HETEDIK FEJEZET
Alkonyatkor érkezett meg.
Nagy, hallgató erdő mellett volt a munkástábor, szűk völgyben, amelynek két oldalán, mint egymásra rontani kész óriások, meggörbült, púpos háttal álltak a magas hegyek. Lábukon iromba sebekként látszottak ki a vörös sziklák, megtépve a robbantásoktól, amelyek tágítani akarták a helyet a jövendő vasút számára. Nemrég itt még nem volt más zaj, mint amit az óvatos lábú vadak vertek, a száraz targallyakon lépkedve, vagy a tavalyi avar barna levelein, s a patak szakadatlan fecsegése a gömbölyűre koptatott kavicsokkal, a meder alján, ahova tán egy ezer esztendő előtti felhőszakadás sodorta őket, hegyes sziklatörmelékként. A nyárelő harsogó pompája és vérbő, termékenységet ígérő gazdagsága tette széppé a tájat, de nem volt itt senki, aki csak egy pillantást vesztegetett volna a természet pazarló kézzel szétszórt kincseire... Az ember a két hegy hatalma alá, a völgy gazdagságába, rikító ellentétként csak nyomorult kiszolgáltatottságát, született szolgaságát és szánandó szegénységét hozta el, amelyhez az erdei vad élete királyi sorsként hasonlítható csak.
A völgy bejáratánál, ott, ahol a kövér füvet s a nyers vegetáció szeszélyes virágpompáját már elborította a robbantások törmeléke, néhány deszkából összeütött, hosszú barakk állott. A munkások szállását nem ott ütötték fel, ahol a természet vigasztaló szépsége és isteni nyugalma tán önkénytelenül is derűt támasztott volna az emberi lélekben, de itt, ahol a civilizáció még csak rombolt, pusztított és kontárkodott. Bizonyos, hogy akik a barakkok helyét kijelölték, nem gondoltak effélét, de szimbolikus volt mégis cselekedetük s azt jelezte; a civilizáció, amelynek megtestesítője itt a vasút lesz majd, ezeknek a páriáknak áldásaiból csak port, hitvány szemetet, szolgai végzetet ad cserébe a természet nyersen elpusztított, ingyen való szépségei helyett.
így, estefelé azért nem volt a tábor oly vigasztalan látvány. A két homályban az ellentétek széjjelsimultak, a párás árnyak beborították és romantikussá tették szinte a deszkabódékat, amelyek előtt hatalmas tüzek lobogtak. Körülöttük megtelt a levegő a gyantás fenyőfa finom füstjével s az átlátszó fátyolként emelkedett a magasba a rózsaszín lángok közül, akár egy oltári áldozat. Zsírban pörkölődő hagyma, szalonna, parázs közt sülő krumpli illata vegyült el a vas, a szerszámok, a nyers kő, a párolgó olaj, kátrány és a barakkokból kiömlő emberi pára nehéz szagával. A tüzek körül hosszú, ferdén elnyújtózó árnyak lebegtek, hajladoztak nehézkesen: a vacsorához készülő emberek.
S a kép felett, ártatlanul, fehér fénnyel szikráztak a nagy szemű csillagok, a lassan sétáló, teleképű, betegesen sápadt holdvilág, amelynek kerek tányérját néha el-eltakarták a magasan járó fellegek.
- Kit keres?
Egy széles vállú, félig meztelen óriás toppant elébe. Megrettent tőle, pedig szelíden kérdezte és borostás, hetes szakállal borított arcán jóindulat ült.
- Kondor urat.
- 88 -
- Amoda leli, ni... A harmadik bódé az iroda. Ott, ahol a lámpás világít. Az a fehér fény, a karbid.
Elindult, sietve, hogy minél messzebb kerüljön ettől a félelmetes vadembertől.
- De vigyázzon, mert sok a buckós, nagy kő, jól a lába alá nézzen! - hallotta még a kubikos hangját.
Brandstein Juda tágra nyitott szemmel bámult körül s torkát a szívében érezte dobogni. A bokrok közt itt is, ott is, mozdulatlanul heverve rongycsomókat látott: embereket, akik tán megérezték az idegen szagot, akár a jószimatú vadak, mert jöttére felemelték fejüket és sovány, csontos arcuk mély gödréből világító szemmel nézték, mereven, de kíváncsiság nélkül.
A fehér fény hívogatón mutatta neki az utat. A külön épült bódé nyitott ajtaján és ablakán ömlött ki a sötét gyepre s olykor egy ide-oda járkáló ember árnya suhant keresztül rajta. Ez az árnyék elárulta Kondor úr egész testi mivoltát, mielőtt szemben állott volna vele. Az árny széles volt, tömzsi, szinte annyi csak, mintha egy hordót gurítanának ide-oda a szűk térségen, nagy gyorsasággal. Ahogy közelebb ért, beszédet is hallott. Magas, a vaskos árnyhoz sehogy se illő, éneklő, orrból szakadt hang volt.
- Csak maga ne törődjön avval - mondta -, végezze a dolgát. Az én hatáskörömbe ne avatkozzon bele, azt nem tűröm!
Juda arra gondolt, hogy nem a legjobbkor érkezik, Kondor úr haragszik valamiért.
Az ajtóban hirtelen megjelent egy ember, láthatóan felindult állapotban. Sapkáját, amit kezében tartott, fejébe csapta és nagy léptekkel az erdő felé indult.
Habozva tétovázott: bemenjen-e vagy várjon, de mire határozhatott volna, már a kövér árnyék is a küszöbön termett és Kondor úr utána kiáltott a távozónak:
- Itt én parancsolok és majd megmutatom, hogy az történik, amit én akarok. Az én pénzemről van szó...!
Megpillantotta az idegent és végigmérve, egészen szelíd hangon folytatta:
- Kegyed kicsoda? Mit keres itt?
- Kondor úr?
- Én vagyok. Mi tetszik?
- Brandstein Juda...
- Brandstein? Brandstein... Ahá, tudom... No, jöjjön csak beljebb. Hátrált a vendég előtt, aki arcát nem is látta még, mert árnyékban hagyta a
háta mögül sugárzó fénycsóva. De árnyéka után éppen ilyennek képzelte. Az alacsony, kövér testen, amelyet kissé meghajolt, térdben kifelé dűlő lábak tartottak, mintha az óriás has terhe alatt ferdültek volna el, vörös, széles ábrázatú fej ült. Nyaka hátul két vastag ráncban dudorodott ki a gallérra s tarkóját kemény, göndör hajszálak borították. Szélesnyergű, szájára hajló orrán aranykeretes csíptetőt viselt, de nem a csillogó üvegen keresztül, hanem fölötte nézett vendégére, nedves fényben égő, nagy barna szemével, amely különös módon mégis hidegnek tetszett. Mintha két kerek jégdarab ült volna a hátrahajló homlok alatt, a lombosra nőtt szemöldökök bozótja védelmében. Kabátját kigombolta, bársony mellényén hatalmas szürke medvék látszottak, s Brandstein Juda első gondolata az volt, hogy irigyelte ezt a divatos ruhadarabot. A mellény gomblyukain átfűzve széles aranylánc csüngött Kondor úr hasán, nagy lapos karikákból, szinte pánt módjára fogva átall a minden mozdulatánál megrengő hájtömeget.
Nem volt különösen bizalomgerjesztő látvány, de Brandstein Juda mégis, az első pillanatban vonzódott hozzá. A pénz varázsa sugárzott feléje róla, megmagyarázhatatlan módon s ő felfogta, mint egy érzékeny készülék az elektromosság rezgéseit, ezt a delejes vonzást.
- Hát maga az?
Leplezetlen kíváncsisággal vizsgálgatta, mint a kupecek szokták a vásárban a lovakat, közelebb lépett hozzá, szinte olyan mozdulattal, mintha a száját is szét akarná feszíteni, hogy megnézze, milyenek a fogai, aztán hirtelen vissza-ugrott és azt mondta:
- Üljön le.
