diktatúra” első számú vezetője, megelégelte a hatalom sodródását, mostantól kemény intézkedésekkel akarja helyreállítani a pártállamot.  Ha valóban ez volt a szándéka, alaposan félreismerte a saját lehetőségeit. A rendőri akció híre azonnal elterjedt a városban, az országban. A megszokott három-négyezer tüntetővel szemben a tüntetők száma megközelítette a tizenötezret. A Bajcsy-Zsilinszky úton rendőrkordon várta a tüntetőket, nyilvánvalóan meg kellett volna akadályozniuk, hogy az Alkotmány utcán befordulva a parlament elé vonuljanak. Csakhogy amikor a menet a Sajtószabadságot!, Egyesülési szabadságot!, Valódi reformokat! követelő transzparensekkel harminc-negyven méterre megközelítette a rendőrsorfalat, a rendőrök úgy rebbentek szét, mint az aszfalton csipegető madarak, ha a megállóba befut az autóbusz. Az elhurcolt szónokok helyett Kis János, Tamás Gáspár Miklós beszélt, Demszky Gábor beszédét a felesége, Hodosán Róza olvasta fel. A diktatúra még erős volt, még fenyegetőzött, de már rettegett. Egy évre rá március 15-e már a demokrácia hivatalos ünnepe lett, de belecsöppent valami az állami ünnepek neobarokkjából. Számomra a rendszerváltás pillanata az volt, az maradt, amikor a rendőrök villámgyorsan elpárologtak az útból, ahogy a tüntetők menete közeledett feléjük.

2. A sajtószabadság feltámadása

1988. július 22-23.

Philip Tibor (a sztrájktanya házigazdája), Kőszeg Ferenc, Pákh Tibor, Pálinkás Róbert, Kelemen Ferenc, Bokros Péter, dr. Erdei Gyula

1986. október végén behívtak a Belügyminisztérium Útlevélosztályára, elkobozták az útlevelemet, és kezembe nyomtak egy határozatot, miszerint öt évre kizárnak a külföldre utazásból, mert korábbi külföldi utazásom alkalmával a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsítottam. A tisztviselőt, aki a határozatot a kezembe nyomta, háromszor is megkérdeztem, miben állt az a nem méltó magatartás, persze nem válaszolhatott, de talán nem is tudta választ. Egy idő után aztán felállt a jól megtermett Kolnai őrnagy, aki az idézésemet aláírta: – Nézze Kőszeg úr, mondta, nem akarunk azzal dicsekedni, hogy mindent tudunk, amit maga külföldön művelt. De amit tudunk, az is elég. Október elején Prágában és Varsóban jártam azzal a céllal, hogy véglegesítsük magyar, szlovák, cseh és lengyel ellenzékieknek a magyar forradalom harmincadik évfordulójára kiadandó közös nyilatkozata szövegét. Az utazás tervét sikerült titokban tartani, a határon kifelé simán átjutottam. Prágában azonban találkoztam Jiří Dienstbierrel, Peter Uhllal, Anna Šabatovával, Varsóban Jacek Kurońnal, Bronislaw Geremekkel, őket folyamatosan figyelték, találkozásainkról hamarosan befutott a jelentés a magyar állambiztonsági szervekhez. (A közös nyilatkozat október 23-án megjelent, bejárta a világsajtót.)

Az újabb, ráadásul személyesen engem érintő jogsértés felvillanyozott, a Beszélőben felhívást tettem közzé, hogy várom azok jelentkezését, akiket megfosztottak a külföldre utazás lehetőségétől. Hamarosan, magamat is beleértve, huszonnyolcan voltunk, akik vállaltuk, hogy ügyünket nyilvánosságra hozzuk. Volt köztük egy szolnoki ügyvéd, dr. Erdei Gyula: a családjával együtt menedékjogot kért Ausztriában, majd meggondolta magát, és hazatért. Valószínűleg besúgás révén kísérlete a hatóság tudomására jutott: körülbelül ugyanakkor és ugyanannyi időre fosztották meg az utazás jogától, mint engem. Ő javasolta, hogy tiltakozzunk együttes éhségsztrájkkal a döntés ellen. Egyetértettem vele, de arra kértem, várjuk ki a megfelelő alkalmat az éhségsztrájk meghirdetésére.

1988. január 1-ével új útlevéltörvény lépett hatályba, amely valóban tartalmazott könnyítéseket, de továbbra sem kötelezte a hatóságot az útlevélkérelem elutasításának érdemi indokolására, és nem tette lehetővé, hogy az állampolgár a bírósághoz forduljon. Ennek ellenére a pártállami sajtó azt írta, ilyen utazási szabadság sehol a világon nincs. Talán akadt újságíró, aki el is hitte ezt a csacskaságot. Aztán bejelentették, hogy Grósz Károly miniszterelnök július 19-én Amerikába utazik. Itt a pillanat, mondtam sorstársamnak, most kell megkezdenünk az éhségsztrájkot. Ha más eredménye a kísérletüknek nem lesz is, Grósznak az útja során válaszolnia kell néhány kínos kérdésre. 19-én, egy keddi nap reggelén, találkoztunk, a sztrájktanyát Philipp Tibor biztosította, a felvételt is ő készítette a hat koplalóról. Nem határoztuk el, meddig folytatjuk a sztrájkot, biztosak voltunk benne, hogy három napon belül a rendőrség ránk tör, ahogy hasonló esetekben korábban is tették, beszállítanak az elmegyógyintézetbe, és erőszakkal kényszerítenek az evésre.

Nem így történt. A Magyar Hírlap, amely akkor a kormány lapja volt, interjút kért az Egyesült Államokba induló miniszterelnöktől; az újságíró megkérdezhette a kormányfőt, mit gondol a budapesti éhségsztrájkról. A beszélgetés július 22-én, pénteken jelent meg. Ez jeladás volt a sajtó számára, eddig csak a Szabad Európa meg nyugati újságok érdeklődtek, most a hazai lapok is jelentkeztek, elsőnek az akkor legális, de ellenzékinek  számító Magyar Nemzet, utána a Magyar Hírlap, majd a Rádió hangos folyóirata, a 168 Óra.  Először fordult elő, hogy egy ellenzéki esemény résztvevőit nem ellenzéki-ellenséges személyeknek nevezték, hanem visszaadták a nevünket, megkérdezték, miért kezdtünk bele az éhségsztrájkba, a kész interjút pedig beolvasták a telefonba, és jóváhagyatták az interjúalannyal. Azon a hétvégén, 1988. július 22-23-án egyszerre újjászületett a szabad sajtó. Összesen kilenc napig koplaltunk, én naponta egy kilót fogytam, jót tett. Hamarosan visszakaptuk az útlevelünket, de az első kiutazáskor úgy átvizsgálták a csomagomat, mintha továbbra is ellenzéki-ellenséges személy lennék. Volt egy sajtóperem is, a rágalmazó cikket nem újságíró írta, hanem egy rendőr ezredes. Mészáros Mátyás bíró nem kötelezte állításai bizonyítására, a helyreigazítási kérelmemet elutasította. Hamarosan a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírója lett, ma is kúriai bíró. Sebaj, azt az örömet, hogy átélhettem a sajtószabadság feltámadását, már nem veheti el tőlem a szabadság semmiféle ellensége.

2019. július 21.