Móra Ferenc
Mindenki Jánoskája
I. Furcsa faluk
Olyan Péter-Pál napját rég nem látott se Cirák, se Nyirák, mint amelyiken ez a történet kezdődik. Megmutatta annak már a hajnala is, hogy valami zenebonás lesz az estéje.
A ciráki bíróné azt álmodta virradóra, hogy a nyiráki bíróné kendermagos tyúkja elkukorékolta magát. (Holott tudnivaló, hogy Nyirákon még a kakasok se tudnak kukorékolni, nemhogy a tyúkok tudnának.)
A nyiráki bíróné meg azt álmodta, hogy a ciráki bíróné kölcsönkérte a sütőlapátját. (De hiszen csak azt próbálja meg! Ámbátor - magunk közt szólva - az se lenne csuda, ha azok az ínséges cirákiak még sütőlapátért is a szomszédba szaladnának.)
A Bezzegék Pista fia olyan sáskát fogott a csordakút oszlopfáján, hogy azt csak valami rossz föld teremhette. Jótét lélek még látni is iszonyodott: fele teste fekete volt, fele teste sárga. Nem jelenthet az semmi jót, emberek! Még szerencse, hogy a gyerek fölérte ésszel, mit kell vele csinálni: áthajította Nyirákra!
- Eredj haza, förtelmes féreg!
Duzzogék Sárikája beleejtette a halbicskáját a Reszege patakba. Hiszen, ha csak beleejtette volna! De ki is horgászta az esernyőjével, s csak mikor kihúzta, akkor vette észre, hogy nem is halbicska az, hanem valóságos rozsdás budlibicska. Olyan, amilyennel a cirákiak egyszer meg akarták szelni a holdvilágot, mert sajtnak nézték.
Egyszerre csak olyan idő kerekedett Cirák felől, hogy beleiszonyodott minden teremtett lélek.
- Minden rossz Cirák felől jön! - régi közmondás az Nyirákon. - Lám, még az isten haragja is onnan támad.
Jeges tarajú fekete felhők nyargaltak az égen. Ordító szélvész kergette őket villámostorral. A fák ijedten hajtogatták a koronájukat. Az ért vetések aranyabrosza úgy hullámzott, mintha valami haragos óriás keze rángatná.
- Boldog isten, mindnyájan elveszünk! - sikoltott bele az emberek félelme az egek haragjába.
A Fütyü cigány mindjárt a fejibe is húzott egy rézüstöt. Ő bizony nem akarja látni, hogy vesz el a világ.
Nagy mester volt ez a Fütyü cigány világéletében. Akkora lyukak voltak azon a rézkondéron, mint egy pápaszem. S csakugyan ő vette észre legelőször, hogy tisztul az ég Nyirák felől. Vetett is örömében olyan bukfencet, hogy kitelt volna belőle három. Csak azután jutott eszébe elkeseredni.
- Ejnye, de serettem vóna pedig eccser megérni, hogy a zsén vetésemet is lekasáta vóna a jég! (Soha semmi nemzetsége el nem vetett egy zabszemet se.)
Nyirák felől csakugyan szakadoztak a fellegek, s alig sírtak egy-két kövér cseppet, máris a szivárvány égő szalagja lobogott rajtuk.
- Lám, ilyenek ezek a nyirákiak! - nevettek Cirákon. - Elijed ezektől még a jégeső is!
Mert bizony ilyen fából van faragva az ember. Mikor az isten ostora csattog: imádkozik; mikor a nap kisüt: nevet.
Lám, maga a jó isten is elmosolyodott, s megesett a szíve a sok ijedt emberen, a sírásra görbült gyerekszájacskákon, a dermedten gubbaszkodó égi madarakon, a lehajtott fejű virágokon. Áldott jobbjával megfogta a jégeső fekete szárnyát, s felsütötte a nap aranytányérkáját:
- Eredj, vidámítsd fel az én szeretteimet.
No, azok bizony könnyen megvidámodtak. A virágok egyszeribe fölemelték a fejecskéjüket, s nagy jókedvükben szinte ágaskodtak. Tarkállott a mező Ciráktól Nyirákig, mint valami cifra irhás suba.
Napáldozat táján mind a két falu népe odakint nyüzsgött a Reszege partján. Az egyik parton Cirák, a másikon Nyirák. A Reszege vize, ahogy aranyport szitált rá az alkonyat, úgy választotta el őket egymástól, mint valami aranypántlika. A fölötte táncoló szitakötők pödörgethették bajuszkájukat a csendes tükrében. Csak olyankor loccsant egy-egy vidámat, mikor a ciráki gyerekekre ráhujjantottak a nyirákiak:
- Ákom-bákom-rákom: van szabó Cirákon!
Nem is lehetett ezt a gonosz versikét nevetés nélkül megállni annak, aki értette. Azt kellett abból érteni, hogy egyszer a cirákiak rákot fogtak a Reszegében, s mivel olyan nagy ollója volt neki, beadták szabóinasnak Keszeg mesterhez.
Csupa szerencse, hogy a nyirákiak meg egyszer valami tévelygő szamárcsikóra akadtak a füzesben. Úgy fújta az iá-t könyv nélkül, hogy némelyik gyerek könyvből se tudja olyan szépen. Neki is örültek a nyirákiak, s egyszeribe befogták diáknak. Ki is taníttatták volna, ha a csacsika bele nem unt volna az ábécébe, és itt nem hagyta volna ezt a tudományos világot.
Azóta a ciráki szabóra a nyiráki diák a felelet:
- Híres falu Nyirák: vagyon benne diák!