Két szék volt a nyers deszkaszagú bódéban. Egyik a gyalulatlan asztal mellett, melyen jókora halom írás hevert, rendetlen összevisszaságban, meg csíkos vászonfedelű, piros vonalozású nagy könyvek, a másik a szoba közepén állott. Erre telepedett. Kalapját, mint aki nem barátkozott még meg ezzel az idegen szokással, ügyetlenül tartotta kezében s kényelmetlenül érezte, hogy fázik a feje. Már nem a széles karimájú, bársonyosan csillogó kalapot viselte, hanem egy zöldszalagos, kerek és divatos fejfödőt, amelynek szélét balfelől a kereskedő felgyűrte, jobbról pedig lesimította. Azt mondta: az uraságok most így szeretik. Vigyázni kellett, hogy ki ne gyűrje a formájából, ezért jobbfelől tartotta ujjai között.
- Hát maga az a Brandstein Juda, aki a kantint meg akarja csinálni?
- Én.
- Hm... Hát lehet róla beszélni.
Mintha most akarná igazán megfontolni a dolgot, nagy léptekkel fel s alá kezdett járni a bódéban. Párnás, rövid kezeit összekulcsolta hátul a derekán, hasa messze előre domborodott s a karbid éles fényében csillogott rajta a széles aranylánc. Nyitott szájjal lélegzett, hangosan, mint a kövér emberek, de Judát mégis inkább a hízott ludak nehéz, zsíros sípolására emlékeztette.
Később szivart vett elő. Nem tartotta tárcában, tán azért, hogy ne kelljen senkit megkínálni. Szinte lopva húzta ki, leharapta a végét, kiköpte az ajtó elé és rágyújtott.
- Mondom, beszélhetünk róla - folytatta ekkor, de már nagyon határozottan. - Megcsinálhatja a kantint, nem lesz rossz üzlet.
Utánanézett a szónak, aztán gyorsan kijavította:
- Nagyon jó üzlet lesz, Brandstein úr. Én kapok magától ezért háromezer koronát. Rendben?
- Háromezer? Há...
Türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe:
- Nálam alku nem létezik! Ha nem tetszik, ne beszéljünk róla. Tulajdonképpen nem is volna rá szükségem, hogy valakit ideengedjek, megcsinálhatnám a magam számlájára, de... így... szóval így kényelmesebb, bár veszítek rajta. Nem kis dolog, maga éppen olyan jól tudja, mint én, különben minek jött volna ide? Alkudozzunk? Mit garasoskodik? Annyit kereshet, amennyit akar, én nem szólok bele az üzletébe.
Nem akarta mondani, hogy nincs fölösleges háromezer koronája az üzlethez, amiből még nem látott egyebet, mint osztozkodó társat, pár rongyos parasztot és a kockázatot. Minek kell azt tudni Kondor úrnak, hogy ha meg akarja csinálni a kantint, egész mozgatható vagyonát bele kell ölnie. Ne tartsa őt Kondor valami kis senkinek. Ott van végső esetben Oziás bácsi, majd kirántja a gondból, akár tízezerrel is.
Bólintott hát.
- Ne mondja, hogy nehéz ember vagyok, Kondor úr. De akkor lesz egy-két kikötésem.
- Nekem is - mosolygott Kondor. - Kétezer előre és akkor csinálunk valami megállapodást írásban. Abba majd belevesszük, amit kell. Nnno.
Igen, egy nagystílű üzletember így dolgozik. Nem fecseg fölöslegesen, kimondja, amit akar, világosan. Ez a különbség például Kondor úr, meg Groszmann Oziás közt, aki egy régimódi zsidó és sóhajtozva, nyögve fog bele mindenbe.
- Nem árulok zsákbamacskát. Nézze, itt van a bérlista, láthatja, hány ember dolgozik nálam. Ha ügyes, ezek a parasztok nem visznek haza egy fityinget se, minden pénzüket elköltik magánál. Pálinka legyen, minél olcsóbb és minél több.
- Lesz. Bízza rám...
Nevetett. Értették egymást és Juda azt is tudta, milyen olcsó pálinkát mér majd a kantinban. Nem lesz panasza a parasztoknak.
- Ezek pálinkán élnek, nem kenyéren. Szombaton mind részeg akar lenni... Akkor aztán eladhat nekik, amit csak akar. Ért engem?
Bólintott. Hogyne. Világos itt minden. Már a nyelvén volt, hogy megmondja: milyen pálinkát akar divatba hozni, de aztán meggondolta. Nem tartozik Kondorra. Biztosan ő se árul el mindent, amit jó lenne tudni, a bérlistát is elkapta tőle, épp csak egy pillantást vethetett a legvégére, ott, ahol a sorszámok vannak, a többi rovatot széles tenyerével és karjával elkönyökölte.
Tett még néhány kérdést.
Zsebéből bőrfedelű jegyzőkönyvet vett elő, meg ezüstvégű ceruzát és ráncolt szemöldökkel jegyezte fel a számokat a munkásokról, s hogy mennyit fizetnek ki körülbelül egynek-egynek szombatonként.
- A környékből valók?
- Deehogy! Kondor úr legyintett.
- Mit képzel! Akkor nem lehetne bírni velük! Vannak máramarosiak, ungiak, de erről a vidékről egy se. Két napi járóföld a legközelebbi falu, ahonnét jöttek.
- Csak ennyit akartam tudni. Holnap jövök és hozom a pénzt. Szombatra megnyitom a kantint. De hely is kéne... Meg nekem valami bódé, mert magam akarok felügyelni az alkalmazottaimra.
így mondta, nem kis büszkeséggel a hangjában, hadd lássa Kondor, hogy nem valami szegényes bodega lesz az, hanem valóságos nagyüzem. Oziás bizonyosan fejét csóválta volna és meginti, hogy ne gőgösködjék, de mit ért az ilyesmihez egy öreg ember?
Kondor vállalt vont:
- Az nem egy probléma! Összeüttetünk valami bódét a holminak. Elintézi majd a mérnök, a költség pár korona lesz.
Megvakarta az állát, ujja alatt sercegett a kemény, növekvő szakáll, szája kinyílt és nyelve a fogai közt tapogatott:
- Ja, igaz - nyújtotta a szót -, mit is akarok mondani... A mérnökkel majd vigyázzon. Nem kell neki mindent tudni, vagy előtte csinálni a dolgokat. Izgága ember.
- Izgága? Hogyhogy izgága?
- Nagyon szívére veszi a parasztok ügyét. Olyan papos.
- Nem szocialista?
- Á! Azokkal lehet beszélni... De nem fontos. Majd én letöröm a szarvát. Addig meg vigyázunk rá.
Látszott, hogy visszagondol az előbbi veszekedésre, mert elöntötte a vér egész fejét, hátul a nyakán még a kidudorodó hurkák is pulykaszínűre váltak. Juda azt hitte: mindjárt megüti a guta. De Kondor úr erőt vett indulatán, pampogva szívott egyet a szivaron, sóhajtott és visszatért az üzletre.
- Mondok valamit, aminek hasznát veszi... Ezek a parasztok szeretik a harmonikát. Meg a cifra bicskákat... Ne csak ennivalót vásároljon, hanem ilyesmit is. Részletre megveszik... Majd aztán mi szombatonként levonjuk nekik.
- Köszönöm. Én is gondoltam erre.
- Hát akkor rendben is volnánk. Holnap várom, s ha megcsináljuk az írást, két nap alatt kész a bódéja. Úgy látom, Brandstein úr, mi nem veszünk össze egymással.
Nyújtotta kövér kezét, de tenyerét előbb hozzádörzsölte nadrágjához. Kondor úr izzadt s ezt röstellte. Már otthon, a posztó-kereskedésben megszokta, hogy óvakodjék nedves tenyérrel kezet fogni, mert látta néhányszor az undort az emberek arcán, ezért nyújtotta csak ujjai hegyét annak, akivel találkozott. Ez leereszkedő vonást kölcsönzött modorának.
Kikísérte Judát az ajtón, leballagott vele a domb aljáig. Az emberek alázatosan felálltak és úgy köszöntötték. Futó pillantást vetett a munkásokra, de még csak nem is biccentett feléjük, keresztülnézett rajtuk hideg, jéggolyó szemével, hadd érezzék: milyen hatalom vonul el köztük. A kubikusok külön tanyáztak, nem vegyültek össze a ruténekkel. Ott álltak taligáik, szarvukkal az ég felé fordítva egy mély vápában, ahol a legkövérebb a fű. Némán tettek-vettek, bográcsaik alatt lobogott a tűz, félmeztelen testtel, fejükön taslaszélű kalappal pihentek a munka után, olyan egyformán, mintha ez volna az egyenruhájuk. Őket Kondor úr kikerülte. Tartott tőlük, mert ezek más emberek voltak, kemények, összetartok, indulatosak. Legszívesebben egyet se látott volna közülük itt, de nélkülözhetetlenek a munkában, szakadásig dolgoznak, ha kell, nem úgy, mint a lágy és kicsit lomha rutének.
