ERKEL FERENC
ÉLETE ÉS MŰKÖDÉSE

(KULTURTÖRTÉNELMI KORRAJZ)

 

 

IRTA
ID. ÁBRÁNYI KORNÉL.

 

 

 

KIADJA
SCHUNDA V. JÓZSEF
CS. ÉS KIR. UDV. HANGSZERGYÁROS, ZENEMŰ-KERESKEDŐ ÉS KIADÓ.

 

BUDAPEST
BUSCHMANN F. KÖNYVNYOMDÁJA
1895.

 

 

TARTALOM

ELŐSZÓ.

KIADÓI SZÓ.

I.
HAZAI ZENEÉLET HAJDAN S E SZÁZAD ELEJÉN.

II.
A MAGYAR ZENE ELSŐ FELLENDÜLÉSE A 30-AS ÉVEKBEN 
S ERKEL F. ELSŐ FELLÉPÉSE.

III.
ERKEL FERENC MÜKÖDÉSE A MAGYAR NEMZETI SZÍNHÁZNÁL 
1838-TÓL A 40-ES ÉVEK VÉGÉIG.

IV.
ERKEL FERENC S A MAGYAR ZENE AZ 50-ES ÉVEKBEN.

V.
ERKEL FERENC KIMAGASULÁSA A 60-AS ÉVEK -BEN 
S AZ AKKORI MAGYAR MŰVISZONYOK.

VI.
ERKEL FERENC A 70-ES ÉVEKBEN S AZ ORSZ. M. KIR. ZENEAKADÉMIA.

VII.
ERKEL FERENC A 80-AS ÉVEKBEN S A M. KIR. OPERAHÁZ.

VIII.
ERKEL FERENC S AZ ORSZ. MAGYAR DALÁR- EGYESÜLET.

IX.
ERKEL FERENC UTOLSÓ ÉVEI.

X.
ERKEL FERENC JELLEMRAJZÁHOZ.

XI.
EPILOGUS.

 

 

 

---

 

ERKEL FERENC

 

 

 

ELŐSZÓ.

Midőn e munka t. kiadója arra kért fel, irjam meg Erkel Ferenc életét és működését, mint a kivel évek hosszu során át több téren és irányban közvetlen szellemi, művészeti s hivatalos összeköttetésben álltam s aki mint ilyen, legjobban ismerhettem egyéniségét, érzületét, jellemét s gondolkodását: lelkemben egy olyan húrt érintett meg, mely minden külső impulzus nélkül is készült ez irányban megrezdülni.

Készséggel engedtem tehát a felkérésnek, annál is inkább, mert amióta Erkel Ferenc is örökre elköltözött azokhoz a nagyokhoz, kik e század magyar kultur-életének megalapítói, első vezércsillagai voltak s aki, mint azok kortársa, a történelmi fejlődés láncolatának szintén egyik erősen kiható kapcsát képezte, egyik főtörekvésemet az képezte, hogy amint én őt ismerni tanultam s aminő képet én az ő élete, működése és jelentőségéről magamnak megalkottam, mindazt megirjam s azzal is hozzájáruljak a későbbi kultur-történetirók anyagkészletéhez, melyből majdan az ő alakja is méltóan fog kidomborodni.

Mert a kor, melyben egy nemzet szellemi tényezői élnek és működnek, az legkevésbbé alkalmas teljesen tárgyilagos igazságot szolgáltatni azok érdemeivel szemben. Még a legnagyobbak alakjaira is számosan akadnak, kik fátyolt löknek, sőt olyanok is, kik őket a magas piedesztálról sárba rántani törekednek. Csak ha már nagy a távolság, mely a holtak sírját elválasztja az élők szenvedélye, irigysége s mindenféle gyengeségétől, rendesen akkor szokott beállni a higgadt, tárgyilagos megitélés.

Erkel Ferenccel szemben sem leszen ez másképen. A magyar nemzet, a magyar művészet s az ő jelentőségét is csak akkor fogja majd igazán belátni és méltányolni tudni, mikor a változó nemzedékekkel, a változó nemzeti aspirációk homályos sülyesztőjéből fog visszatekinteni az ő alakjára, mint a magyar géniusz egyik világító oszlopára.

Addig hordja össze hát mindenki az ő kosarával a földet ahhoz a történeti királydombhoz, melyről majdan az utókor jobban s tisztábban visszatekinthet a multba.

Az, amit e jelen szerény munkában Erkel Ferencről ime én is összehordtam s azzal az ő műtörténelmi alakját megvilágítani igyekeztem, sem annak a teljes kimerítését nem ambiálja magának, amit Erkel F.-ről általában még el lehet mondani, sem nem aspirálja a nézeti s megitélési csalhatatlanság babérját. Ezzel szemben tisztán csak az egyéni meggyőződés álláspontját foglalhatom el, tisztelvén mindenkinek a saját magáét, ha az épen ellenkeznék is az enyémmel.

Mert művészeti felfogás, ízlés és meggyőződés tekintetében valamint soha nem hódoltam s nem is hódolok sem az általános áramnak, sem a befolyásoló tekintélyeknek, úgy viszont távol van tőlem, másoknak az én elveim s meggyőződésemtől eltérő nézeteit s meggyőződését is teljesen nem respektálni.

A döntő szó úgy is mindig és mindenben az idő jogához tartozik.

Budapest, 1894. november hó.

id. Ábrányi Kornél.

 

KIADÓI SZÓ.

A legnagyobb magyar zeneköltő s a magyar opera elévülhetlen érdemü megteremtője: Erkel Ferenc élete és működésének megirására e munka igen t. szerzőjét felkérvén, e nagyérdekü munka kiadásánál sem üzleti érdek, sem hiusági viszketegség, sem feltünési ösztön nem vezetett.

Egyedül a legőszintébb elismerés és hódolat, melylyel az elhunyt nagy mester géniusza iránt mindenkor viseltettem s az igaz hála, melyet iránta úgy életében éreztem, mint érzek halála után is ama számos felbuzdító támogatásáért, melylyel a magyar műipar emelése érdekében kifejtett buzgalmas pályámon engemet elhalmozni kegyes volt.

Leginkább érzem pedig e hála erkölcsi kötelességét ama hazafias felkarolásaért, melyet a legspeciálisabb magyar hangszer: acimbalommal szemben tanusított, mely ma már nemzetközi jelentőségre emelkedett s melynek polgárjogot szerzett a színházi zenekarokban, azt első sorban saját magyar operáival igazolván be.

De másrészt, legujabb keletü zeneműkereskedésemnek kiadási feladatát abban véltem legjobban megtalálni, hogy a legnagyobb magyar zeneköltő emlékét a hazai irodalomban én is tehetségem szerint megörökítsem.

