Móra Ferenc:

ISTENKERESÉS

1

Kalmár papnak hívták. Ugyan a váci püspök nem úgy hívta, a félegyházi polgármester se, s ő se annak hívta magát. Volt neki apjától örökölt rendes neve is, de mi, közrendű kiskunok azt nem emlegettük. Attól fogva, hogy ő lett a Kalmár-kápolnában a pap, nem volt más neve, csak Kalmár pap. A rangból név lett, úgy, mint az angol lordoknál, s lehet, hogy a múltakra visszapillantó öregasszonyok meg is számozták a Kalmár papokat.

Nem tudom, hányadik Kalmár pap volt az, aki vigyázta gyereklábaimat, mikor fölfelé szaladtam a dombon, s akinek árnyéka egyre sűrűbben ide ül az ágyam szélére, amikor fáradt lábbal lefelé ballagok a dombról. Azt se tudom, hol van eltemetve, visz-e a sírjára virágot valaki, s van-e még olyan szem a világon, amely utána néz a világtalan sötétbe. Talán én vagyok az utolsó, aki még látom. Addig mindig élünk, míg valaki utánunk néz, s aki majd énutánam néz, az tudjon erről a Kalmár papról is. Engem csak az láthat igazán, aki Kalmár papot is látja.


2

Egyházi bibliográfiákat vallattam meg, ugyan őrzik-e a nevét. Igen, őrzik, mint a temetők a sírköveket. Azokat is, amik előtt nem áll meg senki.

Csak olyan vidéki teológus volt ez a Kalmár pap. Kis könyvecskéket írt, katekizmust, szertartástant, mit. De egy nagy könyvet is szerzett. Isten létét bizonyította be benne

I. észokokkal:
a) kozmológiai,
b) teleológiai,
c) etikai érvekkel.

II. a kinyilatkoztatással:
a) a prófétákból,
b) az isteni cselekedetekből,
c) a csodákból,
d) a jövendölésekből.

Kit akart meggyőzni Kalmár pap ezzel a rettentő nagy tudományával? A kiskunokat? A pásztorokat és csordásokat, a kocsisokat és kapásokat, a vízhordó asszonyokat és a csirkeszedőket? Azok vétkeikkel megfeszítették és hitükkel feltámasztották az Istent, de nem foglalkoztak dogmatikával, és nem törték magukat se írott, se nyomtatott betűvel. A szűcsökben és csizmadiákban szintén nem tartózkodott különösebb teológiai fogékonyság, úri renden levő népek pedig azidőben nem tartoztak a Kalmár pap impériuma alá. Az úriemberek a két nagy templom elé álltak ki szagos mise* végeztivel, asszonyokat, lányokat vizsgálni.

Kit akart megvilágosítani észokokkal és kinyilatkoztatással ez a tudós pap a kiskunok városában?

* Magyar Katolikus Lexikon > S > szagos mise

szagos mise: 1. Régi falusi szokás, hogy a rozmaringot imakv-be préselik, amit szentmisére a leányok és asszonyok magukkal vittek. - 2. Az Értelmező Szótár szerint városokban a vasárnap déli szentmise neve volt az előkelő hölgyek illatszerhasználata miatt.  **

3

A szószék, ahogy ő fellépett rá, Sinai félelmes hegyévé változott, ahol villámlás és mennydörgés közt volt jelen az Úr. Sohase andalgott el a szelíd dombokon, ahol Isten fia a mezők liliomai közt együtt ült az emberek fiaival. Kezei nem tudtak simogatni, csak fenyíteni és fenyegetni. Kardélre hányt, kerékbe tört és máglyára kötözött bennünket garázda és förtelmes életünkkel, kapzsiságunkkal, fajtalanságunkkal, részegeskedésünkkel, tolvajkodásunkkal együtt. A bosszúálló Jehova haragos arkangyala volt Isten ispánja, aki lángostorral serkenti munkára az aluszékony lelkeket. Olyan pásztorunk volt, amilyent érdemeltünk. Ha rá lett volna bízva az ítélet, irgalom nélkül felhúzza a vízözön zsilipeit.

Mosolyogni soha senki nem látta. Összevont szemöldökkel nézett az úrra, akinek a köszönését fogadta, és a koldusra, akinek mordul adta a krajcárt. De senkinek nem jutott eszébe szarvat emelni ellene. A sátánnak is le kellett volna előtte sütni a szemét. Mert semmi makulát nem találhatott volna ebben a magános, zord emberben, aki maga vágta a tűzrevalóját, maga főzte az ebédjét, és maga foldozta reverendáját, és éjszakára is nyitva hagyta kapuját, ajtaját. Szent ember volt. Nemcsak Isten szemében, hanem az emberekében is.


4

Az özönvíz (Vatikán) – Michelangelo Buonarroti

A negyedik elemibe jártam, mikor a keze alá kerültem. Szente tanító úr tessékelte be az osztályba az első hittanórán.

- Gyerekek - állt meg a katedra előtt -, köszönjetek szépen az új tisztelendő úrnak.

Halkan mondta ezt, és nem volt se a hangjában, se a szemében az a nevetés, ami máskor. Szelíd, szőke fiatalember volt még akkor Szente tanító úr, és azt hiszem, ő is félt egy kicsit a hosszú, sovány, hajlott, fekete árnyéktól, aki már fönt volt a katedrán, és csontos ökle koppant az asztalon:

- Tudom, hogy akasztófára valók vagytok, de ti is tudjátok meg, hogy aki énvelem komiszkodik, annak szíjat hasítok a hátából.