- Ezek nem lesznek a maga vevői... - mormogta Juda felé, megvetően intve. - Az a szerencse, hogy nem sokan vannak. Alföldi kubikusok...
A tábor szélén elváltak. Kondor úr visszafordult, Brandstein Juda pedig megkereste a szekeret az út szélén. Buxbaum Mojse aludt az ülésen, csuklójára csavart gyeplővel, a lovacskák pedig szuszogva, kínlódva harapdálták a vastagszálú füvet, szájukban csörgött a zabla.
- No, itt vagyok. Mojse felriadt.
- Megyünk, Brandstein Juda? No, mire végezte? Felkapaszkodott mellé, kezét összedörzsölte és aprókat bólogatott.
- Minden rendben van. Gyerünk Munkácsra. Ott alszunk, dolgom van holnap reggel. Majd beállunk a Három Rózsa udvarára, ott van istálló is. Magának lesz helye Rosenbaum Mendelnél. Jó emberek, én is náluk laktam.
Nekivágtak az estének.
Lassan, poroszkálva lépkedtek a lovacskák, előttük a holdfény hintette be az országút kanyargós csíkját s az csillogott, mint valami megfagyott patak. Nem volt körülöttük semmi zaj, az erdő zúgó neszelését elnyomta a kerekek egyforma nyikorgása, ahogy fordultak a kenetlen tengelyen. Juda hallgatott. Gondolatai egészen elfoglalták most. Fejében egy terv villant meg, még Kondor úrral való beszélgetése közben, ott a bódéban, azt hányta-vetette magában. Ha sikerül, csakugyan nagy üzlet lesz az erdei kantin, tán a legnagyobb, amit életében megcsinálhat. Lassan végiggondolta még egyszer, most már részleteit is, miközben a szekér rázta őket Munkács felé, s egyáltalán nem találta kivihetetlennek. Pénzkérdés, semmi egyéb, s most nem szabad sajnálni a pénzt.
- Alszik, Brandstein Juda? - kérdezte sokára Mojse s megrázta a karját.
- Dehogy...
- Úgy hallgat, mintha meghalt volna.
Nem is válaszolt neki, összeszorított szájjal nézett maga elé s egész teste megfeszült a rossz deszkaülésen, mint a ragadozóké, ha ugrani készülnek.
Nem vetett ügyet az úton átnyilalló őzekre. Akkor is csak előre bámult, ha falun haladtak át és a kerítetlen udvarokról kirohant rájuk egy-egy dühös eb, rekedt ugatással, kísérve őket sokáig, mardosva a kerékküllő felé, Munkácson szeretett volna lenni, minél előbb, ott ülni az öreg Oziással szemközt a piros plüss karosszékben és bizonyosnak lenni a pénz felől. Nincs vesztegetni való idő, Kondor úr nem várakozik, holnap fizetni kell... Legszívesebben elveszi a madzagostort Mojse kezéből és addig üti a két zörgőcsontú lovat, míg vágtatásra készteti őket.
így is beérkeztek azért, nem volt még tíz óra, mikor a Latorca vashídján átgurultak.
- Álljon be a Három Rózsába, Mojse - ugrott le fürgén -, aztán menjen csak Rosenbaum Mendelhez... Ott lakik mindjárt a második közben. Mondja, hogy én küldtem.
- Maga hová szalad, Brandstein Juda?
- Dolgom van.
Már porolta magát, s gyors léptekkel vágott át a téren.
Buxbaum egyedül maradt és csodálkozva nézett utána. Micsoda ember! Fejét csóválta és egy csendes csodálkozó hangot eresztett meg fogai közül. Régen nem merte már tegezni, úgy tisztelte, mint valami nagy rabbit, hiszen a maga szemével látta, hogy változott gazdag emberré. Ki tudja, micsoda hatalmas üzlet nyomában jár most is! Megcsapkodta a lovakat, sóhajtott és a csillagokra feltekintve azt kívánta, bárcsak feleannyi esze lenne reggelre neki is, mint ennek az ifjú Brandstein Judának van! De egy ilyen kis vörös zsidóval nem tesz csodát az Örökkévaló...
Juda szinte futva igyekezett Oziás háza felé, megrövidítve az utat a kanyargós kis közökben, amelyek furcsa útvesztőként bujdostak az épületek között, beletorkolltak egy-egy udvarba, aztán elvesztek valami roskatag kamra mögött, hogy idegen soha kikeveredni nem bírt volna belőlük. Függönytelen ablakokon látott be egy pillanatra, szobákba, amelyeknek mélyén a füstölgő petróleumlámpa sárga fénykörében együtt ült a család. Nagyszakállú férfiak, álmos szemű öregek, asszonyok és gyermekek, üres, vagy még tetézett tál mellett. Ezek békés estét töltenek...
Megzörgette a kaput, de csak a felvert csendet hallotta az udvarból felelni. Ököllel csapkodta a kilincset, s arra aztán kiszólt egy ijedt női hang:
- Van ott valaki?
- Brandstein Juda. Nyissa ki!
- Mindjárt...
A cseléd volt, megismerte a hangját, a szőke hajú kis tót cseléd. Lábát váltogatva várt, míg végre lépteket hallott, csoszogó, nehéz lépéseket. Maga Groszmann Oziás tartott a kapu felé.
- Ki van ott? - kérdezte türelmetlen és gyanakvó hangon.
- Én vagyok, Oziás bácsi.
- Én? Ki azaz én?
- Brandstein Juda.
- Brandstein Juda? Mit keresel te itt ilyen későn? Van tán valami baj?
- Nincs semmi. De szeretnék bemenni. Fontos dologban akarok beszélni magával, Oziás bácsi.
- Úgy? Mindjárt... mindjárt...
Halk kattanást hallott, s a kapu közepén kinyílt egy keskeny rés, akkora csak, mint a galambdúcok nyílása. Oziás ráncos arca jelent meg benne, inkább csak a szeme és szakálla látszott ugyan belőle. Fürkészte a jövevényt, akinek a hangját megismerte, de mit tudhatja az ember?
- Hozom a kulcsot...
A cseléd is mondta már, ki zörget, de a kulcsot nem vette magához. Jobb, ha az ember előbb a maga szemével győződik meg: ki akar éjjel a sötétben hajlékába kérezkedni s nem cselekszik hebehurgyán.
Szuszogva ment vissza a házba és felragadta a hatalmas kulcsot az ebédlőszekrény márványlapjáról.
Rozele és az asszony az asztal mellett ülve hallgatóztak eddig. Testük kifeszült a várakozástól, úgy figyeltek kifelé, aggódó arccal és torkukban dobogó szívvel. Kínzó félelem kerítette hatalmába őket, örökölt rettegés, ki tudja, melyik ősük idegeiből, valahányszor nem várt időben megzörrent a kapu, vagy felcsattant egy hang a ház előtt. Veszedelmet éreztek, nem csak ők, de maga a férfi, Oziás is. Rablótól, aki a pénzét akarja elvinni. Gyilkostól, aki rájuk ront, vagy egyszerűen csak az utcai járókelőktől, akik részegen beverik az ablaküveget. Ha léptek közeledtek, mindjárt megmerevedtek, a legvidámabb beszélgetés közben is és addig mellükre szorított kézzel várakoztak, míg el nem halt a zaj.
- Ki van odakint? - kérdezte fojtott hangon a leány.
- Brandstein Juda.
- Ilyen későn?
- Most jött meg. Azt mondja, fontos dologban akar beszélni velem.
Egyszerre megélénkültek, feloldódtak.
Mire Oziás visszajött Judával, már megint életszínű volt az arcuk és szemük ragyogott.
- No... - mondta az öreg, mikor köszöntötte már a nőket és elhelyezkedett a karosszékben -, hát beszélj Juda, kíváncsivá tettél. Ilyen éjszaka nem szoktak hozzám vendégségbe jönni.
