Meghökkentő, egyben vigasztaló (mert hajszálpontos) mondatokat olvastam a minap e hasábokon Csillag Péter publicisztikájában. Ilyenféléket: „A futball modernizációja, pénzvezérelt átalakulása, végletekig fokozott anyagiassága kialakította a kollektív önzés jelenségét, amelynek lényege, hogy az együtt megharcolt csaták célja az egyéni siker elérése. Nem létezik már közösség a szó hagyományos értelmében, hiszen az áldozatot (a hatalmas, valóban csodálatra méltó áldozatot) nem egymásért, hanem csakis saját magukért hozzák meg a csapattagok.” S még azt is írja a szerző: „Amióta a labdarúgás egyéni sportág lett, a futballisták pontosan tudják, hogy hozzájuk hasonlóan az edző is csak egy a versenyzők közül.”
Mit lehet erre mondani? Aki a futballból él vagy tervez (természetesen igen jól) élni, kézzel-lábbal tiltakozhat e szavak ellen, ha szíve mélyén tisztában van igazukkal, akkor is. Megértem, hisz a modern kor embere az érdekeire vonatkozó információkat a szexualitásnál is intimebb, titkosabb területként kezeli ma már. A „zsebben turkálás” gondolata a „píszi” első sorába való tiltássá lett visszavonhatatlanul – Magyarországon különösen. (Miért alakult így, erről más alkalommal szólnék – talán.)
Ha a bárki által érzékelhető jelenségen túllépek, azt kell mondjam, sokkal tágabb, az immár erősen két évszázados – egyre gyorsuló – modernizáció során részünkké lett folyamat elháríthatatlan törvényéről van szó itt. Az ipari forradalommal, a felvilágosodással kezdődött, aztán a XIX-XX. század fordulójának újdonságaival (automobil, repülés, film, szervezett sport stb.) lódult meg ez a tendencia, amit a hatvanas évek (a televízió tömegessé válása, a globalizáció és egyebek), végképp pedig az 1990 tájéki informatikai forradalom tett mindent meghatározóvá, átformálva a gondolkodást s még az észlelés, a reflexek természetét is talán.
Nincs oly – az életet könnyebbé tenni szánó, a ráció, a szabadság dicséretét hirdető – találmány, idea és gondolat e folyamatban, ami a csodákkal egy időben önnön rontó változatait is (!) ne hívta volna elő. Az autóból kevélységi szimbólum, a repülésből csillagháborús fenyegetés, a híradás gyorsulásából az élet intim pillanatait is kileső internet, az orvoslás magasiskolájából a génmanipuláció lehetősége, az erotika nyilvánosságából pornóüzlet, a tudat felszabadításából kábítószer-kereskedelem, a „mindenütt ott lehetek” ígéretéből meg a virtuális valóság hazug illúziója nőtt ki idővel, amitől – minden jel szerint – képtelenség szabadulni. Aki megveti, az is ragaszkodik e sodorhoz valamiképp, hisz aki „kimarad, lemarad”, s lemaradni senki sem akar.
A sport (a szervezett sport), különösen a futball mint modernizációs jelenség ezt a születési törvényszerűséget („kétértékűséget”) is magán hordozza a kezdetektől. Áldás és átok egyszerre, ahogy Ady a maga magyarságáról mondta egykoron, benne a jobbra vágyó emberi szellem, az öröm, a közösségteremtés óhaja s az individuális sikerre törés agresszivitása egyként megmutatkozik – s ami a lényeg! –, nem egyértelműen szétválasztható módon.
Mert van jó és van rossz, van a sportnak (és bárminek!) „isteni” és „ördögi” része is természetesen. A sportnak az ördögi (szóval a haszon, a pénz vezérelte) korát éljük ma – többnyire – bevallottan is, de lelkünk ama másik, az isteni felére is emlékezik minduntalan. Az eredeti szándék ideáját őrző, a kötődést érdek nélkül képviselő – még létező – szurkoló lelke egészen biztosan, egy-egy, az új idők új parancsa elől menekülni képtelen játékos, edző, vezető, egyéb ember pedig úgy beszél (lehet, hittel, de inkább csak hiszi, hogy így kell beszélnie), mintha emlékezne reá. Így lett a kollektivitásból individualitás az utóbbi évtizedek során – szinte észrevétlenül.
