„Egy felülről ránk erőltett törvény”

B. Béla kérdezi: mit gondolok arról, hogy ,,a meghozott törvény ellenére rengeteg üzlet, bolt, kávézó kirakatában vagy cégérén nincs feltüntetve a magyar megfelelő.” A következőket gondolom erről:

1. A törvény alapgondolata vitatható. Emberjogi szempontból nem megalapozható az az állítás, hogy minden szöveget jogunk van érteni, amit látunk — ez csak a közérdekű és közpénzből létrehozott szövegekre érvényes, tehát állami hivatalban és önkormányzatokban nyilván nem szabad az emberek számára érthetetlen közérdekű nyilvános szövegeket használni. De hogy például egy kínai zöldségesnek, aki csak kínai vevőkre számít, magyarul is ki kellene mindent írnia (a kínai feliratokkal azonos méretben), annak nincs emberjogi alapja. Az más kérdés, hogy jobban jár, ha magyar vevői is vannak, de ez az ő dolga.

Egy kínai „szupermarket”
(Forrás: Wikimedia Commons)

2. A törvény eleve kudarcra volt ítélve, hiszen kivételt kell tenni a védjegyekre vonatkozó védelemben részesülő feliratokkal. Viszont majdnem bármit be lehet jegyeztetni védjegynek, így aztán nemcsak a cég neve, de még a jelszava, termékeinek a fantázianeve stb. is mentes lehet a törvény alól.

3. A nyelvészek kezdettől fogva ellenezték a törvényt (még aláírásgyűjtést is szerveztek), kivéve talán néhány olyan nyelvészt, aki remélte, hogy majd szakértői véleményeket kérnek tőle ilyen ügyekben, és ebből haszna lehet. De például azok, akikre végül rábízták a véleményezést (tudtommal ingyen), kezdettől fogva tiltakoztak. Például azért, mert már maga az ,,idegen szó” sem értelmezhető pontosan a nyelvészetben. Nem lehet tudományos eszközökkel megállapítani, hogy mikortól számít egy kifejezés meghonosodottnak. Gondolom, bajban is lennének, ha valaki a non-stopkifejezést bepanaszolná, mert egyrészt nincs bevett magyar eredetű megfelelője, másrészt nem eldönthető, hogy még ,,idegen” kifejezésnek minősül-e.

Talán még egy rosszmájú politikai megjegyzést is megengedhetek magamnak. Ezt a törvényt valószínűleg azért hozták meg, mert úgy tűnt, hogy népszerű lesz. De nem kérdezték meg róla a szakembereket, az Akadémiával való konzultálás formális volt. (Pontosabban: az Akadémiára látogató politikusok közölték, hogy milyen törvényt szándékoznak meghozni, majd meg sem várva az akadémikusok reakcióit, távoztak egy másik helyiségbe, ahol a kamerák elé állhattak.) Ugyanezek a politikusok ellenzékből ennél sokkal jobban előkészített és sokkal fontosabb törvényeket is azzal támadtak, hogy azokat ,,konzultáció nélkül” akarták ,,felülről ráerőltetni” az emberekre.

Demokratizmus vagy kisebbrendűség?

A kérdés így hangzik: Számos tudomány szaknyelvében rengeteg idegen szó fordul elő. Ön szerint lehetne ma Magyarországon nyelvújítást csinálni és ,,magyarítani” a szakszókincset?

Biztosan nem utoljára lesz szó erről a kérdésről. A tudománynak (mint ahogy más szakmáknak, például az üzleti életnek is) a világon mindenütt sajátos szakszókincse van, ami a kívülállóknak nagyrészt érthetetlen. Ebben nem sokat számít, hogy idegen vagy magyar eredetűek-e ezek a kifejezések. A magyar eredetűeknek esetleg annyi előnyük lehet, hogy könnyebb rájuk emlékezni, mert a részeik emlékeztetnek más magyar szavakra. De például az orvosok erről másképp gondolkoznak, nekik a görög-latin szavak alkalmasabbak erre a célra, mert ők ezekben ismerik fel jobban a részeket, és a magyar megfelelőik gyakran hosszúak és körülményesek.

Az orvosok valószínűleg nem örülnének a magyarításnak
(Forrás: Kelemen Zoltán Gergely/MTI)

Ne ringassuk bele magunkat abba az illúzióba, hogy azért nem értjük a tudományos szövegeket, mert idegen eredetű szavakat használnak. Attól nem lesz a nagyközönség számára befogadható egy-egy tudományos gondolat, hogy az idegen eredetű szakkifejezéseket magyar eredetű szakkifejezésekkel helyettesítjük. Ahhoz, hogy tudomány többek számára hozzáférhető legyen, egészen másra van szükség: olyan tudósokra, akik képesek magyarázatokkal és példákkal a nagyközönség számára érthetővé tenni a tudományos elgondolásokat. Ennek semmi köze a szavak eredetéhez.

Ennek ellenére időről időre felmerül a magyarítás igénye (más országokban is előfordul, persze ott más nevet kell rá használnunk: franciásítás, lengyelítés stb.). A magyar nyelvújítás különleges eset volt, mert akkoriban nemcsak a szakszavak voltak idegen eredetűek, de egyáltalán nem is magyar nyelven születtek a tudományos szövegek. A Tudományos Akadémia létrehozása is azt szolgálta, hogy magyar nyelven műveljék a tudósok a tudományokat és az irodalmat. (Ezt nevezték akkoriban a magyar nyelv művelésének, nem pedig a nyelv megváltoztatására, a változások befolyásolására irányuló igyekezetet.) Az idegen eredetű szakkifejezések magyar eredetűekkel való felváltása nem lett volna feltétlenül szükséges, akár a nyelvújítók túlbuzgóságának is tulajdoníthatjuk.

Általában az idegen eredetű szavak kerülése kétféle okra vezethető vissza. Az egyik egyfajta ,,demokratizmus” – legyenek mindenki számára érthetőek a szakkifejezések! Ez valószínűleg reménytelen, hiszen a legtöbb szakkifejezés nem az idegen eredete miatt nem közérthető. A nagyközönség kedvéért nem érdemes magyarítani, legfeljebb – mint említettem – maguk a tudósok esetleg könnyebben meg tudják őket jegyezni. A másik lehetséges ok valamiféle nemzeti kisebbrendűségi érzés. Például a második világháború után megszűnt Franciaország több évszázados egyeduralma a távközlés területén. Ennek egyik jele az volt, hogy egyre inkább Amerikából származtak a műszaki újítások (például maga a számítógép is). Ez a franciákat meglehetősen nyomasztotta, és szimbolikusan úgy próbáltak ellene hadakozni, hogy minden műszaki szakkifejezést ,,franciásítottak”. Persze ez csak szimbolikus, sőt, mágikus eszköz volt, aminek gyakorlati jelentősége nem volt, az előnyüket ezzel nem tudták visszaszerezni. Tehát pusztán mágikus okokból sem érdemes magyarítani.