Arany János halálának évfordulójára
2018. október 22., hétfő | 10:22
1882. október 22-én halt meg Arany János. A gyermeke elvesztése fölött érzett fájdalomban írt verseivel emlékezünk a költőre.
1865 decemberében Arany Jánosnak ki kellett ürítenie a fájdalom csordultig telt poharát. Maga írta leányához december 19-én:
„Röpűlök: látlak-é megint? Vagy a pohár csurdulva vár, S fenékig kell ürítenem!...”
Elsőre kérdésnek tűnhet, valójában a fájdalom felkiáltása, és ott rejlik benne az imitatio Christi, a Krisztushoz való hasonulás szándéka – az Úr szavainak idézése által, melyeket a Getszemáni kertben mondott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39).
*
Arany János egyetlen leánya, Arany Juliska december 28-án halt meg. A költő két sírverset is írt, végül ez került a nagyszalontai temetőben ma is látható sírkőre:
Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt; S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon Indult nem földi útakon, Egy volt közös, szent vigaszunk A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Nincs kétség, irodalmunk egyik legszebb sírverse ez, mely egyúttal a költő nagybetűs tanúságtétele az örökéletbe vetett hitről.
*
A következő évben, 1866-ban a fájdalom rövid, szaggatott verseket íratott Arany Jánossal. Összes versei között nem is találunk ebből az évből más témájú verset.
A Feljajdulás a fájdalom nem szűnő erejéről ad hírt.
Nem lettél volna szívem gyermeke, Csak, mint valál, Istenkéz remeke: Könnyem szakadna e feldult romon: És most erőt vegyek fájdalmamon!...
*
A Juliska emlékezete töredékben maradt megrendítő dokumentum. A kézirat félbemarad, és ezt jegyzi oda költő: „Nagyon fáj! nem megy!”
Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám, A honfi legszentebb könnyével áldozám, Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom', Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon: - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
*
Az Intés és a Vágy című versek szintén ezekben az években íródtak, keletkezésük pontos dátumát nem ismerjük.
Így int a fájdalomban vergődő Arany:
A fájdalommal, gyermekek, – Láng az, mely éget és emészt, Kard, mely önvéred ellen készt, – Tréfát ne űzzön versetek.
Vágya pedig ez:
Vágytam, Juliskám, lakni hozzád, Számlálgatám az évek hosszát…
*
Tizenhat év múlva, 65. születésnapján fejezhette be ezt a számlálgatást, 1882. március 2-i dátummal írja le az öreg költő a Sejtelmet, egyik utolsó versét.
Életem hatvanhatodik évébe' Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.
És valóban, ebben az esztendőben, mintegy az őszi betakarítások zárásaként, őt is „betakarította” a Jóisten. És hisszük, újra találkozott szeretett leányával. A LÉLEK ÉL.
Magyar Kurír
|