 Dr. Ferenczi Sándor
(1873–1933)
Egy kakasimádó fiú
Az itt elmondandó esetre egy hölgy hívta fel a figyelmemet, aki a pszichoanalízis törekvései felől jól van tájékozva.
A most ötéves Árpádról van szó, ki hozzátartozóinak egybehangzó állítása szerint három és fél éves koráig testileg-szellemileg jól fejlett, ép fiúcska volt, folyékonyan beszélt, és szavai élénk értelemről tanúskodtak.
Egyszer csak megváltozott mindez. A gyermek hozzátartozói 1910 nyarán egy osztrák fürdőbe utaztak, ahol ezúttal is az előző évben bérelt lakásban helyezkedtek el. Alighogy megérkeztek, a fiú egész lényében különös módon átalakult. Régebben élénk figyelemmel kísért a házban és a ház körül minden olyan eseményt, ami egy fiúgyermek érdeklődését lebilincselheti; most csupán egy dolog kezdte érdekelni: a nyári lak baromfiudvara. Már kora reggel a szárnyasokhoz sietett, kifogyhatatlan érdeklődéssel szemlélte őket, utánozta hangjukat és mozdulataikat, s visított és sírt, ha a baromfiudvarból erőszakkal eltávolították. Ám ha távol volt sem tett egyebet, csakkukorékolt és gágogott, órákig szakadatlanul. A hozzá intézett kérdésekre is állati hangokon felelt, és így az anyja komolyan aggódott, hogy a gyermek elfelejt beszélni.
Árpádka különcködése az egész nyaralás alatt megmaradt. Mikor Budapestre visszatértek, ismét kezdett ugyan emberi nyelven beszélni, de beszéde is kizárólag kakasok, csirkék, tyúkok, legfeljebb még libák és kacsák körül forgott. Rendes, napjában számtalanszor megismételt játéka a következő volt: Újságpapirosból kakasokat és csirkéket gyártott, megvételre kínálta őket, majd a vízvezetéki csap alá tartotta, és valamely késnek kinevezett tárggyal, rendszerint egy lapos seprővel, lemetszette a nyakukat, teljesen úgy, ahogyan ezeket a dolgokat a szakácsnőtől látta volt. Ezután mutatta, hogyan vérzik el a tyúk, s hangjával és mozdulataival mesterien utánozta a levágott baromfi haláltusáját. Ha udvarukban szárnyast kínálnak vételre, Árpádka menten izgatott lesz, ki-be szaladgál az ajtón, s nem nyugszik, amíg anyja nem vásárol belőle. Nyilvánvalóan az a vágya, hogy a vásárolt állatok vágatásánál jelen lehessen. Az élő szárnyastól ellenben nagyon fél.
A szülők számtalanszor megkérdezték a gyermeket, hogy miért fél úgy a baromfitól, mire Árpádka mindig ugyanazzal az elbeszéléssel felelt. „Egyszer a baromfiketrechez mentem – szokta ilyenkor mesélni –, belevizeltem, és akkor egy sárga (sokszor azt mondja, barna) tollazatú kakas (vagy kappan) hozzám ugrott, ide beleharapott,* és Ilona (a szobaleány) kötötte be a sebemet. Azután úgy levágták a kakas nyakát, hogy megdöglött.”
A szülők valóban visszaemlékeznek erre az eseményre, mely akkor történt, mikor első ízben nyaraltak volt az említett fürdőhelyen. Árpádka ekkor mindössze két és fél éves volt. Anyja hallotta, hogy a gyermek rettenetesen sivít, s a szobalány azt mondta, hogy egy kakastól rémült meg, mely a gyermek pénisze után kapott. Ilona szobalány már nem szolgál a családnál, és így nem volt megállapítható, hogy a gyermek ekkor valóban megsérült-e, vagy – amint anyja emlékszik – csupán megnyugtatásul alkalmazták-e nála a kötést.
A dologban az a különös, hogy ennek az élménynek az utóhatása csak egy évig tartó lappangási idő múlva – az említett második nyaralás kezdetén – következett be a gyermeknél, akivel időközben semmi olyan dolog nem történt, amire hozzátartozói a szárnyassal szemben tanúsított különös érdeklődését és félelmét visszavezethették volna.
Ennek dacára azt a pszichoanalitikai tapasztalatokkal kellőleg igazolt kérdést intéztettem a szülőkhöz, hogy a lappangási idő alatt nem fenyegették-e meg a gyermeket – a vele való játszadozásáért – genitáléja levágásával. Kelletlenül azt válaszolták, hogy a gyermek ez idő szerint (ötéves korában) valóban játszik a nemi szervével, sokszor büntetik is érte, „az sem lehetetlen”, hogy valaki „tréfából” a levágással megfenyegette; való az is, hogy a fiúnak már régebben megvan ez a rossz szokása, hogy azonban az említett lappangási idő alatt is megvolt-e már, arra nem emlékeznek.
Az alábbiakból kiderül, hogy Árpádka valóban nem maradt ment ettől a fenyítéktől, és így megmaradhatunk annál a feltevésnél, hogy a gyermeken a közben átélt fenyegetés következtében vett erőt oly hatalmas izgalom, mikor viszontlátta első, ugyancsak pénisze ellen irányult, szörnyű élménye színterét. Nem zárhatjuk ki természetesen azt a másik lehetőséget sem, hogy már az első rémület keletkezésénél szerepelt egy korábbi kasztrációs fenyegetés, míg a viszontlátás izgalmát a libido időközbeni növekedése idézte elő. Az időviszonyok – sajnos – már nem voltak kellőleg rekonstruálhatók, és így be kellett érnünk azzal a valószínűséggel, amit erre az oki összefüggésre vonatkozólag a rendelkezésünkre álló adatok nyújtanak.
A gyermek személyes vizsgálata semmi feltűnőt vagy rendellenest nem eredményezett. Szobámba léptekor a szerte fekvő apró műtárgyak közül tüstént egy bronzból való fajdkakas ragadta meg a figyelmét, odahozta hozzám, és megkérdezte: „Nem adod?” Papírt és irónt adtam a kezébe, mire rögtön egy kakast rajzolt. Ezután elmeséltettem vele a kakassal való esetét. Ám ez már untatta, és a játékhoz akart visszatérni. A közvetlen pszichoanalitikai vizsgálat nem volt a gyermeknél keresztülvihető, be kellett érnem azzal, hogy megkérjem a fiúcska esete iránt érdeklődő hölgyet – aki mint a család ismerőse és szomszédja, a fiút órákon át megfigyelhette –, jegyezze fel különös cselekedeteit és mondásait. Annyit mindenesetre magam is megállapítottam, hogy Árpádka jó eszű és nem tehetségtelen gyermek, noha képességeit és érdeklődését teljesen lekötik a baromfiudvar lakói.
Pompásan gágog és kukorékol, hajnalban hatalmas kukorékolással ébreszti fel családját, mint egy valódi Chanteclair. Zenei hallása is van, azonban mindig csak olyan nótákat énekel, melyekben tyúk, csirke vagy más hasonló fordul elő. Különösen szereti ezt a népdalt:
„Debrecenbe kéne menni,
Pulykakakast kéne venni”,
továbbá:
„Jer velem csibikém, jer, jer, jer.”
és ezt:
„Ablak alatt három csirke,
Kettő kakas, egyik jérce.”
Mint említettem, ügyesen rajzol is, de mindig csak hosszú csőrű madarakat. Látjuk tehát azokat az irányokat, melyekben Árpádka a baromfi iránti kóros erősségű érdeklődését átszellemíteni törekszik. Szülői, miután tilalmazásukkal semmire sem mentek, végül is belenyugodtak kedvtelésébe, és különböző, törhetetlen anyagból készült játékmadarakat vásároltak neki, melyekkel mindenféle fantasztikus játékokat űz.
