Volt, van itt minden, kupacsaták futballban, világbajnokság vízben és a páston, bárhová néztem, mindenütt figyelhettem, mire viszik honfitársaim, drukkoltam nekik, ahogy a csövön kifért, és mégis: leginkább a Kékszalag nyűgözött le. Nem a büszkeségre okot adó tényekkel, hogy Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenye, 1934 óta kimagasló eseménye a balatoni nyárnak, a látvány fogott meg. Ültem a fotelban, a képernyőre meredtem, és néztem a vizet, hátán hajók százaival, s olyan nyugalom szállt meg, mint amikor Zamárdiban teszem ugyanezt.
Semmi okoskodás, nincs tolódás, ütközés, mellbe rúgás, kapufa kapás- vagy rosszkéz-oldalról, a zsűri nem ítél fordítva – csak a Balaton, a színes vitorlák, napfény, rohanó felhők, kék ég.
A természet fegyelmez.
Legalábbis egy határig. Gondolok itt – kis kitérővel – a kajak-kenura, a sportágnak ugyanazért lettem híve, amiért megfogott a Kékszalag, tehát a nap-víz-ég-jó levegő kombó. Aztán, amikor bejött a pénz (jó sok), a természet pedagógiája a sarokba került. Amióta már egy olimpiai bronzérem (amire azért ebben a sportágban több mint jó az esély) is egzisztenciát erősít esztendőkön át, mérgezett lett a levegő. Az én olvasatomban mindenképpen, hiszen vegyük aktuálisan Takács Tamara esetét. A világ- és Európa-bajnok kajakos doppingváddal kénytelen szembenézni, és végletekig küzdeni az igazáért. Állítja, hogy sztanozolollal „dúsították” táplálékkiegészítőjét, ahogy – állítólag – korábban néhány társáét is. Takács még hazugságvizsgálatnak is alávetette magát (ő nyert), ám a részletek helyett, bizonyítékul a mérgezett levegőre, legyen elég egy mondata: „Jó lenne kideríteni, hogy ki mérgezi a sportolókat: sportoló rivális vagy külsős. Ha erre nem derül fény, másokat is tönkretehetnek” – mondta.
Én hiszek neki (megérzés), de ez aligha számít, az is az én ügyem, hogy bennem már a korábbi esetek kapcsán összeomlott a kajak-kenuról kialakult kép, már nem tekintem mindenekfeletti példának a sportágat – leszámítva persze az eredményeket. A kimagasló sikereket.
Bocsánat a kitérőért, egyszerűen nem tudtam magamban tartani, ha már vízről, levegőről, napfényről van szó. Kategóriájában tehát a Kékszalag mindenekfelett, s a vitorlázás, amelynél azért nem árt tudni, hogy jelen állás szerint már három kvótát számlál a jövő évi olimpiára (Berecz Zsombor, Érdi Mária, Vadnai Benjamin), tehát az eredményekkel sincs gond.
A balatonföldvári vitorlástelep valamikor a Művész SK-é volt, a klub elnöke apám volt, így szinte természetes, hogy kiskamaszként leküldött két-három hétre, hadd tanuljak. Nem nyújtom, örök hálával tartozom Dolesch Iván és Telegdy Pista bácsiknak, hogy szárnyuk alá vettek, némi ridegtartással ugyan, de hatásosan: máig szerelmese vagyok a Balatonnak, s nagy tisztelője a hajósoknak.
Vitorlázókarrierem nem terjedt tovább, ám a balatoni nyarak belém égtek. Legjobb barátommal, nem túlzás, hogy testvéremként emlegetem, alighogy véget ért a tanítás, máris rohantunk zamárdi házukba, s csak egy-egy napra tértünk haza Pestre, koncert vagy kimagasló futballmeccs vett rá minket. Zamárdiban a sport állt a napjaink középpontjában. A legnépszerűbb a vízben fejelés volt. Óriási szerencsénkre az utcánkban szorgoskodó földmérők úgy vonultak le a terepről, hogy ottfelejtettek négy piros-fehér csíkos, úgynevezett kitűző rudat. Az Isten is kapufának teremtette őket, mi pedig nagy tekintélyre tettünk szert általuk, hiszen nem kellett nádszálakkal bajlódni a pálya kijelölésénél.