- Nem várhattam Oziás bácsi. Sürgős...
Lassan végignézte, fürkésző pillantását nem kerülte el semmi.
- Hm... Mondd csak, Brandstein Juda, te már a tréflit is megeszed? A váratlan kérdésre nem tudott mit felelni.
- Akinek ilyen divatos kalapja van, az már megeszi... Vagy nemsokára meg fogja enni... Szomorú vagyok, fiam, mert nem így képzeltem el a lányom...
Hirtelen abbahagyta, rápillantott Rozelére és aprókat bólogatott, mintha tanúnak akarná hívni, majd legyintett.
- No, mindegy... Nem erről van szó. Mondjad, Brandstein Juda, miért jöttél hozzám?
Hogy a két nő is ott ült és végighallgatta minden szavát, nagyon vigyázott. Komolyan, megfontoltan kezdte, elmondta: hol járt ma, milyen üzletről van szó, egy fölösleges mondat nem hagyta el a száját. Oziás lehunyta a szemét, mint szokta, valahányszor igen érdekes dolgokat hall, nem szakította félbe még egy kis mozdulattal se.
- Hát ez az üzlet - fejezte be Juda. - De pénz kell hozzá, Oziás bácsi. Több pénz, mint amennyit én elő tudok teremteni ilyen hamar. A dolog sürgős...
A sűrű szakáll bozótjából rávillant Oziás egyik szemének fekete fénye.
- Mennyiről van szó?
- Hatezer kell.
- Hat? Hat? - nézett utána a szónak. - Lehet... Reggel majd elintézzük. De most ideje, hogy aludni menjünk. Az ember ne lopja el az éjszakáját a nyugalomtól, mert akkor másnap nem fog a feje. S azt az üzlet mindig megérzi... Csináljatok ágyat Brandstein Judának, Jetta.
A nők szótlanul felkeltek és eltávoztak, át a hálószobába, ahonnét néhány perc múlva dunnával, kövér vánkosokkal, meg lepedővel tértek vissza. A dívánon vetettek ágyat a vendégnek s aztán visszavonultak. Oziás bácsi egyedül maradt vele.
- Mondtam neked az előbb, hogy nem így képzeltem el a lányom férjét? Ha nem mondtam volna, most mondom, Brandstein Juda... De azért te nagy üzletember leszel...
Fejét ingatta s kezét a fiatalember vállára tette:
- Ezt én se tudtam volna így kitalálni, fiam... No, most aludjunk. Reggel pedig megkapod a pénzt, s ezután is még annyit, amennyit akarsz. Az üzleteidbe én már nem szólok bele. De azt szeretném, ha jó zsidó maradnál, Brandstein Juda. Az én szép leányom, Rozele miatt szeretném.
Cseppet felvonta a vállát, mint aki egy fölösleges és kényelmetlen kérdést akar elhárítani.
- Nincs semmi baj, Oziás bácsi. Attól még lehet valaki jó zsidó, hogy olyan kalapja van, mint nekem.
- Lehet, lehet... De a kalap után jön a többi. Szombaton útra indulsz, pénzzel foglalkozol... Azután megeszed a disznóhúst is.
Mint aki előre lát egy súlyos végzetet, de elhárítani nincs ereje és képessége, legyintett.
- Hát akkor aludj jól, Brandstein Juda...
Kezében a kapukulccsal az ajtó felé indult.
Juda gyorsan levetkőzött, magára kapta az öreg Oziás bő és hosszú hálóingét, amit Jetta asszony odakészített a díván szélére és elfújta a lámpát. Idegen szaga volt a dunnának, a párnának és az ingnek. Ezen valami hideg és nyirkos szag érződött, az ágyneműn pedig akácillat.
Ahogy lehajtotta fejét, már aludt is, jóízűen, mélyen.
Nem hallotta a szomszédban a két öreg motozását, halk suttogását, sóhajait. Oziás és Jetta asszony, magukra maradva szorongó szívvel beszélték meg, nem először már s nem is utoljára, hogy leányuk jövendő ura mennyire nem hasonlít ahhoz az emberhez, akit ők vejüknek elképzeltek.
A városban akadt volna fiatalember, aki jobban megfelel, de távolról se olyan életrevaló, mint Brandstein Juda. És Groszmann Oziás vagyonát legalább annyira tisztelte, mint magát a Jehovát, akinek nevét kimondani se szabad. A törvényt egész életében megtartotta, de látta, hogy azok, akik a parancsolatokat kijátsszák, semmivel se boldogulnak rosszabbul, mint ő, sőt, gyakran érezte hátrányát buzgóságának. Lehet, hogy Brandstein Judának van igaza és nem a kalap formáján múlik valakinek jó, vagy rossz zsidó volta. A vagyon sorsa mindenesetre jó kezekben lesz, s a leány, akihez Oziás vénülő szíve minden érzésével ragaszkodott: biztos helyen, Brandstein Juda házában.
II.
Uralkodni: jó érzés és a hatalom néha szédítőbb a bor mámoránál is. Az ember elnézi azokat, akikről tudja, hogy kezében vannak, jövés-menésüket, munkájukat, verejtékes igyekezetüket s alig tudja visszatartani hangos nevetését. Tulajdonképpen miért törik magukat? Mi hasznuk van belőle? Magáért a munkáért, valami ismeretlen és érthetetlen szenvedélyből görnyedeznek egész nap a töltésen? Cipelik a hatalmas síndarabokat, az acél úgy cseng, akár a templomok tornyában a harang, mikor lezuhant]ák a földre, vagy a talpfákra, kurjongatnak mellé, egymást biztatják rekedt kiáltásokkal, s mikor a pallér verni kezdi kalapáccsal a szerszámos bódé ajtajára akasztott vasdarabot, jelezve, hogy vége a napnak, fújtatva roskadnak a földre, verejtékben úszó arcukat törölgetve kimarjult kezükkel, amely úgy mozog, oly ügyetlenül, nehézkesen, mintha nem is tartoznék testükhöz, csak ráakasztották valami zsinórral, s azt egy idegen akarat rángatná.
Azért van mindez, hajnaltól estig, napról napra, hétfőtől szombatig, hogy akkor aztán eljöjjenek és mint valami adót, odafizessék egész heti munkájuk eredményét neki.
Ezt gondolta Brandstein Juda, miközben a domboldalról, a kantin friss bódéjának ajtajából unatkozva bámulta a sürgés-forgást a völgyben. Talyigák nyikorgása, csákányok pattogása a vörös, kemény köveken, a feszítővasak pengése, ahogy egy-egy szikla keskeny résébe beleszorították és bunkóval verték, ez a sok zaj egyetlen ütemes lármává sűrűsödve hömpölygött fel hozzá, mint meg-megújuló hullámverés. Háta mögött a frissen sült kenyér illata érzett: Marusja most készül el, már úgy látszik, ki is szedte a hatalmas, malomkerék nagyságú cipókat. Ó, mindenkinek van itt elég dolga. Még neki, magának, Brandstein Judának is, aki pedig vállalkozó, főnök és alkalmazottakat foglalkoztat. Buxbaum Mojse a büfében - így nevezte el a jókora deszkahodály egyik felét, amelyet elkeríttetett - ilyenkor alszik ugyan, de este bezzeg nem
győz ugrálni, egyik lábáról a másikra, töltögetni a poharakat, bontogatni az üvegeket, amelyekben illatos pálinka várja a vevőt. Vidám élet van a táborban, szól a harmonika, öt-hat is egyszerre a barakkok előtt, folyik az ital, s a rutének egészben eregetik le a torkukon a hagymás, fényes bőrű orosz halat, ami hordószámra áll, nehéz, savanyú szagot árasztva hátul, a raktárban, ahol Marusja birodalma van. Ilyen kantint nem is látott tán még ez az ország...
Nyolc szekérrel hozták a portékát, mikor berendezte, még Kondor úr maga is szótlan csodálattal nézte a hurcolkodást. Juda összefont karokkal intézkedett, egy-egy szóval csak, a lány, Marusja, meg Mojse ugráltak a fuvarosokkal együtt. Valóságos áruház költözött az erdő közepére. Finom ennivalók, italok, még palackos borok is, szalmatokba csavarva, aztán egész oldal szalonnák, kolbász, szalámi, s ládaszámra a különféle csábító portéka. Harmonikák, szájmuzsikák, kalapokra való gyöngyös bokréták, brosstűk, amelyeknek kunkori hernyóformájú üveg közepén aranyos láncon függöttek a valódi briliánsok. Legalább úgy szikráztak, mintha valóságos gyémántok lettek volna. Zsebórák, dublé és ezüstláncok se hiányoztak. Kondor úr fejét csóválta:
- Nem számítja el magát?
