Nem dicsekvésképpen mondom, de nekem a jó Isten minden télen meg szokta mutatni, hogy szeret. Olyankor, mikor a mennyei kancellárián szétporciózzák a karácsonyi ajándékokat.

Természetes, hogy olyankor az én őrzőangyalom is csak úgy megteszi a propozícióját, mint más emberé. Csakhogy amilyen az ember, olyan az őrzőangyala. Az enyém egy kicsit bambácska és eszefelejti. Elindul ő szegény idejében, hogy érdekeimet képviselje, de aztán el-elakad az égi mezőkön, utána bámul a hulló csillagnak S leül a Tejút talpfái közt ezüstkavicsot szedegetni. Persze mire odaér a tetthelyre, akkorára már hiába diktálja be, hogy neki koksz- és fautalvány kellene. Az ilyen komoly dolgokat már rég elhordták az élelmesebbek és csak olyan encsem-bencsemek maradtak az asztalon. Kutat-matat köztük, azután azt mondja:

- Olyan töltőtoll kellene neki, amelyik magától ír.

- Nem ér semmit, - mosolygott a jó Isten - azt is csak belemártogatja a tintába.

- Öngyujtó...

- Csak gyufával tudja meggyujtani.

- Valami szép bicska...

- Mindjárt ellopatja.

De hát tud az én őrzőangyalom olyant is, amit se el nem hagyogathatok, se el nem lopathatok. Egy-két stanicli álmot; nyári harangzúgást téli éjszakában; egy szabadjegyet a Cassiopeia-csillagba, ami aranyhintaszéknek tevődött az égre...

- Jó, jó, - vág közbe a jó Isten, - kiutalom én azt mind, de hát mire mégy vele? Hiszen se éjjele, se nappala annak a szegény flótásnak, annyi az ügyes-bajos dolga. Nem úgy csináljuk azt, fiam. Csomagoljatok be neki egy kis influenzát, attól aztán majd pihen, ha akar, ha nem. És abban lesz álom is, meg nyári harangzúgás is, meg mennyei hinta-palinta is.

Így történt aztán, hogy az idén is influenzát bocsátott rám a jó Isten, amivel máig sem tudtam betelni, pedig most már harmadik hete tart. Sínylődő beteg vagyok, ahogy a konyhán beszélik rólam s ez nagyon neveli az önérzetemet, mert ez igazán olyan pozíció, amire nem számítottam. Más ember mennyit lót-fut, míg kormányfőtanácsos lesz, vagy főrendiházi tag, vagy beér az ötödik fizetési osztályba soron kívül, én meg csak fekszem csöndesen és mégis sínylődő beteg lett belőlem. Szintén soron kívül, de egészen a magam emberségéből.

- De azért még sokáig elhúzhati szögény, mert hallom, tökéletesen eszin van akkor is, mikor félrebeszél.

Ezt is a konyhán mondják, még pedig Mári néni mondja, a csirkés asszonyunk, aki éppen most tette le a próbát a pengőszámításból. El kell ismerni róla, hogy nincs az a kerekes, aki úgy kerekítsen, mint ő, hanem az angyalok dialektusához nincs füle Mári néninek. Azt hiszi, én beszélek félre, amikor az unokám kiabál ki az előszobából:

- Mátáta mötöte metetét!

Ami tisztán és világosan azt teszi, hogy a Máriácska megette a medvécskét. Tudniillik a fából való Máriácska a posztóból való medvécskét. A Máriácskának, aki a sarokból vigyáz ránk, hogy jók legyünk, ez a tiszte. Ő a megmondhatója, hogy hová lett a cocó, a trombita, a kis telefon s ha egyszer a karácsonyfa is el talál tűnni, akkor is bizonyosan benne lesz a Máriácska keze. Igaz, hogy ha Ferike odatérdelne elébe és megigérné neki, hogy sohase lesz többet rossz, akkor a Máriácska rávidámodna és megint előkerülne minden. De Ferike még nem nagy ember, ennélfogva nem tesz megtarthatatlan igéreteket, letérdelni meg nem szeret, mert olyan kövér, hogy aztán a maga erejéből nem tud fölkelni. De nincs is erre szükség, mert Ferikének jobb gondolata támadt.