Nem emlékszem rá, hogy egy ujjal is bántott volna valakit. A kedves gömbölyű pappal, aki addig szelídítette szilaj erkölcseinket, megesett olykor, hogy közénk vágta a méterrudat - leginkább olyankor mérgesedett föl ennyire, ha elaludt a katedrán, és felüvöltöttük a szendergésből. Kalmár pap még csak a léniával se fegyelmezett bennünket. Elég volt hozzá csontos, beteg-zöld arca, bozontos szürke szemöldöke és különös fekete szeme, amelynek feketesége nem a csillogó kőszéné volt, hanem a fénytelen faszéné. Halálos csöndben hallgattuk, amint nagy csizmái a padsorok közé csikorogtak, s talán inkább ezt hallgattuk, mint a szavai csikorgását, amikből nem sokat értettünk.

- Tudjátok, milyen nagy barom volt az a cethal, amelyik Jónást elnyelte? - kérdezte a régi hitoktatónk, a gömbölyű. - Dehogy tudjátok, szamarak vagytok ti ahhoz. No majd én megmutatom, idenézzetek!

Azzal kapta a krétát, s két vonással felrajzolt a nagy fekete táblára akkora tojásformát, amekkora ráfért.

- No látjátok, ez a cethal.

Aztán odakoppantotta a kréta hegyét a tojás végéhez.

- Hát ez micsoda?

- Pont! - süvöltöttük.

- Mondom, hogy szamarak vagytok. Ez a Jónás, mégpedig szakállastul. Ebből láthatjátok, hogy nem nagy kunszt volt ennek a nagy cethalnak ezt a kis Jónást bekapni.

Kalmár pap nem ezen a nyelven beszélt velünk. Pedig mindig magyarázott, sohase feleltetett. Eleinte lassan lépegetett, és csöndesen beszélt, aztán szaporább lett a járás és hangosabb a szó, az óra végén már futkosott és kiabált. Mintha mi ott se lettünk volna, vitatkozott valakivel vagy valamivel, láthatatlannal, s az arca kifényesedett, mint a naptól sütött zöld üveg.

Néha a szívéhez kapott, sokat krákogott, és mindig a zsebkendőjébe köpött, amin nagyon szerettünk volna nevetni, de lélegzeni se nagyon mertünk. A legragyogóbb tavaszi órát is hűvössé és árnyékossá tette Kalmár pap, a köhögős árnyék.

Később, nagydeák koromban, mikor Savonaroláról tanultam, mindig ő képzett meg előttem.


5

Egyetlenegyszer történt meg, hogy a láthatatlannal való teológiai vitába beleszabadult az utca nyelve - s azt nem is felejthettem el többet.

Szerette az olyan témákat, amelyek annyira nyilvánvalókká tették Isten haragjának hatékonyságát, hogy még álmában is felnyöszörödött tőle a gyerek. Kedvencei voltak a medvék, amelyek szétszaggatták a kopasz Elizeust csúfoló kölyköket, és az ebek, amelyek felnyalták az istentelen Jezabel vérét. Nem érte be Szodomával és Gomorával - Pompeji pusztulásáról is tőle hallottunk először.

- A pogányok - szó szerint így mondta - mindnyájan a színházban tátották a szájukat, és nem is sejtették, hogy az Isten büntetése közeledik. Érezték ugyan, hogy nagyon büdös van, de azt gondolták, hogy no, megint bevöröshagymáztak a zsidók...

Tovább nem mondhatta, mert hirtelen elővette a fullasztó köhögés. Éppen énelőttem állt meg, a zsebkendőt előkapni. A halott színű arc teleszaladt valami fakó vérrel. Nemcsak a köhögéstől, hanem a dühtől is. Nevetett az egész osztály, ha szabad volt, ha nem. Muszáj volt nevetni, hogy a pogányok is büdösnek érezték a zsidót.

- Mit röhögtök? - krákogta Kalmár pap, és körülhordozta rajtunk a tekintetét. Olyan csönd támadt, mintha hatvanhárom parasztgyereket a Vezúv hamuesője temetett volna el.

- Hát te? - állt meg rajtam a fénytelen fekete szem.

- Én... tisztelendő úr... én nem röhögtem - álltam fel reszketve.

A fénytelen szem belémfúródott, mint egy ólomgolyó.

- Te mért nem röhögtél?

- Mert... mink... több vöröshagymát eszünk, mint Stross szomszédék, pedig mink nem vagyunk zsidók.

- Úgy? Hát mik vagytok ti? No, hadd hallom!

Úgy éreztem, mintha megdagadt volna nyelvem és nem forogna. Valamelyik figyelmes pajtásom sugdosódott mögöttem: "római katolikus".

- Csö-önd! - harsant föl Kalmár pap. - Hát nem tudod, mik vagytok?

Most már tudtam. Ki is mondtam.

- Mink szegény emberek vagyunk.

- Bolond! - fordult el tőlem Kalmár pap, és tovább magyarázta Isten bosszúvételét a sötétben tévelygő pogányokon.

De attól fogva sokszor megpihent rajtam a szeme, és ettől az órától kezdve úgy éreztem, hogy Kalmár pap csak nekem magyaráz hatvanhármunk közül. Ezután se értettem ugyan, de nagy kevélység támadt bennem, és valami titkos egyetértés Kalmár pappal. Vártam a hittanórákat, ha borzongva is, mint a hideg vízbe lépő gyerek. Jólesett a borzongás.

6

Egyszer, szőlőnyitás idején, egész héten magam voltam a háznál. Hancúrozás közben valami szög végighasította a kabátomat, és nem volt, aki megvarrja. Nemigen szégyelltem, járt énvelem nálam rongyosabb gyerek is.

Kalmár pap az óra végén megszólított.

- Nincs neked anyád?

- De van.