Se vége, se hossza a jeleneteknek, midőn a frissen igazolt játékos elmondja: élete álma volt e klub. Nem igaz ez persze, ha hiszi, akkor se általában, de mindenki tudja, így kell ezt mondani. A szó elhangzik, a szurkoló reménykedni akar, majd átkozódik, változást követel, s ha van változás, a rendre eljövő újabb csalódásig megint reménykedni fog. Csak a már említett áldás-átok törvénynek a logikáját nem képes tudomásul venni soha, s azt sem, hogy másfele megy a világ, mint amerre ő igyekezne.
Márpedig a világ arra megy, amit Csillag Péter szavai is jeleznek egyértelműen. Azt, hogy a továbblépést tervező játékos – elsősorban és mindenekfelett! – „fejlődni” akar, nem kell komolyan venni, a cél mindig az egyéni siker – végső soron a több vagy a még „kivenni” remélt lehetséges legtöbb pénz – természetesen, amit muszáj előírásszerűen „megérteni”, tolerálni, hisz csak élhetetlen, bárgyú lélek lehet, aki manapság nem így gondolkodik. Emlékezzünk, mennyit gúnyolták a külföldi ajánlatokért nem kapkodó Illés Bélát annak idején, hogy még ambíció sincs benne elegendő, hogy miért nem törekszik „többre” legalább. Vagy itt van Böde Dániel. Említette, ha muszáj, a külföld is szóba jöhet, ám szerintem mindent – küzdést, fegyelmezett edzést, játékot – meg fog tenni, hogy sor ne kerüljön erre. Miért? Tán mert tudja, „nagy fogásra” nincs esélye, s az itthon megkereshető pénz másfél- vagy kétszereséért nem akarja rosszul érezni idegenben magát. Lételeme az otthonosság, ez nyilvánvaló, ezer szállal kötődik falujához, a Fradihoz, hazájához s barátaihoz is, örülni, örömöt szerezni – amíg lehet – itt szeretne a pályán; vélem, azon ritka hollók közül való ő, akik e játék „isteni” szándékából ma is őriznek még valamennyit, s ezt nagyon jól érzik az érte szurkolók. Közösségi ember s összetéveszthetetlen egyéniség, ugyanakkor „elmaradott” lénye egy régi-régi ideára emlékeztet néhanap, amiért tán a futball nevű csoda is teremtetett egykoron. Nem (futball)géniusz, de hogy számára e játék nem lesz végképp egyéni sportággá, bizonyos.
Hogy mikortól kezdett azzá lenni, nincs tér meditálni rajta – csak annyit: a változást a hatvanas évektől látványossá lett globalizáció, a végső lökést meg a kilencvenes esztendők futballgazdasági és szórakoztatóipari „forradalma” hozta el –, de a nyomvonalak már a korábbi idők jelenségeiben is kimutathatók alighanem. Detlev Claussen Guttmann Béláról írt könyvének 193. oldalán olvasom a dupla fenekűen furfangos, ám szemnyitogatóan egyértelmű mondatokat. „Számára tényleg nem a pénz volt a lényeg. Ezek az összegek tevékenységének elismerését fejezték ki. A Victoria Plaza luxushotelben lefoglalt háromszobás lakosztály is hozzátartozott ehhez.” Tehát: nem a pénz számított a világjáró magyar edzőzseninek, hanem a siker és az érte elvárt tisztelet, amit mérni, látható módon, mégiscsak kizárólag pénzben lehetett ezen észjárás szerint! Így aztán pénzt, több pénzt követelt, várt el, amerre járt, s ennél újabbat – az akkora amekkora – játékosok, edzők nem bírnak kitalálni máig, ha másról beszélnek, akkor sem. Mit hajtogatott CR7, e szemlélet „csúcsterméke”, mikor távozásának okát firtatták? Nem éreztem, nem éreztették, hogy nélkülözhetetlen vagyok! Hogy kellett volna éreztetni vele? Nyilván több pénzzel, hisz ha kétely nélkül való önképe szerint ő a legnagyobb – s ezt így tudja! –, a fizetésének is neki kell a legtöbbnek lennie egyértelműen! Nincs megállás, a mókuskerék forog tovább, a végletekig vitt „kollektív önzés” – a klubért való küzdésre hivatkozás álorcájában! – valóban egyéni sporttá zülleszti a futballt, ami – milliós „követőtáborok”, acsargó kommentek ezrei tanúskodnak róla – a rajongókká nyomorított szurkolókat is fogva tartja már.