- Alló, apapa! - veri a kis botjával az ágyam végét.

- Hallom!

- Apapa mötöje Mátatát!

Ha Máriácska megette medvécskét, most már apapa egye meg Máriácskát. Húszhónapos férfiútól ennél különb logikát igazán nem lehet várni. Apapa azonban elborzadva húzza a fejére a plédet, amely tigrisbőrnek teteti magát. Ferikének eszébe jut a kis Brehm és kiadja a parancsot:

- Bőc!

Bőc a tigrisnek a neve. Hogy mit csinál a tigris, ha bőcnek szólítják, azt nem tudom, Brehm se tudja, de én úgy bőcök a pléd alatt, mint egy állatkert.

- Méc!

- Mit méc?

- Méc bőc, apapa!

Addig újrázok, míg berekedek. Ilyen állapotban már csak főrendiházat tudok játszani. Lehúnyom a szemem és az arcomra húzom a kispárnát. Ez nagyon csöndes játék és a közönség rögtön műsorváltozást követel.

- Üdecet!

Ez a kívánság egy kicsit zavarba hoz. A kályha, az melec. A víz, az idec. A pohár, a váza, a tányér, a villanykörte, minden amivel összetörőst lehet játszani, üdec.

- Ezt? - mutatom neki az órát az éjjeli szekrényen.

- Ne báts, apapa, - ráncolja össze a homlokát. - Émélőt!

Persze, persze, a hőmérőt! Hogyne, azt nagyon szívesen, tessék! Egy kicsit hozzá is koccantom a márványhoz, hogy kedvet csináljak neki az eltöréséhez. Mindjárt nem lesz láz, mihelyst hőmérő nem lesz.

Azért se töri össze a bórembukk. Kihúz egy kutyanyelvet a kéziratpapírból, belecsavargatja a hőmérőt és boldog kacagással nyujtja felém.

- Tessék, apapa. Tomamisz. Kumene. Csiam.

A Tomamisz a mi nyelvünkön csomag. A Kumene annyit tesz, hogy cukor van benne. Egy hónappal ezelőtt ez még úgy hangzott, hogy kukomenne, de a húszhónapos embernek már sok a mondanivalója és nem bajlódhat ilyen hosszú nevekkel.

- Csiam, csiam, apapa!

A csiam abból származik, hogy kinyissam? Igen, csiam!

Kinyitom a tomamiszt és a hónom alá kapom a hőmérőt. Ez olyan kacagtató mutatvány, hogy honorálni kell. Két rózsás tenyérke elismerően rendezi a vánkosomat.

- Ducc, ducc, Fejite ducc apapához!

Csakhogy nemcsak Ferike jön apapához, hanem a tintás üveg is a kis kötény zsebében.

- Ananetike!

Apapa előkotorássza a tollat az éjjeliszekrényből és rajzol Ferikének egy aranyos Erzsikét. Mire apapa készen van, akkorra Ferike is készen van. Neki toll se kell hozzá, ő a tintásüveg dugójával rajzol Ananetikét a vánkosra. Észre se venném, ha meg nem lökné a könyököm:

- Mititátá, apapa? Kipaksz, nadita.

Elszomorodva nézem a hottentotta festményt a fehér vánkoson. Bizony ebből kipaksz lesz. Nagyikának semmi érzéke a primitív művészet iránt.

- Apapa, szödén apapa! - símogatja a gyerek a homlokom a tintás ujjacskáival. - Ducc, apapa, iáddá!

Hát hiszen, ha minden kötél szakad, megyünk világgá, de egyelőre mást próbálunk, öreg. Egyszerűen megfordítjuk a vánkost, Ananetikével lefelé. Igaz, hogy így kettő lesz belőle, de az a fő, hogy nagyika egyiket se látja meg.

A vánkosom alatt van a piskótás doboz, azon élek én most, meg hideg tejen, meg meleg tejbe kásán, ami azt hiszem, mind a spanyol inkvizíció korából való találmány.