- Mért nem varrja meg a ruhád?

- Kiment a szőlőbe apámmal. Csak szombatra jönnek haza.

- Gyere velem.

A plébániájára mentünk. Úri ház volt, a Kalmár uraságoknak készült, de hideg, zöldre festett, komor, mint a pap.

- Vesd le a kabátod - állított meg a lépcső alján. - Add ide. Ülj le ide a garádicsra.

Szemüveget, tűt, cérnát szedett elő a tornácasztalból, aztán leült a kis sámlira, és elkezdte varrni a szakadt ruhát. Közben vizsgáztatott. De nagyon különös kérdést adott fel.

- Te, mit gondolsz, melyik volt a legokosabb apostol?

- Péter - feleltem gondolkozás nélkül.

Megcsóválta a fejét.

- Az a leghatalmasabb volt. Gondolkozz csak!

- János.

- Az a legalázatosabb volt. Tovább!

Tizenegyet meg tudtam nevezni, de azt egyiket se vállalta. A tizenkettedik gondba ejtett. Az lenne az? Félve nyitottam ki a számat.

- Jú...

- Ki ne mondd azt az átkozott nevet! - kiáltott rám.

- Mátyás - igazítottam helyre magamat -, akit az ő helyére választottak.

- Azt már egyszer mondtad, az benne van a tizenegyben. No, kezdd elölről, számold az ujjadon.

Most már ötödiknek rátaláltam.

- Tamás.

- Az, az - helyeselt rá. - Nem tudtad te azt, hogy az az eszivel kereste az igazságot? Meg is találta, noha megaláztatott érte.

Ezt még nem tudtam. Kalmár pap elmondta, hogyan lett hivő a hitetlen Tamásból. Mire bevégezte, készen lett a varrással is.

- Nesze - dobta le a kabátot. - Nincs mit köszönni. Eridj Isten hírivel.

A kapuból visszakiáltott.

- Megállj csak, fiú, neked adom ezt a könyvet. Vidd, adja Isten lelked üdvösségire.

Az a könyv volt, amely nemcsak a kinyilatkoztatásból, hanem észokokkal is megbizonyította Isten létezését. - A nagy Isten eszméje - valami ilyen címe volt. Sohase kérdezte meg tőlem, elolvastam-e s mit tanultam belőle? Pedig elolvastam, mint mindent, ami a kezembe került. De lelkem üdvössége nem sok hasznát vette. Nem az angyalok nyelvén volt írva, se az együgyűekén, hanem a vitatkozó okosokén.

Csak később, amikor én is beértem a nagy miértek dűlőjébe, csak akkor értettem meg, hogy Kalmár pap, az emberpásztor, nemcsak a nyájnak, hanem a maga lelkének is világítani akart ezzel a lámpával. Kísértései, kétségei, magával való viaskodásai voltak, mint mindenkinek a csillagok alatt, akire Isten lelke rálehelt. Boldogok, akik nem látnak és hisznek, de a Tamásnak születteknek meg kell magukkal birkózni, hogy megláthassák a láthatatlant.


7

Úrnap alkonyata volt, és hason fekve, félig ájultan hevertem a tisztaszobánk földjén, előttem a képes kisbibliámmal. Néztem a régi fametszetet, a vérrel verejtékező Krisztust az olajfák hegyén, amint térdre borul a keserűségek kelyhe előtt, amit az Úr angyala nyújt eléje. Az áldozó nap besütött a zsalugáter résein, de én éreztem, hogy a kép fekete felhője terül szét a világ felett, trombitás angyalok szálldosnak benne, és recsegve, ropogva jön az ítélet északról, a Daru utca vége felől. Azt is tudtam, miért. Az utcabéli asszonyok trécseltek az ablak alatt, a füves árokparton, a legeltető kis libák és nyihározó gyerekek között, és ki sipítva, ki dünnyögve emlegette a rossz erkölcsöket és a világ bűneit.

- Majd meglátjátok, népek, hogy Isten hamarosan végét veti a világnak - szortyogja az öreg Dudásné.

- Tudja Isten - hallottam az édesanyám csöndes, nyugodt hangját -, nehéz az ő szándékain eligazodni.

A Daru utcában az édesanyám képviselte a szkepticizmust. Nem volt vallástalan, tiszteletben tartotta a tízparancsolatot is, az igét is, de a kenyérsütögető asszonynak különös gondolatai támadtak a magános hajnali órákban, mikor befűtötte a nagy kemencét, és belebámult sok sírástól meggyengült szemével a tűznyelvekbe, amik úgy lobogtak, mint az ágya fölött az olajnyomaton a tisztítótűz lángjai. S különös gondolatait szerette elmondani asszonytársainak, akik nemcsak a szenteket tisztelték, hanem a hazajáró lelkeket is, s hitték, hogy a keddi mosótól elfordul a Szűz Mária.

- Te már megint hitetlen vagy, Annus - szörnyedtek össze az asszonyok. - Azért annyi rajtatok az Isten verése.

Megint az anyám nyugodt hangja csengett.

- Lehet, azt tesz velünk, amit akar, s ember meg nem számoltathatja érte. De nem tudom, mért süllyesztette el a paksi búcsúsokat, akik még a kompon is a minden szentek létániáját imádkozták.

Akkoriban ilyen szenzációi voltak a népeknek. Már harmadik esztendeje múlt, hogy elnyelte szegényeket a Duna, mégis minden vasárnap fölkerültek.

- Úgy lehet, valami nagy bűnös volt köztük - vágott vissza a keresztanyám.

