Megjegyzések „Körmendi Balázs” könyvéhez
„A forradalom rohanó ár volt, amivel vitettem magamat. Hiába értékeltem át azóta értékeimet, ha őszinte vagyok, meg kell vallanom, ez volt életem leggazdagabb szaka. A magam életének eleven, perzselő érzése, eszmék birkózása és győzelme, rohanás és beteljesülés: fiatalság. Felvonultam a felvonulókkal, lelkesedtem a lelkesedőkkel, virágot tűztem a gomblyukamba és rongyos katonák sapkája mellé. Emlékszem, amikor a forradalom előestéjén a Galilei Kör tagjaival a Keleti pályaudvarra vonultunk, hogy megakadályozzuk egy frontra induló katonavonat bevagonírozását.”
„Körmendi Balázs” most megjelent könyvéből, a Zsidó gyónásból idéztünk. Nem csodálkozunk, ha tudjuk, hogy a szerzői álnév mögött dr. Kulcsár István rejtőzik, aki a 30-as évek elején egy kommunista per vádlottja és József Attila belső barátja volt. De több más ilyen, a század legelején született, baloldali magyar értelmiségire utaló megjegyzés is olvasható a műben. Amelynek érdekességét nemcsak az adja, hogy az Izraelbe kivándorolt szerző – aki az Eichmann-per pszichológiai szakértője is volt – 1942 végén írta azt. De az is, hogy – miután a szerző 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és egyben a Magyarországi Cionista Szövetség egyik alelnöke is volt – 1946 elején kiadásra is szánta eme önéletrajzi jellegű munkáját. Ez azonban – s nem véletlenül – nem sikerült. A szerzőt aztán ki is zárták a kommunisták pártjából, majd 1950 elején sikerült kijutnia Erecbe.
József Attiláról – bár a szerző említi, hogy mély kapcsolat fűzte össze őket – csak néhány mondatban szól. Tulajdonképpen nem mond túl sokat a magyar baloldali mozgalmakról sem. Az akkor 41 éves szerző eme önéletrajzi munkája a cím szellemében született. A 19 éves korában reformátussá áttért, s akkor már keresztény feleséggel is „rendelkező” – Kulcsár azt mondja el itt – írását egy több hónapos zsidó munkaszolgálatban kezdve -, hogyan próbált akár szocialistaként, akár szociális munkakörökben a magyarsághoz asszimilálódni. Majd azt, hogyan „bújt ki” belőle – nem sokkal az írás megkezdése előtt – a sokáig elnyomott zsidó.
Rövid, de jellemző rajzban mutatja be első feleségét, aki mint gyermekíró és mint a moszkvai „zsidó négyes” egyik tagjának sógornője, végül pedig felesége lett ismertté. Megírja, hogy a húszas évben megismert leány eredetileg tornát tanított. Pontosabban – s itt Kulcsár Madzsarné Jászi Alicera utal – „egy igen tehetséges asszony hozta ezt az új divatot Magyarországra, aki körül különös emberek forogtak: dadaista költők, elmehasadt festők, lélekelemzők, mezítlábas egészségapostolok, társadalomjavítók és magukat züllött fenegyereknek játszó ál-hetvenkedők”. Déry Tibor és Vas István szelídebben jellemzik e kört, amelybe azonban – s ezt Déryék sem tagadják – elsősorban magukat baloldalinak, sőt nemzetközinek nevező, zsidóságukat azonban eltitkolni vágyó zsidók tartoztak. (A néhány nem zsidót – mint Kulcsár írja – „néma megegyezéssel megkülönböztetett figyelemben részesítették, előnyökhöz juttatták, különösen a nők”.) Kulcsár – bár igyekezett, és 1918-as, diákköri élményei meghatározóak voltak – nem tudott igazán „asszimilálódni” a budapesti kommunista – és mint többször jelzi: „pszeudokommunista” – társaságokhoz. Ahogyan a konzervatív és jobboldali keresztény orvosokhoz sem, akiknek egy része be- és elfogadta a nőgyógyászként induló, majd pszichiáterré lett doktort. Irodalmilag is finom a rajz, amelyet egy Budapest környéki elmekórházról ír a második világháború kitörése idején. Ennek főorvosa németbarát, a zsidókat sem kedveli éppen, mégis segít nemcsak a szerzőn, de más zsidó – és „zsidó származású” – orvosokon is.