- Nédes! - csap le a gyerek a dobozra, mint egy éhes karvalyfiók. Semmit a világon nem szeret úgy, mint a piskótát és semmit nem tilt úgy neki a doktor néni, mint a nédest. Azt mondják, hízlal és ezek a mostani doktor nénik nem szeretik a Rubens gömbölyű puttóit.

No, nekünk most nem parancsol semmiféle doktor néni.

- Kinyissam?

- Csiam!

- Tessék!

A gyerek belemarkol a piskótába, mohón a szájához kapja, aztán gondol egyet és nekem nyujtja.

- Apapa mötöje nédest!

Semmi gusztusom sincs rá, de azért meghatottan csípek le egy morzsát. Micsoda szív van ebben az emberizinkben! Hetek óta nem látott piskótát és most a nagyapját éteti először vele. Hát van paradicsom, no, hiába.

A gyerek is úgy érzi magát, mint a paradicsomban. Két marékkal tömködi befelé a nédest, orra, szeme, füle mind csupa piskótamorzsa.

Mire a nagyanyja beér, akkorra üres a doboz és mint sapka díszíti a kis ember aranyos fejét.

- Hát te, te? - csapja össze nagyi a kezét. - Mit csináltál?

A gyerek fölvonja gömbölyű vállát és felém biccent a fejével, kifelé fordítván mind a két tenyérkéjét:

- Apapa mötöte nédest!

Hát nem valóságos paradicsom ez?

TÖRTÉNETEK A VADEMBERRŐL

A vadember ezidőszerint huszonnyolc hónapos, hat napos, tizenhárom órás, - a perceket nem írom ide, mert ez nem vezércikk, itt nem lehet találomra beszélni, itt számot kell vetni a felelősséggel. Már pedig a percekért nem vállalhatnám a felelősséget. A szóbanlevő vadember ugyanis szenvedélyesen kedveli a bogarakat, ami világhírű etnográfusok megfigyelése szerint közös jellemvonása a vadnépeknek. Sajnos, a szabad természet ölén találkozó bogarak nem állnak meg a huszonnyolchónapos stb. vadembernek, ennélfogva tudományos vizsgálataival kénytelen arra a bogárra szorítkozni, amely az én órámban ketyeg és a lábait is mozgatja. Ezek a lábak, amelyeken az idő szalad, hetenként háromszor a kannibál-ösztönök kielégítésére szolgálnak, amiből nemcsak az következik, hogy én elvileg lelkes híve vagyok a viviszekció-ellenes mozgalomnak, hanem az is, hogy a helybeli órásipar a civilizáció szégyenére meleg barátságot tart fönn a vademberrel.

Továbbá az is idetartozik, hogy a vadember súlya tizenhat és fél kiló. Hiteles adat, itt van róla az írás a tárcám legbelső rekeszében, egyéb történeti titkok közt. Ilyen testi fejlettség mellett nem meglepő, hogy a vadember lovastól fölemeli a huszárt, sőt ha a huszár nem fából van, hanem csokoládéból, akkor meg is eszi lovastól. De nem valószínű, hogy ebben az én káros befolyásom nyilvánulna meg, vagy valami veleszületett pacifista hajlandóság. Sőt úgy érzem, a vadember annyira militarista, hogy az már közel jár a terrorhoz. Tör, zúz, rúg, karmol, harap, tombol, toporzékol, minden gyakorlati ok és cél nélkül, csak úgy l'art pour l'art. Valamelyik nap beszabadult a konyhára, fölkapta a húsporhanyító fakalapácsot és olyan ámok-futást rendezett vele a poharak, tányérok és a kultúra egyéb vívmányai közt, hogy becsületére vált volna a legöregebb malájnak is.

- Ohó, mit akarunk azzal a buzogánnyal? - fogták le a konyhán tartózkodó felsőbb hatóságok a vadembert.

- Fejbe vejöm vele anutámat, csak mödlássam - harsogta a vadember, akinek fogalma sincs még arról, hogy a művelt világban mindíg ráfizet az ember az őszinteségre. Nagyon meghökkent, amikor leszerelték, azt hiszem Nérót keseríthette így el a tervezett anyagyilkosság megakadályozása, csakhogy szerencsére az államtanácsosok sokkal megértőbbek és liberálisabbak, mint a konyhatanácsosok.

