LEV TOLSZTOJ

ADDIG OLTSD A TÜZET, MÍG NEM KÉSŐ

Élt egy faluban egy Iván Scserbakov nevű paraszt. Jól ment sora, ő maga ereje teljében volt, első munkás a faluban, s három derék fia is állt mellette: az egyik házas, a másik vőlegény, a harmadik meg jóformán suhanc, a lovakkal járt, szántott, fuvarozott. A felesége talpraesett, jó gazdasszony volt, a menye dolgos, szelíd. Vígan élhette volna világát Iván családostul. A háznál csak egy munkaképtelen volt, akit etetni kellett, a beteg Scserbakov nagyapó, aki hetedik esztendeje feküdt a kemence tetején magatehetetlenül, fulladás kínozta. Ivánnak mindene volt bőviben: három lova, csikaja, borjas tehene, tizenöt juha. Az asszonyok ellátták a férfiakat bocskorral, ruhával, dolgoztak a földeken, az emberek meg végezték a rendes paraszti munkát. Lisztjük volt bőven új kenyérig s még azon túl is: az adójukat meg amit kellett, kifizették a zabból. Vígan élhetett volna Iván pereputtyostul. Csak egy baja volt: a szomszéd. A sánta Gavrilo volt a szomszédja, Gorgyej Ivanov fia. Csúnyán összerúgta vele a patkót Iván.

Míg élt az öreg Gorgyej, és Scserbakovéknál Iván apja gazdálkodott, jó szomszédságban élt a két család. Ha szita, dézsa kellett a fehérnépnek, vagy tengelyt, kereket kellett cserélni hirtelen, csak átküldték egyik udvarból a másikba és kisegítették egymást jó szomszédok módjára. Ha átment egyiknek a borja a másik szérűjére, hazakergették s csak annyit mondtak: máskor ne engedd, ott az egész búzánk. De hogy megfogják és eldugják, bezárják a hombárba vagy a pajtába, vagy egymást megrágalmazzák - eszük ágában sem volt.

Így éltek, amíg az öregek gazdálkodtak. De mikor a fiatalok vették kézbe a gyeplőt, más szelek kezdtek fújdogálni.

Az egész egy semmiségből lett.

Iván menyének a kistyúkja korán megtojósodott, s a fiatalasszony elkezdte húsvétra gyűjtögetni a tojást. Minden áldott nap kiment a fészerbe, és a kasos kocsiból kiszedte a friss tojást. Csakhogy egyszer a gyerekek megkergethették a tyúkot, átrepült a sövényen és a szomszédoknál tojt meg. Hallja a fiatalasszony, hogy kotkodácsol a kistyúkja, s gondolja magában: "Most más dolgom van, előbb kitakarítom a házat ünnep előtt, azután megyek ki a tojásért." Estefelé kiment a színbe, keresi a tojást: nincs sehol. Kérdezgeti anyósát, sógorát, nem szedték-e össze, de nem, azt mondják, nem vitték be. Taraszka, a kisebbik sógora meg azt mondja:

- Átment a búbos a szomszédékhoz, ott kotkodácsolt, onnét röpült haza.

Ránézett a fiatalasszony a bóbitás tyúkjára, ott ült a rúdon a kakas mellett, szárnya alá dugta a fejét, már aludni készült. Szerette volna megkérdezni tőle, hová rakta a tojását, de hiába, nem felel az oktalan állat; fogta hát magát a fiatal menyecske s átment a szomszédékhoz. Az öregasszony jött elébe.

- Mi kéne, ha volna, húgomasszony?

- Így meg úgy - mondja a fiatal menyecske -, a kistyúkom átszállt ide ma délelőtt, nem rakta le a tojását itt valahová?

- Színét se láttam. Hálisten a mi tyúkjaink is tojnak eleget. Összeszedjük, ami a miénk, a máséhoz nem nyúlunk. Nem járunk más udvarába tojásért, édes fiam.

A fiatalasszony megsértődött, felfortyant, szó szót adott, összekaptak az asszonyok. Arra jött Iván felesége a kútról, ő is beléelegyedett. Akkor kipenderült a házból Gavrilo felesége, szemrehányással halmozta el a szomszédasszonyt, fölemlegette, ami volt, meg azt is, ami sose volt. Olyan csetepaté kerekedett, hogy még; mind a négy asszonynak járt a nyelve, mint a kereplő, egyszerre két szót akart mindegyik kimondani, és egyik szó csúnyább volt a másiknál: te ilyen-amolyan, te tolvaj, repedtsarkú, apósodat halálra kínozod, te meddő.