- Az s amiatt kellett a karonülő gyereknek is elveszni, ugye? Ma tik is voltatok a misén, én is. Nem vettétek észre, hogy a muzsikaszó a Hattyúbul egészen elnyomta az úrfölmutatási csengettyű szavát? Tegnap este óta muzsikáltatják magukat a városi urak. Éntőlem tehetik, de most már tik mondjátok meg, hogy mért nem ezekbe üt az istennyila az istenfélő paksi búcsúsok helyett?

Nehéz kérdés volt, nagy csatarászás lett belüle, az ég egyre sötétebb s az én szívem szorongása egyre fájóbb, mikor megcsikordult a Kalmár pap hangja.

- Asszonyok, melyik közületek a kis Móra gyerek anyja?

8

Kalmár pap azt a kérdést adta fel a szüleimnek, akarnak-e belőlem papot neveltetni? Ha kedvük van hozzá, úgy számítsanak, hogy őszre elvisz Kalocsára a jezsuitákhoz, s többet semmi gondjuk rám, azok elvégeztetik velem a deákiskolát, maguk közé vesznek, és emberré tesznek Isten dicsőségére és mindnyájunk lelki üdvösségére.

Az édesanyám kezet csókolt Kalmár papnak, de nem mert se igent, se nemet mondani magától. Apámnak kellett életem kis hintaját megtaszítani. Az apám is kétközben volt, tanácsot tartott a komákkal és szomszédokkal. A többség igennel voksolt, de Borbás keresztapám keresztbe vetette a lábát. Azzal érvelt, hogy ő még nem látott kövér jezsovitát, tehát azok gyenge koszton élhetnek, én pedig anélkül is elég hitványka testű vagyok. Sorsomat alighanem az döntötte el, hogy éppen akkor időzött városunkban Ürge Ignác, a híres kínai misszionárius, akit hosszú copfja miatt nagyutca hosszat elkísérgettünk. Gondolom, lazarista volt, de mink jezsuitának gondoltuk, s mivel a nagy szál embert a kisebbség is elég gömbölydednek találta, Borbás keresztapám is Kalocsára adta a szavazatát. Sőt, még a kocsit is megajánlotta, amin elszállítanak. Persze nem a maga kocsiját, hanem a kis Eszik szomszédét, mert annak volt egy kántor unokatestvére, s illő, hogy a rokonszakmák támogassák egymást.

A döntés Kalmár paphoz való viszonyomba nem hozott semmi változást. Énhozzám se volt barátságosabb, mint a többihez, de a vizsgán csak nekem adott kitűnőt hittanból. A bizonyítványomat nem is adta ide, azt mondta, el kell küldeni Kalocsára.

A nyári két hónap úgy telt el, mint máskor, csak az édesapám volt káromkodósabb, pedig nem is haragudott, és az édesanyám volt sírósabb, pedig most nem is égette le a peronoszpóra a szőlőt. Nekem eszembe se jutott Kalocsa, egész Szent István után való napig. Akkor megint eljött a házunkhoz Kalmár pap.

- A gyerek föl van véve - mutatott valami írást az édesanyámnak. - Holnaputánhoz egy hétre, limai Szent Róza napján megyünk. Addig te készítsd össze a fiad motyóját. Varrogass meg, foltozz össze mindent szépen, és örülj, hogy az Isten kegyelmibe vett benneteket.

Aztán engem húzott elő az édesanyám mögül.

- Ferkó - először szólított keresztnevemen -, te most eljössz velem.

Először Vakulya borbélyhoz vitt el.

- Kopaszítsa le ezt a bojnyik gyereket.

Aztán Steiner doktor úrhoz állítottunk be, szemben a paplakkal. Egészségi bizonyítványért. Ezért is ő fizette ki a húsz krajcárt.

- Most aztán foglald magad jóba, ne csapdáskodj többet, imádkozz sokat, hogy az Istennek kedvébe légy. Holnaputánhoz egy hétre reggel hatkor ott leszek nálatok, legyen ott a kocsi is. Isten hírivel!

Amennyire tőlem telt, szót fogadtam. Nem mentem többet rosszalkodni a pajtásaimhoz, csak feküdtem a szalmásistállóban, ölelgettem a Szana kutyánk nyakát és sírtam. Akkor is sírtam, mikor ennem kellett volna, és az imádságot is mindig elpityeregtem.

A Daru utcában nem értettünk az édeskedéshez, az anya csak addig csókolgatta a gyerekét, míg karon ült, azután csak akkor, ha haldoklott, difteritiszben vagy kanyaróban. Az utolsó este az anyám odatérdelt az ágyamhoz, és megcsókolta a kezemet a sötétben.

- Isten szolgája leszel, Fercsikém - súgta, és éreztem, ahogy csurog a könnye a kezemre.

A fülemre húztam a kis dunnát, de azért hallottam a sírást a másik ágyból. Addig mondogattam a Miatyánkot, míg előbújt a bibliából a nagy fekete felhő, és elborított félelemmel. Egyszer fölriadtam arra, hogy Kalmár pap húzogatja rólam a dunnát.

- Gyere velem Istent keresni.

Nagy villámlás, mennydörgés volt. Az apám kiment körülnézni, és hallottam a szavát, amikor bejött.

- Ez lecsapott valahol.

Aztán jól elaludtam. Mire anyám fölkeltett, kis Eszik szomszéd már az ablak alatt pálinkázgatott édesapámmal.

Elharangozták az ötöt, elverte az óra a hatot, a hetet, a nyolcat.

- Szaladj el, kisfiam, a tisztelendőért - jött be az édesanyám a kisajtóból. - Úgy látszik, megfelejtett.

9

Kutya nem ugatott, cseléd meg nem állított, ahogy beléptem a komor paplak záratlan kapuján. Csak a tornác könyöklőjéről röppent el egy tollászkodó fehér galamb.

