Az 1986-os Honvéd
Az 1988-as ősz ihletett hangulatú, csehovi időszak Magyarországon. Irapuato már beverte az utolsó szöget is a Kádár-rendszer koporsójába, a rendszerváltás szelei viszont még alig éledeznek. Lassú rohadás van.
Ebben a közegben nem kis meglepetésként hat, amikor váratlanul csattan a bilincs a futballisták kezén. Van, akit az ágyából rángatnak ki éjszaka. Sallai Sándort csomagolás közben kapják el, aznap indulna új csapatához Oviedóba. „Egyszer csak eljöttek értem a rendőrök. Majdnem úgy, mint a Tanú című filmben Pelikán József gátőrért. Ballonkabátos urak ültettek be egy kocsiba” – idézi fel a 55-szörös válogatott védő. Másnap már Kovács Kálmán is börtönben csücsül, majd érkezik Gróf Attila, Fodor Imre, Sikesdi Gábor – a Tolnay utcai fogházban akár edzést is lehetne tartani.
Mindennek oka a két és fél évvel korábbi Debreceni MVSC–Bp. Honvéd mérkőzés, amelyen az MLSZ és a hatóságok gyanúja szerint megegyezéses eredmény született. További négy találkozót is vizsgálnak, kitör az évtized bundabotránya.
A mi meccsünk története röviden: 1986-ban április 26-án játszották a bajnokság utolsó fordulóját, amelyen a már biztos bajnok Honvéd utazott Debrecenbe (különrepülővel oda-vissza!). A hazaiaknak egy pontra volt szükségük a bennmaradáshoz, és semmit sem bíztak a véletlenre, a DMVSC Baráti Kör 600 ezer forintot kínált fel a fővárosi játékosoknak a békés döntetlenért. A végeredmény 1–1 lett. Az összeg tisztára mosásáért a debreceni játékosokkal hamis prémiumkifizetési jegyzőkönyvet írattak alá, de közülük senkit sem meszeltek el, csupán megrovást kaptak, mert nem tudtak a megvesztegetésről. Annál inkább elővették a Honvéd játékosait, csupán a már külföldön játszókat (Nagy Antal, Dajka László, Garaba Imre és Détári Lajos) nem érte el a végzet, ők az MLSZ felszólítása ellenére egyszerűen nem tértek haza.
Összesen 47 személyt hallgattak ki gyanúsítottként, a Honvéd-játékosok közül többen azonnal beismerő vallomást tettek (Andrusch József, Fitos József, Kerepeczky György, László István, Cseh András), őket a kihallgatás után szabadlábra helyezték, csak a tagadók maradtak rács mögött. Minden gyanúsítottól visszavonták a tárgyalási engedélyt külföldi klubokkal, bevonták a játékengedélyüket és az útlevelüket. Az MLSZ válságstábja a bajnokság folytatása mellett döntött (Czékus Lajos főtitkárhelyettes szavaival élve: „Nem halasztunk el mérkőzést még akkor sem, ha valamelyik csapat valamennyi játékosát letartóztatják.”), de arról is, hogy az öt bundagyanús meccsen szereplő futballista a válogatottban nem léphet pályára, amíg nem tisztázzák magukat.
Ez persze nem jött jól Mezey György szövetségi kapitánynak sem, aki Sallai, Nagy, Garaba, Détári és Dajka hiánya miatt öt helyen volt kénytelen változtatni a standard kezdőcsapaton a december 11-i, máltai vb-selejtezőre. A kínos 2–2-es döntetlen után Mezey vette is a kalapját, és felállt a kispadról, mondván, hogy az mégsem állapot, hogy helyette a vizsgálóbiztosok állítják össze az utazó keret névsorát, tiltólistával a kezükben.
A nagyszámú szereplő miatt a történet ennél persze jóval szerteágazóbb, de három játékos, Sallai, Détári és Fitos sorsa külön is említést érdemel.
Sallai volt egyértelműen az ügy legnagyobb vesztese, miután vele játszatták el a bűnbak szerepét, önhibáján kívül, debreceni múltjának köszönhetően vált főszereplővé. Elismerte, hogy ő volt a kontaktszemély, neki adta oda a 600 ezer forintot Szűcs Sándor, a DMVSC korábbi szakosztályvezetője, de azt tagadta, hogy pénztárosként működött volna közre, elmondása szerint a pénzt egy régi típusú Mercedesben hagyta a Tisztiház előtt, és ki-ki leszámolta magának a saját részét. Mindenkinek jutott belőle valamennyi, aki ott volt, még a cseréknek, gyúróknak is.
Détárinak viszont egy fillér sem, a verdikt szerint. Pedig mindenkinek szemet szúrt, hogy miközben mindenkiről szedik le a keresztvizet, a magyar futball legféltettebb kincse szóba sem kerül. A közvélemény biztos volt benne, hogy ha mást nem, Détárit biztosan kimossák majd, csapattársa, Kerepeczky György azonban állította, hogy a pénzosztásnál a Tisztiház WC-jében látta Détárit is, de ő nem tért vissza Görögországból, az Olympiakosztól, hogy tisztázza magát. Csak három hónap múlva jött haza, hogy újra válogatott lehessen. Önként jelentkezett a rendőrségen, jegyzőkönyvbe vették vallomását, majd szembesítették Kerepeczkyvel, aki akkor már úgy módosította korábbi állítását, hogy látta ugyan Dömét a WC-ben, de nem látta, hogy pénzt vett volna át, lehet, hogy csak a dolgát végezte. Mindenesetre Détári ellen megszüntették a nyomozást.
Az egész történet leginkább regényes sorsú alakjának, a szintén Görögországban tartózkodó Fitosnak Détárinál is jóval nyomósabb oka volt arra, hogy ne térjen haza. Ő ugyanis kémeket megszégyenítő módon szökött meg az ügy következményei elől már a botrány kirobbanása után: érvényes világútlevelével a kezében egyszerűen Athénba repült (a nyártól előszerződése volt a Panathinaikosszal), pedig a rendőrség bevonta minden érintett útlevelét. Az övét elfelejtette. Pályára azonban nem léphetett, mert játékengedélyét nem adta ki az MLSZ, és az UEFA-tól is eltiltásra számíthatott, így nem sokkal Détári után ő is hazatért. Elismerte, hogy átvett 40 ezer forintot, bírói letétszámlára vissza is fizette, de tagadta, hogy tudott volna az előzetes megegyezésről, majd a Panathinaikosz labdarúgója lett.
Januárban a Hajdú-Bihar megyei Rendőrkapitányság nyilvánosságra hozta a nyomozási anyagot, és előkerült néhány pikáns részlet, ami annyira kelet-európai, hogy már-már bájos: kiderült például, hogy a DMVSC Baráti Köre 1.1 millió forintot különített el az NB I-es tagság biztosítására, a Honvéd játékosainak adott 600 ezer mellett 500 ezret kínált fel a Volánnak motivációként, hogy győzzék le a szintén a kiesés elkerüléséért küzdő Csepelt. Ennek az összegnek a sorsa azóta is ismeretlen. Aztán kiderült az is, hogy a honvédosok nem elégedtek meg a 600 ezerrel, további 150 ezret kértek, de pótlékként, készpénz hiányában, libamájat adott a Debrecen, „annyi libamájat, hogy belerohadt a kocsiba”, ahogy Esterházy Márton fogalmazott.
A nyomozást azonban nem zárták le, hanem felfüggesztették addig, amíg minden légióst ki nem hallgatnak. Volt, aki megrovást kapott, más még azt sem. Így vagy úgy mindenki megúszta a dolgot, és végezte tovább a munkáját, csupán Sallai maradt slamasztikában: az ügy végleges lezárásáig nem kaphatta vissza a játékengedélyét, ez pedig derékba törte karrierjét, csaknem három évet volt kénytelen kihagyni.