- Hát te koldus, kéregető, a szitámat is elloptad! Meg ez a vízhordórúd a válladon, ez is miénk, ide vele!

Lerángatták Iván feleségének a válláról a vízhordórudat, kiöntötték a vizet, eltépték a kendőjét, hajbakaptak. Megjött Gavrilo, asszonya védelmére kelt; Iván is kiszaladt a fiával, rávetették magukat a verekedőkre. Ivan volt a legerősebb, fölébekerekedett valamennyiüknek. Gavrilónak egy marék szőrt tépett ki a szakállából. Összeszaladt a nép, nagy nehezen szétválasztották őket.

Hát ezzel kezdődött.

Papírba tette Gavrilo a szőrcsomót és elvitte a járásba, a törvény elé.

- Nem azért növesztettem - azt mondja - a szakállamat, hogy az a rühös Vanyka kitépje.

A felesége meg széltében-hosszában eldicsekedett a faluban, hogy most majd Ivánt törvénybe citálják s Szibériába küldik. Kitört a háborúság.

Az öreg a kemence tetejéről első naptól fogva csitította őket, de nem hallgattak rá a fiatalok. Hasztalan intette őket:

- Nincsen igazatok, gyermekeim, rosszul teszitek, hogy hagyjátok elmérgesedni a dolgot. Gondoljátok meg, az egész egy tojással kezdődött! Fölszedték a gyerekek azt a tojást, isten neki: egy szem tojás nem nagy kár! Jut is, marad is. Gorombán szólt hozzád a szomszédasszony? Istenem, ne torold meg, hanem oktasd ki, hogy kell szebben szólni. Összeverekedtetek? Istenem, megesik az is, valamennyien bűnösök vagyunk. Menjetek át, kérjetek szépen bocsánatot, aztán felejtsétek el az egészet. Ha makacskodtok, a végén ti isszátok meg a levét!

De nem hallgattak a fiatalok az öregre, azt hitték, nincs igazsága, csak amúgy öregesen zsémbeskedik.

Iván nem adta be a derekát.

- Nem én téptem ki a szakállát - mondta -, hanem ő maga huzigálta ki, a fia meg ronggyá szaggatta az ingemet. Itt van, ni.

Azzal elment pörösködni. Előbb a békebíró előtt pörösködtek, aztán a járásbíró előtt. Míg odavolt, Gavrilo szekeréből elveszett a rúdszeg. A fehérnép a rúdszeg eltűnését Iván fiára fogta:

- Láttuk, ahogy éjszaka az ablak alatt odalopakodott a szekérhez, a komaasszony meg elmesélte, hogy utána a kocsmában látták, nyilván a rúdszeget itta el.

S mentek újra a törvény elé. Odahaza meg nincs nap vita, verekedés nélkül. Már a gyerekek is csepülik egymást, ahogy az öregektől látják, az asszonyoknak meg, ha lemennek mosni a folyóra, fürgébben jár a nyelvük, mint a sulyok a kezükben, csupa méreg minden szavuk.

Előbb csak ráfogták egymásra, de aztán csakugyan kezdték hazahordani egymás udvarából, ami a kezük ügyébe esett. Asszonyok, gyerekek is eltanulták tőlük. S egyre cudarabbra fordult az életük. Már mindenütt pörben álltak egymással Iván Scserbakov meg Gavrilo: a községi gyűlésen, a járásban, a békebíró előtt, úgyhogy végül már a bírák is megunták őket; hol Gavrilo érte el, hogy Ivánt megbírságolják vagy leültetik, hol megfordítva. S minél több borsot törtek egymás orra alá, annál jobban felmérgesedtek. Mint a kutyák, ha összeakaszkodnak: minél inkább nyúzzák egymást, annál jobban megvesznek. Ha az egyiket hátulról bottal verik, azt hiszi, a másik harapja, s annál dühödtebben megy neki. Így volt a két ember is; ha törvény elé mentek, s akár az egyiket, akár a másikat megbírságolták vagy leültették, csak még jobban megharagudtak egymásra. "Megállj, megfizetek érte!" Így folyt ez köztük teljes hat esztendeig. Csak az öreg a kemence tetején hajtogatta mindig ugyanazt. Megpróbált a lelkükre beszélni:

- Mit csináltok, édes gyerekeim? Hagyjátok ezt az örökös patvarkodást, nem vezet jóra! Ne haragudjatok tovább egymásra, mentől jobban haragusztok, annál nagyobb baj lesz belőle.

De nem hallgattak rá.