Struggle for life. Az élet a létért való harc, küzdelem, mondta Charles Darwin egykor, de nem erre a módira gondolt. Ma a csillogó kulisszák erő- és előterében e játék isteni és sátáni szándékának derbije zajlik. A végső győztes – hitünk szerint – nem lehet kétséges, de hogy addig mi lesz velünk, nem tudom.
Ásó, Kepa… – Csillag Péter publicisztikája
A kispadon hagyta Kepa Arrizabalagát csapata Tottenham elleni hétközi bajnoki mérkőzésén Mau-rizio Sarri, a Chelsea menedzsere. Ritka, hogy egy sportesemény kapcsán valamely kimaradó szolgáltatja a fő hírt, a szerda esti angol tudósítások többsége mégis hangsúlyosabban tálalta a 24 éves baszk kapus mellőzését, mint a nélküle kiharcolt 2–0-s győzelem tényét. Ami persze a vasárnap történtek után korántsem meglepő.
Nehéz elfelejteni a jelenetet… Angol Ligakupa-döntő, Manchester City–Chelsea 0–0, másodpercek vannak hátra a hosszabbításból. A negyedik játékvezető a tábláját állítgatja, hogy jelezze a készülő cserét: a Chelsea-nél az 1-es számú játékos helyett a 13-as érkezik. A következő képkockán már a lehívni kívánt kapust, Arrizabalagát látjuk, amint határozott integetéssel jelzi, esze ágában sincs elhagyni a pályát. Nem sokkal korábban, egy vetődésnél láthatólag könnyebben megsérült, feltételezett combhúzódása miatt akarja edzője a tizenegyespárbajra helyette a makkegészséges Willy Caballerót harcba küldeni. A konok baszkot azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy átadja helyét a kulcspillanatban, a kispad felé hadonászva jelzi, nincsen neki a világon semmi baja. Makacskodásával célt ér, addig-addig dacol az edzői utasítással, amíg végül mégiscsak őt találja a gólvonalon a Manchester City első tizenegyese (az ötből egyet kivédett, együttese így is 4–3-ra elveszítette a szétlövést). Szegény Sarri mester meg ott marad az oldalvonalnál, leforrázva, szerencsétlenül, mint a semmibe vett osztályfőnök vagy a kinevetett apuka. Őrjöng, dühöng, csapkod, sebzett vadként járkál ide-oda, tépi a melegítőjét, dérrel-durral elindul az öltöző felé, hirtelen meggondolja magát, idegesen visszasiet, keresztülvágva a zavartan szétnyíló biztonsági emberek csoportján.
Mit tehet ilyenkor az edző? Csak nem szaladhat be a tizenhatoshoz, hogy makrancos játékosát karon ragadva maga cibálja le őt a pályáról. Fenyegetőzzön, könyörögjön, rimánkodjon neki? Vagy legyen belátó, és a nevetséges balek szerepét vállalva nagyvonalúan legyintsen, hogy hát ez van, ha érzi magában az erőt, miért ne maradjon a helyén? Melyik fontosabb ilyenkor: a megtépázott tekintély kétségbeesett foldozása vagy a kritikus helyzet gyors megoldása?