Nagy Antal és Dajka többé nem szerepelt a válogatottban, de a többieket, Détárit, Kovács Kálmánt, Garabát, még Fitost is, szép lassan visszahívták, és ’89-ben már ismét büszkén viselték a címeres mezt.
Veszprémi Linda
Tönkretesz, felnégyel
Fitos József kérésünkre röviden felidézte szerepét az ügyben:
„Részese voltam az esetnek, de szervezője nem. Voltunk néhányan, akik a meccs alatt nem tudták, hogy megegyezéses, mert előtte Spanyolországban voltunk utánpótlás Eb-selejtezőn. De a pénzt én is felvettem. Számomra az volt kellemetlen, hogy akkor szerződtem Görögországba, és sokan megkérdőjelezték, hogy jogszerűen távoztam az országból. Pedig érvényes útlevéllel utaztam ki. De ha jogtalanul utaztam, hogy lehetett nálam az útlevelem? Akkor a hatóságok miként végezték a munkájukat?”
Kovács Kálmán is mondott pár szót:
„Nekem nem volt jelentős szerepem a történetben, a csapat legfiatalabb labdarúgójaként akkoriban kerültem fel az ifiből, nyilván nem én voltam a hangadó az öltözőben. Mégis negatívan csapódott le rajtam, évekkel később hallottam olyan megfogalmazást is, hogy a „Kovács Kálmán-féle bundaügy”, holott én sem a mérkőzésen nem tudtam megegyezésről, sem utána. A kulcsjátékosokat kell kérdezni, ők bizonyára többet tudnak erről mesélni.”
Sallai Sándor közéjük tartozik, és szívesen beszélt is velünk:
„Szeretném magamat rehabilitálni, mert csak áldozata voltam ennek az egész koncepciós ügynek, vidéki srácként nekem kellett elvinnem a balhét. Életemben nem bundáztam, ez sem volt az. Megkeresett Szűcs Sándor, aki akkoriban az Atyaúristen volt Debrecenben, és mondta, hogy kapunk hatszázezer forintot a döntetlenért. Előbb kérlelt, hogy gondoljak arra, mekkora szüksége van Debrecennek első osztályú csapatra, de aztán ebből fenyegetés lett, tönkretesz, kinyír, felnégyel engem, ha nem vállalom. Féltettem a családomat, szüleimet, akik Debrecenben éltek. Annyit tettem, hogy másnap az edzés előtt összehívtam a csapatot, és elmondtam nekik az ajánlatot. Nem érdekelte őket, többen nyugati szerződés kapujában álltak, amit nem akartak kockáztatni. Lementünk Debrecenbe, és játszottunk egy könnyű meccset. Másnap mindannyian megdöbbentünk, amikor Szűcs úr tényleg hozott pénzt. Nem éreztük úgy, hogy megdolgoztunk volna érte, mert nem szándékosan játszottunk döntetlenre. Mindenkinek jutott belőle, aki ott volt akkor a Tisztiházban, de sokan azt sem tudták, miért kapták, többen azt hitték, hogy a vezetőség küldött prémiumot. Kilenc napig voltam börtönben, odalett az oviedói szerződés, amellyel több milliótól estem el, erre az ügyre ráment a házasságom és az egész karrierem. Egész életemben csak futballozni akartam, de három évig nem játszhattam, és egy svájci amatőr csapatban ért véget a pályafutásom. Mindenért Szűcs Sándort hibáztatom, hogy akkor ebbe a nehéz helyzetbe hozott. Nagyon haragszom rá.”
Az akkori Honvéd több játékosát is megkerestük, de ők udvariasan – vagy kevésbé udvariasan – elhárították az emlékezés lehetőségét.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. januári számában.)