Se szeri, se száma annak a sok bolondságnak, amit ez a két falu ráköltött egymásra. Könyvet lehetne abból írni, de nagyot, mikor az öregek is így nyájaskodnak egymással a Reszege vizén keresztül. Hiszen majd el is jön az ideje annak is, hanem Péter-Pál napja igazán nem arra való. Ilyenkor csak a pitypalattyok feleselgetnek egymással. Azok is csak azért, mert nem tudják mire vélni azt a nagy kaszapengést, amitől csak úgy hangzik a két falu. Bizony elmenne szegénykéknek a nótázó kedvük, ha tudnák, hogy mit jelent az a nagy kaszakalapálás.
Azt jelenti, hogy holnap hajnalban kezdődik az aratás. Arra élesíti a szántóvető ember a világ egyetlen áldott fegyverét: a kaszát.
Azért hajtja le olyan alázatosan zizegő kalászát a búza, mintha csak kínálná magát a vetések közt járkáló embereknek:
- Nesztek az új kenyér!
- Ránk tekintett az idén az Úr - mondja háládatosan az öregbíró, s levett kalappal tekint föl a tiszta kék magasba, ahonnan száll az áldás. S ahova száll az övével együtt száz meg száz lélek fohásza, pitypalattyok verése, kalászok zizegése, patak csörgése, méhek döngése, menták illata, pipacsok lélegzése. S a tiszta kék magasban bizonyosan van valaki, aki számon vesz mindent: pitypalattyok szavát, virágok leheletét, emberek fohászát, cirákiakét, nyirákiakét egyformán.
Fütyü cigány nem az ég felé néz, hanem a nyárfás felé:
- De hisen nemcsak azs Úr nézsett ránk, hanem azs uraság is. Ahun bicseg a hajdúja, hogy kapná el a forgósél!
De bizony a forgószél csak Fütyüt kapta el. Belebújt a Reszege nádjába, mint a csík az iszapba. Nem szeretett hajdúval találkozni, ő tudja, miért. Csak a füstös feje vigyorgott elő a sásliliomok közül, mint valami nagy gyékénybuzogány.
A többiek jókedvét mintha ollóval vágták volna el. Olyan ijedelem fogta el a két falu népét, mint amilyen a kalitkában ugrándozó madáré, mikor fölkapaszkodik hozzá a macska. Még a gyerekek is úgy szétszaladtak, mint a meghajított varjúsereg, ahány, annyifelé.
Igaz, hogy nem is volt valami szívvidámító figura az urasági hajdú. Mord képű égimeszelő, akitől elsavanyodott az ember, ha ránézett.
Ő ugyan rá nem nézett senkire, csak lógatta a fejét, mintha nehezellené.
- Jó estét, Vendel! - köszöntötték a cirákiak.
- Egyétek meg, ha jó - fanyalgott kedvetlenül, aztán az egyik lábát átlódította a Reszegén. A másikat az innenső parton hagyta, így aztán egyszerre Cirákon is volt, Nyirákon is.
- No, mi a baj? Török-e, tatár-e? - kérdezték tőle a bátrabbak.
- Rosszabb ez annál is - morgott Vendel, vizsgálgatván ábrázatát a Reszege tükrében. - Elveszett a mátyás.
- Micsoda mátyás? - tátogatta a száját a két falu.
- Ejnye, no - mordult rá a vén hajdú a vízben levő képmására -, hát a beszélő madár! Nyilván az is megunta már nálunk az életét.
A képmás haragosan nézett vissza, s a hajdú észrevette, hogy többet mondott az elégnél. Büntetésül rásimogatta a szájára lombos bajuszát, mint valami lakatot.
Az emberek azonban nagyot lélegzettek. No, erről ők nem tehetnek. Most már meg mertek szólalni is.
- Nemcsak egy mátyásmadár van a világon. Majd hoznak helyette másikat a madarászok az őszön.
De nagy ész, szét ne pattanjon bele a fejetek! - beszélt a hajdú a vízbe. - Ilyen mátyás éppen csak egy volt. Ez volt valamikor az úrfinak a legkedvesebb játszópajtása.
Az öreg hajdú elhallgatott, s meg se szólalt addig, míg egy öreg könny bele nem pottyant a szeméből a vízbe. Az emberek lelkén is átsuhant egy bársonyruhás, sápadt fiúcska képe, aki egy tarka madárral a vállán, bánatosan nézett kifelé egy nagy, szomorú házból.
- Elment szegény madár a kis gazdája után! - sóhajtotta Magó Mártonné, törölgetve a szemét az ünneplő kötője sarkával.
- No, ha elment, hozzátok vissza! - kapta föl a fejét a hajdú. - Az uraság se kíván egyebet, csak hogy a madarat mindenáron előkerítsétek. Bizonyosan a Makkos-erdőbe vette be magát. Harmadkakasszóra ott legyen minden épkézláb ember, mert aki ott nem lesz, annak Harkabusz uram mond szép jó reggelt.
A hajdú aztán hasznos munkát kívánt, és hazafelé fordította a szekérrudat. A Thurán-kastély felé, melynek gömbölyű teteje úgy rajzolódott bele a nyárfák fölött a piros alkonyati égbe, mint valami ökölbe fogott, haragos kéz.
Zúghattok már, arany vetések, szólhattok már, pitypalattyok: nem lesz itt holnap aratás! Akárhogy csikorogtatjátok a fogatokat, szegény szántóvetők: az uraság madara előbb való, mint a ti kenyeretek.
Bizony senkinek se volt kedve nevetni, mikor Fütyü előbújt a nádból, és elkeseredve vágta földhöz a karimátlan kalapját:
