Nem voltam boldog 1972-ben, legalábbis futballrajongóként. Előbb a belgiumi Európa-bajnokságon csak a 4. helyig jutottunk, majd Münchenben elbuktuk az olimpiai döntőt. „Csak” negyedik s „csak” második hely, ezt ma is így gondolom – miközben olvasom, hallom, bárcsak ma érnék olyan kudarcok a magyar futballt, mint akkor.
Ez meglehetősen hamis beállítás. Nem a vágy, hanem az egykor volt vereségek sikerként való tálalása. Legendák legendáriuma című könyvében Lakat T. Károly plasztikusan foglalja össze a magyar futball sikertörténetét, engedelmükkel idézem:
„Soha nem nyertünk világbajnokságot.
(Még az uruguayiak is nyertek.)
Soha nem nyertünk Európa-bajnokságot.
(Még a csehszlovákok és a görögök is nyertek.)
Soha nem nyertünk BEK-et.
(Még a Steauának, így a románoknak is sikerült.)
Soha nem nyertünk BL-t.
(Még az Olympique Marseille is nyert.)
Soha nem nyertünk KEK-et.
(Ellentétben a Slovan Bratislavával, a Magdeburggal és a Dinamo Tbiliszivel.)”
Nem hangzik túl jól. Még úgy sem, hogy van ugyebár egy VVK-győzelmünk (1965: Ferencváros) és egy Aranylabdánk (1967: Albert Flórián), s persze három olimpiai bajnoki címünk (1952, 1964, 1968), amelyeket sokan lebecsülnek, pedig egyik torna sem volt könnyű menet.
Amikor 1938-ban Párizsban elbuktuk a világbajnoki döntőt (Olaszország: 2:4), még a bennfentesek is óvatosan nevezték sikernek az ezüstöt. A drukkerek pedig…
A csapat hazatérése után, a Keleti pályaudvarnál „a Baross-téren még este fél tízkor is feketéllik a tömeg. Az egyik oldalon távozó játékosokat éljeneznek, a másik oldalon pfújolják a kapitányt. A rendőrség igyekszik szétoszlatni a tömeget, de az nekiszilajodott, ellenszegül. Már a rendőrséget pfújolják.
Vezényszavak. Egy rendőrtiszti kard villog a lámpafényben. Izgalom, kiabálás. A rendőrkordon egyre erélyesebben szorítja ki az embereket a térről” – írja a Sporthírlap, bizonyítva, hogy nem volt éppen ünnepi a hangulat.
Ahogy 1954-ben sem. Az emberek akkor is a Keleti pályaudvarhoz vonultak, ott várták a csapatot. Hiába, mert Tatán a küldöttség tagjait leszállították a vonatról, s az edzőtáborban rögtönzött, Rákosi-beszéddel súlyosbított gyűlés után a játékosokat gépkocsikkal szállították haza. Budapesten zavargások törtek ki, kirakatokat zúztak be, Sebes kapitány lakásának ablakait is betörték – nem részletezem, a történteknek mára már irodalma van. Többek között leszögezve, hogy mindez 1956 főpróbája volt, egyes elnevezések szerint a „kis októberi focialista forradalom”. Az elégedetlenség valóban kézzel fogható volt az országban, de a szikrát egy ezüstérem jelentette. Másként: a magyar futball, a világverő, a földkerekség szerintem is legjobb csapata története legfontosabb mérkőzését nem tudta megnyerni.
Az 1964-es Európa-bajnokság (akkori nevén: Nemzetek Európa-kupája) harmadik helye is csalódás volt. Pedig a csapat (soraiban Alberttel, Benével, Mészöllyel, Tichyvel) az elődöntőben csak hosszabbításban kapott ki (1:2) a házigazda spanyoloktól, s a bronzmeccsen „felfrissítve” (jött Farkas, Ihász, Novák, Solymosi és Varga) 3:1-re nyert a dánok ellen, szintén hosszabbításban. Megküzdött tehát a bronzért, ám ez senkit sem érdekelt. Hoffer József ifikapitány szerint például: „A kint járt tudósítók, de némelykor a magyar csapat vezetői is megállapították, hogy játékunk túl lassú, körülményes, nélkülözi az átütőerőt, s így természetszerűleg az eredményességet is. (…) Nem történt semmi tragikus Spanyolországban, csak megmutatkoztak az ismételten előbúvó hibák, hiányosságok, amelyeket hamar orvosolni kell, mert különben válogatott csapatunk nemzetközi mérlege lassan-lassan leromlik.”
Maradva 1964-nél, nálunk az MTK KEK-ben elért második helye (a megismételt döntőben 0–1 a Sporting ellen, szögletből kapott góllal) után sem hitték, hogy ez aztán remek. Sőt. „Az MTK néhány játékosánál volt elveszett labda, a portugáloknál nem volt. Reménytelen helyzetben is küzdöttek a labdáért és nem hiába. (…)
Általános betegsége ez a magyar labdarúgásnak, rossz beidegződés következménye, amely ellen nem küzdenek kellő határozottsággal kis és nagy csapataink edzői, vezetői” – írta a Népsport, még zárójelben sem hozzátéve némi gratulációt.