A hetedik esztendőben aztán oda fajult a dolog, hogy egy lakodalmon Iván Scserbakov menye a lakodalmas nép előtt gyalázta Gavrilót, azzal vádolta, hogy lovat lopott. Gavrilo részeg fejjel nem volt ura magának, fölemelte a kezét s úgy megütötte az asszonyt, hogy egy hétig nyomta az ágyat, pedig méghozzá állapotos volt. Iván megörült, nyomban megcsinálta a följelentést és vitte a vizsgálóbíróhoz. "Most aztán ellátom a szomszéd baját - gondolta reménykedve. - Ezúttal nem kerüli el a börtönt vagy éppenséggel Szibériát." De megint nem úgy lett, ahogy kitervelte. A vizsgálóbíró nem fogadta el a följelentést, mert szemlét tartottak a fiatalasszonyon, az meg fölkelt az ágyból és semmi nyoma rajta testi sértésnek. Akkor elment Ivan a békebíróhoz, az meg áttette az ügyet a járásba. Iván utánajárt a dolognak, a jegyzőnek meg az elöljárónak félvedro édes pálinkát fizetett, és kijárta, hogy Gavrilót megvesszőzésre ítélték. Felolvasták Gavrilónak az ítéletet:

- "A bíróság úgy döntött - olvasta a jegyző -, hogy Gavrilo Gorgyejev parasztot húsz botütésre ítéli itt helyben, az elöljáróság épületében."

Hallgatja Iván az ítélethirdetést és nézi Gavrilót: mitévő lesz vajon? Ahogy Gavrilo végighallgatta, olyan fehér lett, mint a lepedő, megfordult és kiment a pitvarba. Iván követte, már indult volna a lova felé, de meghallotta, ahogy Gavrilo megszólal:

- Jól van - azt mondja -, most megbotoztat, égni fog a hátam, de aztán vigyázzon, nehogy neki is égni találjon valamije, ami még jobban fáj!

Mihelyt meghallotta ezt Iván, azonnal szaladt vissza a bírósági terembe.

- Bíró uraim! Azzal fenyegetőzik, hogy a fejemre gyújtja a házat. Tessék megkérdezni, tanúk előtt mondta.

Behívták Gavrilót.

- Igaz-e, hogy ezt mondtad?

- Az égvilágon semmit nem mondtam. Botozzanak meg az urak, ha már megvan hozzá a hatalmuk. Úgy látszik, csak énnekem kell szenvednem az igazamért, neki meg minden meg van engedve.

Még valamit akart mondani, de arca, ajka megvonaglott, és a falnak fordult. Még a bírák is megijedtek, ahogy ránéztek. "Nehogy a végén még igazából kárt tegyen a szomszédjában - gondolták - vagy önmagában."

És az egyik öreg bíró megszólalt:

- Mit mondok én nektek, édes fiaim: béküljetek ki egymással. Lásd be, Gavrilo fiam, csúnya dolog volt megütni azt az állapotos asszonykát! Még szerencse, hogy Isten vigyázott rá, máskülönben milyen nagy baj lehetett volna belőle. Nem szégyelled magad? Kérj bocsánatot Ivántól, hajolj meg előtte, tudom, megbocsát. Mi pedig megváltoztatjuk az ítéletet.

Meghallja ezt a jegyző és közbekottyan:

- Azt nem lehet, mivelhogy a száztizenhetedik paragrafus alapján a békés megegyezés nem jött létre, ellenben a bírósági ítélet létrejött, annak pedig hatályba kell lépnie.

De az öreg bíró nem hederített a jegyzőre.

- Elég a szóból - mondta. - A legelső paragrafus, édes fiam, az, hogy Isten parancsát kell követni, márpedig a megbékélést Isten rendelte.

És tovább kérlelte a parasztokat; de nem sikerült őket rábeszélnie a békekötésre. Gavrilo jóformán meg sem hallgatta.

- Jövőre töltöm az ötvenet - mondta -, már a fiam is házasember, verést pedig még életemben nem kaptam, most meg ez a rühös Vanyka megbotoztat, de megkeserüli! Legyen, aminek lennie kell... Majd még eszébe jutok!

Megint elcsuklott a hangja. Nem bírt tovább beszélni. Megfordult és kiment.

A járási székhelytől hazáig tíz verszta volt az út, késő lett, mire Iván hazaérkezett. Az asszonyok már kimentek a csorda elébe. Iván kifogta a lovat, mindent rendbetett és bement a házba. Senki sem volt odabenn. A fiúk mezei munkán voltak, az asszonyok meg az állatok elejibe mentek. Bement hát Iván, leült a lócára és elgondolkozott. Eszébe jutott, hogy elfehéredett Gavrilo arca, mikor az ítéletet meghallotta. És a szíve elszorult. Elképzelte, mit érezne ő, ha botozásra ítélnék. És megsajnálta Gavrilót. Hát egyszer csak hallja, krákog az öreg a kemencén, mozgolódik, lelógatja a lábát, aztán lemászik. Odavonszolta magát a lócáig s leült melléje. Kimerítette szegényt ez a nagy megerőltetés, sokáig köhögött, köhögött, végre kiköhögte magát, az asztalra könyökölt s megszólalt:

- No, elítélték?