Budapest, 1894. november hó.

Schunda V. József.

I.
HAZAI ZENEÉLET HAJDAN S E SZÁZAD ELEJÉN.

ERKEL FERENC legkimagaslóbb alakja a magyar művészetnek. Már abban az időben magasult ki a zenében, mikor a többi társművészetek Magyarországon - a szinészetet kivéve - még csak csecsemő-korát élték. Erkel Ferenc ma már a történelemé, élete és működése a magyar közművelődés történetirója előtt mint nyitott könyv fekszik s kimutathatja számára azt a fényes helyet, mely őt a nagyok Pantheonjában megilleti. Amit tett s alkotott, azon többé nem változtat semmi. Előttünk feküsznek művei s több mint hat évtizedes ténykedése, nyomról-nyomra fel van jegyezve. Annak értékéből nem lehet elvenni semmit s azt emelni ő neki sincsen már többé hatalmában.

Egyike volt ő azoknak, kinek feje köré örökzöld koszorút fonhat a nemzet, mert betöltötte hivatását s kiérdemelte háláját. Azon a téren, melyen az ő piedesztálja emelkedik, jöhetnek utána talán még nagyobb géniuszok, de egyben nem fognak vele vetélkedhetni soha. Abban, a mi az úttörőket, a nemzettel együttérzőket s a magyar géniusszal magukat azonositókat megilleti. Mert Erkel Ferenc abban az időben nőtt nagygyá, mikor a magyar földet még sivár homokréteg födé s a szellemi hajtások csak ugy verhettek intenzivebb gyökereket, ha magukkal hozták az ehhez való életerős képességet. Mert akkor a semmiből kellett nagyot teremteni, hogy áldást hozó legyen a termés s kiható, felvillanyozó a nemzeti fásultságra. Azért Erkel Ferenc nagy jelentőségét a magyar nemzet kulturfejlődésében csak ugy lehet teljesen megérteni s méltányolni, ha megértettük azokat az előző viszonyokat is, melyek közt az ő alakja kimagasult.

*

A jelen század első negyede képezi azt a határpontot, melyen túl a magyar nemzet sok százados harci küzdelmek után némileg fellélegzhetett. A szellemi élet minden terén századokkal elkésett nép volt ez időben. Rendi alkotmány, elzsibbasztó kaszturalom, jogi visszásság s idegen nyelvekre fektetett műveltség uralkodott. Nemzeti művészetről s kivált zeneművészetről (!) vajjon lehetett-e szó ez időben? Az arisztokrácia, a főnemesség legfölebb mecenási szerepet játszott - nem magyar, de idegen művészek javára. A gentry-világ összes érzéke és fogalma a zenéről csak a czigány hegedüjében összpontosult s egyedül általa vett tudomást arról, hogy van olyan eredeti népdalforrása, mely kincses világot rejt számára. A közép polgári osztály s a nép fiai alig jöttek tekintetbe s ha közülök egyik-másikra le is szállt a géniusz égi szikrája: el kellett züllenie, vagy csak idegen földön érvényesülhetett, mert bent a hazában nem nyilt számára sem hely sem felkarolás. A városi vagyonosabb polgári osztály lett volna egyedül képesitve a művészeti magvak elvetésére.

S aránylag az időben vetett is sokat, de azokból nem termettek magyar művészeti virágok. Erősebb volt körében a kozmopolitikus áramlat és sokkal hitetlenebb Tamás, szemben a művészeti életképességgel, semhogy szellemi súlyát a nemzeti aspirációk mérlegébe vetette volna.

A magyarországi zeneéletet általában három főkorszakra lehet osztani. Az első a XVI. századig terjed, ameddig Magyarországon a zene semmi határozott célt s irányt nem követett. Egyedül az egyház szolgálatában állott orgona és ének alakjában s hangszeres zenéről a társadalmi világban szó sem lehetett. Legfeljebb a vándor hegedősök kopogtattak be néha a főurak várkapuin, amelyeken belül a termekben csak kardok, kopják és kancsók csengése uralkodott.

A második korszakban, mely a XVIII. század kezdetéig terjed, a világi zene hazánkban is kezdett kibontakozni pólyáiból. A reformált vallással az egyházi énekek nagy módosulásokon mentek keresztül; a katholikus liturgiális és antiphonális zöngelmek helyére Luther "Erős várunk nekünk az Isten" khorálja nyomán, életerős, tartalmas zsoltárénekek léptek, melyekbe sok eleme vegyült a magyar népélet dallami hangulatának is, melyek aztán a templomon kivül is megmaradtak a nép ajkán s ennek lehet tulajdonitani azt is, hogy a magyar nép a kálvinista vallást még ma is magyar hitnek, egyházi szolgáját pedig magyar papnak nevezi. S valamint a katholikus latin szövegü liturgiális énekek sok századon át leghatalmasabb támaszai, fejlesztői lettek az ugynevezett kozmopolitikus zenestylusnak a többszólamu khorális figurációk s az ellenpontozati mesterséges szövések segitségével: ugy viszont a reformált s főleg a kálvin vallás zsoltárénekei legkihatóbb fellenditői lettek a népdalokra támaszkodó nemzeti világi zeneiskoláknak. Ebbe a második korszakba esnek bele a török hódoltságból fakadt nemzeti nyomoruságok, a magyar oligárchiának véres villongásai, a római német-császári koronának Szent István koronájával való folytonos összeütközései s a meg-megujuló magyar függetlenségi harcok eredménytelen küzdelmei. Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nemzeti zene e második időszakában halmozódott össze lassanként az a gazdag s változatos anyag, mely a magyar nép felzaklatott kedély- és szenvedély-világából táplálkozván, a magyar zene pregnáns vonásait és sajátságait eredményezte, de még csak kuszáltan összekavarodva mindenféle más idegen elemmel. Fontos szerepet kezdtek már ez időszakban játszani a magyarországi cigányok, kik már ez időben is hűséges tolmácsolói voltak a magyar dal- és zenei érzéknek. Kezdetben ugyan még csak a bevándorlásukkor magukkal hozott primitiv cimbalom és a német eredetü Fidel (vonós hangszer, a későbbi hegedü első typusa) voltak a közegek; de már ezeken is tudtak alkalmazkodni a magyar nép kedély-világához s ezeken is vissza tudták tükrözni annak fájdalmas rezgéseit.