A második világháború kitörése után – amikor Magyarországon még „béke” volt, de kettő is volt már a „zsidótörvényekből” – Kulcsár előbb egy orvosi újonckiképnére – mégiscsak zsidó. Vagy legkartársammal együtt”. Izgalmas, hogy a baloldali múltú s akkor már majd negyven esztendős orvos így foglalja össze e rövid kiképzést: „A katonásdi kamaszossága és felelőtlensége nem volt kedvem ellenére és felébredt bajtársias hangulatom is. Különösképpen jó katona voltam.” (Pedig akkor már kezdték behívni a zsidó „muszosokat”.) Ekkoriban különben a szerző „őskeresztény” – katonatiszti családból származó – második felesége kezdte elnevezni szolidárisán, nemcsak szűkebb rokonságával veszve össze, de Kulcsár „halk morgását” is tűrve, férje otthonát „zsidó háznak”.
Amikor aztán – nem sokkal az innen való leszerelés után – Kulcsár csapattestétől megküldték a „ZS” jelzésű katonai igazolványt, ébredt rá a kitűnő lélekgyógyász, hogy ő bizony – minden „bal”, meg „jobb” felé való asszimilációja ellenére – mégis csak zsidó. Vagy legalább is zsidó is. Konfessziójának utolsó fejezetét – amelynek címe: Nel mezzo – a szerző a következő mondatokkal kezdi: „És most itt állok, visszanézek és előre tekintek. Mögöttem? Nyugtalanság, meddő keresés, magam-áltatása.”
E sorok írója személyesen ismerte, 1945 után, Kulcsár Istvánt. Mint ahogy átélte – ha nem is „dolgozta fel” szabatosan, mert fiatal volt és felületi hatások nemegyszer rossz, „leegyszerűsítő” irányokba ragadták el – azt, amik Kulcsár zsidó önfelismerését mélységekig vitték. E mélységekről lehetett és lehet ma is vitázni. Mindenesetre, e sorok írója – különben főleg dr. Dénes Béla Hollán (vagy akkor már Fürst Sándor?) utcai lakásán – többször is találkozott Kulcsár doktorral, akivel disputálni merészelt. Méghozzá a magyarság védelmében és a „zsidó kizárólagosság” ellen. Holott, mint az Kulcsár most megjelent könyve szövegéből – ha úgy tetszik, „színképelemzésből” – is kiderül, a doktornak több köze volt a magyar vidékhez és a magyar élethez, mint nekem. Nem voltam és nem lettem azóta sem cionista. Tévedésektől terhelt, immár hosszú életem tapasztalatai alapján mégis csodálkozom Bárdos Pál több megállapításán, amelyet a Kulcsár-kötet különben hosszú és számos intelligens felismerést is tartalmazó előszavában ír. Többek mellett a következő mondatokon: „Én a zsidó szót művelődéstörténeti értelemben használom a legszívesebben. Több okból is. Ez elhatárol a fajelmélettől. Így kizárjuk a populáris demagógiát, a törzsi színvonalat, ahol a másmilyen ember megölni való ellenség. De még a közép-európai gondolkodás sajnálatos buktatóit is elkerülhetjük.”
Természetes, hogy a „populáris demagógiát” jó volna – a magyar nemzet érdekében is – elkerülni. Ehhez azonban nem elegendő, ha a zsidó szót csak „művelődéstörténeti” értelemben használják. Akár van – embertelen és mételyező – antiszemitizmus, akár nincs (mint ahogy úgy látjuk, tulajdonképpen kisebb már az antiszemitizmus Magyarországon, mint tegnap még gondolhattuk), a zsidóság lételméleti kérdés. S ami engem – és gondolom, még számos magát magyarnak is érző zsidót illet – ha nem is vagyok Izrael állampolgára (talán méltó sem vagyok rá!), Izrael ott van nemcsak az elmémben, de a szívemben is.
Hadd valljam be végül – nem érdem ez, csak véletlen, hogy az Inter-art Stúdió kiadásában most megjelent Kulcsár-könyv kéziratát én őriztem. (Legalábbis én is.) Éveken át kísért a kézirat különböző költözéseken keresztül. A szerző 1947-ben adta nekem, és – bevallom – teljes terjedelmében csak most, nyomtatott formában olvastam el. Amikor négy esztendeje olvastam az újságban Kulcsár doktor haláláról, a kéziratot odaadtam az izgalmas személyiségű és életű szerző fiának, akit ismertem. (Különben azt sem tudtam addig – amire a könyv egyik borítóján utalnak –, hogy a szerző a 80-as évek elején többször is járt Magyarországon.) Miután Kulcsár doktor fiától tudom, hogy nem volt más példány, amiből a kiadó „dolgozhatott” volna, kissé csodálkozom hát, hogy a könyv közöl egy rövid levelet, amelyben Kulcsár István „útjára bocsátja ezt a könyvet”.