- Húsz botütésre - felelte Iván.

Megcsóválta fejét az öreg.

- Nincs ez rendjén, Iván - mondotta. - Nagy baj lesz ebből! Nem neki, magadnak csinálsz bajt. Neked ugyan mitől jobb, ha őt elnáspángolják?

- Többé nem teszi - mondta rá Iván.

- Mit nem tesz? Mivel bántott meg?

- Hogy mivel? - fortyant fel Iván. - Félholtra verte a menyemet, most meg azzal fenyegetőzik, hogy a fejemre gyújtja a házat. Talán bizony köszönjem meg neki?

Felsóhajt erre az öreg s azt mondja:

- Te, fiam, erre-arra járkálsz a világban, én meg hány esztendeje fekszem itt a kemencesutban, s ezért azt hiszed, hogy te mindent tudsz, én meg semmit. Nem, édes fiam, te nem látsz semmit: megvakított a harag. Más szemében a szálkát is megleled, magadéban a gerendát feleded. Azt mondod: bántott, rosszat cselekedett. Ha csak ő egyedül tett volna rosszat, abból még semmi baj nem származnék. A baj az emberek közt sose egytől ered, hanem mindig kettőtől. Az ő rosszasága szemet szúr neked, a magadét nem látod. Ha csak ő lenne rossz, te meg jó, nem volna köztetek semmi baj. Hát a szakállát ki tépte ki? A feles boglyáját ki forgatta fel? Törvény elé ki citálta őt? Mégis mindenért őt okolod. Magad vagy rossz, innen a baj. Nem így éltem annak idején, fiam, nem erre oktattalak. Magad is tudod, így voltunk-e mi annak idején az öreggel, Gavrilo apjával? Nem bizony; úgy éltünk, mint jó szomszédok. Ha elfogyott a lisztje, jött az asszony: "Egy kis liszt kéne, Frol bácsi!" - Eredj, húgomasszony, a hombárba, végy amennyi kell. Ha nem volt kit a lovaiért küldeni: eredj fiam, Ványa, hajtsd be a lovait. Ha meg nekem hiányzott valami, hozzá futottam: Gorgyej bácsi, így meg úgy, ez meg ez kéne. "Tessék, Frol bácsi!" Így tartottuk mi ezt. Könnyítettünk egymáson, ahol tudtunk. Most meg hová jutottunk? A minap egy katona Plevnáról beszélt nekem; hát köztetek nagyobb csata folyik, mint az a plevnai! Hát élet ez? Szavamra, vétek! Te vagy a gazda, te vagy az úr a háznál, te vagy felelős a családodért. Mire oktatod az asszonyokat, a gyerekeket? Csupa rosszra. A minap Taraszka, az a tejfölösszájú tacskó, úgy elagyabugyálta Arina nénit, hogy a csontja ropogott, anyja meg csak nevetett. Nincsen ez rendjén! Tőled kéri számon az ég! Gondolj a lelki üdvösségeddel. Hát szabad így: egy rossz szóra kettővel felelni, egy pofonra kettővel visszavágni? Nem, fiam, Krisztus nem ezért járt a földön, nem erre oktatott minket, szegény bolondokat. Ha valaki rossz szót szól hozzád, hallgass, majd megokosítja a lelkiismeret. Erre tanított minket a Krisztus. Aki arcul üt jobbfelől, annak tartsd oda a másik orcádat is: tessék, üss, megérdemlem. Majd magába száll az a másik, megbékél, és hallgat rád. Ezt rendelte nekünk Jézus, nem a fennhéjázást. Mit hallgatsz? Igazam van-e vagy sem?

Iván némán hallgatta.