És akkor 1972, a nekem oly szomorú esztendő. Az Európa-bajnokság bronzmeccse (Belgium: 1–2) után árulkodó (és valós) a Népsport bevezetője: „Az öltözőbe visszatérő játékosainkat nehéz volt szólásra bírni. Ott, akkor láthatóan nyomta őket az a tudat, hogy a negyedik hely — az utolsó helyet jelenti ezen a tornán!” Hogy aztán jön az optimista vég, azt tudjuk be a kor szokásainak, idézem, mert a sorok között azért ott a lényeg: „Sokak által sajnált negyedikek lettünk, s jó néhány szakember is balszerencsét emleget, amikor szereplésünk szóba kerül. Ha nem is volt minden, Marseille óta hozott határozat olyan eredményes, ahogyan terveztük, mégis kétségtelenül sikerült úrrá lenni a kapkodáson, háttérbe szorultak a zavarosban halászni akarók.”
Vagy nem. A müncheni, Lengyelország elleni olimpiai döntő (a szünetben 1–0 ide, a vége 2–1 oda) jobban megviselt, mint az Eb-n történtek. Úgy éreztem, mintha… De jöjjön egy avatottabb toll, Dávid Sándor írta a Népsportban a finálé másnapján: „Nem tagadhatom, hogy a döntőbeli teljesítmény meglehetősen visszás érzelmeket keltett bennem és nyilván másokban is. Mégpedig a kontraszt miatt. A két hét alatt tucatszámra voltunk tanúi döntőknek, annak, hogy ezekben a döntőkben – a már biztos ezüstérem birtokában, mint labdarúgóink voltak – milyen szikrázó küzdelem folyt az arany megszerzéséért. (…) Megszoktuk, hogy a küzdelmet soha senki nem adja fel, hogy amíg vége nincs, nincs vége a reménynek sem, legyen bár kilátástalan a küzdelem.
Ez hiányzott a mi csapatunkból.
Mert sokféleképpen lehet veszíteni. Csak a két végletet említve: foggal-körömmel küzdve – és zsebre dugott kézzel is. Lehet, hogy ők ott a pályán másképpen érezték, de én kívülről úgy láttam, labdarúgóink »zsebre tett kézzel« veszítettek.”
Meglehet, kicsit sokat idéztem, de így talán hitelesebben tudom bizonyítani, hogy ami mostanság diadal lenne, a maga idejében nem számított annak. Joggal, hiszen a második hely nem győzelem, mi több, a sportolók szerint a legrosszabb az ezüstérem és a negyedik hely, elvégre az első esetben nem nyertél, a másodiknál leszorultál a dobogóról. Azzal semmi gond, hogy megbecsüljük az egykori helyezéseket, de a vereségből soha nem lehet siker.
Az utólagos fényezésnél fontosabb, hogy akkor volt mit elbuknunk, magasan jegyezték a magyar futballt. Jó lenne rájönni, hogy a különféle felszínen tartott, szívesen szajkózott okok – álamatőrizmus, „szocialista” sport, vasfüggöny és a többiek – árnyékában miért hiányzott a szakmai (ismétlem: szakmai) erő ahhoz, hogy megőrizzük helyünket az elitben. Mert az edzés mennyisége és minősége nem politikai kérdés, a (szak)tudás az egyetlen, amire nincs befolyással a rendszer, főként a sportban, ahol a diadal még ahhoz is menlevél lehet(ett), amit a hatalom tűzzel-vassal üldöz.
Mindez nem csupán a futballra vonatkozik persze, egyébként is örök kérdés bennem, hogy ha valamiben mi voltunk a legjobbak, ha úgy tetszik, a tanítómesterek, miért nem tudtuk megőrizni a fölényünket. Nekem az kevés, hogy „ma már egyre több helyen”, meg „kiegyensúlyozott lett a mezőny”, az érdekel(ne), hogy ha a többiek léptek (megengedem: felénk), miért nem tettünk mi is legalább egy lépést előre. Miért van, hogy a kajak-kenu az egyetlen sportágunk, amelyben történhet bármi, mármint „nemzetközileg”, miénk a hegemónia.
Be kéne tiltani a visszatérő sóhajt, hogy mennyire örülnénk ma az egykori (ilyen-olyan) eredményeknek, s kötelezővé tenni a munkát – hogy megismételhessük őket. Akár annak jegyében, amit már 1938-ban címlapján szögezett le a Sporthírlap: „A vb tanulsága: meg kell végre tanulnunk a modern futballt!”
Volt rá nyolcvan évünk. Eddig.
