 |
|
|
{Letöltés .doc formátumban}
(beszélgetés a Pannon rádióban 2000 decemberében, részlet)
...ez azt jelenti, hogy a főleg keletre, az Ural túlsó oldalán élő népek nyelvével vannak hasonló hangalakú és közeli jelentésű szavaink is. Eszerint valamiféle rokonság fönnáll e népek és közöttünk. Ez tény, ezt senki nem vitatta. A kérdés nem az, hogy ezek nyelvi alapon rokonaink-e; hanem, hogy csak ezek-e a rokonaink? Ezt eléggé régen föltették tudós elmék, méghozzá a finnugrisztikai kutatások első lépésében tették föl a leghatározottabban. Ilyenkor olyan berzenkedő nyilatkozatokat szoktak idézni kiváló költőktől, vagy olyan személyektől, akiknek a magyar nyelv múltja, lehetséges rokonsága fontos volt. Sok csipkelődő megjegyzés elhangzott Sajnovics Jánossal kapcsolatban, akiről azt tanultuk az egyetemen, hogy a finn-ugor nyelvtudomány megalapítója.
Riporter: Egy idézet Bakay Kornél könyvéből (Kik vagyunk, honnan jöttünk), a mű 33. oldalán: "Barcsay Ábrahám egyik versében így ír erről, mármint Sajnovicsról: Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, ki Lappóniából hurcolja nyelvünket..." - Lappónián, úgy gondolom, Lappföldet érti, tehát Finnország egy vidékét.
Egyrészt igen, de ki kell egészíteni azzal, hogy ez a bizonyos "Lappóniából eredezteti nyelvünket" lehet közhiedelem, sőt lehetett Barcsay Ábrahám korában is az, de itt nem erről van szó. A Sajnovics kérdést teljesen újra kellene tárgyalni, de ahhoz első lépésként ki kellene adni Sajnovics alapművét. Ez az alapmű, amin az egész finn-ugor nyelvészet alapszik, a mai napig sem hozzáférhető a nagyközönség számára. Nincs is lefordítva, ugyanis azt nem nevezhetjük fordításnak, ami csak tudós körökben, zárt körben forog.
Mi lehet ennek oka?
Ez az a csizma, ami most az asztalon van! Lépjünk bele, mert nagyon érdekes kérdés.
Személyes élményeimből hadd mondjam el: Eléggé jó tanulónak számítottam. Ugyanis, ha az ember belép az egyetemre, akármi a véleménye az ott folyó oktatásról, azt el kell végeznie becsületesen. Ez senkinek nem válik kárára, nekem sem vált káromra. Más kérdés, hogy az ember fölfedezi menet közben, hogy hol vannak a logikai bukfencek abban, amit a professzor mond, meg amit föl kell mondani mint leckét. Elvégeztem az egyetemet, jeles eredménnyel, ezen a szakon is, és hiányzott nekem - ha már ennyit tanultunk Sajnovics művéről, mégis el kellene olvasnom.
Bementem a nyelvészeti könyvtárba, amelynek vezetőjét kiválóan ismertem, hiszen állandóan vettünk ki onnan könyveket, készülve a vizsgákra. Kértem Sajnovics Demonstráció c. művét, ha lehet, magyarul. Nézett rám, mint a megveszekedett borjú: hogy' képzelem én ezt: nincs magyar fordítása. Ez volt az első kalapácsütés. Hogy-hogy nincs magyar fordítása annak az alapműnek, amiről állandóan tanulunk, mindenki erre hivatkozik, és ami a magyar nyelvészetnek és a rá alapított őstörténetnek az alapműve?
Riporter: Latinul van ez eredetiben?