Azon az ajtón léptem be, amelyiket nyitva találtam.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kalmár pap ott feküdt a festetlen nyoszolyán, de nem mondott "mindörökkön"-t. Pedig a szeme nyitva volt, és a küszöbről is láttam, hogy rám néz.

- Tisztelendő úr! Tisztelendő úr! - kétszer is szólítottam a szoba közepéről. Hogy nem felelt, közelebb bátorkodtam. A jobb keze végig volt nyújtva a tarka dunnán, abban olvasó volt, a bal keze lelógott.

- Tisztelendő úr! - fogtam meg ezt a kezét, s akkor tudtam meg, hogy halott embert keltegetek.

Nem sikoltottam el magam, pedig először láttam ilyen közelről halottat. De nem éreztem többet a fejem fölött a sötét felhőt, hanem azt igen, hogy a halottak senkit se bántanak. Megcsókoltam a kezét, mint nagypénteken az úr koporsóban nyugvó Krisztusáét, de az ő keze még nem volt olyan hideg. Ezért közelebbről is meg mertem nézni az arcát.

Sokkal-sokkal szebb volt, mint az élőé. Nem penész-zöld, hanem márványfehér, és mosolygott, mosolygott! Nemcsak az én fantáziás gyerekszemem látta úgy, hanem a Steiner doktor úr orvosszeme is, akiért átmentem a szomszédba.

Kalmár pap megtalálta az Istent.


10

Én még keresem. Néha fiúi bizalommal, néha hitetlen keserűséggel. Van, mikor érzem, hogy fogja a kezem, máskor a csillagokig kapaszkodva is csak az ürességet érem el.

Szeretném, ha úgy szeretne, hogy én is azzal a mosolygással találnám meg, amivel Kalmár pap.

MÓRA FERENC

CONFITEOR...

Gyónok a mindenható Istennek és neked, lelkiatyám, Isten helyett...

*

Atyám, emlékszik még az első találkozásunkra, most negyven esztendeje? Van még egy-két ember, aki tud rólam abból az időből. Úgy mondják, nagyon piros szájú kisfiú voltam. De hát ezek nem valami különös ismertetőjelek, a különös ismertetőjelem az volt, hogy nagyon féltem öntől, erről talán ma is rám fog ismerni. Hetvenhárman jártunk az első gimnáziumba, hetvenhárom forró kis szív ficánkolt az ön erős, fehér markában, amelynek akkor is kemény volt a fogása, mikor cirógatott, azaz, hogy egy kis szív sohasem ficánkolt, mindig ijedten pihegett, mint a foglyul esett verébfiókáé: az enyém. Pedig az ön tenyere, atyám, engem akkor is puhán cirógatott, mikor büntetni akart. Hetvenhármunk közül egymagamat. Miért? Hiszen voltak ott otkolonba fürdetett, selyeminges úrigyerekek is, akiknek finom úri arca csak úgy kínálta magát a simogató tenyérnek. Én kócos kis paraszt voltam, nemigen fogta a hajamat a törött fogú fésű, és csak vasárnap ért rá édesanyám lavórból mosdatni, hétköznap magam mosakodtam, csak úgy szájból. Mért éppen az én gubancos fejemre simult az ön felszentelt tenyere puhán és melegen, és mért mindig akkor szorult össze legjobban az én ijedt szívem?

*

Stross Száminak köszönhetem azt, hogy ön személy szerint kiválasztott engem a nyájból, atyám. Addig csak egy voltam a hetvenhárom közül, attól fogva ön rám ütötte a kiválasztottság bélyegét.

Számi szomszédunk volt a Daru utcában, és szenvedélyesen szerette a füstölt kolbászt, valószínűleg azért, mert hite törvényei szerint az neki tilalmas dolog volt. Én a könyvet szerettem szenvedélyesen, de ősi kastélyunk híjával volt a családi könyvtárnak, csak az adókönyvecske tartózkodott a tükör mögött és a szentírás az elérhetetlen magasban a gerendán. De a kölcsönös segítség mint természeti törvény és társadalmi jelenség, érvényes volt a Daru utcában is. Én a padlásunk szelelőlyukán füstölt kolbászokat hajigáltam át a velem barátsági szerződésben álló szomszédnak, ő pedig a kapunk alatt lelki táplálékot csempészett a folyókánkba. Egyszer Ponson du Terrailt, máskor Jókait, Victor Hugót és egyéb klasszikusokat is, akiknek nem szolgált úgy a szerencse, mint a nevezett auktoroknak, ennélfogva teljesen kikoptak a világi forgalomból. De a tökéletes mű mindig túléli mesterét, és ha elfelejtettem is már, ki írta A disznóvá vált regálebérlő-t, álmomban még most is kiver olykor a verejték, mikor megjelenik előttem ez a fába metszett pénzügyi kapacitás.

Isten a tanúm, atyám, hogy a műélvezet után a szerencsétlenül járt regálebérlőt én újra visszaadtam a folyókába, és máig is azt hiszem, hogy Számi megtalálta és elvitte onnan. De Számi két évvel öregebb volt, mint én, és világi dolgokban különösen is jobban fogott az esze, mint az enyém, ennélfogva nem riadt vissza a terror eszközeitől sem. Kijelentette, hogy ha a könyvet vissza nem adom, akkor agyonvág engem. Nem egyéni bosszúból, hanem muszájból, mert a könyv nem az övé volt, hanem az unokatestvéréé, a Blau Vilié, az pedig őt vágja agyon, ha vissza nem kapja jogos tulajdonát.