Hogy Arrizabalaga utólag kiizzadt bocsánatkérése elegendő gesztus-e az engedetlen sportoló részéről, a brit médiában azóta tüzes vita tárgya, ahogyan az is, hogy a Chelsea megfelelően kezelte-e a helyzetet. Az egyhetes fizetésmegvonás jogos büntetésnek tetszik, bár a bruttó 190 ezer fontnyi (70 millió forintnyi) pénz gyenge szúnyogcsípés a posztján a világ legdrágább játékosának számító, a nyáron a Bilbaótól 80 millió euróért vásárolt londoni futballistának. (Messzire vinne a londoni kapushisztéria témájától, ha elmerengenénk azon, hogy a gyenge szúnyogcsípés a világ árnyékosabb vidékein hány korgó gyomrú gyereknek, nélkülöző családnak jelentené a holnaphoz szükséges injekciót).
Maradjunk a Premier League biztonságos üvegházánál, a szórakoztatóipar népszerű kirakatánál. Okkal hívta fel a figyelmet Marina Hyde, a The Guardian publicistája arra, hogy a kapus és az edző viselkedése kevésbé a sport hagyományos világának, mint inkább a közösségi médiának kínál tanulságot, de még inkább csámcsognivaló élményt. És ha már média: Sarri témában tett nyilatkozatai elrettentő példaként szolgálhatnak egy alapfokú kommunikációs tanfolyamon, a Kepa-szappanoperában a „nagy félreértés” miatt önmagát ostorozó áldozatétól a megbocsátó pedagógus jóságos angyaláén át a rendíthetetlen vaspedellus mintaalakjáig számos szerepben láthattuk. Ingadozására jellemző, hogy a szerda esti csapathirdetésig még a tekintetben is bizonytalankodott, hogy jár-e a tékozló fiúnak büntetéskispad (a Chelsea–Tottenham mérkőzés beharangozóiban a kapust mérvadó források még a kezdőcsapatba jósolták).
„Döntésem üzenetértékű lesz. Üzenettel szolgálhat az is, ha Kepa kezd a Tottenham ellen, ahogyan az is, ha nem játszik. El kell döntenem, melyik szolgálja inkább a közösség javát” – hangzott Sarri csapathirdetés előtti dodonai nyilatkozata. A győzelem után már könnyebben állt a mikrofon elé: „Világos a helyzet. Kepa nagy hibát követett el, amiért megfizette az árat a klubnak. Most a kispadon ült, ezzel lerótta tartozását a csapatnak is. Holnaptól ugyanúgy készül velünk, ahogyan a vasárnapi eset előtt. Közösség vagyunk, nem huszonöt játékos összessége.”
Ami persze nyilvánvalóan nem igaz. A futball modernizációja, pénzvezérelt átalakulása, végletekig fokozott anyagiassága (lásd: 70 millió forintos szúnyogcsípés) kialakította a kollektív önzőség jelenségét, amelynek lényege, hogy az együtt megharcolt csaták célja az egyéni siker elérése. Nem létezik már közösség a szó hagyományos értelmében, hiszen az áldozatot (a hatalmas, valóban csodálatra méltó áldozatot) nem egymásért, hanem csakis saját magukért hozzák meg a csapattagok. Régen nem érvényes Lineker avítt megállapítása a huszonkét ember sportjáról meg a németekről, a definíció ma valahogy így hangozna: „A futball egyszerű játék. Kilencven percre szövetkeznek érdekeik mentén a sportbiznisz híres szereplői, és a végén mindig a gyengék húzzák a rövidebbet.”