- Csak bízza rám... - intett felsőbbséggel Juda. - Tudom, mit csinálok. Ebből a portékából még keveset is hoztam. Meglátja, milyen hamar elfogy!
Nem volt ő kockajátékos természet és tudta, mit szabad tennie a veszteség félelme nélkül. Bebiztosította magát, hasznát körülbástyázta s vevőit úgy szerezte, mintha mindegyik tulajdona lett volna.
Oziás azon a reggelen, amikor vendégségben felvirradt házánál, kezébe olvasta a hatezer koronát, Jetta asszony, meg Rozele szeme előtt.
- Boldogulj vele, Brandstein Juda - csak annyit mondott, kis meghatott rezgéssel a hangjában, amely mindig megcsuklott, ha a tisztelt és szeretett pénzről beszélt. - Csak okosan forgasd...
Zsebregyűrte a bankókat, s nem is fogadta el a reggelire való meghívást, sietett megkeresni Buxbaum Mojsét.
- Fogjon be! - kiáltozta már messziről, ahogy megpillantotta a kocsma beálló udvarán, a sovány lovacskákkal foglalkozva. - Megyünk.
- Jó, jó... - morgott a kis vörös fuvaros. - Ne izguljon, Brandstein Juda. Nem késünk el!
- Azt maga nem tudhatja.
A kocsin ettek, Juda is vöröshagymát rágcsált, egy darab száraz kenyérrel. Milyen régen nem érezte már ízét ennek az ételnek, pedig valaha gyermeksége idején mindennapi tápláléka volt! Megint áthajtottak falvakon, erdőkön s Juda többször megtapogatta mellén a kabátot. Ott lapult a pénz, a vaskos csomó százasokból és nagy ezres bankókból...
Kondor úr megint rosszkedvű volt ezen a reggelen, álmatlan, vörös szemű.
- Sok bajom van a mérnökkel - válaszolta kitérően, mikor Juda kérdezősködni akart. - Térjünk csak a tárgyra. Hát nyélbe ütjük azt az üzletet?
- Igen. Természetesen. Nem szoktam egy éjszaka alatt a véleményemet megváltoztatni. De közben gondoltam valamit.
- Tessék...
- Nem háromezret fizetek magának, Kondor úr, hanem többet. Hatezret, mondjuk.
A vállalkozó összehúzta szemöldökét. Azt gondolta, tán csúfolódik vele, de a vendég arca komoly maradt.
- Igen, annyit. De volna egy kikötésem...
- De sok kikötés! - vetette közbe türelmetlenül. Ez a fiatalember nyugtalanítani kezdte. Nem látott át rajta, ravaszabbnak érezte magánál, azt gondolta: be akarja csapni. S ha akarja, biztosan sikerül is neki. Valami furcsa erő sugárzik belőle, amit még nem érzett senki másnál, az idegei reagáltak rá, s azt diktálták: vigyázzon.
- Nem különös - mosolygott Juda. - De magának megéri, Kondor úr.
- Halljuk.
Szivarra gyújtott, mert a dohányos ember, ha füstöl, fölénybe kerül azzal, aki nem szokta meg a nikotint. Ez is tapasztalata volt, hát most érvényesíteni akarta fölényét.
Keresztbe vetette lábát, s bal kezét, amelynek kövér, az utolsó ízén hosszú, fekete, sörteszerű szőrrel borított ujjai idegesen doboltak az asztalon, most mellénye karöltőjébe feszítette.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a munkások jó vevőim lesznek nekem - kezdte messziről. Kegyed mondta, hogy a mérnök akadékoskodó ember, mit tudom én, milyen bogarat bocsát egyszer a fülükbe, amitől megbolondulnak? Akkor aztán hiába a nagy befektetés az áruba, a nyakamon marad és elvész az a pénz is, amit kegyed, Kondor úr, előre kivesz a zsebemből. Ne nézzen rám olyan mérgesen, én szeretem a gyereket nevén nevezni... Nna... Ne veszekedjünk. Szóval én gondoltam valamit. Maga ne fizesse készpénzzel a rutén munkásokat.
- Miii?
- Mondom. Ne adjon nekik egy fillér készpénzt se. Csak utalványt, amit én a kantinban az utolsó fillérig becserélek árura.
Kondor megkapaszkodott a gyalulatlan deszkaasztalba és érezte, hogy egy szálka a tenyerébe fúródik. Az izgalom még a fájdalmat is elnyomta benne. Micsoda gondolat! S neki nem jutott az eszébe... Hiszen, ha maga megcsinálja, minden szombat este visszakerülhetett volna egyik zsebébe az a pénzt, amit a másikból munkabérekre kifizetett! Hirtelen mérlegelni kezdte, hogy mi lenne, ha ezt a tejfelesszájú legényt egyszerűen kidobná, s a kantint maga csinálja meg? Hát mégsem olyan nagyon ravasz ez a fickó, mert különben nem szolgáltatja ki magát ilyen könnyen...
Mellére szegte fejét, a szivart izgalmában egészen elrágta, megkeseredett szájában a szétrongyolt, nyálas dohánylevél, hogy köpnie kellett tőle.
- Nos?
- Nem, nem lehet... A mérnök miatt, az alföldi kubikosok miatt, ő ezt meg nem teheti. S Brandstein Juda azért rukkolt ki ilyen nyíltan, mert már régen tudja: csak az ő üzlete lehet ez, s ezért nem félt nyíltan beszélni.
- Hát... hát hogy képzeli? Juda közelebb húzódott.
- Mondom, adjon minden embernek vásárlási utalványt, amit én a kantinban beváltok. Mindenféle portékát tartok, amire csak szükségük lehet, ami véletlenül nem volna, azt pedig beszerzem nekik. Olcsón... Olcsóbban, mintha a városban vagy más boltban kéne megvenniök. Ért engem?
- Értem, értem... de... Ez törvényellenes dolog.
- Hogyhogy törvényellenes? Egy fillérrel se rövidíti meg őket! Egy fillérrel se, érti? Ha aztán valamelyiknek mégse kéne az utalvány, ha lármázna, annak ki lehet fizetni a pénzt. Nincs ebben semmi rizikó, Kondor úr. És én hatezret azonnal lefizetek magának...
- Holnapig gondolkozók. Majd meglátom, de nem biztatom, Brandstein úr. Lehet, hogy megcsináljuk, lehet, hogy nem.
- Rendben van. Ha okosan gondolkozik rajta, akkor máris úgy veszem, hogy rendben van.
Másról kezdett beszélni, megkérdezte, hogy mikor fognak hozzá a barakk építéséhez. Mindketten kimentek, hogy helyet keressenek az új épületnek, s nagy gonddal vizsgálták a szóbajöhető dombokat, tisztásokat. Végül megegyeztek és visszamentek újra a bódéba. Juda elszánta magát, hogy ha ötletét nem is fogadná el Kondor, mindenképpen itt marad, tudta, nem fizet rá a vállalkozásra. Miért ne próbálkozzék mégis nagyobb dologgal?
Estefelé beborult, a levegő egészen hűvösre vált, aztán a vasszín fellegekből megeredt az eső. Előbb csak vékony, vesszős szálakban hullott, mintha az ég és föld közt kifeszített cérna lenne, de később mind sűrűbben zuhogott már, megtöltötte zúgása az egész völgyet s ólomszínű tócsákban állott meg vize a gödrökben. A munka abbamaradt, az emberek meggörnyedve szaladni kezdtek a barakkok felé, az előmunkások káromkodtak és csak nagy kínnal tudták rávenni a szaladókat, hogy ott ne hagyják a szerszámokat a zápor alatt.
Csúf este vált a szelíd és meleg alkonyaiból. Az erdő jajongott, a szél ereje és a zápor hideg ostorának szüntelen csapkodása a fákat és bokrokat úgy megrémítette, mintha ők is élő emberek volnának. Juda most majdnem félt, a természetet még soha nem látta ilyen nyers haragban. Egy darabig meghúzódott a szerszámos bódé eresze alatt, de mikor a szél megfordult, odacsapta az esőt s hirtelen egész nadrágja átnedvesedett.