Árpádka általában víg kedélyű fiú, ha azonban rászólnak vagy megütik, felette dacos. Sohasem sir, soha nem kér bocsánatot. Jellemében, e tulajdonságain kívül félreérthetetlenül neurotikus vonások nyomait is találjuk. Ijedős, sokat álmodik – persze szárnyasokról –, és gyakran alszik nyugtalanul. (Pavor nocturnus?)
A fent jelzett hölgy feljegyzései mindenekelőtt arról tanúskodnak, hogy Árpádka szokatlan kedvvel fantáziál szárnyasok kegyetlen kínzásáról. Rendes játékáról – melyben a vágatást utánozza – már megemlékeztem; pótlólag még felemlítem, hogy „baromfiálmaiban” is többnyire döglött tyúkokat és kakasokat lát. Jellemző mondásai közül ideiktatok nehányat:
„Szeretnék egy megkopasztott élő kakast – mondja egyszer –, aminek se szárnya, se tolla nincs, csak taraja, de azért járni tudjon.”
Máskor, amikor a konyhában játszik a szakácsnőtől éppen levágott kakassal, hirtelen beszalad a szobába, a toilette-asztalka fiókjából kihoz egy sütővasat, és így kiált fel. „Most kiszúrom a döglött kakas vak szemét.”
A szárnyas levágatását valósággal ünnepli. A levágott állatok körül óráig tud a legnagyobb izgalommal táncolni.
Valaki azt kérdezte tőle, a levágott kakasra mutatva, hogy szeretné-e, ha megint felébredne. „Dehogy szeretném, inkább magam levágnám.” felelte.
Gyakran játszik azzal, hogy répát, burgonyát kakasnak nevez el, és darabokra szeli. Egy kakasmintával díszített csuprot mindenáron földhöz szeretne vágni.
A szárnyasok iránt való érdeklődése azonban nem tisztán kegyetlen és gyűlölködő, hanem nyilvánvalóan kétértékű (ambivalens). A levágott állatokat csókolgatja és simogatja is, fából készült játéklibáját pedig, amint azt a szakácsnőtől látta, kukoricával megeteti. Közben szüntelenül gágog és csipog. Egy alkalommal ellentálló anyagból készült játékkakasát, afeletti dühében, hogy nem tudta szétszakítani, a tűzbe dobta, de csakhamar ismét kikapta onnan, megtisztogatta, becézte. Képeskönyve rosszabbul járt, széttépte, de összerakni persze nem volt képes, amin aztán felette szomorkodott.
Ha e tüneteket felnőtt elmebetegnél észlelnők, a beteg túlzott szárnyasszeretetét és -gyűlöletét tudattalan indulatáttétellel magyaráznók, olyanformán, hogy ezek az indulatok voltaképpen emberekre, valószínűleg közeli hozzátartozóira vonatkoznak, ámde elfojtást szenvedtek, és így csupán ebben az álcázott alakban juthatnak be ismét a tudatba. A szárnyasok lekopasztására, illetve megvakítására irányuló vágyat kasztrálási szándék szimbólumának vélnők, és az egész tünetcsoportot úgy próbálnók megítélni, hogy az a beteg saját kasztráltatásától való félelmének ellenhatása. Az ambivalens beállítás azt a gyanút keltené bennünk, hogy a beteg lelkületében egymással ellentétes indulatok vetekszenek, melyek az analitikai tapasztalás nyújtotta minden valószínűség szerint az apára irányulnak, a különben szeretett és tisztelt apára, akivel szemben azonban a nemiséget szigorúan korlátozó parancsai folytán egyben gyűlölet is ébred. Mindent egybevetve, a pszichoanalitikai megoldást úgy fogalmazhatnók, hogy a kakas a tünetcsoportban az apát jelenti.
Árpádka esetében mentesültünk attól a fáradságtól, hogy ezt a tünetmegfejtési műveletet elvégezzük. Különcségeinek valódi értelmét az elfojtó tevékenység még nem fedhette el teljesen, az elfojtott valóság itt-ott átcsillan beszédén, sőt olykor meglepően nyíltan és nyersen kerül napfényre.
Kegyetlenkedése olykor emberekkel szemben is nyilvánul, különösen a felnőttek genitális testrészei ellen irányul.
„Rávágok az alsó hátára”, mondogatja nagy előszeretettel egy idősebb fiúnak.
„Kivágom a közepedet”, mondja máskor még világosabban.
Sűrűn foglalkozik a megvakítás gondolatával is. „Meg lehet valakit tűzzel vagy vízzel vakítani?” – kérdezte a szomszédjuktól.
A szárnyasnál is feltűnően érdeklődik a genitáliák iránt. (Minden vágatásnál fel kell világosítani, hogy kakas, jérce vagy kappan-e az áldozat.)
Máskor odaszaladt egy felnőtt leány ágyához, és így szólt: „levágom a fejedet, a hasadra teszem, és megeszem”.
Egyszer hirtelen így kiáltott fel: „Szeretnék egy becsinált mamát enni (per analogiam: becsinált csirkét); a mamámat egy fazékba kellene tenni, megfőzni, akkor becsinált mama lenne, és én megehetném.”
(Beszédét olyan kézmozdulatokkal kíséri, mintha késsel, villával ennék valamit.)
E kannibálvágyakozásokat többnyire ellentétes, vezeklési vágy követi, mely szörnyű bűnhődésért eseng. „Meg akarok égni, kiáltja, törjék le egyik lábamat, és dobják a tűzbe!” „Felvágom a fejemet.” „Szeretném felvágni a számat, hogy ne legyen szám.”
Hogy pedig semmi kétség ne legyen az iránt, hogy kakason, jércén és csibén saját családját érti, egyszer minden ok nélkül így kiált fel: „Az apám egy kakas”, máskor pedig: „Most még kicsi vagyok, most még csibe vagyok, ha megnövök, tyúk leszek, ha még jobban megnövök, kakas leszek, ha legeslegnagyobbra növök, kocsis leszek.” (Úgy látszik, hogy a kocsis, aki a lovakat hajtja, még apjánál is jobban imponál neki.)
Ebből az önként és befolyásolatlanul tett vallomásból megértjük azt a hatalmas izgalmat, mellyel Árpádka a baromfiudvar életét szemlélte. A baromfiól nyíltan elébe tárta családja minden rejtett titkát, mely körül otthon hasztalan kíváncsiskodott. Mindent meglátott, amit látni vágyott, a kakas és a jérce szeretkezését, a tojásrakást, a csibeköltést. (A szülői lakás berendezése folytán Árpádka otthon is tanúja lehetett volt hasonló eseményeknek. Így felébredt kíváncsiságát az állatok körül való telhetetlen nézelődéssel elégítette ki.)
De nem hagyta Árpádka beigazolatlanul ama feltevésemet sem, hogy a kakastól való beteges félelmét végső sorban az onániáért+ elszenvedett kasztrációs fenyegetés okozta.
Egy reggel megkérdi szomszédnőjét: „Mondja csak, miért halnak meg az emberek?” (Felelet: mert öregek, és elfáradnak.) „Hm! Hát a nagymama is öreg volt? Nem igaz, ő nem volt öreg, mégis meghalt! Ha van isten, hát miért estet el engem mindig? És miért csinálja úgy, hogy az emberek meghalnak?” Majd meg az angyalok és a lelkek iránt érdeklődik, mire azt a feleletet kapja, hogy mindez csak mese. Dermedt rémülettel hallja ezt, és felkiált: „Nem, nem igaz, vannak angyalok! Láttam egyet, amelyik az égbe viszi a meghalt gyerekeket.” Aztán kétségbeesve kérdi: „Miért halnak meg a gyerekek? Meddig lehet élni?” Csak nehezen lehetett megnyugtatni.
