Figyeljetek csak magyarok: egy angyal szállt volt le a földre. Ez pontosan száz évvel ezelőtt történt. Makulátlan tiszta fehér ruhát viselt és akár hiszitek, akár nem: semmiféle színes pántlika nem fi tyegett rajta. Sem barna, sem zöld, sem piros. Semmi más szín nem volt rajta, csak fehér. És úgy hívták, hogy „Szabadság”.
Odaállt a márciusi ifjak mellé és kezébe vette a nemzet lobogóját, nem egy csoport lobogóját, nem ennek vagy annak a társadalmi osztálynak a lobogóját, mert hiszen angyal volt és így nem is tudhatta, hogy a földön vannak vezérek, pártok, csoportok és társadalmi osztályok. A nemzet lobogóját vette a kezébe, a magyar nép lobogóját.
Egy ideig győzelemről győzelemre vezette a zászló mögé gyűlt seregeket. De aztán, egyszerre csak valami történt. Az angyal elveszett. Én nem tudom, hogy hol és hogyan, mert ez már régi dolog nagyon. De valahol elveszett a zűrzavarban. Mert Fejéregyházán már nem volt ott, amikor Petőfi holttestén átgázoltak a kozák lovak és nem volt ott Világosnál sem. Csak a honvédseregeket győzte le a cár meg a császár. Az angyalt nem. Mert egy angyalt nem lehet legyőzni. Az angyal már nem volt ott, akkor, valami történhetett vele. Nem tartotta a zászlót és a zászló elbukott.

Aztán eltelt tizenhat év. Legendák ke- ringtek róla, de senki sem tudott bizo- nyosat. És lassan a legendák is kifáradtak. Tizenhat év után néhány türelmes és bölcs ember fölállított egy fehér márvány- szobrot az ország közepén és azt mondta: itt van, visszahoztuk nektek, magyarok, a szabadságot. Ezek a türelmes és bölcs emberek tudták jól, hogy a szobor csak egy szobor és nem is hasonlít az angyalhoz. De tudták azt is, hogy a nemzet már meglátta egyszer az angyalt és így nem tud angyal nélkül élni. És éppen mert türelmes és bölcs emberek voltak, hát azt gondolták: egyelőre jó lesz ez is. Egy szoborangyal még mindég több, mint semmiféle angyal.

A nemzet pedig lelkesen kezdett elzarándokolni a szoborhoz és ünnepelte. Ünnepelte benne azt az évet, ameddig győztek a fegyverei. Ünnepelte benne magát, hogy lám leverték, s azért még mindig él. És ünnepelte titokban azt az eljövendő Márciust, amelyik majd újból elölről kezdhet mindent. S az igazi an- gyalt, aki elveszett.

Így tartott ez sokáig. Szavalták lelkesen a „Talpra Magyar”-t, tisztelegtek a hősök sírjainál és zengő szónoklatokkal vigasztalták magukat. És a nemzet lobogóját ott tartotta magosan a fejük fölött a már- ványszobor, melyet lelkes hazafiak rendre átfestettek piros-fehér-zöldre, s hogy sen- kinek ne lehessen panasza: egyik hóna alá begyúrták a szentkoronát, másik hó- na alá becsempészték a kétfejű sast.

Aztán jött az első világháború. A négyéves felfordulásban az angyalszoborról mindenki megfeledkezett. S a negyedik év végén, mikor a felfordulás a legna- gyobb volt: egyszerre csak az ország kü- lönböző részein, itt is, ott is megjelent egy-egy vadul ordítozó csoport a megtalált igazi angyallal. És csupa megtalált angyalt hurcoltak szerte az országban. Egy külön erdélyi angyalt, egy külön fel- vidéki angyalt, egy külön délvidéki an- gyalt, egy vörös angyalt, egy fehér angyalt … és olyan sok volt már az an- gyal, hogy a távoli szemlélők ott Párizs körül el sem tudtak igazodni köztük.

Rendre azonban kiderült, hogy egyik sem volt az igazi angyal. Csupán meg- részegedett utcai nők voltak, akiket mas- karába öltöztetve rángatott a szájasok hada. Nem volt mit tenni mást, előkeres- ték a régi márványszobrot, mert az mégis csak fehér volt, javítgattak rajta valamit, egyik hóna alól kivették az idejétmúlt kétfejű sast, másik hóna alatt meghagyták még egyenlőre a szentkoronát és visszaállították a régi helyére. A kicsike ország kicsike nemzete bele is nyugodott ebbe. Mert még mindég jobb volt a szobor árnyékában szavalni vasárnaponként Petőfi verseit, mint odaát élni az új ha- tárokon, ahol részeg utcai nők játszották az angyal szerepet és szószékről tanították a gyűlöletet.

De lassan kezdett a szobor kiöregedni. Itt is lekopott róla valami, ott is töredezett a szárnyából egy toll. A béke jóllakott galambjai foltosra dísztelenítették fehér márványruháját. Baj volt a szentkoronával is, mert minduntalan ki akart csúszni a fehér márványkar alól és elvenni onnan mégsem lett volna ildomos.

Aztán egyszerre csak szerte az országban suttogni kezdtek. Hogy van valahol elbújva egy csoport és annál megvan az igazi angyal. Csak rejtve tartják még, nehogy idő előtt kárt tehessen benne valaki. És kiderült, hogy van még egy csoport és annak is van egy igazi angyala a szekrény mögött. És még egy csoportnak van és még egynek. Az ország megtelt titkokkal és suttogásokkal, melyek mind rejtve őrzött angyalokról tudtak. És az emberek igyekeztek leolvasni a csillagokból, hogy a sok titkos angyal közül melyik is hát az igazi.

Így talált rá a nemzetre a második világháború. Rátalált, éppen úgy, mint ahogy más mesékben rátalál Jancsikára a hétfejű sárkány. Arra ment át a háború, és egyszerre csak szimatolni kezdett és azt mondta: emberszagot érzek! És megtalálta a magyar nemzetet a maga ekéje mellett. Mind a hét szájából ráköpte a kén- köves lángot és ráordított: mars meghalni! És a nemzet elindult meghalni.

Azonban nem akart meghalni, ez az igazság. Ki a fene akar meghalni. És mint ahogy Jancsika igyekszik megtalálni a mesében a csodabotot, éppen úgy igye- kezett megtalálni a nemzet is a magáét.

A szobor már nem segített régen, igazi angyalra lett volna szükség. Kezdték előszedni a titokzatos csoportokat. Hogy gyerünk azzal az eldugott angyallal!
Jött az első csoport: nem is volt angyala. A második festett képet hozott.
A harmadiknál már színes inget viselt az angyal. A negyedik talpig vörösben volt és véres kést rázott a kezében. Nem volt segítség. A nemzetet elnyelte a hétfejű sárkány.
Hát így van ez, magyarok, így. Jó lenne már előkeríteni az igazi angyalt valahonnan. Azt a száz évvel ezelőttit, azt a fehéret. Aki az égből jött volt, azt.
Hova tűnhetett? Talán elmenekült Kossuthékkal akkor? Át Amerikába?

Jó magyarok, nincs mit tenni mást: induljunk neki a világnak, s keressük meg. S ha majd megtaláltuk – azt az igazi angyalt, azt a talpig fehéret – gyűljünk össze köréje mind, s instálljuk meg szé- pen, hogy jönne velünk haza.

Forrás: Polísz, 2006. 86. szám

Magyar Irodalmi Lap