Futva indult Kondor úr bódéja felé. Közben elhaladt a munkások barakkja előtt, odabentről, a hűvös és tiszta esőillatba sűrűn hömpölygött ki az ázott testek, az izzadtság, a hálóhelyek fülled szaga és a pálinka orrot facsaró bűze. Juda arra gondolt, hogy pár nap múlva ezt a pálinkaszagot már nem találja majd olyan kibírhatatlannak. Akkorra az övét isszák...
Az üzletet csakugyan megkötötték. Kondor úr aggódása elcsitult egyetlen éjszaka alatt. A hatezer koronát eltette vastag, hímzett tárcájába és körülményesen aláírta a megállapodást, amelyben mindkettőjük jogait és kötelességeit szigorúan kiszabták. Ez történt két héttel ezelőtt, s most már Brandstein Juda olyan otthonosan jár-kel a barakkok között, mintha mindig így élt volna. Már neki is köszönnek az alázatos rutének, a kubikosok pedig rá is épp olyan vasvillaszemekkel pislognak, akárcsak Kondor úrra, bár igaz, az utálat kölcsönös. Kevély népség, be se teszi lábát a kantinba egy se, pedig ők is isznak pálinkát. Minden héten másik gyalogol közülük Munkácsra, maga előtt tolva a rövid ta-licskát, s két hatalmas butykosban hozza estére az italt. Nem csábítja őket a ruszli, se az olajos hal, amit a rutén reszkető kézzel bont ki a pléhdobozból. Szalonnát esznek, de azt se náluk veszik, esténként pedig sűrű, zsíros, pirított tarhonyát, vagy krumplit főznek füstös bográcsaikban.
Azért munka van elég... Alig mozdulhatott el azóta, hogy a kantint megnyitotta. Ott kellett ülnie a sarokban s jegyezni: ki mit fogyasztott. A vendégek elébe járultak, feldiktálták nevüket, amit ő beírt egy vaskos jegyzőkönyvbe, s minden újabb pohárnál tett a név mellé egy-egy rovást. így megy ez egész héten, míg aztán szombaton jönnek az utalványokkal és leszámolnak. Akad olyan munkás, aki pénzt kap vissza, ha átnyújtja a cédulát, de a legtöbbjének adóssága marad a következőre. Hiába, ha nem kell készpénzzel egyenlíteni, könnyebben költ az ember.
Juda egy jókora deszkapolcra kirakta a csábító, drága portékát is. Ott sorakoztak a harmonikák, fényes, ezüstös pántjaikkal, gyöngyház billentyűikkel, tetejükön a csengettyűkkel, valóságos csodák. Napokig csak nézegették, mint a gyerek a búcsús sátor előtt a játékot, de aztán egy este nem tudta megállni az egyik fiatal, álmos kékszemű legény, hogy megkérdezze:
- Kipróbálhatom, pan Brandstein?
- Hogyne - bólintott jólelkűen. - Tessék. Csak vigyázz rá, mert drága holmi.
- Látom én azt, pan. Értek hozzá. Nagyon drága harmonika. Kezébe fogta, s miközben a többi körülállta, egy üres ládára telepedett vele.
A harmonika megszólalt. Varázsos hangja a barakk minden szegletébe elszállt, a beszélgetők hirtelen elnémultak és arrafelé fordították fejüket. Néhány akkord kellett csak, már mindenki tudta, hogy valóságos csodahangszer. Ilyet nem is láttak még. Tömör basszusa brummogva kísérte a vékony sípok szavát, olykor pedig a csengettyűk is belezendültek a dallamba. A legény átszellemülten játszott, míg egyszer Juda rá nem tette kezét a billentyűkön mozgó ujjaira. - Elég - mondta határozottan. Már sokáig próbálgattad. Nem arra való, hogy elrontsák. Add csak ide...
Mind követték a hangszer útját, vissza a polcra.
- Drága ez a harmonika, pan? - kérdezte bátortalanul a legény.
- Bizony, nem olcsó mulatság. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyet vegyenek. Nem neked való, barátocskám! Inkább egy szájmuzsikát vegyél, arra telik a pénzedből biztosan.
Harsány, gúnyos nevetés csattant a szavakra. Csak a szegény ember tud igazán kegyetlen lenni, ha csúfolódásról van szó. Egymás kárán a gazdag soha nem örül, mindig csak a koldus az, aki a másik sebét mélyebbre vájja, akár tíz körömmel is. A nyomorékon ő mulat legjobban, s a mások szegénységére a legmaróbb jelzőket ő találja. Most is nekiestek a legénynek, megtoldották a Juda szavait, kecskedudát ajánlottak neki. Mosolyogva nézte őket, nagyon jól tudta: mit cselekszik. A csúfolódás célpontjául választott ember elsápadt, aztán vér ömlött el az arcán. Határozottan lépett Juda asztala elé.
- Megveszem.
- Tréfálsz?
- Nem. Ide a harmonikámat. Szombaton levonjuk.
Csodálkozó moraj futott végig a tömegen. Ez már igen! A közelében állók megveregették a vállát, mintha hőstettet vitt volna végbe, s tovább adták a szavát annak, aki hátul volt és nem hallott semmit.
Juda mosolygott. Levette a szerszámot és ünnepélyes mozdulattal átnyújtotta.
- Most már akár reggelig húzhatod - mondta. - De meg ne bánd, mert vissza már nem veszem.
- Ojjé! - nevetett a legény diadalmasan, teleszájjal. - Még egy deci pálinkát a vásár örömére, Mojse úr!
Buxbaum kimérte az italt és rákacsintott Judára.
így kötötte az első üzletet a kantin luxuscikkeivel, s a többi már magától ment. A rutének ezüst láncokat vásároltak, meg zsebórát, amelynek számlapján kacér helyzetben meztelen nők hevertek. A kubikusok morogtak rájuk, bolondoknak nevezték őket, de ők rá se hederítettek. Gazdagnak érezték magukat a csillogó holmi birtokában, és vasárnap, mikor a dombok oldalában heverésztek, bőrmellényük zsebéből gyakran előhúzták a ketyegő jószágot, fülükhöz tartva hallgatták és fejüket csóválták, együgyű mosollyal, hogy milyen szépen jár és mutatja az időt. Sokan el se tudtak igazodni a számlapon, de fontosnak tartották, hogy nekik is legyen és előre örültek, hogy ha majd hazatérnek falujukba, milyen tekintélyt szerez nekik a zsebóra.
Judának is örökké jókedve volt, szájáról nem hervadt le a mosoly. Még Marusjához is kegyesnek mutatkozott, Munkácsról ruhára való, tarka kanavászt hozott neki. Esténként Kondor úrral ült együtt a bódéban és a vállalkozó a pesti üzleti életről beszélt neki.
- Miért nem költözik maga fel, Brandstein úr? - kérdezte. - Az ilyen élelmes embernek ott volna a helye, az utcán hever ott a pénz. Lássa, én is egész jól elboldogulok, pedig igazán nem tettek a bölcsőmbe egy zacskó aranyat. A tűzhöz közel kell lenni, mert csak az melegszik, aki ott van mellette. De nem féltem én magát! Találkozunk még mi a körúton, biztosan!
Máskor azt kérdezte:
- Mondja, miért ilyen konzervatív maga? A szülei kívánják?
- Hogyhogy, konzervatív?
- Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az. Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle mellett meg ott hintázik a... - Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól. Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok, bérelt helyem van nekem a Kazinczy-utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának.
Kondor úr csakugyan nem félt a pénzhez nyúlni szombaton se. Ott lógott szájában a szivar, mikor a kubikosokat fizette, s bizony, alaposan megfogdosta a koronákat, a fényes tíz-, meg húszfilléreseket, a vadonatúj krajcárokat, melyek úgy ragyogtak, akár az arany.