A lényeg azonban nem ez. A lényeg az, hogy a világ – és távolról sem csak 1942 vége óta – többször megváltozott. A magamfajta idős és sok tévedésen is keresztülment emberek (magyar zsidók, zsidó magyarok) legalább néhány dologban tisztábban látnak. Vagy legalábbis, láthatnak. Változik a világ, s benne – a magunk távolról sem világméretű és gyorsaságú módján – mi. Kik azok, akik előre láthattak, vagy legalább is, láttathattak eseményeket és tendenciákat? A nagy, az igazi költők. Közöttük József Attila. Aki Ars poetica című versében – miként több emlékirat közli ezt, elsőnek Kulcsár Istvánnal közölte „kész” változatban – többek között – ezt mondja:
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ezt a verset is magyarok, zsidók – és a nemzetközi közvélemény is – tulajdonképpen csak most értheti meg teljességében.
Antal Gábor
Édesapám, dr. Kulcsár István 1942-43-ban, két munkaszolgálata között írta a Zsidó gyónást, azzal, hogy a háború után megjelenteti. A kézirat néhány példányát biztonságba helyezte nem zsidó barátainál, s e példányok meg is maradtak.
A felszabadulás után, ha nagyon szorgalmazta volna, a Zsidó gyónás valószínűleg meg is jelenhetett volna, annál is inkább, minthogy léteztek kifejezetten (félig hivatásos?) cionista kiadók is. Akkor azonban apámat már kevéssé érdekelte ez, orvosi munkáján túl minden idejét a cionista mozgalomnak szentelte, amelynek különféle (főként sokszorosított) kiadványaiban meglehetősen sok publicisztikai írása jelent meg, Slomo Hárofé álnéven.
1948 után a Zsidó gyónás kiadása Magyarországon már nem lett volna lehetséges.
1950 nyarán – a legutolsó legális csoporttal – apám „alijázott”. Az Izraelben rászakadó óriási munka (az akkó-elmekórház megszervezésével bízták meg) közepette kisebb gondja is nagyobb volt a könyv megjelentetésénél. Azonkívül – mint később elmondta nekem – az izraeli olvasókat valószínűleg kevéssé izgatták volna a könyvben érintett kérdések.
A 80-as évek elején Izraelben járt Mezei András, megismerkedett apámmal, aki megmutatta neki a könyv kéziratát. Mezei hazahozott belőle egy példányt és közreműködésével a Műhely című, Győrben megjelenő folyóirat közölte három fejezetét (Körmendi Balázs: Zsidó gyónás, Részletek egy önéletírásból. 1982/ 3, 4, 5), méghozzá – mint apám később nevetve megjegyezte – „a három legrázósabbat”. Azt hiszem, ugyanakkor vagy nagyfából ugyanakkor járt Izraelben és ismerkedett meg apámmal Rapcsányi László is, aki magnetofonra rögzítette annak néhány részletét apám felolvasásában. (A felvételek Rapcsányi tulajdonában vannak.)
Én a kéziratot a 60-as vagy a 70es években kaptam meg váratlanul Antal Gábortól, aki a 40-es évek végén valamilyen formában apám valamilyen köreihez tartozott Szabolcsi Miklóssal együtt (Antal Gábor közlése), és akkor ismerkedett meg a Zsidó gyónás kéziratával, illetve kapott belőle egy példányt apámtól.
A 80-as évek vége felé, azt hiszem, 1987-ben vagy 88-ban, mindenesetre már apám halála után váltak a körülmények Magyarországon olyanokká, hogy szóba kerülhetett a Zsidó gyónás kiadása. Négy kiadó utasította vissza a kiadását, méghozzá – legalább is ezt mondták – nem elvi, hanem üzleti okokból. (A terjesztők nem haraptak rá.) Végül Bakonyi Péter Inter-artja fogadta el kiadásra, noha a szerkesztés időszakában a terjesztők egyre lejjebb és lejjebb mentek a példányszámmal. A könyv kiadása egy évet csúszott, 1989 vége helyett 1990 végén jelent meg, a sajtó teljes érdektelensége mellett. A Magyar Rádió két alkalommal foglalkozott ugyan vele (a Vasárnapi újság műsorában Rapcsányi László beszélt róla, hangszalagról felidézve apám hangját), majd Bárdos Pál író (a könyv előszavának szerzője) beszélt róla a Gondolat-jel műsorában, Szénást Sándor kérdéseire válaszolva. Az írott sajtóban – legjobb tudomásom szerint – 1991. január 1-jéig – egyetlen írás, recenzió sem jelent meg a Zsidó gyónásról, és nincs semmiféle visszajelzésem arról sem, hogyan vásárolják a könyvet az üzletekben.
Kulcsár István
+
Körmendi Balázs álnéven - Zsidó gyónás címmel jelentek meg (Interart Stúdió, ... szerkesztette Maradék-zsidóság című kötetben jelent meg (A Budai Izraelita ...