A 18-ik század képezi azt a harmadik korszakot, mely a magyarországi zeneélet s a magyar zenének is élesebben kidomborította az arculatát s hol a magyar világi zenestylus határozottabb körvonalakat kezdett ölteni. Nyugat-Európa s igy a magyar nemzet szomszéd-országaiban is e században nyer óriási fellendülést a zene minden ága. A zene legkimagaslóbb óriásai: Haydn, Mozart, Beethoven e század végén bontják ki zászlóikat, melyek előtt meghajol az egész világ s ép Magyarország szomszédságában élnek, működnek s teremtenek. Bécsben - melyet annyi sok szál kötött már akkor is hozzánk s Magyarországhoz, - az opera és az abszolut zene formái s hangszerközegei leszürődnek s állandóan fixirozzák a keretet, élükön a hegedü s a többi vonós hangszerrel, melyek azoknak többé meg nem ingatható alapját képezik, s melyek meghonosulnak hazánkban is, főleg pedig az amugy is terjeszkedni szerető cigányok kezében. E században halmozódik össze az a sok keserűség, fájdalom, csalódás, elfojtott düh s maró gúny, mely a II. Rákóczy Ferenc szabadságharcának ujabb csalódással végződött drámája után fennmaradt. A hétéves háboru, a magyar inzurrekciók, katonai verbuválásoknak egész láncolata huzódik végig e századon, melynél nagy szükség volt a táncra s a zenére. Az elbujdosott s a Márvány-tenger partjain kiszenvedett hős fejedelem udvarában szerepeltBarna Miskák és Cinka Pannák utódai, szerte szélednek az országban s a fájó emlékek mellett vigaszt, lelkesedést öntenek a magyar zene által a magyar szivekbe. A zene jelentősége mindinkább kidomborodik, s kezdi érdekelni a magyar értelmiség köreit is. Ily viszonyok közt lép fel a jelen 19-ik század, melynek elején még Magyarországon is végig kellett sivitania a francia nagy forradalomból kinőtt Cezarizmus viharjainak, hogy aztán szélcsend álljon be s a magyarnak is ideje legyen saját sorsáról, nemzeti fejlődéséről gondolkodni s azután cselekedni, alkotni is valamit.

E század első két évtizedében még nagyon kevés volt az, amire a magyar kultura, a nemzeti művészet, főleg pedig a magyar zenészeti aspirációk erősebb vára támaszkodhatott volna. Mikor az ébredés hajnala derengeni kezdett, akkor tünt ki, hogy minden mező el van hagyatva s felburjánozva idegen növényektől. Századok mulasztását kellett kipótolni, mert minden elmulasztott lépés ujabb évtizedes elláposodással állt kapcsolatban. Előbb magyar nyelvet, irodalmat s közműveltséget kellett teremteni. A művészetre, zenére nem jutott sem hely, sem idő. Nem lévén nemzeti tőke, amazoknak is kölcsönből kellett élősködni. Görög, latin s német mankókra támaszkodni előbb, hogy utóbb saját lábukon megállhassanak. Pedig a nemzet legkiválóbb szellemi erői: irók, bölcsek, tudósok sorakoztak, hogy a magyar géniuszt feloldják láncai alul. Ily viszonyok közt mit tehetett, mit várhatott a zene, melylyel jóformán senki sem törődött s mely martalékul esett az alsó néposztály és a cigány izlésének. De dacára ez elhagyottságának, a magyar dal s zenében rejlő őserő e század első negyedében mégis áttörte már azt a kemény burkot, mely hosszu századokon át kiemelkedésének az utjában állt. Az első nagy cigány-virtuóz és zeneszerzőBihari János, ez időben már szélesen ismert képviselője volt a magyar hallgató nóták, verbunkusok és tánc-zenei frisseknek. Játékával s magyar darabjaival feltünést keltett még Bécsben is, hol az 1815-iki kongresszus alkalmával fejedelmek figyelmét vonta magára, kik elhalmozták kitüntetéseikkel. Vele együtt párhuzamos első apostolai voltak a magyar zenének ez időben az idegen származásu de magyar érzékü Csermák Antal, továbbá az első magyar nemes zeneművész és szerző, a kalandos életü magyar trubadur: Lavotta János, majd a legképzettebb zenész: Ruzsitska Ignác, ki "Béla futásá"-val első kisérletet tett a magyar opera terén, s a második - zenével foglalkozott - magyar nemes: Svastics János.

E század elején a magyar zene két fő eleme: a népdal és a hangszeres forma már jelentősen ki volt fejlődve s alapul szolgálhatott a későbbi nagyobb méretü épitkezésnek. Ekkor már megvolt a régi Rákóczy-kesergőből Bihari által formált induló; széltében el volt terjedve a magyar dalok bűbájos királynői prototip képe, a Lavotta szerzette "Cserebogár", s a palotások, toborzók, hallgató nóták és figura-cifrázatok egész tárháza állt rendelkezésre. Mindezzel azonban a nemzeti zeneélet s a magyar zene nem igen tudott előbbre haladni, szemben azzal a sok akadálylyal s idegen áramlattal, mely ónsúlylyal nehezedett reá. Ugy volt a magyar ez időben a zenével is, mint volt a nyelvével. A hivatalos és felsőbb oktatási nyelv a latin volt. Ország és megyei gyüléseken csak annak jutott szerep, a ki birta a latin nyelvet. A magasabb körök társalgási nyelve pedig minden más volt, csak épen magyar nem, melyet csak a nép és a közép-nemesi osztály beszélt fél latin s fél német travesztált kifejezésekkel. A ki szak- vagy tudományos, vagy szépirodalmi, költészeti műveket akart olvasni: németül, franciául, olaszul kellett tudnia, mert magyar nyelven legfölebb csiziós kalendárium vagy álmoskönyv állt a rendelkezésére. A legelső úri házaknál is a legelőkelőbb fényüzési cikk számba ment a zongora (akkor még Klavir), a zenének e nemzetközi terjesztő közege, az ő akkori, épenséggel nem csábitó hangja és szerkezetével. De rajta még játszani is tudni: az olyan valóságos tünemény számba ment, a kinek hét vármegyére terjedt a híre. S mi képezte a zeneművelés anyagát? Bizony nem a fentjelzett magyar termékek, melyek akkor még csak a levegőben uszkáltak egyik cigány vonójától a másikig. A kik azokat le is tudták volna irni, azokból az egész országban egy kápláralját is bajosan lehetett volna kiállitani. Még a bécsi zenepiac is oly szegény volt e század elején, hogy az akkori divatos opera-kivonatokat ott is a külföldről, leginkább Páris és Olaszországból kellett megrendelni. Egynehány - Haydn, Mozart s Beethoven műveiből - primitiv kiállitásu kivonat: ennyi volt az egész, a mivel a császárváros maga is önállóan rendelkezett. Hát még Magyarország? Ha ezekből egynehány ide is tévedt, azt ép ugy megbámulták, mint az egyptomi papyruszokat. Zeneoktatás? Az mindössze egy pár hangszerre szoritkozott. Az akkor még Klavirnak nevezett zongora számára még csak akadt valami idegen nyelvü utmutató. Sőt "mirabile dictu"! még magyar nyelven irt ilynemü munka is létezett már e század elején, melyet bizonyos Gáti István paedagogus bocsátott közre a budai kir. universzitás betüivel ily cimen: "A kótából való klavirozás mestersége, melyet készített az abban gyönyörködők kedvéért: Gáti István." A hazai zeneművészet terén ez volt az első számbavehető közművelődési munka, mely számos fejezetre oszlott, felölelvén a zeneelmélet és paedagogia minden anyagát, még pedig oly alapossággal, hogy még a mai kritikát is kiállhatja. Nyelvezete természetesen az akkori magyar nyelv fejletlen álláspontjához ragaszkodott. Hogy mennyi példány kelhetett el belőle széles Magyarországon? Erről nem maradt fenn statisztikai adat, de valószinű, hogy a jó és buzgó Gáti István nem rendezett belőle második kiadást.