A vadember buzavirágszemét a növényországtól kapta, aranyhaját és alabástrombőrét az ásványországból, az állatország képviselőitől pedig a bárány, az oroszlán, az egér és a malac vannak benne egyesülve. Olyan szép, amilyenek azok az angyalkák lehetnek, akik rózsás felhőhajókon pengetnek halk citerát, mikor a jó Isten beletakaródzik az arany subájába és elszundít egy kicsit a gondolkozó-székbe. És olyan rossz, - ej, arra nem könnyű hasonlatot találni, hogy milyen rossz lehet egy huszonnyolc hónapos vadember? Olyan rossz, mint a féktelen tavaszi szél, mint a megáradt hegyi patak, mint a tanulatlan madárdal és mint a neveletlen pillangó. Egy bizonyos: az ő őrzése több gondot ád, mint tizenkét fegyencé.

Igaz, majd elfelejtem: én a vadembert ifjabb Ferencnek hívom és ő engem apapának hív. Csakhogy én mindíg meghallom, ha ő hív engem, sőt olyankor is hallom, mikor nem hív, ő pedig csak azt a hívásomat hallja meg, amelyiket akarja. Ez nem nagyon igazságos dolog, de törvény, amit ő se kerülhet el. Majd ha ő lesz az idősb Ferenc, neki is lesz egy kis vadembere, aki csak akkor hallja meg a hívást, mikor neki jólesik s az ilyenen rendesen elbúsulnak egy kicsit az idősb Ferencek.

*

Egy vigvámban lakunk a vademberrel, de azért ritkán látjuk egymást. Apapának hírül se olyan szép ugyan az élete, mint egy favágónak, vagy egy üstfoltozó cigánynak, de azért éppen olyan korán munkába áll, mint ezek a komoly és nélkülözhetetlen társadalmi elemek és csak annyi időre vetődik haza, míg az ételt a gallérja mögé hajigálja. Ilyenkor apapának mindíg az az első kérdése a vademberhez:

- Hogy vagy?

A vadembernek változatlanul egy a válasza:

- Mit hoztál?

Ez is törvény. S talán nem is csak a vadember-társadalomban.

*

Eleinte reklámcédulákat, könyvprospektusokat, tarka képes papírokat hordtam haza a vadembernek barátságom jeléül. Nem arra gondoltam, hogy ezek a legjutányosabb ajándékok, hanem arra, hogy az én legrégibb gyerekkori emlékem egy lepedőnyi kék plakát, amin fehér cifraságok voltak. A szél tépte le a városháza kapujáról, alighanem valami statáriumhirdetmény volt és az édesapám hazahozta abrosznak. Még most is hallom a csörgését, ahogy ráhasaltam a kanapé sarkából és le akartam róla szedni az ujjaimmal a fehér cifraságokat. Ezért nagyon kinevettek és fölokosítottak, hogy azok betűk és rá vannak nyomtatva a papírra. Ekkor hallottam életemben először ezt a szót és ezzel a Fercsike nevezetű kétéves bórembukkra ráveretett a betűk lánca, amelyet csörgetni fog mindaddig, míg ágyat nem vetnek neki a Senki-szigetén, ahol már most is lakik álmában.

A vadember sokkal szerencsésebb csillag alatt született, mint apapa. Azaz, hogy ő nem is csillag alatt született, hanem gáztöltésű félwattos villanykörte alatt. A jövő embere, sofőr lesz belőle, vagy pilóta. Megveti a papírt, semmi fogékonysága sincs a szappanbuborékfúvás művészetéhez s csak az olyan játék hozza lázba, amit szét lehet szedni és ki lehet nyitni, amit rángatni és csavargatni lehet. Valaki hozott neki egy nagy üveggolyót, amelyben tarka szalagok fonódnak egymásba. Ha én olyant láttam volna Fercsike-koromban, hozzá se mertem volna érni, csak néztem volna reggeltől-estig étlen-szomjan. A vadember szemügyre vette, megrázta, hogy zörög-e, aztán odahozta hozzám:

- Nyisd ki, apapa.