Megint egy sort krákogott, köhögött az öreg, végre kikrákogta magát, és így folytatta:

- Azt hiszed, Krisztus rosszra tanított? Hiszen a javunkat akarta, mindannyiunkét. Gondold csak végig a földi életedet: jobbra, vagy rosszabbra fordult-e a sorod, amióta ezt a Plevnát csináltad? Számláld csak össze, mennyi pénzedbe került ez a sok törvénykedés, mennyit utaztál, megettél, megittál! Három derék fiad, akár a sólyom, úgy élhetnél, mint a kiskirály, vagyont gyűjthetnél s ehelyett fogyton-fogy a pénzed. Mi az oka ennek? Mindig ugyanaz. A fene nagy büszkeséged. A fiúkkal kéne kijárnod a földekre, vetned, aratnod, s ahelyett bíróságra, meg mindenféle fiskálisokhoz kerget az ördög. Későn szántasz, későn vetsz, nem csoda, hogy nem úgy terem a földed, mint kellene. Mért nem termett az idén zabod? Mikor vetetted el? Mikor megjöttél a városból. És mit perlekedtél ki magadnak? Bírságot a fejedre. Eh, fiam, seperj a magad portája előtt, járj ki a fiúkkal a földre, onnét meg gyere szépen haza, és ha valaki megsértett, bocsáss meg néki Isten nevében, meglásd, nagyobb lesz a bőség a házad táján s a lelkedben a nyugodalom!

Iván csak hallgat.

- Ide hallgass, Ványa, fogadd meg tanácsom. Fogd be a szürkét, kocogj be a járásba, szüntess meg ott mindenféle eljárást, aztán reggel menj át Gavrilóhoz, béküljetek ki Isten törvénye szerint, hívd át magadhoz, holnap úgyis ünnep (a Szent Szűz születése előtti nap volt), fűtsd be a szamovárt, állíts az asztalra egy bütykös pálinkát, és vess véget egyszer s mindenkorra ennek a huzakodásnak, az asszonyoknak meg a gyerekeknek is hagyd meg.

Felsóhajtott Iván, azt gondolta magában: "Igazat beszél az öreg" - és nagy kő esett le a szívéről. Csak azt nem tudta hogyan fogjon hozzá, hogy kezdje a békülést.

Megint megszólalt az öreg, mintha olvasná a gondolatát:

- Indulj, Ványa, ne halogasd. Addig oltsd a tüzet, míg nem késő!

Még valamit akart mondani, de nem fejezte be: hazajöttek az asszonyok, csörögtek, mint a szarkák. Már eljutott hozzájuk a híre, hogy Gavrilót megvesszőzésre ítélték, meg hogy azzal fenyegetőzött, hogy a fejükre gyújtja a házat. Mindent tudtak, sőt már arra is volt idejük, hogy újra hajbakapjanak a szomszédasszonyokkal kinn a legelőn. Előadták, hogy Gavrilo menye a vizsgálóbíróval fenyegetőzött. A vizsgálóbíró, úgymond, Gavrilo szekerét tolja, most majd megfordítja az ügyek menetét; a tanító meg már a második beadványt intézi egyenesen a cárhoz Iván ellen, és abban a beadványban mindent elmond töviről hegyire: a rúdszeg históriáját is, meg a veteményes ügyét, és most majd a Scserbakovék fele telke Gavrilóéké lesz. Elhallgatta Iván az asszonyok beszédét, és megint megkeményedett a szíve, meggondolta és eltökélte, hogy mégsem békül ki Gavrilóval.

Gazdának mindig akad dolga a ház körül. Iván sem üldögélt soká a fehérnéppel, hanem felkelt s kiment a szérűre meg a színbe. Míg ott térült-fordult s visszament az udvarba, már lement a nap; a fiúk is hazajöttek a földekről, ahol tavaszi vetés alá szántottak. Iván megvárta őket, kikérdezte a munkák felől, segített nekik mindent rendbetenni, egy szakadt lószerszámot félretett, hogy megjavítsa, azután még a rudakat is be akarta vinni a színbe, de már egészen besötétedett. Otthagyta hát másnap reggelre a rudakat, megetette az állatokat, kinyitotta a kaput, kiengedte Taraszkát a lovakkal éjszakai legeltetésre, s azután újra becsukta a kaput, föltette a támasztódeszkát. "Most megvacsorázunk, lefekszünk" - gondolta magában, fogta a szakadt lószerszámot s bement a szobába. Addigra mindenestől megfeledkezett Gavrilóról is, meg arról is, amit az apja mondott. Megfogta a kilincset, s mikor belépett a pitvarba, egyszer csak hallja, a sövény túloldalán szörnyűmód szitkozódik a szomszéd durva, érdes hangon.

- Hová nem eszi a fene! - ordított Gavrilo. - Fel kéne akasztani!

Felforrt Ivánban a méreg e szavak hallatára. Csak állt, állt, hallgatta, amint Gavrilo szitkozódik. Mikor Gavrilo elhallgatott, Iván is bement a szobába. Bement, s lám, benn ég a lámpa, a fiatalasszony a sarokban ül a rokkánál, a felesége vacsorát készít, legnagyobbik fia bocskorszíjat fon, a középső az asztalnál ül s egy könyvbe merül, Taraszka meg készül éjszakai legeltetésre.

Minden olyan derűs, nyugodalmas idebenn - csak az ádáz szomszéd ne okozna örökös bosszúságot!

Iván mérgesen, fortyogva jött be, ledobta a macskát a lócáról, az asszonyokat meg összeszidta, amiért a mosdótál nincs a helyén. Sehogy sem lelte a helyét; leült, nekifogott a lószerszámot javítani, de egyre ott motoszkáltak benne Gavrilo szavai, ahogy a bíróságon fenyegetőzött, meg ahogy most rekedt hangon ordítozott, hogy valakit "fel kéne akasztani".

Iván felesége feltálalta Taraszkának a vacsorát; Taraszka evett, felvette bekecsét, felszíjazta övét, fogta a kenyerestarisznyát és kiment a lovakhoz. Bátyja ki akarta kísérni, de Iván felállt s maga ment ki vele. Künn már egészen besötétedett, fekete volt az ég, elfelhősödött, szél támadt. Iván lement a tornác lépcsőjén, megvárta, míg a fia nyeregbe száll, utánakergette a kiscsikót, azután még ott állt és nézte, hallgatta, mint üget végig Taraszka a falun, mint találkozik össze a társaival, s mennek együtt tovább, míg csak egészen el nem hal a lódobogás. Csak állt, álldogált Iván a kapuban, s egyre ott motoszkált a fejében Gavrilo fenyegetése: "Vigyázzon, nehogy neki is égni találjon valamije!"

"Magát sem kímélné - gondolta Iván. - Nagy a szárazság, és méghozzá ez a szél. Ha megkerüli az udvart, mi sem könnyebb, mint hogy felgyújtsa a pajtát; ráereszti a vörös kakast és a végén neki lesz igaza. Hej, ha most rajtakapnám, ki nem ereszteném a markomból!" Olyan makacsul befészkelte magát a fejébe ez a gondolat, hogy vissza se ment a házba, hanem egyenest ki az utcára s be a sarkon. "Megkerülöm az udvart. Ki tudja, mit forgat az elméjében!" És megindult nesztelen léptekkel a kerítés mentén.

Mihelyt befordult a sarkon és megindult a sövény árnyékában, egyszer csak úgy rémlik neki, hogy amott az utca túlsó végén valami moccan, mint hogyha kidugná a fejét és megint elbújna a sarok mögé. Iván megáll, meg se moccan, fülel és mereszti a szemét: minden csöndes, csak a szél cibálja a fűzfa lombját s zörrenti a szalmát. Olyan sötét volt, hogy az ember az orráig sem látott, de szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, most már tisztán látta a sarkot, a faekét, az eszterhát. Csak állt, állt, figyelt. "Nem, nincs ott senki. Csak a szemem káprázott - gondolta magában. - De azért megkerülöm." És megindult lopva a pajta körül. Nesztelenül lépdelt bocskorában, szinte maga sem hallotta lépteit. Amint elért a szegletig - nini, amott az ekénél valami felvillan s újra eltűnik. Ivánnak a szívverése is elállt. Megtorpant, lesett. Ahogy megállt, ugyanott megint villant valami, s most már tisztán látta: valaki guggol ottan, háttal hozzá, egy sapkás ember, és egy szalmacsutakot gyújt meg éppen, amit a kezében tart. Megrebbent Iván szíve a mellében, mint a madár, minden izma megfeszült, hatalmas léptekkel megindult arrafelé, nesztelenül, hogy maga sem hallotta magát moccanni. "No, most nem menekül - gondolta -, most tetten érem!"

Alig tett két lépést, mikor hirtelen erős fény villant fel, de már nem azon a helyen és nem az a kis szikra, hanem lobogó lánggal fogott tüzet az eszterhaj, a láng már a zsúpfödél felé kúszik, s ott áll Gavrilo, tisztán láthatón.

Mint héja a pacsirtára, úgy vetette magát Iván Gavrilóra. "Most aztán nem menekül! - gondolta. - Kitekerem a nyakát!" De a sánta nyilván meghallotta a lépteit, megfordult és usgyi! - mint a nyúl, elillant, csoda, hogy milyen fürgén a sánta lábával.

- Nem menekülsz! - rivallt fel Iván és utánavetette magát. Meg akarta ragadni a gallérjánál fogva, de kibújt a keze alól Gavrilo; elkapta a köntöse szárnyát. A köntös elszakadt, Iván elvágódott. Felugrott:

- Segítség! Fogjátok meg! - S eredt utána.