Úgy van. Ezt akartam éppen mondani. De én tudtam latinul. Ma is kell gyakoroljam. Művészettörténészeknek, ha középkorral is foglalkoznak, kell tudni latinul. Vidáman mondtam neki: semmi gond, adja csak ide, én ezt el tudom olvasni latinul is. Amennyit Sajnovics mint csillagász tudott - mert ő nem nyelvész volt, hanem csillagász -, engedtessék meg, én is tudok annyit. Valószínűleg ő sem foglalkozott cicerói módon a latin nyelvvel, mint ahogyan én foglalkoznék, hát majd elolvasom. Itt jött a meglepetés: nem adták ki a könyvet! Ottani olvasására sem! Nem értettem, hogy miért nem adják ide. Az az ember, akivel én jóban voltam egészen odáig. Előbb vagy utóbb, nagyon gyors mondatváltások begorombult. Szabályszerűen kizavart a könyvtárból. Nem értettem az okát. Mivel sérthettem meg? - Legalább húsz év telt el, amíg megértettem. De ma már tudom, miért.
Riporter: Mert ez a mű nem létezik?
De, ez a mű létezik. Az volna a legjobb, ha nem létezne, a finnugor nyelvészek számára. De létezik! - Csak Sajnovics egészen mást ír, mint amit idéznek tőle. Tehát, ha én megismerem Sajnovicsot 22 éves koromban, mikor az egyetemista még teljes vehemenciával képviseli az igazságot: engem le nem lehetett volna állítani, hogy világgá ne kürtöljem. Ezt ők pontosan tudták.
Ma már nagyon megfontoltan mondom, amit mondok, mert tudom, hogy nem minden igazságot érdemes minden pillanatban kimondani. Ahhoz meg kell érnie az időnek. Én úgy érzem, hogy most megérett, ideje kimondani: Sajnovics János nem azt mondta, nem azt írta, amit a szájába adnak.
Ellenőrizni lehet. Ma már van hivatalos magyar fordítása, tessék elérni, hogy közzé tegyék. Lehessen kapni a könyvesboltokan. Ugyanis itt egy roppant érdekes kérdésről van szó. Sajnovics János nem egymaga ment ki a Lappföldre vizsgálódni. Csillagász volt, és a kor legkiválóbb csillagászának Hell Miksának volt a munkatársa.
Mint minden becsületes magyar ember: az hogy őt Hellnek hívták, az nem számít abban, hogy ő becsületes, kiváló magyar ember volt. Sajnovics is becsületes, kiváló magyar ember volt. Tehát ők érzelmi tekintetben kétségtelenül és dokumentált módon teljes értékű magyaroknak vallották magukat. Hell Miksa nyelvészettel is foglalkozott. Az ő összegyűjtött gondolatait foglalta könyv alakba Sajnovics, mert becsületes, tisztességes ember volt, és ha már a mestere ezeket megfogalmazta, akkor illik idézni. (Lehetne tanulni tőle a maiaknak!) - Hell Miksa a következőket írta már le akkoriban: "A Kárpát-medencétől - tehát a Magyar Királyság területétől - egészen a kínai tengerig, beleértve Észak-Kínát is, egyetlen nyelvi és műveltségbeli folyamatosság létezik. Ez létezett a történeti időkben is."
Ennek a folyamatosságnak találta meg a legnyugatibb állomását - Hell Miksa így is publikált róla - a Kárpát medencében. Ehhez talált meg ő sokkal északabbra és nyugatabbra egy eddig nem ismert láncszemet. Ez egy kissé másként hangzik, mint ahogy tanítják!
Ha én ezt akkor el tudom olvasni, akkor egészen másként állítom be a pályámat, hogy embereket meggyőzhessek arról, hogy az igazságnak megfelelően mérlegeljék a helyzetet. De akkor ennek még nem jött el az ideje. Valószínűleg egy fejjel rövidebb lennék most. - Ezt feltétlenül tudni kell.
Rá lehet szorítani a hatóságokat, hogy jelentessék meg ezt a művet.