Nekem az agyonvágások ellen nem lett volna elvi kifogásom, ha a sorrendet meg lehetett volna változtatni, így azonban dermedten néztem Számira, mint a Koplaló Mátyás, vagy a Három veres ördög című regényben a gályarab menyasszonya az éjféli órán kísértő páncélos lovagra.

Kortársam szíve megesett rajtam.

- Adjál tíz krajcárt, azon én majd megveszem a könyvet a históriaárulónál.

- Nincsen énnekem tíz krajcárom - fogództam meg a kapufélfában, és abban a pillanatban tanultam meg az egész életre, mi az a szegénység.

- No, nem baj - veregette meg a vállamat a jólelkű nagyhatalom, aki az erkölcsi világrendet képviselte a folyóka partján -, ha adsz egy szál kolbászt, akkor én rábeszélem Vilit, hogy ne adjon föl Trungel tisztelendő úrnak.

Azóta sokat hallottam én arról, hogy a diplomáciai szolgálat milyen sokba kerül, de nem hiszem, hogy a világtörténelem ismerne diplomáciát, amely annyi áldozatba került volna, mint a szóban forgó. Az édesapám minden héten agyonvert egy macskát a ház körül, és egyre megközelíthetetlenebb helyre akasztotta a kolbászos rudat. A vége mégis az lett, hogy az utolsó szál kolbász is elveszett a rúdról, és egyszer ön azt mondotta nekem, atyám, hittanóra után.

- Gyere csak be, te kisfiú, a múzeumba.

A hosszú, fehér folyosó végében volt egy komor ajtó, fölötte egy fekete deszka ezzel a felírással: Museum. Mindenféle réveteg hírek jártak róla, hogy mik vannak itt, de biztosat senki se tudott. Akit oda beinvitáltak, az sohase ért rá körülnézni, illetve minden megfigyelőképessége testének ama leggömbölydedebb részére koncentrálódott, amely méterrúddal méretett fel.

Engem is cserbenhagyott a megfigyelőképességem, amikor magába nyelt a kínok és fogak csikorgatásának helye. Keringett velem a kis sötét zug, mint a forgó komédia a vásárban, csak középen a keskeny zöld asztal állott mozdulatlan, és izzott rajta a piros méterrúd, mint mikor ráfot tüzesít a kovács.

Akkor először tette ön az állam alá a kezét, atyám. Az én állam reszketett, és az ön tenyere lágyan szorította meg.

- Nézz rám.

Fölnéztem. Két ragyogó szem mélyedt az elködösödött szemembe.

- Hazudni sohasem szabad. Tudod?

- Tudom.

- Hát igaz?

- Igaz - hunytam be a szememet.

És kérdezhetett volna tőlem akármit, atyám, mindent ráhagytam volna. A térdéig se értem önnek, aki az igazságot akarta.

- Na látod, Fercsike - veregette meg az arcomat. - Mindenkinek vissza kell adni, ami az övé. Érted?

- Értem.

- A Strausz gyerekeknek is, ugye? Vagy a Blau gyereknek.

- Igen.

- Hát ne mondhassa az a zsidó, hogy a keresztény megkárosította. Húsvét vasárnapjáig rendben legyen a dolog.

Aznap nagyszerda volt. Húsvét vasárnapján, ahogy a templomból kijönnek, ön odaintett magához.

- No? Ki van elégítve a zsidó?

- Igen.

- Megkapta a tíz krajcárt?

- Meg.

- Így már szeretlek. A jó Isten is szeret. Mert tudod, a jó Isten senkiét se engedi elvenni. Még a zsidóét se.

Ilyen különös antiszemitizmust tanultam én öntől, atyám, ezelőtt negyven esztendővel.

Attól fogva én lettem az ön kegyence, atyám. Hetvenhármunk közül mindig nekem magyarázott, ha az ördög tarisznyájával fenyegette az osztályt, engem mindig kikímélt belőle, hittanórán engem tett meg vigyázónak, és a fehér mellényét is énvelem vitette haza a szabótól, ami nagyobb méltóság volt akkor nekem, mintha a király után kellett volna hurcolnom a Szent István palástját.

- Fercsike - kérdezte tőlem egyszer hittanórán -, tudod te a minisztrációt?

Hogyne tudtam volna. Még akkor magyarul se igen tudtam olvasni, mikor már kívülről tudtam az egész latin szövegét a minisztrációnak. Azt is, ami a pap dolga, azt is, ami a minisztráns kötelessége. Az apámtól tanultam tán még a bölcsőmben, ő meg az apjától. Az volt neki minden tanultsága.

- No hadd hallom.

- Introibo ad altare Dei - kezdtem bele a hadarásba.

- Derék dolog. Holnaptól kezdve te leszel a minisztránsom.

Álmatlan éjszaka után nagyon sápadtan mentem másnap reggel a sekrestyébe. Csukladozott a térdem, mikor megemeltem a misekönyvet, s akkorát rántottam a misehirdető falicsengőn, hogy még akkor is szólt, mikor az oltár előtt térdelve már a confiteor-t mondták.

De ön, atyám, azért nem nézett rám haragosan, csak értetlenül csóválta a fejét ügyefogyottságom egymásba fonódó láncszemein. Az úrfelmutatási ezüstcsengő az oltár mögé lendült a kezemből, az ampolnát, amelyből vizet kellett volna öntenem az ön ujjaira, rátettem a lépcső kövére, és a hívek bosszúsan riadtak fel ájtatosságukból a homályos padokban. Soha ilyen botrány még a mi öregtemplomunkban nem történt.

Se holt, se eleven nem voltam, mire a mise véget ért, és szerettem volna kiszaladni a világból. De ön, atyám, nem vette le rólam szomorú tekintetét, míg levetette a stólát és miseinget, és halkan rám szólt:

- Várj meg.