Az akkori Klavir mellett még legfölebb a hegedü, kis bőgő és a fuvola talált művelőkre és tanulókra, mely hangszerek oktatása azonban már csak ugy more patrio, cigánymódra történt. - Lavotta, Csermák, Ruzsicska, Svastics: ezek még le tudták írni ugy a hogy ami magyart komponáltak, de már Bihari és cigány kortársai, idegen irástudó kézre szorultak. (E tekintetben különben még manapságig sem haladt nagyon előre a magyarországi cigány-zenekultura!) Ami zeneélet e század elején Magyarországon létezett, azt leginkább a német ajku nagyobb vidéki városok polgárságának, a katholikus püspökségek székhelyein működött ugynevezett regens-chorik s a protestáns kollégiumok jól szervezett kántusainak a körében lehetett feltalálni. De ezek részint idegen szellemben működtek, részint elszigetelten álltak, s ha itt-ott fel is csillant köztük a magyar zene iránti szikra, azok ép az elszigeteltségnél fogva nem foghattak tüzet s nem hathattak ki intenzivebben a közéletre. Még a fővárosban is hiányzottak az olyan központok, összekötő kapcsok, melyek a fellendülést általánosabbá tehették volna. Annál inkább a vidéken, hol még a kellő érzék is hiányzott ép ama irányadó köröknél, melyeknek e részben példaadókként kellett volna szerepelniök.

E század egész első negyedének el kellett még mulnia, hogy hazánkban először az általános zeneélet iránti érdeklődés gyökeret verjen, s másodszor, hogy specialiter a magyar zene ügye is szélesebb körökben felkaroltassék.

II.
A MAGYAR ZENE ELSŐ FELLENDÜLÉSE 
A 30-AS ÉVEKBEN S ERKEL F. ELSŐ FELLÉPÉSE.

A nemzeti zenék önálló irányban való fejlődése minden országban mindig párhuzamosan haladt s halad a nemzeti nyelv s irodalom fejlődésével. Ez a történelmi igazság Magyarországon is érvényesült. Mert amint a magyar nyelv, költészet s irodalom mindjobban kezdett felszabadulni az idegen szavak és szellem békói alul, a magyar dal és zene is akként kezdett izmosodni. A különbség csak az volt, hogy amig azok biztosabb uton haladhattak az összpontosult szellemi erők öntudatos működése által s hamarább célhoz értek, addig ezeknél inkább csak a nemzeti géniusz önkénytelen megnyilatkozása pótolta a rendszeres ténykedéseket s csak később léphetett a sorompóba.

Mind a két irányban az 1825-iki pozsonyi rendi országgyülés (Dieta) adta meg azt a hatalmas lökést, mely aztán magával ragadta az egész nemzet jelentékeny zömét. A nagy Széchenyi István gróf hazafias áldozatkészségével meg lett alapitva a magyar tudós társaság, s ezzel egy csapással meg lőn teremtve az a szellemi gyupont is, melyben minden sugár összpontosulhatott s melyből azok viszont minden irányba kisugározhattak. Akik csak magasabb hivatást éreztek magukban szolgálni a nemzeti ügyet: minden irányban elfoglalták a tért s bámulatos erővel hordták össze a cyklopsz köveket a magyar szellemi csarnok felépítéséhez. A 30-as évek elején már egész phalanx dolgozott azon s felrázva a nemzetet százados tespedéséből s kultur-hivatásának öntudatára ébresztvén, lépésről-lépésre tért hódít, gyujt világot s teremt nemzeti monumentális műveket. A Kisfaludy testvérpár: Sándor és Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Kölcsey Ferenc, Fáy András, b. Jósika Miklós, Toldy Ferenc, óriási lépéseket tesznek a költészet s irodalom minden ágában; a magyar lyra, éposz, dráma és regényirodalom kézzelfogható testet ölt s mindinkább oszlik a homály, terjed a hit, hogy van magyar nemzeti géniusz s csak akarni kell és lesz magyar alapra fektetett szellemi s művészeti élet e hazában. A nagy alkotók tábora napról-napra szaporodik s gigási erő és kitartással segédkeznek nekik a 30-as évek - isten kegyelméből született - nagy színész alakjai, kik az egész országban hirdetik a feltámadás, a megváltás hymnuszát.

Akik még élnek s akik tanúi voltak az ébredés e nevezetes korszakának, csak azoknak lehet kellő fogalma azokról az intenziv hatásokról, melyeket a magyar géniusz ez első nagy alkotásai szültek. Mintha csak a Kanaán földjébe teli marokkal és isteni erővel szórták volna a termő magokat, ugy keltek ki azok az akkori magyar ifjuság szivében, melynek minden tagja ugyanannyi apostola s igehirdetője lett a nemzeti szent eszmének. De a megfogamzás e nagy korszakának a mérvét korántsem kell a mai üzleti érték szempontjából megitélni. Mert az időben nem az jött tekintetbe, hogy pl. Kisfaludy Sándor "Verses regéiből", Vörösmarty "Zalán-futása" époszából, Fáy András "Bélteki ház" regényéből, Kölcsey Ferenc munkáiból, Kisfaludy Károly színműveiből, vagy Bajza verskötetéből hány példány kél el s hány kiadást rendeznek a kiadók? - Hanem az, hogy kiknek a kezébe került az a nehány száz példány, mely elterjedt az országban? Szóval: a szellemi művek termőképességét s kihatóságát akkor az mérlegelte, hogy olyan kézbe kerülnek-e, mely azokat csak felnyitja s aztán ismét becsukja, vagy pedig olyanba, mely átadja a szivnek, a gondolkodó fejnek s a hazafiui fellelkesedésnek, mert akkor is voltak mint ma, - csakhogy kevesebb számban, - kik divat, erkölcsi presszió vagy mecénási hajlamból, minden nevükre cimzett előfizetési felhivásra aláirtak, de többet aztán nem törődtek a dologgal. De való igaz, hogy akkor azok, akik nem e kategóriába tartoztak, szivük vérével irták lelkük táblájára minden sorát annak amit olvastak s én magam is nem egyet ismertem, kik könyv nélkül recitálták Kisfaludy Sándor "Csobánc", "Tátika" vagy "Somló" regéit, Bajza s Kölcsey hazafias ódáit s egész fejezeteit Vörösmarty "Zalán futásá"-nak. Az ily lelkes magyar ifjak s honleányok kezében aztán minden példány százat, ezeret képviselt, mert nem a könyvtárak számára, hanem a hazafiui láng élesztésére szolgáltak.

Az irodalom ez első fellendülésétől nem maradhatott messze el a magyar dal s zene iránti érzéknek a felébredése sem. Csakhogy nagy különbség volt a kettő között: a magyar költészeti, leirói s drámai művészet tüzfogó képessége egészen más tényezőkhöz volt kötve, mint a zenéé. A világos értelemhez kötött szó megértéséhez nem kellett külön nevelés, külön képzés és külön érzék teremtése. A ki magyarul tudott, az meg is értette amit az irók intenczionáltak. De a magyar zene átértéséhez s annak a nemzeti életben nagy hivatása átérzéséhez külön nemzedéket kellett teremteni, művelni s lelkileg nevelni. - A 30-as évek nemzedéke általában erre még nem volt megérve, kivételek akkor is voltak, de azok ugyszólván elenyésztek a kozmopolitikus nagy áramlatban. Ezt az áramlatot pedig az akkori nevelés, divat és társadalmi faktorok csak dagasztották. Nyelv, irodalom, költészet tekintetében az akkori nagy szellemek nem téveszthették el az irányt, mert a régi és ujabb klasszikus irodalom kész formákat szolgáltatott s csak a tartalmat kellett a nemzeti géniusz ihlettsége szerint betölteni. Nem igy szemben a magyar dal s zenével, melynek akkori speciális kis formáit teljesen abszorbeálta az általános nemzetközi zene óriás dimenziója. S ha a magyar keblekben fel is gyúlt a láng a zene iránt: kihez fordulhattak? Magyarország lakossága akkor még csak két részre volt osztva. Az egyik, a kiváltságos osztály magának lefoglalva tartott minden oly állást, melyen munka nélkül lehetett játszani az urat; a másik, a "misera plebs contribuens" pedig csak arra volt teremtve, hogy dolgozzék - legtöbbször nem is a maga, hanem ura számára - és engedelmeskedjék. Még a városi polgárság, az iparos, de még az ugynevezett honoráciorok osztálya is csak a kiváltságosak kegyelméből boldogulhatott. Zenetanítókra volt szükség? Az arisztokrácia s a nagyobb vagyonu nemesi kiskirályok Bécsből vagy Prágából hozattak külön zenemestereket, a városokban pedig a szintén külföldről inportált vagy bevándorolt organisták, regenschorik, templomi énekesek s zenészek végezték az ebbeli feladatokat. De ezek nem ismertek más zenét, mint a németet, melyet már az anyatejjel szivtak magukba. Az akkor már Magyarországon is terjedni kezdett német klasszikusok s idegen virtuózok műveinél s nagy engedmény fejében az akkori divatos olasz és franczia operák dallamkivonatainál alább nem adták. A magyar dal s zene iránt lenéző averszióval viseltettek először, mert sem megérteni, sem átérezni nem tudták s másodszor: mert művészi méltóságukon aluli dolognak tartották olyan zenével foglalkozni, melyről csak a barna czigány-muzsikus vesz tudomást. (Sajnos, hogy ily nézetű zenetanár még manapság is nem egy találkozik hazánkban!) De még ha akarták volna sem foglalkozhattak vele, mert nyomtatott magyar darab az időben jó formán nem is létezett s ha létezett is, az minden kritikán alul állott. Annyira idegen áramlat uralkodott az időben Magyarországon a zenével szemben, hogy a 30-as évek elején Rothkrepf a későbbi sok érdemű magyar iró, akadémikus, szerkesztő s a hazai zene első fellendítőinek egyike: Mátray Gábor, ki 1833-ban az első szépirodalmi lapot a "Regélő és honi művész" ciműt alapítá, valószinüleg hogy inkább beilleszthető legyen az akkori zeneizlés keretébe: indíttatva érezte magát egy füzet eredeti magyar nótát ily cimen bocsátani közre: "Eredeti magyar nóták Rossini "Szevillai borbély" cimű és "Tolvaj szarka" cimű operáiból vett motivumokból. Szerkesztette: Rothkrepf Gábor"! E cimen - igy gondolta magában - a német és cseh zenemesterek is talán hamarabb kibékülnek vele. Csak ez az egy hazai műtörténelmi adat is eléggé megvilágítja az akkori viszonyokat s az idegen áramlat hatalmát, szemben a magyar zene aspirációival. Ha Pesten - akkor is az ország irányadó fővárosában - ilyen izlés uralkodott, elképzelhető, milyen volt a vidéken, a távolabbi megyékben, hol a posta is csak minden két vagy három hétben fordult meg egyszer. Bécstől Pest - honnan ez minden kultura sugarát leste - annyira volt még akkor, kivált téli zimankós időben, mint most Budapesttől Amerika, hát még Szatmár, Máramaros vagy plane Erdély! Könyvárus-bolt még Pesten is alig akadt egy pár. Vidéken a szellemi táplálékot könyv alakjában még a népesebb városokban is csak országos vásárok alkalmával az ambuláns könyvárusok közvetíték. Akik akkor el nem látták magukat igényelt könyvekkel, egy pár hóig is elvárhattak postai megrendelések utján. Zeneműveket pedig plane csak Bécsből lehetett kapni. Pesten még akkor híre-hamva sem volt zenekereskedésnek.

Egyes főúri családok az általános zene művelésében azonban már kezdtek ez időben is kitünni. Igy pl. a gr. Brunzvig, gr. Festetich, gr.Zay, gr. Fáy, továbbá a Nákó- és a Rosti-családok, melyeknél a klasszikus zenének rendes heti estélyek voltak szentelve. De - az egy gróf Fáy Istvánt kivéve, - a magyar zene hajtásai iránt kevés rokonszenv mutatkozott. Vigalmak, ünnepségek, táncmulatságok alkalmával meghallgatták a cigány hegedűjéről, de a családi termek ajtajai zárva maradtak előttük. Pesten a zeneoktatás is magasabb színvonalra kezdett ugyan emelkedni, de idegen nyelven és irányban. Egy Winkler Angelus, Klein Henrik, Merkl József, Bräuer Ferenc,Adler Vince (Erkel Ferenc későbbi ipja), Zapf Antal (most is élő alakja e kornak), Táborszky Nándor, (a nemrég öngyilkossá lett műkereskedő atyja), Servaszinszky G., Treichlinger K. és Wagner József mind idegen nevet viseltek, jeléül annak, hogy zenével foglalkozni az időben még nem tartotta ambiciójával megegyezőnek a tiszta magyar vér. Lényegesen hozzájárult hazánkban az idegen zeneszellem terjesztéséhez az a körülmény is, hogy az egy Kolozsvárt kivéve, állandó menhelye nem volt az időben a magyar színművészetnek, annál kevésbé a zenének. Pest és Pozsony városa állandó német színházat tartott, hol operák is adattak. A vidéki nagyobb s műveltebb városokban, mint Sopron, Pécs, Temesvár, Kassa, csak német kulturát terjesztettek a német színészek és énekesek. A magyar művészet idegen volt saját hazájában s csak az utszéli vándorhoz volt hasonló. Pesten a zene terén csak két magyar névvel találkozunk ez időben, melyek viselői a magyar zenekultura terén valóban uttörő munkát végeztek s méltók, hogy a hazai műtörténelemben érdemük megörökítve legyen. Egyik sem volt az időben ex professo zenével foglalkozó, de lángoló szeretettel csüggtek a magyar zenei szellem terjesztésén. Egyik volt Dömény Sándor budai kincstári, s a másik: Bartay András (érdemdús zeneirónk s a nemzeti zeneiskola igazgatója: Bartay Ede atyja) pestvárosi hivatalnok. Dömény Sándor az első terjedelmes magyar nyelvű zongoraiskolát, BartayAndrás pedig az első magyar nyelvü zeneelméleti munkát "Magyar Apolló" címen adta ki, útmutatásokat adván a harmoniában és a General-bassus játszásában.

A 30-as évek első felében lép fel aztán Erkel Ferenc s vonja magára a közfigyelmet, előbb a vidéken s távol az idegen szellemmel inpregnált fővárostól, hogy aztán későbben ép a magyar fővárosban teljesitse nagy nemzeti hivatását annak zenei megmagyarositása s a magyar zenének legmagasabb piedesztálra való állitásával.

Erkel Ferenc 1810. november 7-én született Békés-Gyulán, hol atyja a gróf Wenkheim-család uradalmi tisztje volt. Az Erkel-család már akkor ama polgári családok közé tartozott, melyekben a zene a lelki szórakozás, a magasabb műveltség s a finomabb műérzék kielégitésére szolgált. Ferenc atyja s nagybátyja Rudolf is szenvedélyes művelője volt a zenének s igy csak természetes, hogy az apa Ferenc fiában is élesztette e szenvedélyt nemcsak, hanem a zongora-oktatásban saját maga részesité. Nem nagy ösztökélésre volt szüksége e részben, mert Ferenc már gyermekéveiben oly kiváló hajlamot, hivatottságot tanusitott a zene iránt, hogy atyja mind nagyobb figyelemre s mind gondosabb oktatásra méltatta. Az azonban távolról sem volt gondolatában, hogy fiából valaha zenész s a zene életfentartási pályája legyen. Az időben e tekintetben az arisztokracia a nemesség s még a polgárság körében is egyenlő nézet, egyenlő nizus uralkodott. Ha elvétve értesültek is arról, hogy más országokban minő tisztelet s elismerésben részesülnek a zeneművészek s hogy anyagi tekintetben sem cserélnek a lombos hét szilvafával rendelkező nemes urak szülötteivel, mégis csak azt tartották, hogy jobb idehaza azokból egy szál biztos, mint a külföldi bizonytalanból egy erdő. Ferenc atyja is azért ugy gondolkozott: legyen fiából jó zenész, műkedvelő, de azért kijárván a köteles iskolákat, nézzen oly pálya után, mely bent a hazában a megélhetést biztositja. Legyen prókátor, mérnök, doktor vagy kereskedő, de a zene után ne kivánjon megélni. Mit mondana hozzá a grófi család, mit Békés-Gyula városi s a vármegye urai, ha fia muzsikusnak csapna fel? Ferencnek is tehát iskolázni kellett menni, előbb Nagyváradra, azután Pozsonyba, hol a közpályára való kvalifikációhoz szükséges tanulmányokat be is végezte. De "ember tervez és isten végez" - tartja a közmondás. S igy történt ez az alig husz éves Ferenccel is. Nem ellenkezett atyja akaratával s kijárta becsülettel iskoláit, de ez idő alatt mindig ott hordta szivében azt a titkos szent szikrát, mely legtöbbnyire ép akkor gyul lángra, mikor senki, még az ember saját édes apja sem álmodja. Ugy a multban, mint a jelenben számtalan példa szól e tapasztalás mellett. Ferencnek Nagyváradon kevésbé, de Pozsonyban, mint akkoriban aránylag az ország legműveltebb városában, bővebb alkalma, tágabb tere nyilt a zene iránt keblében hordott szikrát mind intenzivebb lángra gyulasztani. - Magyarországon akkoriban még nagy ritkaság számba ment a kiválóbb zongoraművész. Akik ex professo foglalkoztak annak oktatásával, azok közt is csak elvétve akadt olyan, a ki sima, egyenletesen pergő skálákat s komplikáltabb tételeket tudott volna játszani. Az olyan, aki még a trillákhoz is értett, közbámulat tárgyát képezte. E. F. későbbi művészeti kimagasulásának alapját tehát az vetette meg, hogy előbb zongora-virtuóznak képezte ki magát s e célját kitartó vasszorgalma s eminens felfogási képességénél fogva el is érte. Több izben hallatta magát Pozsonyban nyilvánosan, magánkörökben pedig szélesen ismerték e tulajdonságát, melynek híre csakhamar messze terjedt az országban is. Élt az időben Pozsonyban bizonyos Turányi jó hírnevű jeles zenész, ki nagy tudós hírében állt s kihez távolról is eljártak a zene adeptusai elméleti tudományt szerezni. A fiatal E. F. is sokat érintkezett vele s a zeneirói első alapokat is általa szerezte meg, ki egyszersmind a klasszikus irodalom termékeivel is megismertette. Máskülönben a városi német színházban operai előadások is tartatván, módja volt e részben a kellő gyakorlati megfigyeléseket is megtenni. Mint kitünő zongoraművésznek a híre eljutott gr. Csáky Kálmánhoz is, kivel megismerkedvén, annak buzditására s ajánló leveleivel ellátva, Kolozsvártt választotta működése teréül. Ekkor már végleg szakitott minden más pályával s nem ismert más ideált, mint teljesen a zeneművészetnek szentelni életét. Atyja is lassanként kibékült fia pályaválasztásával, annyival inkább, mert az időben már európai hire volt Liszt Ferencnek s fényes diadalairól egész legendák járták be az országot, tömjénezvén a magyar névnek. Különben is Liszt és Erkel Ferenc atyja közt ugy társadalmi állás mint zenészeti műveltség tekintetében, nagy hasonlatosságot lehetett találni.