Végtére kiderült, hogy aznap reggel a szobalány hirtelen lerántotta róla az ágytakarót, és látva, hogy a genitáléját babrálja, a genitále levágásával fenyegette meg őt. – A szomszédnő igyekezett megnyugtatni a gyereket, és azt mondta, hogy nem fog semmi bántódása esni, minden gyermek csinál ilyesmit. Árpádka erre méltatlankodva kiáltja: „Nem igaz, nem minden gyerek! Az én apám sohasem tett ilyesmit!”
Most már teljesen értjük keserű dühét a kakas iránt, amely az ő genitáléján ugyanazt a sérelmet akarta ejteni, amivel a „nagyok” megfenyítették, értjük iránta való nagy tiszteletét, hiszen a kakasnak szabad megtenni mindazt, amitől őt úgy elrettentik, és értjük ama szörnyű büntetéseket is, melyeket (az onániáért és a szadisztikus fantáziákért) magára szab.
Mintha csak teljessé akarná vele tenni a képet: utóbbi időben már vallásos gondolatokkal foglalkozik. Hosszú szakállú, öreg zsidók tiszteletteljes félelmet ébresztenek benne. Kéri anyját, bocsássa be az ilyen koldusokat a lakásba. Ám ha bejönnek, elbújik előlük, és tisztelve, félve bámulja őket. Mikor egyszer egy ilyen koldus távozott, lehorgasztott fejjel mondta: „Most kolduskakas vagyok.” Az öreg zsidók azért érdeklik, mert, mint mondja, istentől (a templomból) jönnek.
Befejezésül még megemlítjük Árpádkának azt a nyilatkozatát, amely mutatja, hogy a szárnyasok életét nem szemlélte hasztalan. A szomszédnőhöz így szólt nagy komolyan: „Elveszem magát feleségül, meg a nővérét, meg a három unokatestvéremet, meg a szakácsnét, nem, a szakácsné helyett inkább a mamát.” Tehát valóban a „Hahn im Korbe” szerepét akarná játszani.
A kis Árpád esetét (melyet a „Zeitschrift für Aertzliche Psychoanalyse” című folyóirat I. évfolyamában is közzétettem) Freud professzor egy legújabban megjelent művében értékesíti. Freud bizonyítása alapján felvehetjük, hogy az ősember állatimádása és állatáldozása az ősök iránti ambivalens indulatok (tisztelet és félés) eltolódott megnyilvánulása volt. Az eredeti ösztön a gyűlölt apa eltávolítására (megölésére) irányul, de utóbb e szándék ellentéte: a szeretés jut szóhoz. Ugyanilyen kétértékűségek nyilatkoznak meg az apával szemben a ma is élő primitívek totemvallásában, a kényszerneurotikusok tüneteiben és a gyermekek pozitív és negatív irányú nagy érdeklődésében az állatok iránt.
Freud a kis Árpádot a pozitív totemizmus ritka esetének minősíti.*
*
Az élc és a komikum lélektana
Nem új dolog az orvosok érdeklődése az élc és a komikum iránt. A klasszikus idők orvosai, kik pedig mesterei voltak az utánuk következő egész évezrednek, komolyan ajánlották a betegek megnevettetését, mint olyan eljárást, mely a rekeszizom erős rázkódását idézi elő, s ezzel az emésztést előmozdítja.
Nagyon csalódnék azonban, aki azt hinné, hogy mai előadásomban[1] a mulattatás eszközeire és módszereire akarom hallgatóimat megtanítani. Ellenkezőleg: még el is fogom; rontani azt a hatást, amit az élc és a komikum a naivul hallgatóra gyakorol. Olyanforma szerepre vállalkozom, amilyen a Borsszem Jankó egy alakjában, Tömb Szilárd professzor úrban van sikerülten kifigurázva, aki, ahelyett hogy a költői alkotásokat a maguk eredetiségében engedné hatni tanítványaira, darabokra tépi, a nyelvészeti és esztétikai elemzés unalmába fullasztja azok szépségeit. Már ebből a tervemből is láthatják, hogy nem a mulattató és gyógyító, hanem egy érdekes lelki jelenség mibenlétét kutató orvos fog belőlem beszélni, illetőleg Freud bécsi egyetemi tanárból, kinek az élcről szóló művét akarom ezúttal röviden ismertetni.[2]
Mint minden kifigurázásnak, úgy a Tömb Szilárd alakjának is komoly magva van. Csakhogy amit Tömb professzor akarata ellenére cselekszik: ti. hogy elemzés által unalmassá teszi a szépet, ami tehát őt teszi nevetségessé: azt Freud professzor egész tervszerűen műveli, és váratlan lélektani megismerések szerzésére használja fel.
Freud előtt is sokan foglalkoztak az élccel, némelyek értékes részleteket is szolgáltattak annak pszichológiájához, de valamennyien csak egy-egy oldalát világították meg a problémának, mikor azt hitték, hogy az egész kérdést megoldották. Freud műve ellenben az idevonatkozó kérdések egész komplexumát és teljes mélységét felöleli, úgyhogy a lélektan és lelki gyógyítás nagymesterét az esztétika terén is úttörőnek mondhatjuk.
Zseniális gondolat volt már maga az a módszer, amellyel az élc elemzéséhez hozzáfogott s melyet az előbb mondottak alapján Tömb Szilárd-módszernek is lehetne nevezni.
Úgy gondolta magában Freud, hogy ha meg akarjuk tudni, mi az, ami az élcben a jókedvet kiváltja, ami nevetésre ingerel: mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy a tartalom-ban vagy a formá-ban, a gondolat-ban vagy a kifejezésmód-ban – avagy mindkettőben – foglaltatik-e az az eddig meghatározatlan valami, ami olyan ellenállhatatlan erővel készteti a hallgatót a nevetőizmok beidegzésére. Megpróbálta tehát, lehet-e minden élcet „elrontani”, vagyis a tartalom teljes és hű visszaadása mellett olyan formába önteni, hogy aztán többé nem nevettető. Mert ha igen, akkor kétségtelen, hogy nem a tartalom, hanem csak a forma, vagy amint ő nevezi, a technika adja meg az élcnek élcjellegét. És ezúton ahhoz a meglepő eredményhez jutott Freud, hogy ilyen eljárással, melyet ő az élc redukciójának nevez, tényleg minden viccet meg lehet fosztani nevettető voltától, más szóval hogy nincs az a jó élc, amit kellő szakértelemmel el ne lehetne rontani.
Vegyünk csak elő egy ilyen szójátékot.* Heine „Die Bäder von Lucca „című útiképében szerepel egy Hirsch-Hyacinth nevű lottókollektor és tyúkszemműtő, ki gazdag rokonaival akarva dicsekedni, de egyúttal azok pöffeszkedésére is célozni, így szólt a költőhöz: „Úgy segítsen engem az isten, doktor úr, mint hogy az asztalnál magának Rothschild Salamonnak az oldalán ültem, aki igazán rokon módjára famillionariusan bánt velem”.
Ha a dicsekvő rokon ezt így mondta volna el: Rothschild rokon módjára, familiárisan bánt velem, pedig millionárius; kétségtelenül el lett volna rontva a vicchatás. Ezt a hatást tehát csakis a két szó sűrítése, összevonása idézte elő. Hogy ezt érzékeltessük, írjuk azt a két szót, mintha számmennyiségek volnának, egymás alá, és vonjuk össze úgy, hogy az azonos betűket az „eredménybe” csak egyszer vesszük fel.