Juda elgondolkozott ezen. Eddig nagyon vigyázott, hogy semmi olyat ne tegyen, amiért otthon apja szemrehányó tekintettel nézne rá, de napról napra jobban belátta: Kondornak van igaza. Az ember nem léphet ki abból a világból, amelyben él és törvényeit, szabályait be kell tartania. Ha itt akarna maradni, akkor még csak rendben volna. Groszmann Oziáshoz senki nem megy szombaton pénzért, mert mióta él, soha nem foglalkozott üzlettel az ünnep bejövetelétől kezdve. Házában meggyújtották a menórát, a hétágú gyertyatartót, s attól kezdve Groszmann Oziás csak Jahvere gondolt, míg a szombat esti csillag ki nem aludt. De Pesten például? Ajaj, nevet Kondor úr, mi lenne, ha mindenki a templomban ülne és a halotti köpenyébe takarózva imádkoznék? Még az egy hosszúnapot is nehéz megtartani, amiatt is mindenféle nehézségek vannak az üzleti életben, mert a keresztények nem csuknak be.
Egy reggel, hogy megint be kellett mennie Munkácsra sózott szalonnáért, meg ruszliért, dolgavégeztével betért egy borbélyüzletbe.
- Nyiratkozás? - kérdezte a segéd.
- Nem. Beretválás.
Nyakába kerítette a piszoktól szürke kendőt s megint megkérdezte:
- Razollal?
Látta, hogy zsidó, s gondolta: nem enged késsel nyúlni a szakállához.
Juda erélyesen megrázta a fejét.
- Nem.
Szappanozni kezdte. Kicsit sápadt volt és szorongó érzés töltötte el. Mindaz, amit eddig cselekedett, semmi se volt, a törvény betűjét mindig betartotta, legfeljebb ruházatát változtatta meg, de az ilyesmi nem számít. Hogy bársonykalapot hord valaki, vagy divatosan letűrt szélűt, mindegy... De hogy most vaskéssel nyúlnak hozzá szakállához és bajuszához, hogy először próbál mást tenni, mint apái -, ez már komoly dolog. Úgy kéne járnia, mint Oziásnak, vagy apjának otthon: elvadult szőrerdővel arcán, az lenne az igazi törvénytisztelő zsidó viselkedése. S ha már beretválkozik, tartaná be a szabályt, s fakéssel szabadítaná meg arcát a szőrtől. Dac ágaskodott benne, fogát összeszorította, s mikor a borbélyt a tükörből látta maga felé közeledni a fényes acélkéssel, lehunyta szemét, mintha attól félne, hogy lángözön önti el a műhelyt és a pokoli tűzben megdördül Jahve hangja, ugyanaz, amely Mózeshez szólott a Sináj hegyén. De nem történt semmi. A hideg vas szokatlanul csiklandozta ábrázatát és hersegve szedte le álláról a sűrű, kemény szőrt. Csak mikor torkán érezte a beretvát, borzongott meg s gondolta, hogy soha többé nem vállalkozik erre a műveletre.
Sima arc tekintett rá a tükörből, valamicskét még fiatalodott is, hogy eltűnt ábrázatának sötét kerete, meg lefelé növő bajusza. Duzzadt ajkai mosolyra húzódtak: határozottan tetszett magának Brandstein Juda. A két tincs még mindig ott lengett füle mellett.
- Tessék, készen vagyunk - akasztotta le nyakából a kendőt a segéd. - Kölnit tetszik?
- Igen - felelte határozottan.
Mindent akart, ami hozzátartozik az úri külsőhöz és szokásokhoz. Púdert is, amellyel behintette arcát és brillantint a hajára, hogy ne rakoncátlankodjék, hanem megmaradjon szabályosan kettéválasztva feje jobboldalán.
Végül intett a segédnek, hogy tincseit is vágja le. Csattant az olló és Brandstein Juda füle mellett nem maradt már más, csupán egy kis fürtöcske, aki akarta, pakombartnak is nézhette, annyira szerény volt.
Kondor úr alaposan megnézte, mikor visszatért, bólintott s azt mondta:
- Látja, ez rendes dolog. Nem kell az embernek úgy kinézni, mintha Talmudot tanulna.
Nevetett hozzá s Juda ebben a pillanatban gyűlölte. Zsidó voltát eddig még nem csúfolta senki. A parasztok nem merték, legfeljebb a háta mögött, s arról nem tudott. Büszke volt zsidó voltára, úgy, ahogy otthon tanulta, különbnek érezte magát mindenki másnál s most Kondor szájából hallotta a lekicsinylésnek, gúnynak olyan szavait, amelyek még egy gojimtól is erősek lettek volna. A Talmudot csúfolta ez az ember, aki maga is zsidó, azt mondja, bérelt helye van egy pesti templomban, s mégis a Tant szidalmazza. Hát ilyen az a világ, amelybe készül s ahová oly olthatatlan vágyakozás vonzza? Félelem fogta el, hogy tán jobb volna mindörökre szegénynek maradni, de megtartani az ősök hitét és szokásait. Ez erőt jelent, tartozást valahová, közösséget s ha belőle kilép, vajon mi lesz vele? Befogadják amott? Vagy a két világ közt kell hányódnia, amott idegennek nézve, itt megvetetten, reménye nélkül a megnyugvásnak és biztonságnak? Szorongás ült a mellére, mint gyermekkorában, mikor először lépett ki egyedül az utcára, ismeretlen emberek, szekere, komor tekintetű kóbor kutyák, óriás lovak közé s azt hitte: egyszerre rárohannak mind e félelmetes teremtmények, akik csak azt várták, hogy zsákmányul ejtsék. Oziásra gondolt, aki mindig borzongva emlegeti a lehetőséget, hogy rossz zsidó válik belőle, mintha ez egyet jelentene a halállal.
Aztán Kondor úr másról kezdett beszélni és az érdeklődés elnyomta benne a kétségeket. A tőzsdéről hallott, ahol egy perc alatt milliók cserélnek gazdát, vagyonok születnek és vagyonok oszlanak széjjel, akár a füst a szélben. De mestere jóval később mondott valamit, szivarja mögül, összecsippentett szemmel, mutatva, hogy észrevette a szívében felkerekedő érzéseket.
- Szokjon hozzá, hogy nem mindenki tiszteli azt, amit maga tiszteletreméltónak tart, Brandstein Juda... Mondják még magának azt is, hogy büdös zsidó, a szemébe. De maga ne halljon meg ilyeneket, mert tán akkor keresi a legtöbbet s az megéri. Az üzletben nem szabad érzékenynek lenni, ott ne legyen az embernek vallása, becsülete, vagy büszkesége. Tanulja meg, sok csalódástól és szomorúságtól megkíméli magát. Látja, ha azt mondom magamnak, nézd, te Kondor, te Ábrahám fia vagy, te zsidó vagy, különb mindenkinél, akkor nem építem azt a vasutat és nem keresek vele másfél... szóval nem keresek vele semmit. Ülhetek a posztóbálák közt otthon, Pesten. Nem mondom, az se rossz dolog, de mégis... Én hallgattam. Nem mondtam semmit, mikor hallottam, hogy így zsidó, úgy zsidó, csak mosolyogtam és bólogattam. Még azt is mondtam, hogy persze. De én teszem zsebre a pénzt, Brandstein Juda! Én, a zsidó! És majd eljön az idő, mikor visszaadom a kölcsönt mindenkinek. Amikor majd előre köszönnek nekem és várnak az előszobámban. Majd akkor...! Mert azt nem mondtam, hogy az embernek el kell felejteni mindent, nem, Brandstein Juda... Csak várni és egyszerre megfizetni... Mikor nem is gondolják.
Olyanok voltak ezek az esti beszélgetések, mint valami tanfolyam. És Juda szorgalmas tanítványnak bizonyult, akivel érdemes foglalkozni. Csupa fül volt, kérdéseket vetett közbe s órákon át képes volt feszülten figyelni Kondor urat. Mennyit tudott ez az ember! Pedig - ezt érezte - nem nagystílű, nem az igazi még azok közül, akikhez álmaiban hasonlónak érezte magát. A nagy bankárok, a pénz korlátlan hatalmasságai talán úgy viszonylanak Kondor úrhoz, mint Oziás bácsi őhozzá.
Egy este Kondor azt kérdezte tőle:
- Mondja, van magának pezsgője?
- Pezsgőm? - s kerek szemet nyitott rá.
A vállalkozó nevetett, hogy rengett bele a hasa.
- Úgy néz, mintha azt kérdeztem volna: magáé-e a Kohinoor gyémánt.
