Ez a könyv arról az időszakról vall, amikor a futball még nem ismerte a galaktikusok fogalmát, és Gianluca Vialli, a Chelsea játékos-edzője a partvonalon taposta el a csikket, ami nála – az egy vagy két stampó szíverősítővel együtt – a pályára lépés előtti kötelező szertartások egyik elengedhetetlen kelléke volt. Ez idő tájt még nekünk sem kellett szégyenkeznünk a legjobbjaink miatt! Az önfeledt játékhoz magyar pályákon sem kellett több: pár fröccs vagy az a néhány korsó sör a bemelegítés előtt – két ímmel-ámmal elvégzett bokakörzés és guggolás a girbegurba alapvonal és a rettegő partjelző mellett. Kiskopácsi az a magyar község, ahol már valamennyien jártunk egyszer. Expedíciózni aztán pláne nem kell utána. Elég, ha lefékezünk az első településen és megkeressük a futballpályát – vagy a hűlt helyét. De azért a kocsma mindenütt megmaradt, és ritka, hogy a kocsmában ne lenne egy sarok, egy legújabb kori ikonosztáz, ahol a csapat ereklyéit gyűjtik és tárják az egymást követő generációk elé. A felismerhetetlen fotókon megörökített történetek apáról fiúra szállnak, és ahogy az a mítoszok genezisekor törvényszerű, az egyre kontrasztosabb tartalom, valamint a díszítőelemek burjánzása révén a nyilvánvaló megingathatatlanság erejével ruházzák fel a múlt derűs vagy komor pillanatait. A futball nem egy különösebben bonyolult képlet. Szép, mert egyszerű, és szeretni való, mert játék. Csak játék. Alapjában véve korunk legnagyobbjai is ezt élvezik ebben a különös találmányban. Rajongani pedig csak olyasmiért lehet, ami időtlen, és nem szorít korlátok közé. Határtalan. Ezért jó dolog a futball, mert a futball nem csak játék: a futball szenvedély. De hogy még sokáig az is maradjon, ahhoz kell a sok-sok Kiskopácsi FC – és a múlhatatlan megyekettő.
Tessék, @Bélabá, itt van egy nem depis könyv. Igaz, nem is jó könyv, de ne legyünk telhetetlenek. Polgár Károly fog egy puruttya borsodi falut, meg a varázslatos megyekettő-hangulatot, és csinál belőlük egy fabulázós-sztorizgatós szöveget a foci közösségépítő erejéről. (Én most itt tudatosan kerülöm a „regény” szót, mert ez a kötet mértékkel az. Van ugyan benne egy többé-kevésbé lineáris cselekményív a faluba csöppenő migránssal, aki született őstehetség, és az érte kapott pénzből épített stadionkomplexummal, ami megváltoztatja a kisközség életét, de minden olyan esetleges: folyamatosan megszakítják az ad hoc odaillesztett anekdoták. Aztán akad itt egy meglehetősen hosszú betét is, amiben hőseink Kamerunba látogatnak, és amit nem is igen tudok hová tenni. Azt hiszem, az író végignézett egy Afrika-maratont a NatGeón, és nem akarta, hogy az ott tanultak csak úgy minden további nélkül felszívódjanak a semmiben.) Polgár megpróbál nagyjából minden lehetséges poént belepasszírozni bő háromszáz oldalba a rögszegénység-alkoholizmus-kétballábvonalon, és innentől kezdve persze a könyv minőségét az határozza meg, hogy jók-e ezek a poénok, vagy nem jók. Nos, a kötet viccei az alábbi négy csoportba sorolhatók: 1.) Majdnem jó. 2.) Jó, de már hallottam. 3.) Akkor se volt jó, amikor először hallottam. 4.) Addig volt jó, amíg még nem hallottam.
Hát így állunk. Ráadásul a szövegnek a kontrollálatlan humorkodáson kívül van még pár idegesítő vonása. Egyrészt számottevő szaloncigányozást tartalmaz, másfelől meg igen könnyen ki lehet olvasni belőle azt, ami magánvéleményem szerint a honi foci legbűzösebb jellemzője: hogy a futballhuliganizmus voltaképpen nagyon vicces dolog, ha a mi fiaink csinálják. Például mekkora poén már az is, hogy a Mészáros becenevű bekk (aki amúgy tündéri gyerek) a vasárnapi meccsen eltörte a szomszéd falu szélsőjének a lábát, háháhá, úgy kell neki, azok úgyis mind parasztok. De hozzátenném, nem sietnék én polkorrektséget számon kérni a szerzőtől (egy borsodi faluban játszódó, borsodiakat beszéltető könyv esetében ez talán irreális elvárás is lenne) – én elsősorban a minőséget kérem számon. Hogy ha már közönséges, tirpák szöveg, akkor legalább csinálja jól, lépjen egy-két szinttel feljebb a közepes Tibi atyás posztok színvonalán. Mert így sajnos olyan érzés volt olvasás közben, mintha egy taktaharkányi Moldova György-hasonmásversenyen zsűriztem volna: „Kínos, kínos, elmegy, kínos, kínos. Legyen már vége, könyörgöm!”