Familia ri s
+ Milliona ri us
= Famillionarius
Mi történt itt tulajdonképpen? Semmi egyéb, mint hogy a viccnek sikerült felületes hangzási asszociáció segítségével két egymástól tartalmilag távoleső fogalmat: a családét és a gazdagságét egyetlen szóvá sűríteni, vagyis egy szóval mind a kettőnek a képzetét felidézni.
A nevetés onnan ered, hogy az a gondolkodási munka, amelyet különben, logikus gondolkodás közben, végeznünk kellett volna, míg a famíliát a millióval asszociatíve összekapcsoljuk, az élces sűrítés révén feleslegessé vált, úgyhogy a gondolkodás megfeszítéséhez különben szükséges beidegzési munkát, mely így hasznavétlenné vált, a nevetés motorikus innervációjával+ lereagálhatjuk, vagy ahogy Freud mondja: lenevethetjük.
Hogy az ilyen ún. „jó viccet” a „rossz vicctől” megkülönböztessük, vegyünk egy ilyen példát is elő. Kapóra jön „Az Újság” vasárnapi gyermekmellékletének egy tréfás meséje, mely véletlenül a kezembe akadt – onnan idézek tehát. A meseíró valami csodálatos országról beszél ott, amelyben furcsa állatok lakoznak: macskanári repül a levegőben, denevéreb őrködik a kapunál, és pávakandok teregeti a szárnyait; még jó, hogy nem terem tigriskása a mezőn.
Hát ezek is szósűrítések, melyek távoli fogalmakat vonnak egybe, de a felületes asszociáció itt nem tartalmaz semmiféle mélyebb gondolati összefüggést az összeragasztott fogalmak között, úgyhogy az ilyen összeragasztás tréfának talán nem rossz, de viccnek gyenge.
Rendkívül fontos azonban maga a tény, hogy még az ilyen, minden tartalmi súly nélküli, tisztán akusztikus asszociációk sűrítései is kellemesen felderítő hangulatot ébresztenek bennünk, és legalább mosolyt keltenek. Kétségtelen bizonyítéka ez annak, hogy az ún. szóviccek nevettető hatását tényleg nem magyarázza más, mint az, hogy egy percre elfeledkeztünk magunkról, és megtakarítva a komoly, céltudatos eszmetársítás követelte gátlást, ugyanúgy „játszottunk” a szavakkal, ahogy azt valamikor gyermekkorunkban szoktuk volt tenni. A mélyebb értelmi tartalom nélküli tréfa ellen azonban csakhamar mozgósítva látjuk a logikai cenzúrát, úgyhogy az ilyen tréfák nem szerzik meg az igazi élc hallgatásakor sokszor elemi erővel kitörő jókedvet. Erre csak akkor adja meg a cenzúra az engedélyt, ha a viccgyártónak sikerül a felületes hangzási kapocs mögé értelmes gondolati kapcsolatot is rejteni. Az intellektuális tartalom megvesztegeti a különben oly éber pszichikai őrséget, s míg ez a neki odadobott értelmi koncon rágódik, azalatt a bennünk, tudattalanunkban lappangó gyermek már alaposan kihasználta a szituációt, és az ember jót nevetett azon, hogy a logikát, ezt a túlságos súllyal kedélyünkre nehezedő ellenőrt sikerült a szó szoros értelmében „kijátszania”.
Önök közül azoknak, akik hallottak már valamit az álom pszichoanalitikus elemzéséről, bizonyára fel fog tűnni a messzemenő analógia az álommunka és az élccsináló munkája között.* Az álomnál, úgy mint az élcnél, az, ami a tudatban lejátszódik: a tudatos álomtartalom és a meghallgatott élc, csak úgy válnak érthetővé és értelmezhetővé, ha kikutatjuk a mögöttük rejlő ún. lappangó álomtartalmat, illetőleg az élc rejtett értelmét. Az álomnál éppúgy, mint az élcnél, az álom-, illetőleg élcképzésre indító motívum gyökereiben infantilis és ehhez képest éjjeli fantáziáink közepett csakúgy, mint az élc alkotása vagy élvezése közben, nem a szigorú, logikus, hanem a legfelületesebb eszmetársítási módok uralkodnak. Álomelemzéseink tanúsága szerint ez a felületesség alvás közben még sokkal nagyobb, mint az elvégre éber állapotban képzett élc alkotásánál, de azért az álom is gyárt néha olyan szókapcsolatokat és szóösszeragasztásokat, melyek akár mint viccek vagy tréfák is megállnák helyüket.
Egy álomban például egyebek között szerepet játszott a „hippopolitaine” szó, mely első hallásra értelmetlen szótaghalmaznak tűnhetik fel. Pedig az elemzés kiderítette, hogy ez a szó Hippolyte Taine a hippopotamus és a métropolitaine szavak összesűrűsítése, vagyis megfelel a sűrítéses szójátékok technikájának. Éppen az álommagyarázatról szóló tanításai révén jutott el Freud az élc problémájának felvetéséhez, és hogy miképpen, annak a pertraktálása nem minden tanulság nélküli dolog.
Mikor Freud az ő Traumdeutungjával s az abban módszeresen alkalmazott felületes asszociációkkal előhozakodott, nagy meglepetésére a tudományos világ máskülönben talán értékes egyéniségei közül is sokan csak mosolyogtak, a korlátoltabbak meg éppen nyíltan nevettek és gúnyolódtak rajta. Szóval éppen úgy viselkedtek, mint azok a betegek, kik mikor valamely álmuk értelmét megfejtjük, nevető elutasítással védekeznek az álomfejtésben foglalt kellemetlen igazságok ellen.
A legtöbb ember, ha évtizedes szorgalmas munkával gyűjtött megismeréseit ilyen fogadtatásban részesítenék, az olcsón élcelődőket ugyancsak szigorúan rendreutasítaná, felületességüket és tudatlanságukat kíméletlenül leleplezné; szóval alaposan összeszidná őket. Nem úgy Freud. Ő ebben az általános hahotában tudományos vizsgálatra érdemes lelki jelenséget látott, nekiült tehát a nevetés és az élc pszichológiája vizsgálatának, és nem nyugodott, míg meg nem állapította, hogy az álmok nagy részén és a legtöbb álommagyarázaton azért kell a hozzá nem értőnek nevetnie, mert az álom és az élc ugyanegy lelki forrásból: az elfojtott infantilizmusok öntudatlan rétegéből táplálkoznak, és ugyanazon pszichotechnikai eszközökkel és mechanizmusokkal dolgoznak.
Vicces sűrítéssel tehát azt mondhatnám, hogy Freud, mikor őt kinevették, előbb megírta azt a könyvet, amelyet aztán a gúnyolódóknak a fejéhez vágott.
Nem térhetek itt ki a szójátékok minden formájára. Aki Freud könyvét olvassa (és ezt mindenkinek ajánlhatom, ki e kérdésekben alaposabban tájékozódni óhajt és egy mintaszerűen felépített tudományos mű formai tökélyében is gyönyörködni tud), meg fog győződni róla, hogy a szójáték-nak nevezett élccsoport minden fajtája, tehát az„azonos anyagot kétszeresen alkalmazó”, a kétértelműségre épített és a leleplezett célzásokkal dolgozó viccek is ugyanazon alaptörvényeknek engedelmeskednek, mint az itt említett sűrítéses szójátékok. Valamennyinél a szavakkal való gyermekes játszás a jókedv tulajdonképpeni forrása, míg az értelmetlen szókapcsolások és ismétlődések mögött mégis rejlő értelem részint a cenzúra kijátszására, részint arra való, hogy növelje a vicchatást azzal, hogy nagyobbá teszi az egy pillanatra felidézett, de a másik pillanatban feleslegesnek bizonyuló, vagyis megtakarítható és „lenevethető” eszmetársítási munkát.