- Ez nem nyílik ki, Ferenc.

- Musáj.

- Értsd meg, druszám, hogy nem lehet.

Volt régebben az íróasztalomon egy márványnehezék, amely ezidőszerint a vadember birtokállományába tartozik. Azzal szokta ő kinyitni a porcellán-figurákat, a velencei üvegcifraságokat és egyéb megátalkodott vitrinlakókat, amelyek nem akarják a jót követni. A tapasztalt ember fölényével teszi az ölembe a nehéz követ.

- Ezzel löhet, apapa.

Ráütök a golyóra, de a vadember gyanakszik.

- Ejősebben üssed, apapa.

- Én már nem bírom. Próbáld te.

Rákoppant egyszer az ujjára, kétszer a golyóra a meggyőződik róla, hogy nem apapa a huncut, hanem a golyó a tökéletlen, mert csakugyan nem lehet kinyitni.

- Jó - mondja nyugodtan és otthagyja, a tökéletlen játékot az asztalon. Eszébe se jut többet, egész biztosan el lehet küldeni Kínába valami pedagógiai főmandarinnak, hogy varrja a sapkájára európai kitüntetésnek.

*

Egyetlen egyszer tapasztaltam, hogy konzervatív foglalkozással próbálkozott. Ahogy a virágpalántákat ültettem a folyosónk napos oldalán, találtam a földön egy rozsdás vasszeget, amit a vadember mindjárt pártfogásába vett.

- Apapa, ezt el köll énneköm ültetni? - kért tőlem információt.

- Nem druszám, az nem elültetni való.

- Musáj!

Mondom, tisztára vadember. Cook, a tengerész a megmondhatója, hogy mikor a tahitiak először láttak vasszöget, elültették, mert az hitték, hogy az valami kemény fának a hajtása. Persze, ez kétszáz évvel ezelőtt történt, s azóta a vademberség modernizálódott. Ferenc meggyőződvén arról, hogy a parkett nem alkalmas talaj a vasszög-kultúrára, a bőrdíványon és a bőrszékeken tett meglepő sikerű kísérleteket. Ezek azonban nem nyertek kormányhatósági jóváhagyást s azóta a vadember ismét a haladó pályákra adta magát. Hol autót játszik négykézláb, mindennapos balesetekkel, hol repülő-rekordokat javít.

- Itt a Limbejg, itt a Limbejg! - ünnepli önmagát, néha az ágy tetején, néha a papírkosárban, de volt már úgy is, hogy a kályhalyukba szorult bele a vakmerő pilóta. A vadember aviatikai bravúrjainak eddig három tükör esett áldozatul. Sebaj, inkább hétszer törje be a tükröt, mint egyszer az orrát Annyiból kívánatos is a hétszeres tükörtörés, hogy a babona örök törvényei szerint akkor csak negyvenkilenc éves korában házasodik meg...

*

A vadember csípőre tett kézzel áll az előszobai tükörszekrény előtt és önmagára öltögeti a nyelvét a tükörben. De mielőtt kiölti a nyelvét, mindíg becsukja a szemét.

- Mit dolgozol, Ferenc?

- Jáccok.

- Mit játszol, Ferenc?

- Szamajat.

Ó, dehogy, te csacsika, hiszen te népszövetséget játszol! Ugyan, hiszen a lényeg egy, csakhogy a vadember őszintébb.

*

Ülünk az ebédnél, a vadember elkeseredetten rugdossa maga alatt a kis széket, mivel minden elvonatott kezei jogköréből, ami földhözvágásra, szúrásra, vagy vágásra alkalmas. Egyszerre sturmot vezényel önmagának. Élesen süvölt bele a hangja az ebéd csöndjébe.

- Azt akajom! - mutat a falra.

A falon nincs más, csak a villanyóra. Úgy látszik, még eddig nem vette észre.

- Mi az az azt?

- Azt a feketét!

Az anyja elmagyarázza neki, hogy az nem játék és nem lehet levenni, mert oda van szögezve a falra.

- Musáj.

Szegény asszony el akarja hárítani a közeledő vihart. Föláll és megmutatja, hogy nem lehet levenni az órát. (De olyan elszántan rázza, hogy biztosan levenné, ha bírná.)

- Akkoj apapa vögye le bicskával.

Ha ketten volnánk, okvetetlen levenném. De látom, hogy pillanatnyi habozásomon máris derül a család, megkeményítem a szívemet és fölcsavarom a villanyt. Hátha ez a déli tűzijáték homályba szorítja a villanyórát. Csakugyan, a vadember eltátja a száját.

- Látjátok, - mondom diadalmasan a családnak - mindíg pszichológiával kell nevelni.

A vadember valóban elfelejtette a villanyórát. Hátravetette a fejét és fölmutatott a mennyezetre.

- A lámpát akajom! - Majis, hozza be a létját, vögye le neköm a lámpát.

Általános elszörnyedés, csak a vadember marad nyugodt.

- Akkoj én síjok, - mondja mosolygó durcásan s máris tapasztja a szemére két lekváros tenyerét, ami most már tökéletes pápuává teszi. Csak azt nem hiszem, hogy a Csöndes-óceán látott volna olyan pápuát, aki ilyen művészi tökélyre vitte volna az üvöltést. A világbéke érdekében a vadember internáltatik a hálószoba sarkába, rázáratik az ajtó és föltétetik a kérdés:

- Kérsz-e szépen bocsánatot?

- Nem kéjök - hangzik belülről.

De más hangok is hallatszanak. Ajtórugdosás. Játékbarmok földhözverése. Dörömbölés a szekrényen s közben sivítás, bömbölés, szuszogás, zokogás, mekegés, egy égő preri menekülő vadjainak szimfóniája. Ezt még csak el lehet bírni, de az utána következő hirtelen csöndet nem. Berohanok a szobába, a vadember ott áll a kaosz közepén, a diványnak vetett háttal, egyrészt a hatást várva, másrészt lélekzetet véve a további produkciókra.

- Kérsz bocsánatot?

- Nem kéjök.

- Nem sírsz többé?

- Síjok.

- Most már jó leszel?

- Nem lösök.

De már akkor átölelve tartja a két térdemet és ahogy a karomra veszem, átfogja a nyakamat és rátapad a szívemre, ami nem eshet nehezére, mert az arca csupa lekvár. Rendkívül megható kép ez, mindenki könnyes szemmel néz a tányérjába és magam is elérzékenyedve simogatom a kabátomba fojtott zokogástól meg-megránduló kis vállát. S már éppen elhatároztam, hogy a villanyórát is levesszük, meg a lámpát is, mikor a vadember fölkapja a fejét és kifelé fordítja az arcát. Van azon öröm, derű, boldogság, ragyogás, minden, csak könnynek semmi nyoma rajta.

- Apapa, - csilingel a szava egy báránycsengő vidámságával - mögtanáltam a zsebödbe a csavajót!

Már akkor húzza is ki a szivarzsebből a töltő-tollat, amit megérzett a fejecskéjével, bizonyságául annak, hogy a bűnbánat mindíg hasznos dolog.

*

Ezzel a töltőtollal szokott a vadember levelet írni. Persze névtelen levelet. S ennek azok a civilizált emberek veszik hasznát, akik szintén szerkesztenek névtelen leveleket. Az ilyenek számára külön szurkot főznek a pokolban és mikor már megpuhultak benne, akkor tintát préselnek belőlük, a csontjaikat pedig megőrlik írógépfestéknek. De ezután enyhébb lesz a büntetésük. Ha ilyen kárhozott lélek fölött ülik a törvényt a mennyei kancellárián, megvetően fog legyinteni a jó Isten:

- Hagyjátok futni a nyavalyást a purgatóriumba.

És még el is mosolyodik, mert eszébe jut neki, hogy Ferenc is szokott névtelen levelet írni, még pedig olyant, hogy azt mindíg külön angyal-futár teszi az ő aranyasztalára. És ha ezek a levelek még eddig nem nyertek elintézést és a vadember nem kapta meg a többször kérelmezett autót, annak nem annyira a mennyei közigazgatás lassúságában van a magyarázata, mint inkább abban, hogy ifjabb Ferenc írása majdnem olyan olvashatatlan, mint idősebb Ferencé.