Erkel Ferencnek nemcsak művészeti továbbfejlődésére, hanem szellemének egész irányára nézve is nagy befolyással volt az ő erdélyi s főleg kolozsvári tartózkodása, mely hat évre terjedt. Kolozsvár volt az időben a magyar szellemi élet gyupontja; az erdélyi mágnás családok ott gyültek össze; a téli szezonok alatt élénk társadalmi s nemzeti irányu életet folytatván s kihatván ily irányban a közéletre. Irók, tudósok, művészek egész kolóniája működött ott közre, hogy ápolják, fejlesszék a magyar közművelődést. Állandó magyar nemzeti színház dolgában Kolozsvár jóval megelőzte Budát és Pestet. Erkel Ferenc mint hírneves zongoraművész s alapos képzettségü zenész, csakhamar központja lett a kolozsvári s az erdélyi művészeti életnek. Itt lépett szoros szellemi viszony és barátságba Brassai Sámuel a magyar tudományosság nesztorával, mely baráti viszony köztük mindhaláláig is fennállt, soha nem lazulva. Itt szivta magába először s többé ki sem törülhetőleg a magyar zene iránti lelkesedést, melynek későbben legkimagaslóbb héroszává vált. A magyar-székely népdalok s az erdélyi szabadság-harcok énekhagyományainak egész tárházával ismerkedett meg, melyek mint aranyrétegek rakódtak le lelkében, hogy későbben az ő kezében a nemzet értékes kincseivé váljanak. Ruzsitska Ignác már akkor megirta "Béla futása" cimű első magyar operai kisérletét, s meg is halt még Erkel Ferenc kolozsvári tartózkodásának ideje alatt (1833). Volt módjában azzal ott megismerkedni s bizonyára az adta lelkének az első inpulzust is folytatni s bevégezni a magyar opera terén mindazt, amit Ruzsitska még csak homályosan sejtett s fogyatékosan volt képes megvalósítani. Az erdélyi viszonyok, népélet, krónikás hagyományok oly élénk nyomokat hagytak hátra Erkel Ferenclelkében, hogy első két magyar operájának ("Bátory Mária" s "Hunyady László") szövegszálai is Erdélyben gyökeredztek. A magyar színművészet, irodalom s tudományosság mellett a zene terén is distingvált élet folyt már akkor Kolozsvártt, hol a mágnási s értelmiségi körökben talán több zongorát lehetett találni, mint tiz-husz magyarországi vármegyében összevéve. Erkel Ferenc mindannyi felett uralkodott, többször hallatta magát nyilvánosan s mindennapos volt a legelőkelőbb szalonokban.

Rendkivül fejlesztő hatással volt reá az a körülmény, hogy a kolozsvári zeneművelő közönség körében alakult hangversenyi zenekar őt választotta karnagyául. Ez által alkalma nyilt korán megismerkedni a hangszerelés gyakorlati titkaival, a vezénylet sokoldalu művészetével s egyszersmind behatolni az instrumentális remekirók alkotásainak szellemébe. A 30-as évek első felében a kolozsvári színtársulat s annak operája is rendesen egy pár hétre terjedő kirándulást tett a téli évadban Nagyváradra, mely város szintén egyike volt az időben a magyar szellemi élet fellenditőinek. 1834-35-ben is ellátogatott oda Erkel Ferenccel, mint a társulat karnagyával. Ekkor nyilt legelőször alkalmam mint még serdülő ifjunak őt megismerhetni, kihez későbben a művészeti ténykedések egész sorozata csatolt baráti és hivatalos kötelékekkel, sőt szerencsés is valék akkor egy pár hónapig a zongorajátékban tanitványa lehetni. Mint zongoraművész Erkel Ferencmár akkor hírnevének magaslatán állott. Több hangversenyben ragyogtatta művészetét, elbájolva a közönséget s egyik fényes estély a másikat követte, melyeket tiszteletére adott a nagyváradi elit-világ. Erkel Ferenc már akkor ismerte a zongora-irodalom összes klasszikusait és modern termékeit. Beethoven, Wéber, Hummel, Moscheles, Herz, Kalkbrenner vitték akkor a szerepet a zongora-virtuózitás terén. Liszt, Thalberg az uj iskola első két heroszának a művei még csak keskeny mesgyén jártak a magyarországi zenetéren. De Erkel Ferenc már azokat is ismerte és kultiválta. Hires és rendkivül elterjedt, kapós volt a 30-as években Thalbergnek: Bellini "Straniera" szintén kedvenc operája dallamai felett irt hangverseny-ábrándja. Még nem ragyogott benne az a későbbi Liszt-technika, mely aztán magát Thalberget is elsodorta, de mégis egészen más technikát igényelt már, mint az akkori virtuóz-kortársak geometrikus passage-okra támaszkodott zongora-tételei. De abban még hasonlitott hozzájuk, hogy fogásai az oktáván túl nem terjedtek s a melódikus vezérszólam még mindig a kiséret fölött lebegett s közép-szólami vagy balkezi dallamvezetések még nem fordultak benne elő. A ki csak ambiciózusabb zongorajátékos volt, de még az ugynevezett kontárvilág is mind küzködött vele s uton-utfélen csak ezzel a darabbal lehetett találkozni. A mai zenenemzedék előtt már egészen terra incognita a zongora-virtuózitás eme s több hozzá hasonló kiaszott mammutja. Erkel Ferencvolt az első, ki ezt az akkori virtuóz-sphinxet is megoldotta s ugy mutatta be, hogy szavát meg lehetett érteni. Chopin-irodalom akkor még nem létezett, de akkor is, mikor néhány évvel későbben a nagy lengyel lángész még Liszt mellett is tudott ujat, eredetit s még nem létezőt forgalomba hozni, akkor is Erkel Ferenc volt az első, ki annak egész forradalmat okozott. É moll-zongoraversenyét nemcsak legelőször nálunk bemutatni merészelte, hanem nagy művészeti értékének teljes elismerést is tudott szerezni.

Erkel Ferenc már a 30-as években mint zongoraművész ugy kezelte a magyar zenét, mint előtte még senki. Liszt még akkor nem irta meg magyar rhapszodiáit. Nyomtatásban az egész magyar zeneirodalom: egy pár fentjelzett Rothkrepf Gábor-féle magyar nótás füzetből, a Bécsben megjelent Schubert F. "Ungarische Tänze" cimű idegen szellemben tartott átiratokból, a Scholl Miklós által lekótázott s ugyanott saját szerzői neve alatt ki is adott "Rákóczy-induló"-ból s a Kirch János által kiadott s zongorára alkalmazott Lavotta-nóták egy pár füzetéből állott, melyekhez neki, mint házi zongoramesterünknek, atyám szolgáltatta a kézirati anyagot. E részben vigasztalatlan sivárság, szegénység uralkodott az egész országban. Erkel Ferenc magyar zongora-ábrándokat irt s változatokat eredeti magyar dallamok felett, melyeket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagy mértékben magára vonta a közfigyelmet, nemcsak, hanem az élesebb belátók előtt akkor már ugy tünt fel, mint a magyar zene jövendő ujjáteremtője.

Eljött az idő, hol meg kellett válnia Erdélytől s az annyira szeretett kedves Kolozsvárjától. Az ott töltött éveket soha nem tudta felejteni. Még legutóbbi éveiben is, ha az ő Kolozsvártt töltött évei szóba kerültek, mindig ragyogó lelkesedéstől fénylettek szemei s ifju tüzzel emlékezett ottani élményeiről s azokat élte legboldogabb napjainak nevezte. "A mi vagyok - mondá előttem több izben, - mindent Kolozsvártt töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szivemre a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szivem a szebbnél-szebb magyar népdalok árjával, melyektől nem is tudtam többé szabadulni s nem is nyugodtam meg addig, mig csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, a mit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell."

Az akkor alig huszonhat éves Erkel Ferenc meghivást kapott Schmidt Sándor a pesti városi német színház akkori igazgatójától, ki operájához a másodkarnagyi állással kinálta meg. Erkel Ferenc életének e forduló pontjáról többször megemlékezett előttem. Sokáig küzdöttem magammal, - mondá - hogy elfogadjam-e vagy sem? Több ok szólott mellette ép ugy mint ellene. Ellene szólt nemzeti érzületem, melyet - habár csak ideiglenesen, de mégis - meg kellett tagadnom, hogy idegen művészet érdekét szolgáljam. Ellene szólt másrészt az az általános szeretet, vonzódás és kitüntetés, melyben a kolozsvári körök kivétel nélkül részesitettek. Éreztem, hogy távozásommal egy megelégedett boldog élettől veszek bucsut. Viszont mellette szólt művészeti ambiciom csábító képe s magyar zenészeti ideálom érdeke, melyet az ország fővárosában, a nagyvilággal való közelebbi érintkezés s a zenészeti látkör szélesebb kiterjeszthetésével szemben intenzivebben véltem szolgálhatni, mint Kolozsvártt, mely minden sok előnye mellett, akkori nagy távolsága s szellemi, művészeti elszigeteltségével még sem volt képes magasabb igényeimet kielégíteni.

Erkel Ferenc magasabb célja szentesítette az eszközt, melyet annak elérésére választott. Elfogadta az ajánlatot s beállott német színházi, német operai karmesternek. A magyar géniusz sugallta ezt s már akkor megadta neki az abszoluciót, hogy későbben fejére tehesse a magyar nemzet hálás elismerésének a koszoruját. Mindez 1835-36-ban történt, amikor az 1837-ik évben megnyitni tervezett magyar nemzeti színház már közel volt a befejezéshez s igy biztos reménye lehetett, hogy annak kötelékébe fog jutni. Erkel Ferenc aztán nem is töltött sok időt a német szinháznál karmesteri állásában, mert a nemzeti színház megnyitása után az első karmesteri állással lett megkinálva, s a színházi igazgató-bizottság, melynek tagjai Pest-vármegye tekintélyes urai és tisztviselőiből állott, élükön a megye lelkes másodalispánja Földváry Gáborral, meg is kötötte vele a formaszerinti kontraktust, mely bizony távolról sem volt oly fényes, minőket már manapság osztogatnak, s aminőt neki sem nyilt soha alkalma egész életében élvezhetni, pedig eltekintve a magyar opera megteremtésétől, több érdemet hagyott maga után, mint Magyarország összes karmesterei e században. Ha valakin, ugy Erkel Ferencen is beteljesedett a latin költő érdemvariációja, a "sic vos non vobis" théma felett! Fizetése volt 100 ezüst forint, - három huszast számítva egy forintra, - továbbá egy jutalom-előadás és két földszinti szabad zártszék! Közel negyven évre volt szüksége (mialatt megirta a Kölcsey-hymnuszt, Báthory Mária, Hunyady László, Erzsébet, Bánk-bán, Sarolta, Dózsa György és Brankovics magyar operáit), mig felvihette aztán 3000 forint karnagyi díjig, a "Főzeneigazgató" cimmel együtt! A száz év mulva élő magyar nemzedék vajjon mit fog mondani s hogyan fog itélkezni a 19-ik században uralkodott magyar művészeti nagylelküség és méltányosság felett?!

Erkel Ferencnek épen nem vált hátrányára a német karmesterkedés. Kuláns gyakorlottságot nyert az operai vezérkönyvek olvasásában, a nagy együttes tömegek vezetésében s a magánénekesek vargabetűs frazirozásaihoz való alkalmazkodásban. Széles és személyes összeköttetéseket szerzett a zenevilágban, minek - mint a magyar nemzeti szinház első karmestere - nagy hasznát vette s általában oly szinvonalra emelkedhetett, mely neki biztosíthatta későbben a magyar opera fölényét a német felett. Pedig ez épen nem volt könnyü feladat abban az időben, mert a pesti német városi színház a legkiválóbb művészeti erőknek volt a gyülhelye s még a bécsi s a külföldi nagyobb operákhoz is szerződési lépcsőül szolgált. Mikor Erkel Ferenc a nemzeti szinház kötelékébe lépett, egy egészen uj világ, uj működési tér tárult fel előtte. Ekkor fogta karon a nemzeti géniusz s haladt vele - folyton oldala mellett - mind magasabbra azon az úton, mely végre a halhatatlanság Pantheonjába vezette.