Példaképpen még csak egy szójátékot idézek, a Borsszem Jankó egy régibb évfolyamából, melyben úgy „az azonos anyag kétféle alkalmazása”, mint a kétértelműség szerepet játszik.
„Olay Lajos kijelenti – így szól a vicc –, hogy Erdélyi miniszternek nem köszön, de egyszersmind azt is kinyilatkoztatja, hogy a miniszter magánszemélyét tiszteli. Ebben a tiszteletben nincs köszönet.”
Az élc az utóbbi három szóban rejlik. Ha az abban foglalt gondolatot a szerző másképp fogalmazta volna, pl. így: „Ez az állítólagos tisztelet hogyan egyeztethető össze azzal, hogy nem köszön a miniszternek az utcán?”, vezércikkrészlet vagy entrefilet lett volna a dologból, de semmi esetre sem vicc. Viccé a dolgot az tette, hogy a tisztelet és köszönet szó az elő- és utórészben ismétlődik, s az ilyen ismétlődés hasonlóan kellemes a viccben, mint az az ismétlődés, amely a jó rímekben, alliterációkban, refrénekben, ütemekben oly kellemesen érint bennünket; nem más, mint a gyermekkorból felmaradt ismétlődési és ráösmerési passzió. Halmozott viccé pedig a köszönet szó kétértelműsége teszi ezt a szójátékot. Ezt a szót megszoktuk csak egyik értelmében használni, melynek a német „Dank” felel meg; mikor azonban az élcelő köszöntés helyett köszönetet ír, akkor hirtelen bevilágítja a két különben messzeeső szó összetartozását, s ezzel asszociációs munkát takarít meg, melyre sietünk nevetéssel reagálni.
A szójáték azonban az élcnek csak egyik – és nem is a leghatásosabb formája. Sokkal jóizűbb nevetést vált ki s több örömet szerez az embernek a viccek egy másik csoportja, melyet – szemben a szóviccekkel – gondolatvicceknek nevezünk.
Lássunk erre is példát:
„Adolf és Móric erősen összezördülnek, azután elválnak. Mikor Móric hazaér, látja, hogy lakása ajtajára nagy betűvel az van felírva, »gazember«. Erre ő kapja magát, elmegy az Adolf lakására, és leadja nála a vizitkártyáját.”
Mi az, ami ebben a viccben mulattató? Mért találjuk azt jónak és szellemesnek? Alapjában véve abszurdum, hogy valaki, akit megbántottak, udvariaskodással, névjegye leadásával feleljen a durva sértésre. A természetszerű és ösztönszerű válasz, amit ilyenkor az ember adni szokott, az lett volna, ha Móric meg az Adolf lakására írta volna fel: „Te vagy a gazember!” Ez viszont nem lett volna vicc, hanem ízléstelen „retourkutsche”. Viccé az értelmetlen és deplacírozott udvariaskodás azáltal lett, hogy Móric a lakása ajtajára írt sértést szándékosan félreértette, vagyis úgy tett, mintha félreértette s úgy fogta volna fel, hogy Adolf a „gazember” felírással a vizitkártyáját adta le. Ezen az úton sikerül neki a retourkutschét udvariassági aktus formájába öltöztetni, tehát az igazi szándékot annak ellenkezőjével érzékeltetni, mégpedig úgy, hogy ezen abszurd eljárását egy, bár nagyon valószínűtlen, de nem teljesen lehetetlen félreértéssel még elfogadhatónak is tünteti fel. A „Te vagy a gazember!” szidalom a vicctechnika két eszközének alkalmazásával jóízű és mulatságos élccé változik át. És mik ezek a technikai eszközök tulajdonképpen? Abszurdumok, gondolkodási szabálytalanságok, logikai hibák, a még zabolátlan gyermeki gondolkodásra jellegzetes ítélési és következtetési módok, melyeket sikerül egy percre a komoly felnőttek óvatos és ésszerű gondolatvilágába becsempészni. Fokozza ennek a viccnek a hatását, hogy az eredetileg tervezett s a gyermekek veszekedésében oly szokásos „visszavágás” még az udvarias formában is – bár eltolva – helyet talál. „Ha te írsz az én ajtómra, én is írok a te ajtódra”, gondolja magában Móric, és aszerint cselekszik is. Ezzel aztán az élc, mint olyan, teljesen el volna intézve, miután összes technikai eszközeit lelepleztük, és mintegy a kulisszái mögé néztünk. És mégis azt tapasztaljuk, hogy még ebben a formában elmondva is derültséget tud az eset kelteni, jeléül annak, hogy a vicc nincsen kellőképp „elrontva” – valami lappang még mögötte. Ez a valami azonban már nem vicc többé, nem valamely értelmetlenségnek értelemmel való összeházasítása, hanem helyzetkomikum. Komikusnak találjuk, s azért nevetünk Adolfnak a tehetetlenségén, akit az udvariaskodó vizitkártyaleadás megfoszt attól a lehetőségtől, hogy a veszekedést tovább folytassa, noha éreznie kell az udvariasság megett rejlő, felette sértő célzatot. Ha pedig mindehhez még hozzávesszük, hogy ez az egész hosszú magyarázat egyetlen cselekedetnek, a vizitkártya leadásának analízise: nem kételkedhetünk benne, hogy ez az élc egyúttal a sűrítési technikának is mesterműve. Ennyi mindenféle mesterkedéssel lehet csak az élet realitásaira berendezkedett, komolyságra hajló emberi elme gátló működését egy percre felfüggeszteni, és a játszi, balga, nevető gyermekkort visszavarázsolni.
A gondolatviccek legjobbjai az ilyen eltolási viccek, a kérdés szándékos félreértései, váratlan kisiklások egy kétértelműség mentén egy észre sem vett mellékvágányra. Ugyanígy szokta az álommunka is a pszichikus intenzitásokat a fődologról a mellékesre terelni. A többi eszközei a gondolatviccnek: az ellentéttel vagy igen kis célzással való érzékeltetés, a túllicitálás, a szofisztikus okoskodás, szintén mindmegannyian azért hatnak mulattatóan, mert rövid időre tévútra vezetik az ítélőképességünket, és ezzel bizonyos gátlási munkát, melyhez már a megszokás révén automatikusan nekifogtunk, megtakaríthatunk.
Paradoxonnak hangzik, pedig szó szerint igaz Freud azon tétele, hogy élc meghallgatásakor tulajdonképp sohasem tudjuk, min is nevetünk, és a figyelem elterelése a tulajdonképpeni vicchatás eszközeitől, egyik legfontosabb trükkje a gyakorlott viccelőnek. De ha a vicceket elemezzük, ahhoz a sajátságos tapasztalathoz jutunk, hogy vannak élcek, melyek sem a gondolati tartalom, sem a technikai eszközök tekintetében nem kiválóak, és mégis igen hatásosak. Az ilyeneket szemügyre véve, kitűnik, hogy ezek kivétel nélkül célzatos viccek, főleg támadó és szexuális, esetleg szkeptikus és cinikus célzatúak. Az agresszív és szexuális célzatot tartalmazó vicceken tehát jobban mulatunk, mint ahogy azok akár gondolati tartalmuk, akár technikai ügyességük révén megérdemelnék.