Ez esetben éppen Maurizio Sarri. Amióta a labdarúgás egyéni sportág lett, a futballisták pontosan tudják, hogy hozzájuk hasonlóan az edző is csak egy a versenyzők közül. Hiába a pénzmegvonás, a szerdai szamárpad, a kisajtolt bocsánatkérés, ezt a kötélhúzást a külvilág szemében nem az olasz mester, hanem Arrizabalaga nyerte meg. És aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, kiélezett helyzetben a Chelsea is könnyebben engedné el a nápolyi tréner kezét, mint a kamionnyi pénzért megszerzett tündöklő kapusét.
Felfoghatjuk a Wembleyben érzékelt vasárnapi zavart egyfajta kortükörként is. Érdemes eljátszani a gondolattal, más időszakban, más tájakon miként fogadtak volna vagy fogadnának hasonló egyszemélyes forradalmat. A napokban volt szerencsém megismerni Zoltai András fotóriporter örményországi birkózó-, súlyemelő- és tornászcsarnokokban készített, a magyar sajtófotó-pályázaton frissen díjazott sorozatát, benne olyan képekkel, mint a kopott jereváni tornateremben falhoz állított, ijedt tekintetű ifjú versenyző és az őt éppen vadul regulázó edző vibráló feszültségű páros jelenete. Annak a sápadt fiúnak nem kellett volna kétszer felmutatni a cseretáblát…
Amikor az olasz menedzser dühében majdnem kiviharzott a Wembley pályájáról, felrémlett Guttmann Béla egykori Kispest-edző kivonulásának legendás mozzanata. „Egyszer a győriek ellen játszott a Kispest, és Patyi Mihályt Guttmann Béla le akarta hozni a pályáról – idézte fel Szepesi György. – Erre Öcsi kiment Guttmannhoz, és azt mondta neki: »Béla bácsi, márpedig Patyi nem megy le a pályáról.« Erre Guttmann megint azt mondja: »Patyi azonnal jöjjön le!« Erre Öcsi: »Miska, amíg én mondom, hogy a pályán maradsz, addig ott is maradsz.« Így Puskásnak szót fogadva Patyi a gyepen maradt.” A későbbi kétszeres BEK-győztes edző pedig fogta magát, felült a lelátóra, a meccs után pedig végleg otthagyta a klubot.
Említhetünk ukrajnai párhuzamot is: Bodnár László a kétezres években elmondta lapunknak, a Dinamo Kijevnél kitették a keretből, miután egy edzőmérkőzésen a lecseré-lésekor földhöz vágta a mezét, és utóbb hiába kért bocsánatot Olekszij Mihajlicsenko edzőtől. Az ügyről akkor Mezey György is elmondta véleményét: „Mihajlicsenko technikás játékos volt, de ha Lobanovszkij mondott valamit, a szemét nem merte mozdítani, akár az öltözőt is feltakarította volna. Persze hogy ilyen múlttal nem viseli el, ha egy futballistája arcokat vág vagy éppen földhöz vágja a mezét.”
Nehéz összevetni eltérő korszakok élethelyzeteit, könnyen lehet, hogy Sarri a nyomasztó szovjet fegyelemhez szokott kijevi közegben gond nélkül rakosgatta volna ide-oda a játékosait, ahogyan a Premier League individualista világában talán Lobanovszkij homlokát is kiverné időnként a veríték.
A leleményes magyar futballista oly sok egyéb ravaszság mellett kifundálta már a lecserélés biztos ellenszerét is. Bánki József korábbi Fradi-játékos maga büszkélkedett el receptjével az ftcbaratikor.hu oldalnak adott interjújában: „Előfordult, hogy a kezdés előtt eldugtam a vizesárokba a 8-as táblát. Aztán meccs közben láttam, hogy Havasi Mihály, a technikai vezetőnk idegesen és kétségbeesve rohangál az oldalvonal mellett. Ilyenkor nevettem magamban, a pálya másik részén kerestem helyet magamnak, és véletlenül sem néztem a kispad felé.”
Arrizabalaga fiatalember, van még ideje tanulni…