Riporter: Tehát Sajnovics műve - amelyet nem lehetett latinul sem elolvasni - nagy vihart kavart volna. Ez a nézet tartja magát ma is, mert van finn-ugrisztikai tanszék. Voltak azonban - később - olyanok, akik más nézeteket vallottak, pl. Vámbéry Ármin. Vagy őelőtte Kőrösi Csoma Sándor nem ezt mondta. Sőt Kőrösi Csoma Sándor tudatosan készült erre az életpályára. Álma megvalósításáért a kollégium padlóján aludt, és amikor megkérdezték, miért nem ágyra fekszik, azt mondta, egyáltalán nem biztos, hogy Tibetben valaha is lesz ágya. - Voltak tehát megszállottjai más nézeteknek is. Ezeket is érintette az oktatás, és legalább olyan szentségtörésnek számítottak, mint bármi egyéb, aki megkérdőjelezte Trefort Ágoston "kötelező" nézetét. - Hogyan állunk a többi "eretnekkel"?
Csábító volna az eretnekség vonalán továbbtárgyalni. Mégsem ezen mennék tovább, mert nem egyenlő súlyúak ezek az eretnekségek. Óvnám a hallgatóságot és magunkat is attól, hogy minden igazságot valamivel szemben akarjunk kimondani. Az igazság helytáll magáért, és ennek vonalán érdemes továbbmenni. És ha mégis bekerül az utcánkba egy-egy eretnek, foglalkozzunk vele, de ne az eretnekeket keressük.
Vámbéry neve hangzott el. Ő már a maga idején kiélezett alternatívát próbált a maga oldalán megoldani, hogy ti. ugor vagy török. Ez a legtudatosabban koholt alternatíva. Ilyet azért koholnak, hogy azt higgyük: ez a tényleges probléma. Ebben akármelyiket abszolutizálja valaki, mindenképpen az igazság rovására dönt.
Ezért nem érzem Vámbéryt egyenlő súlyúnak Sajnoviccsal, mert Sajnovics magát az igazságot kereste és a lehető legjobban szolgálta. Ehhez képest periférikusnak és egyoldalúnak tűnik Vámbéry álláspontja, bármilyen becsületes volt, és bármilyen áldozatos munkával járt utána annak, amit közzé tett és becsülettel képviselt. Kőrösi Csoma nem egyenlő nagyságrendű Sajnoviccsal sem. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kőrösi Csoma Sándor az egyetemes emberiség kultúrtörténetének egyik csúcsa.
Riporter: Ezt így megfogalmazni még nem hallottam.
Van az egyetemes művelődéstörténetnek néhány olyan alakja, akiket mi nemzeti keretek között szoktunk - ha egyáltalán szoktunk - tárgyalni és becsülni, de akiket a világ is a maga egyetemes művelődéstörténetében a legmagasabb polcra helyez vagy fog helyezni, ha majd rádöbbentjük, milyen kimagasló csúcsról van szó. Ilyen pl. Bolyai János, Csontváry Kosztka Tivadar.
Ezek közé tartozik Kőrösi Csoma Sándor is. Az ő példája arra nagyon jó, hogyan lehet valakit úgy méltatni, hogy egyetlen másod- vagy harmad, vagy húszadlagos erényét fölnagyítjuk és a valódi erényét - amiért az életét áldozta - meghaladott bolondériának minősítjük, azt állítva: jobb, ha nem is beszélünk róla, mert azzal csak ártanánk Kőrösi Csoma emlékének.
A legújabb kutatások oda mutatnak, hogy Kőrösi Csoma Sándor éppen a legjobb helyen kereste - nem a magyar őshazát - annak a folyamatosságnak (Hell Miksa ill. Sajnovics kifejezésével élve) az egyik gócát, amelyiknek másik góca a Kárpát -medence. Ma egyértelműen állíthatjuk, hogy ez két központú rendszer volt, amelyik hol az egyik, hol a másik gócban telítődött. Ő nagyon jól látta, hogy Újgúria volt az egyik góc, a másik pedig a Kárpát-medence. A kettő között folyt az a vándorlás, amely egy-egy pontján fogja meg őstörténetünket. A Vámbéry és kollégái által javasolt törökös vonal, és egy másik csoport által javasolt ugoros vonal, más pontokon fogja meg őstörténetünket. E kettőt pedig egymásra uszítják. Pedig csak együtt értelmes a dolog.
Egy hallgató felteszi a kérdést, hogyan jön ide a Badiny Jós féle sumér vonal?