Ebből Freud joggal arra következtetett, hogy azok a mindnyájunkban benn lappangó, erősen indulattelt, de jórészt mélyen a tudattalanba nyomott irányzatok, melyektől tudatos gondolkodásunk talán undorral vagy megbotránkozással fordul el, felhasználják az alkalmat a maguk eredeti alakjában, tehát kellemes érzetek kíséretében való érvényesülésre, mihelyt egy gyermekes szójáték vagy gondolathiba becsempészésével a szellemi gátlás szigorúsága egy percre meglazul. A tendenciózus vicceknél a vicctechnika eszközei csak a csalétek, az ízelítő szerepét játsszák, mely a nagyobb kielégülést, az etikai gátlás pillanatnyi felfüggesztését másodlagosan vonja maga után. Oly nagy lehet ez a kedélyi megkönnyebbülés, hogy egy-egy támadó s főleg szexuális célzatú élc, ha aránylag gyenge technikai eszközökkel dolgozik is, percekig derültségben tud tartani egy egész társaságot.
Minél fejletlenebb kulturális színvonalon áll az a társaság, annál durvább kell hogy legyen az agresszív vagy szexuális célzás, ha hatást akar elérni. De a legműveltebb társaságban is nagy előszeretettel hallgatnak és kolportálnak a nép durva tréfáitól lényegileg semmiben sem különböző élceket, ha azok bizonyos esztétikai követelményeknek megfelelnek, ha a bennük foglalt célzások finomak, és főleg ha az élcnek sikerül a cenzúrát intellektuális és morális homlokzatával egy pillanatra megtéveszteni.
Az élchatás ezen váratlanul új és váratlanul egyszerű alapigazságainak megállapítása után is meglepi az embert az a finom érzék és mindent meglátó tekintet, amellyel Freud az élcet mint társadalmi jelenséget elemezte. A hivatásos élcelődő, ezt minden idegorvos megerősítheti, többnyire kiegyenlítetlen jellemű, nervózus ember, aki a saját, nem elég jól cenzúrázott intellektuális és morális tökéletlenségei, a saját infantilizmusa ellen védekezik, mikor azok tartalmát az élc köntösében önmaga és a világ előtt bevallhatóvá teszi. Nem csoda, ha ő maga aztán nem nevet a saját viccén, hanem megelégedik azzal, hogy a vicc elmondásakor a hallgatókból kitörő jókedv néha reá is átragad. Annál jobban mulat az élcen a hallgató, aki azt úgyszólván ajándékba kapja.
A szexuálisan támadó viccek azon primitív formája, mely az alsóbb néposztályokban otthonos, már nem is elégszik meg két személlyel, ahhoz ott legalább három szükséges: egy nő, ki az agresszió tárgya, és két férfi, kik közül az egyik a támadó, a másik a szemlélő szerepét játssza. Szexuális agresszióról lévén szó, a harmadik személy, a szemlélő, alapjában zavarólag kellene hogy hasson, és az élcelődés tényleg azt célozza, hogy a támadó fél a szemlélőtől, aki ilyenformán ingyen jut a mulatsághoz, vagy ahogy Pesten mondani szokás, páholyból nézi az egészet, lefegyverezze, megvesztegesse, sőt segítőtársává tegye. Műveltebb társadalmakban a nő már nem vesz részt személyesen az ilyen mulatozásban, de gondolatban ott sem hiányzik soha.
Mihelyt valamely társaság nemek szerint két részre oszlik: a férfiak közt mindjárt akad valaki, aki a legújabb szexuális élcet lanszírozza, mire azután megindul a kétértelmű viccek végtelen árja. És érdekes jelenség, hogy ugyanazok, akiknek szilárd erkölcsi felfogása messze elutasít magától minden olyan belátást, mely koncedálná, hogy bennük is lappangnak a humanizmussal vagy az etikával dacoló irányzatok, véghetetlen gyönyörűséggel gyártják, hallgatják és terjesztik a kegyetlen vagy szexuális élű élceket s ilyenkor – anélkül, hogy sejtenék – sokat elárulnak a hozzáértő előtt legbelsőbb, tán jómaguk előtt is ismeretlen egyéniségükből.
Nemcsak ilyen szűk körben: nagyobb „közületekben” is van jelentősége az élcnek. Minden szónok, minden demagóg szívesen fűszerezi vele előadását, és nem csupán esztétikai gyönyörűséget akar ő ezzel szerezni, hanem sejteni látszik azt az igazságot, hogy a gyenge érvet is könnyebben elfogadtatjuk a hallgatósággal, ha előbb jókedvre tudjuk hangolni. Viszont nincs az a tiszteletre méltó egyéniség, nincs az a komoly és elismerést érdemlő politikai vagy tudományos törekvés, melyet egy jól sikerült élccel tönkre ne lehetne tenni. A tömeg mindent feláldoz a mulatságért, ma csakúgy, mint kétezer esztendővel ezelőtt. Panem et circenses!
Leghatásosabbak azok a célzatos viccek, amelyek a mindnyájunkban benn rejlő erkölcsi gátlómunkát függesztik fel egy pillanatra. Sokszor van azonban erősen nevettető hatása azoknak a célzatvicceknek is, amelyekben külső akadály, például egy jelenlevőre való tekintet miatt mond le valaki az egyenes támadásról, és öltözteti élc köntösébe az agressziót. Freud nyomán erre példaképpen idézem azt a „Szerenisszimusz”-viccet, melyben a vidéki garnizon felett szemlét tartó fejedelmet figyelmezteti a hadsegéde egy katonára, ki arról híres, hogy nagyon hasonlít szuverén-jéhez. A fejedelem odalép a katonához, és gúnyos célzással azt kérdi tőle: „Nem szolgált a maga anyja Atyám székvárosában?” „Ő nem – feleli rá a katona –, hanem az édesapám.”
Ez az ártalmatlannak látszó felelet voltaképpen a legkegyetlenebb visszavágás arra a gyanúsításra, amellyel a fejedelem a katona anyjának tisztességét illette, de egyúttal, éppen ártalmatlan látszata révén megmenti a katonát a felségsértés súlyos következményeitől. Mi hallgatók pedig jót mulatunk az eseten, mert hisz mindnyájunknak jólesik, ha valaki valamely tekintélyt alaposan leránt, mégpedig oly ügyesen, hogy érte büntetés sem érheti.
A gondolati tartalmon, technikai fogásokon és a tendencián kívül az aktualitás is fokozza az élc hatását. Az Olay képviselő és Erdélyi miniszter közötti köszöntési afférről csinált szójáték bizonyára sokkal hatásosabb volt 1889-ben, mikor az a Borsszem Jankóban megjelent, mint ma. Viszont az aktuális érdekű élc több hatást ér el ma, mint amilyenre az nehány esztendő múlva számíthat, mikor az eset már nem lesz oly élénk emlékezetében az embereknek. Az aktualitás jóleső hatását Freud szerint éppúgy azismétléssel járó öröm magyarázza itt, mint a szójátékok és gondolatviccek némely előbb már említett fajtájánál.
Ha ezek után aránylag sokkal rövidebben foglalkozom a nevettető lelki élmények másik fajának, a komikumnak lélektanával, híven követem Freud művét, mely a lélektannak ezt a fejezetét kevésbé kimerítően tárgyalja, és nagyobb részletességgel csak az élc és a komikum közti különbségekkel foglalkozik.
Míg a tendenciózus vicchez három személy szükséges, a viccelő, a kigúnyolt és a hallgató, a komikum kettővel megelégszik: az egyik, aki komikus, a másik, aki benne a komikumot feltalálja és nevet rajta. A viccet az ember „csinálja”; valamely gondolat nyomán pillanatnyi „gondolati űr” áll be öntudatunkba, ezalatt az az ötlet elsüllyed a tudattalanba, és onnan már csak alapos megdolgozás után, sűrítve, elrontva gondolathibákkal és felületes asszociációkkal tarkítva, mint kész vicc kerül elő. Az élcelődés pszichológiai műhelye tehát a tudattalan lelki működések rétege. A komikus hatás létrejöttéhez nem szükséges ez az elmélyedés; képzelődésének színtere a tudat számára hozzáférhető, ha talán részben a figyelem gyúpontján kívül álló lelki rétegben lokalizálható, amelyet Freud tudatot megelőző (vorbewusst) rétegnek nevez.
Jellemző példája a komikumnak a naivság, amit gyermekek vagy műveletlen emberek beszédében és cselekvéseiben észlelhetünk. A „Kakas Márton”-nak van pl. egy gyermekalakja, ha jól tudom, Samukának hívják, aki minduntalan ilyenfajta kérdésekkel ostromolja a mamáját: „Mondd mama, a papa szakács?” „Miért, te csacsi?”– feleli az anyja. „Mert a szomszéd bácsi azt mondta, hogy a kisasszonnyal összeszűrte a levet.”
Tulajdonképpen ilyenek hallatára – feltéve, hogy biztosan tudom, hogy a gyerek nem szándékosan öltöztette leplezett tudását vicc alakjába – a gyermek ostobaságán, tudatlanságán nevettek, helyesebben: összehasonlítom a saját tudásomat a gyermek tudatlanságával, kivel egy pillanatra azonosítom magam. És ebben a pillanatban válik feleslegessé s ezzel „lenevethetővé” az az intellektuális feszültség vagy energiamennyiség, melyet csak akkor nélkülözhetek, ha egy percre „gyermek vagyok, gyermek lettem újra”. A Peleskei Nótárius is azért nevetséges, mert elképzeljük, milyen gyermekesen tudatlanok volnánk, ha a színpadon történő dolgot mi is realitásoknak tartanók, és fel akarnánk rohanni, hogy Desdemonát Othelló fojtogató karjai közül kiszabadítsuk. Épp ilyen összehasonlításon alapul a túlságos ügyetlenül mozgó, a túlságosan ostoba, a túlságos nagy orrú vagy kis fejű, az automatikusan mozgó vagy gondolkodó, a szórakozott ember komikus volta, ilyenkor is mindig a komikus alak helyzetébe való „beérzés” állapotát hasonlítom össze a magam tényleges állapotával, s az így feleslegesnek bizonyult elmebeli munkamennyiség-különbséget nevetem le kellemes érzet kíséretében.
A helyzetkomikumnál is hasonló különbséget fedezek fel hirtelenül, csakhogy nem magam és egy más ember, hanem egy harmadik személy kétféle beállítása között. Komikus például, ha valakit, mialatt igen elvont szellemi témáról társalog, hirtelen halaszthatatlan testi szükség érzete zavar meg.
A komikum egy harmadik neme a várakozásában csalódó embert teszi nevetségessé nemcsak mások, hanem önmaga előtt is. Ő maga is nevet azon, hogy milyen ostoba vagy meggondolatlan, mondjuk gyermekes volt, mikor kellő alap nélkül oly bizonyosra vette, hogy várakozása teljesülni fog. A lelepleztetésben rejlő komikumba már agresszív tendenciák is erősen belejátszanak.
Valahol az élc és a szándékos komikum határterületén mozog az irónia, a nevetéskeltésnek egyik legolcsóbb fajtája. Nem kell hozzá egyéb, mint hogy az ember mindig az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol, de mimikájával, taglejtésével, hanghordozásával nagyon is érthetően kifejezze igazi gondolatát. Az ironikus ember nem azt mondja: rosszul nézel ki, hanem „jól nézel ki!” Nem azt mondja: „nem hiszem, hogy letennéd a vizsgát”, hanem azt, hogy „majd szépen teszed le a vizsgát, ha nem tanulsz” stb.
Annál magasabb színvonalon áll a nevetés keltésének egy másik eszköze: a humor. Hogy ennek a mibenlétét megértesse, Freud abból a tényből indult ki, hogy nem mindig tudunk a viccen, a komikus dolgon nevetni. Ha gondjaink vannak, ha szomorúak vagyunk, ha a kifigurázás tárgya túlságosan a szívünkhöz van nőve: vagy sehogy, vagy csak „keserűen” tudunk nevetni a legjobb élcen, a legkomikusabb helyzeten is. Nem így a humoros ember. Ő felülemelkedik a saját keserűségein, bosszankodásán, elérzékenyülésén, s ezzel megtakarítván egy csomó érzelmi „munkát”, van mivel mosolyognia vagy nevetnie ott is, ahol más ember átengedi magát a depresszív indulatoknak. Tetőfoka a humornak az ún. akasztófahumor; aki erre képes, azt még a biztos halál közelsége sem veszi le úgy a lábáról, hogy ne tudna a helyzetén nevetni vagy mosolyogni. De amikor „felülemelkedünk” a dolgok felett, voltaképpen „gyerekségnek” degradáljuk, lekicsinyelünk mindent, ami utunkban áll, és ez a nagyzolás alapjában megint ugyanaz, mint mikor a kicsinységét kínosan érző gyermek ez érzettől nagysági fantáziákkal igyekszik szabadulni.
Infantilizmusra vezeti tehát vissza Freud az élcet is, a komikumot is, a humort is.
Az élcelődő szavakkal játszik, illetlenséget és ostobaságot igyekszik elfogadhatóvá tenni; a komikus színész egyenesen úgy viselkedik, mint az ügyetlen és tanulatlan gyermek; a humorista pedig a gyerekek nagysági fantáziáit veszi mintaképül.
Más szóval az élc okozta jókedv gátlási munkának, a komikumé elmemunkának, a humoré pedig érzelmi munkának megtakarítása útján jön létre, és mind a háromnak egy a célja: az, hogy egy pillanatra visszavarázsolják számunkra a naiv gyermekkort, az „elveszett paradicsomot”.
Mindezt pedig csak ízelítőként akartam közölni, és önöket arra csábítani, hogy Freud művét eredetiben olvassák el. A tulajdonképpeni „kielégülést” csak abban találhatja meg mindenki, aki az élc és komikum lélektanával komolyabban akar foglalkozni.
  
Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében
Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból
Összeállította, sajtó alá rendezte és az előszót írta Linczényi Adorján
Budapest : Neumann Kht., 2004
Kosztolányi Dezső: Ferenczi Sándor (1933)
Egy nagy magyar tudósról emlékezem meg itt, aki barátom volt. Engem is megkísértett a gondolat, hogy most „tárgyilagos” maradjak és ne engedjem magamhoz a megilletődést. De az emberek bennünk élnek. Kívülünk nincsenek is. Érzéseinkben olvadnak föl. Ha megfosztjuk őket érzésünktől, személyes voltuktól fosztjuk meg őket s pár évszám marad belőlük, pár adat és tény. Mért ne hirdessem, hogy jól esett rágondolnom, tudnom, hogy van és remélnem, hogy találkozhatom vele? Mért ne valljam be, ha merőben céltalanul is, hogy halálával oly veszteség ért, mintha valamimet, ami becses volt, elloptak volna? Mért titkoljam, hogy mikor a temetőben megpillantottam koporsóját, könnyeztem, mert hirtelenül azt érzetem, hogy koporsója kicsiny s az élet, melyet magába zár, nagy volt?
Igaz, lelkünk legmélyét búvárolta, érzéseinkbe, érzéseink mögé nézett. Leálcázta azt, ami ott túlzott, fölpuffasztott, hamis. Sok „nagy” érzés valóban csak azért nagy, mert beteg, mint a kórosan megnövekedett máj. Sok „szép” érzés pedig a gombák szivárványos rothadásához hasonlít. Vannak azonban érzések, melyek olyanok, mint a sarkigazságok és valóságok s hiába világítjuk át bármiféle bűvös lámpával, azért csak érzések maradnak. Ezeket az élet igazi értékeinek tartotta.
Ezért vonzódott a művészetekhez és a művészekhez. Azokhoz, akik érzésüket – idem per idem – egy másik érzéssel magyarázzák, az érzékit érzékivel s önelemzésük az, hogy ez az érzés a kifejezés mindig titokzatos-szeszélyes, a tudattalanból táplálkozó folyamata által tetté válik. Szerette az ősi érzéseket. Szerette az igazán „szép és nagy” szavakat is, melyek tovább nem oszthatók s az alkotás csodáját hordozzák magukban. Annakidején ő figyelmeztetett Lawrence-re, akit még csak kevesen emlegettek s ő hozta el nekem külföldi útjáról Crommelynck drámáját, a „Cocu magnifique”-et, melyről tanulmányt írtam ide s így voltakép neki köszönhető, hogy ezt a szerencsés remekművet, melynél azóta se termett különb, nálunk is előadták. Nem azokat az írókat kedvelte, akik a lélekelemzést népszerűsítik vagy alkalmazzák, hanem azokat, akik ösztönükkel, a természettel cimborálnak. Krúdy Gyulát bámulta.
Állandóan valami lázas nyugtalanság volt benne, valami gyermeki kandiság, valami mohó érdeklődés. „Összevont szemöldök, hideg, éles tekintet, mely még a társaságban is figyeli az embereket”. Jaj, mennyire nem illik rá ez. Épp az ellenkezője volt. A társaságban társasjátékot játszott. Érdekelte a nyelvészet, a színház, az ötlet, a pletyka, minden, ami emberi. Tudta ő, hogy megfigyelni a lélekelemző-órán és a társaságban csak szétszórt, laza figyelemmel lehet. Ha „szaktudós” volt, az élet szaktudósa volt. Mindig és mindenütt éppannyira nem volt szaktudós, amint az igazi költő se „költői”, csak akkor, ha dolgozik. Betegágyán az alkalmazottjával, egy vidéki leánnyal abban versenyzett, hogy ki tud több magyar nótát elénekelni és büszkélkedett, hogy ő győzött. Az embert – önmagát is – rejtélynek tekintette, melyet nem lehet egy-két lélektani képlettel kifejezni. Egyszer a jelenlétemben leesett szemüvege, utána kapott s úgy beleverte az asztalba homlokát, hogy kiserkedt rajta a vér. Nyilvánvalóan „tévcselekedetet” követett el. De vajon Newton, aki annyira ismerte a nehézkedési törvényt, nem éppúgy alá volt vetve neki, mint a többiek, akik nem ismerték? Egyszer rányitottam, a dolgozószobájában ült a kereveten, teljesen felöltözve és mezítláb s talpait simogatta a két tenyerével. A Babinkszky-reakciót próbálta ki önmagán. Mindent önmagán próbált ki, a testén vagy a lelkén, csak aztán hitte el. Nem közölhettek vele olyan valószínűtlennek tetsző állítást, hogy ne keresse benne a valószínűt s nem közölhettek vele régóta elfogadott, tankönyvekben szereplő „igazság”-ot, hogy edzett szellemével ne kételkedjék benne. Utóbb gyakran hangsúlyozta, hogy csoda a tudattalan, a léleknek az az óriási része, mely előttünk sötét, de a tudat, a léleknek az a csekélyke része, mely teljes fényben van, talán még nagyobb csoda.
Egyik fővezére volt a lélekelemzésnek, annak a ma még beláthatatlan szellemi forradalomnak, mely a három világtörténelmi csalódás közül az utolsót, talán a legnagyobbat mérte az önhitt emberre, aki miután Keplertől megtudta, hogy a Naprendszernek nem a Föld a központja s Darwintól, hogy teste az állatokéval rokon, Freudtól – mély döbbenetére és érthető fölháborodására – arról volt kénytelen értesülni, hogy lelkét is könyörtelen törvények igazgatják. Ő is a nemi élet lelki visszahatásait kutatta, szóval azon a területen munkálkodott, melyen az emberek világ teremtése óta legtöbbet hazudtak önmaguknak és másoknak. „A lélekelemzésre hárult a föladat – írta –, hogy megoldja a nemiség kérdéseit, melyek századok óta porosodnak a tudomány méregszekrényeiben.” Kiemelte onnan és elfogulatlanul vizsgálta meg. Ha száma vesszük, hogy a középkorban tilos volt boncolni és sokhelyütt nemrég még orvos se lehetett főnemes, mert előkelő úr nem nyúlhat afféle szennyes dologhoz, mint az emberi test, Ferenczi Sándor vállalkozása Freud után is hősi merészségnek tetszik. Alapvető munkájában – Tanulmány a nemiség elméletéről – magának a közösülésnek folyamatát taglalja és értelmezi. A biogenetikai alaptörvényt, melyet Haeckel állapított meg a méhmagzat fejlődésére vonatkozólag, kiterjeszti lelkünkre is, rámutat arra, hogy lelkünk miképpen fut végig a hal, a hüllő, az emlősállat fejlődési fokozatain, miképpen emlékezünk vissza – rázkódtatások alakjában – a jégkorszakra és a tengerek kiszáradására, azokra a világcsapásokra, melyek évezredek során érték a föld élőlényeit. Ne mérjük föl e könyvének jelentőségét. Bízzuk ezt a jövőre. Évszázadok múlva ámulva állapítják majd meg, hogy egy eredeti szellem már a XX. században pedzette azt a kérdést, melyről akkor talán többet, bizonyosabbat tudnak.
Mint orvos a lélekelemzés gyógyító módszerét és esettanát dolgozta ki a legapróbb részletekig. A szervező pedig megteremtette a lélekelemzés nemzetközi egyesületét, mely ma az egész világot behálózza. 1910-ben, a második, nürnbergi nagygyűlésen a harminchat éves fiatal orvos azzal az indítvánnyal állt elő, hogy a hivatalos tudomány támadásával, a lélekelemzés nevével-tekintélyével visszaélő kuruzslókkal szemben tömörüljenek hivatalos egyesületbe, dacoljanak még a megmerevedés veszedelmeivel is, hogy megmentsék az eszmét, mely forma nélkül elpusztul s a lélekelemzés őskorszaka után, melyet eladdig egyedül Freud jelentett a maga hatalmas munkásságával, kezdjék el harcos és alkotó működésüket. Egyedül az ő érdeme, hogy a lélekelemző egyesületek mindenütt egységesen alakultak ki, azon az elven, hogy csak az gyógyíthat, aki előzőleg már maga is meggyógyult, amint a sebész se nyúlhat piszkos kézzel a sebhez. Így a lélekelemzők bizonyos egyházi rendje jött létre. Hatása világraszóló volt. Nevét Amerikában éppúgy ismerték, mint Indiában. Nemrégiben kezembe ötlött az a lélekelemző folyóirat, melyet a tokiói egyetem ad ki. A japán szövegben gyakran föltűnik két név, latin betűkkel szedve: Freudé és Ferenczié. Budapest az ő jóvoltából évtizedeken át egyik szellemi góca volt a lélekelemzésnek. Mindig éltek itt, sokszor huzamosabban, évekig is, amerikaiak, angolok, svédek, orvosok és betegek, akik hozzá jöttek tanulni és gyógyulni. Bécset és Budapestet az ő mozgalmukkal kapcsolatban együtt és egymás mellett emlegették, mint valaha az ókorban Athént és Rómát.
|