Míg talpra ugrott, Gavrilo már elért a saját kapujáig, de Iván ott is utolérte. Éppen meg akarta fogni, mikor valami fejbevágta, mintha nehéz kő esett volna a feje búbjára: Gavrilo a kapuban felkapott egy tölgyfahusángot, s mikor Iván odaért, teljes erejével fejbe vágta.

Iván elkábult, a csillagokat látta, majd elsötétült szeme előtt a világ, megtántorodott. Mire felocsúdott, Gavrilo nem volt sehol; körös-körül nappali világosság terjengett, s Iván udvara felől olyan dübögés-ropogás hallatszott, mintha mozdony zakatolna ott, vagy mi. Arra fordult, s mit lát: a hátsó pajta lángokban áll, a tűz már az oldalsó pajtára is átterjedt, s a láng, a füst, az égő szalmafoszlányok már a házat nyaldossák.

- Szent egek! - üvöltött fel Iván, kezét kétségbeesetten emelte égnek, azután a combjára csapott. - Hisz csak ki kellett volna húznom a csutakot az eszterhajból és eltaposnom! Szent egek! - ismételte kétségbeesetten.

Segítségért akart kiáltani, de lélegzete elakadt, hangja elfúlt. Szaladni akart, de nem vitte a lába, csetlett-botlott. Megindult, megtántorodott, megint elakadt a lélegzete. Megállt, levegő után kapkodva, aztán elindult újra. Míg megkerülte a pajtát és a tűz színhelyére ért, addigra már az oldalsó pajta teteje is lángolt, a tűz átterjedt a kapura meg a ház sarkára, bentről dőlt a füst meg a láng, az udvarra bemenni nem lehetett! Temérdek nép összeszaladt, de hiába; nem lehetett segíteni. A szomszédok kivitték a házból a holmijukat, az állataikat kikergették az istállóból. Iván portája után Gavrilo háza gyulladt ki, erősödött a szél, az utca túlsó oldalára is átvitte a lángot: a fél falu leégett. Ivanéknak csak arra volt idejük, hogy az öreget kicipeljék s maguk kiugorjanak a házból; abban maradtak, amiben voltak. A lovakat kivéve, amik legelőn voltak, bennégett a jószág, megégtek a tyúkok az ólban, szekér, eke, borona, az asszonyok stafirungos ládái, a gabona a csűrben - minden, minden egy szálig odalett.

Gavrilóéknak sikerült a jószágot kihajtani s egyet-mást megmenteni.

Sokáig tartott a tűzvész, egész éjszaka. Iván ott állt a háza előtt, csak nézett és motyogott:

- Szent ég! Csak ki kellett volna húzni és eltaposni.

De mikor beszakadt a háza teteje, beugrott a tüzes pokol kellős közepébe, megragadott egy megperzselődött gerendát és kihurcolta a tűzből. Az asszonyok észrevették és hívták, hogy jöjjön vissza, de nem hederített rájuk, kihozta a gerendát és visszament egy másodikért. Megtántorodott és beesett a lángok közé. Akkor a fia utánament és kihúzta az égő ház romjai közül, Iván haja, szakálla megpörkölődött, ruhája rongyokban volt, keze is megégett - de nem érzett semmit.

- A bánat elvette az eszét - mondogatták körülötte.

Lassan alább hagyott a tűz, s Iván még mindig ott állt és motyogott:

- Szent ég! Csak ki kellett volna húznom.

Hajnaltájban a sztaroszta elszalajtotta Ivánért a fiát.

- Iván bácsi, apád haldoklik, el akar búcsúzni tőled.

Iván az apjáról is megfeledkezett nem értette, mit mondanak.

- Miféle apa? Kitől akar elbúcsúzni?

- Téged hívat édesapád, el akar búcsúzni, nálunk haldoklik a szobában. Gyerünk, Iván bácsi - ismételte a sztaroszta fia és megfogta a kezét, úgy húzta magával. Iván követte.

Amikor az öreget kivittek a házból, ráesett egy égő szalmacsutak és megperzselte. Elvitték a sztaroszta házába, a falunak egy távoli részébe, amelyik nem égett le.

Amikor Iván odaért, a szobában nem volt más, csak a sztaroszta felesége, meg a kisgyerekek a kemencesutban. A többiek kimentek a tűzhöz. Az öreg a lócán feküdt, kezében gyertya, s az ajtót leste. Mikor a fia belépett, megmozdult. Az öregasszony odament hozzá és megmondta neki, hogy eljött a fia. Közelebb intette magához. Mikor Iván közelebb lépett, megszólalt:

- No, Ványa, nem megmondtam neked? Ki gyújtotta fel a falut?