Egész délelőttöket átfejeltünk a vízben, aztán ebéd, aki reggel nem jutott hozzá, elolvasta a Népsportot (ez itt a reklám helye), majd indultunk a strandra, ahol napszálltáig futballoztunk. Gyepről szó sem volt, barázdák barázdálták a pályát, többnyire gumilabdával játszottunk (húsz forintért cserélhettük le, ha szétrúgtuk), de csináltuk. Valahogy természetes volt. Hogy milyen meccsek voltak, arról Pálinkás András, a remek kapusedző is mesélhetne, az MTK szépreményű ifjú kapusaként minden délután velünk rúgta a labdát. Szóval illusztris társaság volt, szabadjon még egy másik Pálinkás Andrást is megemlítenem, aki azóta már újra Pallavicini és őrgróf, de esetünkben fontosabb, hogy a mozgása a mindannyiunk által csodált Fradi-klassziséra, Varga Zoliéra hajazott.
A kertben pedig ott állt a pingpongasztal, azt sem hagytuk kihasználatlanul. Hatalmas fogadások mentén csatáztunk, két palacsinta (átváltható két lángosra) volt a tét, az adósságot pedig a zárás előtt kellett letudni az utca végén lévő lángososnál, a strandról hazafelé menet éppen útba esett. Azt, hogy ahová csak tudtunk, kerékpárral mentünk, nem is említem.
Akkoriban még csak a Balaton-átúszás számított hivatalos amatőr sporteseménynek, volt is rangja rendesen. Balatonfüredről indult, Siófokon ért célba a mezőny, a táv 14 kilométer volt. Aki teljesítette, hősnek számított. Nálam a Csaszi legendás úszómestere, Delta (Udvardy József néven senki sem ismerte) legendája áll az első helyen. Megküzdött a nagy vízzel rendesen, hogy utolsóként ért célba, az hagyján, az sem számított, hogy négy órával (!) később, mint a mezőny, ugyanis történelmi tettel ünnepelt. Miután úgysem hinnének nekem, idézem a korabeli tudósítást: „A siófoki öbölben feltűnt Delta. A tömeg ovációba kezdett, Delta, mintegy megköszönve a tapsokat, finiselt. Aztán bemászott az elé siető csónakba. Amikor a partra ért, kihúzta magát, a bámészkodók döbbenetére egy nyeles fésűt húzott elő. Gondosan megfésülködött. Azután elájult.”
Azóta persze rengeteg a hivatalos verseny, legyen elég csupán az Ultrabalatonra utalnom, már csak azért is, mert a tókerülő futóversenyen (221 km) a Nemzeti Sport két csapatot is indított. Egyébként pedig olvasom, hogy létezik egy kétnyelvű (magyar, angol) balatoni közösségi sportoldal, amelyik tájékoztat arról, hol vannak ingyenesen használható sportparkok, pályák. Persze a divat, a modern világ szokásainak jegyében, hiszen a sportok közül előkelő helyen áll a fitnesz és a street workout, ez utóbbi a szakértő szerint a szertorna modern változata, állítólag „fegyencedzés” néven lopta be magát nálunk a köztudatba (engem elkerült).
A honlap szerint a futókat csupán három rekortánpálya szolgálja. Kétségtelen, futni mindenhol lehet, a láb mindig kéznél van (hogy a legendás Peterdi szerkesztő urat idézzem), ám arra ne nagyon számítsunk, hogy tóparti futások jóvoltából a mozgás és a látvány öröme egyaránt épülésünkre lesz. A parti telkeken felhúzott toronyházak (tóparti lépték szerint) miatt még az is gond, hogy az átlagpolgár megtalálja, hol juthat le egyáltalán a vízhez. Ehhez képest mellékes, hogy a mai gyerekek fejelnek-e egyáltalán a Balatonban.
Amióta rá kellett jönnöm, hogy az emberi elme egyszerre képes a csodára (a chipek például) és az eszement őrültségre (rendre a berlini fal a példám), kicsit féltem, ami szép – a Balatont is. A tavat, a partot, a semmi máshoz nem hasonlítható, megfogalmazhatatlan csodát. Ki tudja, hol áll meg a korszerűség, meg persze az üzlet a természet kárára. És persze nem csupán a Balatonnál.
Nem beszélek a levegőbe, volt már arra is terv mifelénk, hogy megszüntetik a Balatont. A belügyminiszterként, majd Veszprém megye első embereként egyaránt rosszemlékű Pap János gondolta úgy a hatvanas években, hogy a legjobb lenne leereszteni a Balatont, s a területet kukoricával bevetni. „Azt legalább le lehetne aratni” – idézi Papot az index.hu cikkírója, hozzátéve, hogy tervének nincs nyoma a különféle dokumentumokban. Ám már én is hallottam róla a megyében járva, egyébként pedig már az is szörnyű, hogy egyáltalán megszülethetett az ötlet.
A természet csodáit illendő megőrizni.
Vagy ha úgy tetszik: nem mindegy, hogy (magyar) tenger vagy tengeri.