Aztán megfogta a kezem, kivezetett az üres templomba, és megállt velem a szószék alatt, ahová legjobban odatűzött a nap. Az istenszem szigorúan nézett le rám az aranysugaras háromszögből, és Szent Mihály arkangyal lángoló pallossal írta a szószék fehér falára, a lebukó sátán fölé a diadalmas kérdést: Quis, ut Deus![2]

- Mi bajod neked, fiam? - próbálta ön felemelni lehorgasztott fejemet.

- Félek.

- A jó Isten színe előtt? Mitől félsz? Mondd meg!

- Csak félek.

- Hát a jó Isten majd megbocsát. Holnap reggel megint te minisztrálsz.

De nem minisztráltam. Otthon odaálltam a katlanhoz, amin az ebédünk főtt, és amíg édesanyám megterített, először vettem hasznát életemben a klasszikus műveltségnek. Teleszedtem kis markomat eleven parázzsal, és úgy fölhólyagosítottam a tenyeremet, hogy Mucius Scaevola énhozzám képest csak kókler volt. Egy álló hétig kanalat se tudtam fogni, nemhogy Isten szolgálatára alkalmas lettem volna.

Azalatt ön, atyám, megfeledkezett rólam, és én soha többet nem minisztráltam az életben.

*

Ahogy növekedtem, úgy nőtt irántam az ön atyai szeretete. Imádságokat tanultam öntől, amiket soha nem fogok elfelejteni, és szentképeket kaptam, amiket az unokámra fogok hagyni. Mindig az ön gyónója voltam és esztendővégi gyónáskor, amikor ön kirótta rám a penitenciát, és kioldotta lelkemet a bűnök kötelékeiből, mindig újra kötötte rajta a szeretet csomóját.

- Előre megmondom neked, édes fiam, hogy a tanári kar most is neked juttatta a legnagyobb jutalomdíjat, és hidd el, hogy a jó Isten sohase veszi le rólad a szemét.

Soha senki olyan könnyes szemmel nem csókolta meg az áldó stóla végét, és soha senki olyan halálos sápadtan nem kelt fel térdeléséből, mint én, mikor ön közbenjárt értem az Istennél:

- Absolvo Te...[3]

*

Harminckét esztendeje annak, atyám, hogy utoljára láttuk egymást. Én akkor hatodikos gimnazista deák voltam, és valami törvényen kívüli állapotot élveztem az iskola falai közt. Éveken keresztül soha engem professzoraim fel nem hívtak felelni, egészen becsületemre bízták az összes tudományokat, s ezért morajlott át a megdöbbenés az egész osztályon, amikor ön egyszer kiszólított felelni.

- A megszentelő malasztról beszéljen!

Atyám, ma már nem tudnék a megszentelő malasztról beszélni, mert Egélytan volt a hittankönyvünknek a címe, és ha Danténak abból kellett volna egély-t tanulni, akkor bizonyosan konstruált volna még egy kínzószerszámot a pokolban olyan tankönyvírók részére, akik nem tudtak magyarul írni a magyar gyermekeknek.

De akkor olyan folyékonyan beszéltem a megszentelő malasztról, atyám, hogy önnek mosoly ragyogott az arcán, és az szinte megszentelt engem a kopott katedráról.

A mosoly a következő hittanórán is ott sütött még az ön arcán, míg az osztálykönyvbe beírta az apró, metszett betűit, de valami különös kedves hamiskodás bujkált benne.

- Most Cézárt fogunk, fiúk - kacsintott bozontos szemöldökei alól az osztályra, és megint engem hívott föl felelni.

Hat egymás után következő órán tett ön próbára, atyám, és mikor a hatodik próbát is megúsztam, akkor lejött a katedráról, és odaállt elébem, az első pad elé. Az arca sápadt volt, és a szeméből kibuggyant a könny.

- Édes gyerekeim, ma engem utoljára láttatok magatok közt. Az Úristen más munkakört rendelt, mint ahol eddig szolgáltam. Itthagyom a szülővárosomat, messzire megyek innét plébánosnak, de mindnyájatok emlékét elviszem a szívem sublótjába zárva.

Amit azután mondott még, az már csak nekem szólt, s azt én ma is sokkal jobban tudom még, mint az egélytant. Az volt az értelme, hogy a jó Isten soha se veszi le rólam a szemét, tud mindent, és kinek-kinek megfizet érdeme szerint.

*

Atyám, aki harminckét esztendeje gyóntatott engem utoljára, most, amikor roskatag testtel aranymiséjére készül, engedje meg, hogy magam is ősz fejjel, sokat próbált szívvel és megtépázott lélekkel, még egyszer odatérdeljek eléje.

Atyám, az én ifjúkori gyónásaim mind vétkesek voltak, mert valami hiányzott belőlük. Atyám, én sohase vallottam meg a legnagyobb vétkemet: azt, hogy én az Isten házában megloptam magát az Istent.

Akkor volt ez, atyám, amikor ön igazságot tett a museum-ban, amikor engem arra ítélt, hogy térítsem meg az okozott kárt. A tíz krajcárt.

Honnan vettem volna én annyi pénzt? Tíz krajcárért az én apámnak egész nap dolgozni kellett. Tíz krajcár futotta az egész napi kosztunkat. Ha az esti számvetésnél az édesanyám nem találta volna tíz krajcárját, egész éjszakáját átsírta volna. Tíz krajcárt én hazulról el nem vehettem volna, ha lett volna se.