- Nincs. Nem tartok, kinek tartanék itt?
- Ivott már pezsgőt életében?
- Soha.
- Nem is szeretne?
Juda vállat vont. Ilyesmire soha nem gondolt. Kívánt pénzt, akart gazdag lenni, palotában lakni, gyönyörű nőket ölelni, kocsin járni, nesztelen, gumikerekű hintón, de pezsgőt inni? Nem tudta, mi az. Hiányzott a fogalmak közül, amelyeket ismert.
- No, ha legközelebb árut hozat, legyen pezsgő is. Néha az ember megkívánja. Otthon, Pesten minden hónapban legalább kétszer elmegyek az Orfeumba, kimulatom magam, persze, az asszony nélkül. Orfeumban sem volt? Persze, hogy nem - felelt önmagának, - hiszen Pestet sem látta életében soha. Tudja mit? Ha haza kell szaladnom, elviszem magát is. Lásson világot. Ott ám nem olyan nők vannak, barátocskám, mint a maga Marusjája!
Juda elpirult. Honnan tudja Kondor Marusját? Ki mondta neki?
Csakugyan, ez a sovány, durvakezű, heringszagú Marusja nem méltó már hozzá. Más kellene. Finom, kövér, fehérkezű és jó szagú dáma. Elképzelte, milyenek lehetnek azok a nők, akiket Kondor olyan felcsillanó tekintettel emleget: pesti nők, igazi úrinők, akik selyem alsóruhát hordanak s a derekuk karcsú, hogy két kézzel átéri az ember...
Kedvetlenné vált, otthagyta Kondor utat s céltalanul csatangolt egy darabig az erdő szélén. Képzeletét Pest foglalkoztatta, a legendák városa. Feje mellére bukott s gondolatban beszélgetni próbált egy olyan kisasszonnyal, amilyenekről az elébb hallott. Szobát látott, csupa bársonnyal, szőnyegekkel, csipkés függönyökkel, tükrökkel s magát ott, a bizalmas sarokban, finom cigarettával a szájában, keze ügyében pezsgőspohárral, amilyen falragaszokon figyelt meg, s mellette, ingerlő pózban a finom hölgy, ruhájából áradó parfőmmel.
Hirtelen neszt hallott, összerezzent, egész testén végigfutott a félelem hidege, kezefeje lúdbőrössé vált s a torka elszorult.
- Ki az? - kiáltotta hangosan.
Előtte egy bokor mögött szoknya suhant el az avaron, nem kopogva, csak zörögve, futó léptek zaja vert lármát. S aztán kilépett az ágak alól egy fiatal kubikos legény.
- No? Mit akar az úr? - kérdezte.
Fenyegetőn állt meg, kissé szétvetett lábbal, két nagy öklét lóbálva. Egyenesen Juda szemébe nézett, farkaspillantással, amelyből semmi jót nem olvashatott.
- Én? Én semmit. Csak akartam tudni, ki jár itt?
- Mi köze hozzá? Aki akar, az járkál az erdőben. Ha nem tetszik, csak szóljon.
Végigmérte, megfordult és lomha léptekkel ő is beváltott a sűrűbe. Válla előre esett, a taliga szarvához szokott tartással ment, dülöngélve jobbra-balra s óriás, barna tenyere ökölbe szorulva, a valószínűtlenül hosszú kar végén, valahol a térdei körül himbált, mint két buzogány feje. Gyűlölte ezeket a kubikosokat. Nemcsak azért, mert nem vásároltak nála, hogy tüntetően elkerülték a kantint, pedig nagy ivók voltak. Bár az elveszett haszon is bántotta, sokszor kiszámította már, mennyit kereshetne tőlük, ha nem rendezkedtek volna be a maguk ellátására. De vasárnap hajnalban felváltva jártak be Munkácsra, ketten, nyikorgó kerekű taligájukat maguk előtt tolva, hogy délre vissza is forduljanak, szalonnát, kenyeret, pálinkát, dohányt hozva a többieknek. Némán osztoztak, ki-ki megkapta, amit akart, még a visszajáró pénzen se veszekedtek soha. Komor, rideg nép volt. De Juda még kevésbé tudta megbocsátani nekik, hogy füle hallatára zsidózták, nevettek rajta.
A szíveteket tépném ki... - csikorgatta a fogát gyakran, a tehetetlenek forró dühével, mikor háta mögött felcsattant durva, egészséges nevetésük. - Csak egyszer a kezem közé kerülnétek...
Persze erre hiába várt. Kondor úr se mert velük kezdeni, meg se próbálta, hogy utalvánnyal fizesse őket, még jó, hogy a jámbor ruténeket nem lázították fel ellenük. Igaz, nem foglalkoztak azokkal, egészen elkülönültek tőlük.
Visszafordult s igyekezett a barakkok felé.
- Marusja... - állt meg egyszerre. - Marusja volt az a bocskoros nőszemély, aki elfutott a bokor mellett... Hiszen más nő nincsen itt a közelben.
Szaladni kezdett. Meg-megbotlott a köveken, vízmosásokban, homlokáról kövér cseppekben folyt a verejték, melle zihált s érezte: csupa víz lesz egész teste. Nem szokott hozzá ilyen megerőltetéshez, szűk tüdeje kapkodott a levegő után, szájaszéle kiszáradt, cserepesre vált, de annyi időre se pihent meg, hogy mély lélegzetet vegyen. Látni akarta: helyén van-e?
Mojse tett-vett a kantinban.
- Hol a leány? - esett be, lélegzet után kapkodva.
- Nem tudom.
- Mikor ment el?
- Vagy fél órája. Miért keresi, Brandstein Juda? Kell valami tőle?
- Semmi.
Leroskadt egy ládára, megdagadt nyelvével, amely - úgy érezte - nem fér el a szájában, nyalogatni kezdte cserepes ajkait.
Kis idő múlva Marusja árnyéka jelent meg az ajtóban.
Egy pillantásra megismerte a bokor mögött felvillant szoknya színét.
Felállt, kiegyenesedett s mint valami prédára ugró vad, feszülő inakkal, görcsöt kapott állkapoccsal ugrott rá. Nem is látott semmit, szemét elöntötte az indulat vérköde, csak ide-oda csapkodott s érezte: minden ütése talált. Mellét, arcát, vállát verte s ahogy a lány üvölteni kezdett, még jobban ütötte. Remegett egész teste, torkán néha egy-egy tagolatlan hörgés buggyant ki s egyszerre maga is zokogásban tört ki. Úgy öklözte, csépelte a nyomorult teremtést, sírva, fajtájának egész félelmetes hisztériájával, amelyben egyszerre jelentkezik a démoni erő s a tehetetlenség.
- De Brandstein Juda! Brandstein Juda! - rohant hozzájuk a kis Mojse. - A nagy Isten áldja meg magát, mit csinál? Meg akarja ölni? Mit tett a leány? Lopott? Ellopott valamit?
Marusja kiszakította magát a karmos ujjak közül és visítva, nagy jajgatásokat kanyarítva a csendbe, rohant lefelé a dombon.
- No, mondja már, mit csinált?
Juda remegő szájjal, sápadtan dőlt a deszkafalnak. Térdei összeverődtek, foga is vacogott.
- Ez a disznó... Egy kubikossal kaptam rajta. Buxbaum Mojse nagy szemeket meresztett.
- Hogyhogy kubikossal?
- Összeadta magát egy kubikossal... Ó, a gyalázatos...
- No és? Miért bántja az magát?
Felhúzta szemöldökét, hogy ezer ránc futott össze homlokán.
Marusja
- Vagy úgy... No, Brandstein Juda, azért nem kellett volna mindjárt agyonverni... Kicsodája magának az a leány? Tán felesége? Úgy-e, nem? Egy piszkos paraszt szuka... Az is baj? A parasztoktól hallottam egy mondást, hogy ha a megkezdett szalonnából vágnak, nem látszik rajta. Hát ez is egy megkezdett szalonna. Vagy nem? El akarja tán venni, hogy a tisztességét annyira lelkére veszi? Nézze, még jó is... Hátha egyszer gyereke lesz? Akkor maga kirúghatja a porontyával együtt, mert más is lehet az apja. Fiatalember... Nem kell az ilyesmit mindjárt veréssel elintézni...