ZAMATOSAN

Rég nem örültem úgy hivatalos parancsnak, mint a káromkodási tilalomnak. Hű, a kirelajzumát neki, ez aztán döfi! Különösen ha végre is tudják hajtani, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Szegeden vagy húsz esztendővel ezelőtt megpróbáltuk már mink ezt, de ugyan megjártuk vele.

Ott voltam azon a nevezetes tanácsülésen, amelyiken a szenátor urak meghozták a káromkodási törvényt. Úgy kezdődött, hogy Rainer főkapitány úr kivette a szájából a tajtékpipát és kimutatott a szárával az ablakon:

- Ezökkel is csinálni köllene már valamit?

- Kikkel, főkapitány úr? - rezzent föl a szundikálásból Pálfy Ferenc, az öreg polgármester. (Mert olyan ágyúszavú nagy mahomed ember volt a főkapitány, Isten nyugtassa szegényt.)

- Ezökkel a lepcsös szájú, guggon ülő kofákkal, a fene rágja mög a nyelvüket. Olyan förtelmes káromkodást visznek véghöz, hogy még az én szömöm is majd kiég, mikor elmögyök előttük.

Megszólalt Fodor Károly, az adó-szenátor, aki olyan arasztos kis ember volt, hogy a haló porában se értem meg, hová fért bele annyi malícia.

- Inkább büszkék lögyünk rá, Jóska. Nemzeti virtus az. Etnográfiai kuriózitás.

- De a szentségit ennek a ribanc népnek...

- Ugyan, kérlek! A multkor itt járt a Seemayer Vilibáld, a pesti Néprajzi Múzeum igazgatója. Barátom, a Vilibáld egy óra alatt három noteszt telejegyzött specifikus szögedi káromkodással s közben folyton cuppogott, mintha árpacukrot szopogatna. Azt mondja, ilyen nemzeti zamata még a kecskemétiek káromkodásának sincs, pedig azok is magyarok ám!

- Nohát én majd röndöt csinálok, a Krisztusa ne lögyön ennek a kutyafejű tatártól fattyazott szégyöntelen puruttya népnek! Itt veretök rá huszonötöt a városháza előtt, akit a röndéreim káromkodáson kapnak. Hogy a nehézség cifrázná ki a füle gombját annak is, aki védelmébe vöszi az ilyen Isten nélkül való lator beszédöt!

De már akkor az asztalt verte a jó ember. A kis Fodor pedig annál kedveteltebben incselkedett vele.

- Mögöszöm a saját fejem, ha csak egy pattogatott-kukoricás kofát is leszoktatsz a káromkodásról, Jóska!

Mondott erre az ajánlatra a kegyes szándékú főkapitány olyant, hogy én azt le nem írhatnám a káromkodási tilalom nélkül se, - pedig istenuccse, volt benne ősi zamat. Még a Mária Terézia-kép is belepirkadt a falon, pedig az már mindenhez hozzáedződött, volt a háta mögött vagy százhatvan esztendő.

A tanácsurak barátságos eszmecseréjének az lett a vége, hogy törvényt tettek a káromkodás ellen s azt köztudomásra hozták dobbal és plakáttal.

S az eredmény? Az lett, hogy ezer esztendő alatt nem értünk olyan káromkodós hetipiacot, mint azon a szerdán, amikor a törvény életbe lépett. Akkora volt a zsivaj, hogy nem lehetett szót érteni a polgármester szobájából, amelynek az ablakából figyeltük a premiért.

- Te Jóska, - nevetett Fodor szenátor - én úgy hallom, most már nem csak a kofák káromkodnak, benső ihletből, hanem a rendőrök is, de persze ők hivatalból. Hallgasd csak!

Rainer főkapitány letette a pipát és fölvette az öreg polgármester görbe botját.

- No majd lesz itt rönd mingyárt. - Kisvártatva visszajött nagyon megcsendesedve.

- Nem minden röndér káromkodott, - magyarázta - csak minden második. Csak akinek kofa a felesége.

- Káromkodott? - húzta fel a szemöldökét a kis Fodor. - De én úgy hallom, még most is káromkodik a te hadad, Jóska.