Onnan vettem el, ahol nem kereste senki. Ahol számon nem tartotta senki. Ahol meg nem siratta senki. A Krisztus koporsójáról, a nagypénteki Jézus-csókoláskor. Az a szokás, tudja, atyám, hogy aki megcsókolja a festett Jézuska átszegezett lábát, az krajcárkát tesz a tányérkába. Én is tettem. Erre kaptam egy krajcárt az édesanyámtól. Csakhogy amikor azt odacsörrentettem a többihez, tízet kimarkoltam belőle. Volt köztük egy vadonatúj aranykrajcár is.

Atyám, tiszta lélekkel vallom az Isten előtt, hogy nem éreztem én akkor tolvajnak magamat. Más nem volt a templomban, csak az istenszem az élő mennyezeten és a halott Jézus a koporsóban, és ők mosolyogtak rám mind a ketten. Éreztem, hogy biztatnak és biztosítanak, és tudom, hogy Mihály arkangyal is felém bólintott a szószékről a sisakos fejével: csak bátran, kisfiú! Nem engem fenyegetett a pallossal, hanem az ördögöt.

A lelkiismeretem csak később ébredt föl, amikor már okosodtam. Amikor megtanultam, hogy senkiét se szabad elvenni, se az emberekét, se az Istenét, és hogy mindenkinek vissza kell adni a magáét. Ezért ijedtem én meg azon a minisztrálós napon az Isten házában, és ezért féltem én öntől, az Isten sáfárjától mindig, és ezért hajtottam le sápadtan a fejem, valahányszor ön jóságosan megbiztatott vele, hogy az Isten sohase veszi le rólam a szemét.

Még akkor nem volt miből visszafizetnem neki, amit elvettem tőle. Azóta, hogy ön az utolsó áldással elbocsátott, és többet nem láttuk egymást, azóta törlesztgetek.

Az egyetemre jártam Pesten, az első esztendőben, az első őszön, amikor kifizettem a leckepénzt, és csak négy krajcárom maradt az otthon kikapott jussból. Ebédre kevés, de vacsorára elég. Csak előbb egy kis ingyen meleget szedtem magamba. A Rókus kórház konyhájának nyitva voltak az ablakai, és tódult ki az októberi hideg esőbe a forró gőz. Jó volt ott oldalogni nagyon, míg meg nem állított egy világtalan, borzas, öreg koldus.

- A Krisztus irgalmára, a Krisztus irgalmára...

Nem mondott mást, és nem is kellett mást mondani. Olyan sápadt volt az arca, mint a halott Krisztusé.

Akkor törlesztettem le a tíz krajcárból négyet. És még nagyobbakat szippantottam a konyhagőzből, mert hála Istennek, nemcsak meleg volt az, hanem ételszagú is.

Négy esztendővel később, a Gyöngytyúk utcában laktam. Olyan szobában, aminek nem volt ablaka. Nappal is égetni kellett a faggyúgyertyát, mikor telt rá. Mikor nem telt, akkor megkértem a kvártélyadómat, az öreg handlét, hogy nyitva hagyhassam az ajtót addig, míg felöltözöm. Jó ember volt, megengedte, s mivel írástudó ember is volt, olyankor valami talmudtörténetet is elhadart az Isten irgalmáról.

Egyszer nagy jajgatásra értem haza. Az öreg zsidóné jajgatott. Halotti mécsest kellett volna gyújtani valami iafiáért, de ünnep is volt, pénze se volt, az öreg handlé meg úton volt valahol.

- Nem baj, jó asszony, elintézek én mindent - cirógattam meg az anyót, aztán fogtam a konyhán egy poharat, szaladtam vele a Vas utcán a boltba, és mérettem bele három krajcárért olajat, és úgy fényeskedett zsidóéknál az örök világosság, hogy maga az Izrafil angyal se találhatott benne hibát.

Az a három krajcár is utolsó három krajcárom volt. De még milyen három krajcár! Ha én azon gyertyát vettem volna, gyertyafogytáig okvetlen megírtam volna egy tragédiát az Anjouk korából, azzal megnyertem volna az Akadémián a Teleki-díjat, és most nem negyedmagammal díszítenék egy lapot a Pintér Jenő barátom képes irodalomtörténetében, hanem egy oldal jutna egymagamnak!

A nyolcadik krajcárt már sokkal nehezebb volt letörlesztenem. Négy napig haldoklott az édesapám, és hiába ültem az ágya mellett, nem ismert rám. Fizettethet-e ennél irgalmatlanabbul az Úristen?

Fizettethet. Az édesanyám hívott a halálos ágyához, de engem nem eresztett a gályapadom, a tintatengerem. Az utolsó szava is az volt: nem láthattam meg még egyszer az én kisfiam! Csak a temetésére értem oda, és akkorra ott is őszbe csavarodott a hajam, ahol addig fekete volt. S úgy éreztem a koporsó mellett, hogy ezzel le van törlesztve a kilencedik krajcár.

Főtisztelendő Atyám, már csak egy krajcárjával vagyok adósa a jó Istennek, de tudom, hogy az az aranykrajcár. Egyedülvaló, tiszta, fényes, egy leheletnyi szennye a világnak nem tapad hozzá. Minden útravalóm az már nekem erre az életre, s mostanában sokat érzem, hogy vissza akarja tőlem kívánni az Úr. Tegnap odatérdeltem elé az erdei ösvény szélén, édes illatú vadvirágokat és hitetlen keserű szívemet tettem a lábához, úgy kértem, hogy ezt az egyet hagyja nálam addig, míg elviszem magammal a nagy számonkérésre. Atyám, szent és áldott öreg szolgája az Úrnak, aki nem vette le rólam a szemét a félegyházi öregtemplom óta, segítsen nekem, a gyámoltalan ősz kisfiúnak! Oldozzon fel és takarja be fejemet az irgalom aranystólájával:

- Absolvo Te...