- Gavrilo - felelte Iván. - Ő tette, bátyuska, rajtacsíptem. A szemem láttára dugta a tetőbe az égő szalmacsutakot. Csak ki kellett volna húznom s eltaposnom, akkor semmi baj se történik.

- Iván - szólt az öreg szigorúan. - Ütött a halálom órája, a tied is eljön. Kinek a lelkét terheli a bűn?

Iván rámeredt az apjára s egy szót sem bírt kinyögni.

- Mintha Isten előtt állnál, úgy mondd meg: kinek a lelkét terheli? Mit mondtam én neked?

Iván csak most kapott észbe; egyszerre mindent megértett. Nagyot szipákolt és így szólt:

- Az én bűnöm, bátyuska! - És térdre hullott apja előtt, sírva könyörgött: - Bocsáss meg nekem, bátyuska, nagyot vétkeztem ellened és Isten ellen.

Az öreg keze megrebbent. Baljába fogta a gyertyát, s a jobbat homlokához emelte volna, hogy keresztet vessen, de nem sikerült odáig emelnie, keze erőtlenül lehanyatlott.

- Hála néked, én Istenem! Hála néked, én Istenem! - mondotta és megtört pillantását ismét fiára emelte.

- Vanyka, te Vanyka!

- Tessék, édesapám!

- Mit fogsz most csinálni?

Iván csak sírt, mint a záporeső.

- Nem tudom, bátyuska - mondotta. - Mit csináljak, hogyan éljek ezután?

Az öreg lehunyta szemét, ajka hangtalanul, erőlködve mozgott, míg végre megint kinyitotta a szemét s megszólalt:

- Megéltek. Ha Istennel éltek, majd meglesztek valahogyan. - Megint elhallgatott, elmosolyodott s így folytatta: - Aztán jól vigyázz, Ványa, meg ne mondd, hogy ki csinálta a tüzet. Két bűnödet megbocsátja az Úristen, ha a másét el nem árulod.

Azzal két kezébe fogta az öreg a gyertyát, két kezét a szíve fölött összekulcsolta, elnyújtózott és kilehelte lelkét.

Iván nem jelentette föl Gavrilót, senki sem tudta meg, hogyan keletkezett a tűzvész.

És Iván szíve megtelt szeretettel Gavrilo iránt, Gavrilo pedig nem győzte csodálni, hogy Iván nem jelentette fel. Eleinte még félt tőle Gavrilo, de azután hozzászokott. Már nem veszekedtek egymással, s lassan a családjuk is abbahagyta a veszekedést. Míg az új házuk fölépült, közös portán laktak a szomszédok, s mire az egész falu fölépült, s az udvarok tágasabbak voltak, távolabb egymástól, mint azelőtt, Iván meg Gavrilo újra csak szomszédok lettek s közös fészekben laktak.

Attól fogva jó szomszédokként, barátságban éltek, úgy, mint apáik azelőtt. És nem felejti Iván Scserbakov apja intelmét, hogy addig kell oltani a tüzet, amíg nem késő.

És ha valaki rosszat cselekszik ellene, nem azon igyekszik, hogy bosszút álljon, hanem azon, hogy miképpen hozhatná helyre a bajt; s ha valaki rossz szót szól hozzá, nem azon töri az eszét, miképp válaszolhatna neki még csúnyábban, hanem azon, hogy miképp taníthatná meg a másikat a jóra; és erre oktatja a fehérnépet meg a gyerekeket is. Hamarosan talpra is állt Iván Scserbakov, s nagyobb jólétben élt, mint annak előtte.

http://mek.niif.hu/03600/03680/03680.htm#113

*

Lev Tolsztoj - Két öreg (1 óra 11 perc 06 mp),

ugrás: 4:50:21 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=4h50m21s )

Lev Tolsztoj - Miből él az ember (1 óra 11 perc 31 mp),

ugrás: 6:01:28 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=6h01m28s )

Lev Tolsztoj - Mennyi föld kell az embernek (49 perc 07 mp),

ugrás: 7:12:59 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=7h12m59s )

Lev Tolsztoj - Addig oltsd a tüzet amig nem késő (42 perc 00 mp),

ugrás: 8:02:07 (https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=8h02m07s )

Lev Tolsztoj - A megtért bűnös (08 perc 09 mp),

ugrás: 8:44:07 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=8h44m07s )

Lev Tolsztoj - Isten látja az igazságot (24 perc 21 mp),

ugrás: 8:52:16 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=8h52m16s )

Lev Tolsztoj - Az ördög erős de Isten szívós (26 perc 18 mp),

ugrás: 9:16:38 ( https://youtu.be/IwY063G_CPI?t=9h16m38s )