A főkapitány fölvette a nagy pipát s rágyujtás közben adta meg a feleletet.

- Barátom, a röndér is embör. Nem tilthatom mög neki, hogy legalább egyszer ő is őszinte véleményt nyilváníthasson szömtül-szömbe az asszonnyal.

Hát ilyen tapasztalatok után körülbelül én is azt merném mondani, amit Fodor szenátor úr mondott, s legalább a fél fejemet rá merném tenni, hogy a szittyák ezután se kötnek csomót a nyelvükre.

De úgy nézem, nem is a szittyáknak csinálják ezt a törvényt, hanem a pestieknek, azok pedig jó emberek és minden hivatalos írást respektálnak. Láttam én azt a multkor az Állatkertben is. Ott egy ketrecre az van írva, hogy "fehér bivaly", a másikra meg az, hogy "fekete bivaly". Csakhogy az egyik ketrecből át lehet sétálni a másikba, a fekete bivaly átment a fehér bivaly ketrecébe, a fehér a feketéébe és úgy hallottam, mint most hallom, ahogy a pesti apa magyarázza a fiának, hogy a fehér a fekete és a fekete a fehér. A józan ész tévedhet, de az írás nem.

Az is olyan Pesthez szabottnak vallja a rendeletet, hogy a "zamatos" káromkodás meg van engedve. Sőt az talán kívánatos is ezen a nemzetközi Pesten, a kutyafáját neki. Csakhogy mit tudja ezt ez a szegény pesti nép, hogy miben van magyar zamat?

Hát én szívesen segítem a nyomjelzésben. Például abban, hogy a "kutyafáját!", nincsen semmi nemzeti zamat. A kutyafa egy orvosi cserje, botanikus nevén rhamnus frengula, soha azt ember magyar parasztnak a szájából nem hallotta, se egyetlen klasszikusban meg nem találni. Az valami fínomkodó úri csinálmány, húsz-harminc esztendős lehet. A magyar ember az istenfáját szokta emlegetni s ez ellen nem lehet senkinek kifogása, mert az még az ázsiai magyar istennek a fája. Különben olyan sem fű, sem fa növény az, ürömfajta, minden falusi kertben van, magam is nagyon szeretem a szagát, sőt emlegetni is emlegetem, ha a sora kijön. Nem nagyon erőteljes káromkodás, olyan tejbe-kása zamata van s olyankor ajánlatos kultiválni, ha például a borbély megvágja az embert. Zamatosabb káromkodástól megijed és újból vért ereszt az áldozatból.

Háztartási alkalmazottakkal szemben igen hatásosan alkalmazható a "bútorraktárr" és az "interparlamentáris konnferencia!" Nagymosás idején igen jó a "mézes mártogatta, mákos terregette!" és csak végső szükség idején folyamodik az ember ahhoz, hogy "tarrka kuttya, tarrka, kaccskarringón kuttyorodott farrka!" Én olyankor állítom vele helyre a tekintélyt a házban, mikor az íróasztalomon rendet csinálnak.

A lányomat azzal szoktam fegyelmezni, hogy "arraerreirriorrourru!" (Ezt Jókaitól tanultam, az pedig tudvalevőleg igen értett hozzá.) Egy kis dialektus-különbséggel még az öreg nagyságát is meg lehet szelídíteni. Annak azt kell mondani, hogy "harraherrehirrihorrohurru!"

Ha az unokám beleiszik a tintába, nem ismervén még annak részegítő hatását, arra azt kiáltom rá, hogy "plumpudding!" Ennek inkább angolos zamata van, de hát ez is azt bizonyítja, hogy a magyar alkotmány, meg az angol alkotmány közt sok rokonság van. (Nincs kifogásom ellene, ha erre a bizonyságra a parlamentben is hivatkozik valamelyik szónok. Megszorult ember nem válogathat.)

Igaz, most írják hazulról, hogy az unokám nem az én nyomdokaimon halad. Ő azt mondja, mikor haragszik, hogy "azs anád!" Lehet, hogy ez már beleütközik a rendeletbe, de húszhónapos ember törvény-tudatlanságáért még a jó Isten felelős.