A Vámbéry kontra Sajnovics kérdés ismertetésekor nyilvánvalóvá vált, hogy itt lehet ilyet mesterségesen létrehozni. Ezek tények. Vélekedni sokféleképpen lehet. A kutatástörténetben a sumer kérdés nem mostanában került napirendre. Az első ékiratosok megfejtésekor világos volt a megfejtők számára: amikor elérkeztek a perzsa ékiratosok értelmezésénél az asszírhoz és utána mentek vissza az aszkázig, akkor még szemita nyelvekkel dolgoztak, tehát amiknek volt élő megfelelőjük, és eléggé jól lehetett őket értelmezni a jelenkori szemita nyelvek segítségével. Majd jött egy olyan réteg az ékiratos írásokban, amiket nem lehetett megközelíteni, ugyanis merőben más a szerkezete az azon megjelenő írásnak, ill. az azon megjelenő nyelvnek, amit az írás rögzített. Ez a kétféleség pedig kibékíthetetlen kétféleség. Egy nyelv vagy flexáló rendszerű vagy agultimáló rendszerű; tehát vagy hajtogat, mint az indoeurópai nyelvek valamennyi képviselője és a szemita nyelvek, vagy pedig agultimáló, tehát ragozó rendszerű, amilyen pl. a magyar nyelv.
Az első generáció mindjárt rájött arra, hogy ez a nyelv, amit még akkor nem is sumernak neveztek, de nevezzük mi most egyszerűség okából sumernek, akkor - bármilyen furcsa, szkíta nyelvnek nevezték. Frans Kelly Norman, aki angol volt, turáninak nevezte. Ne higgyük, hogy itt magyarkodó, hazájukat vesztett, külföldön dicsőséget kereső kutatók vezették be, mint ahogyan ezt nálunk sokáig napilapokban lehetett olvasni, meg rádiókban és televíziókban lehetett hallani. Ezeket mind így adták be nekünk. Nem mondok neveket, hogy ki adták be, de a mai napig is dolgoznak ezek a valakik.
Itt tehát a szkíta és a turáni jelző hangzott el először összefoglaló nyelvként. Miért? Mert az akkori elnevezés szerint ezek gyűjtőfogalmak voltak a nyelvészetben is. Sokáig azok is maradtak. Amit ma úgy nevezünk, hogy ural-altáji, az akkoriban még teljesen elfogadott módon turáninak neveztetett. Egy francia is ezt írta, meg egy angol is (pl. Max Himler), tehát ezek nem "haza beszélő" elnevezések voltak, de kétségtelen, hogy ezekben a nyelvekben maradt meg a ragozó szerkezet, ami ősibb szerkezet. Emiatt nem lehetett kihagyni a vizsgálatok közben a magyar nyelvet sem. Ez már a levert szabadságharc közvetlen előzménye, ill. az azt követő időszak elsősorban. Hiányzott az a kutatógárda, amit Széchenyi megálmodott, és akik kedvéért a Magyar Tudományos akadémiát megalapította. Széchenyi István ezt a magyar nyelvművelésre alapította meg, nem pedig az atomfizika és egyéb járulékos tudományok művelésére, amelyek ma természetesen szükségesek. De nem azért, hanem kifejezetten a magyar nyelv múltjának, lehetőségeinek vizsgálatáért.
A magyar nyelvvel egyetlen nagy baj van - és ezzel vissza is utalok a sumer vagy egyéb rokonítások kérdésére -, hogy túlságosan gazdag. Ahhoz képest, ami egy török nyelv szóállománya, vagy amilyen bármelyik ugor nyelv -, most nem csak az obi ugorokra gondolok, akiknek rendkívül beszűkült szóállományuk van, történeti okokból. (Erre még visszatérünk.) De a sumert sem abban az állapotában ismerjük, ahogyan azt akkor használták; hanem abban az állapotában, ahogyan ezt a töredékesen hangzósított - a mai napig is csekély hányadát hangzósították csak az ékiratosoknak - írások tartalmazzák. Sokkal nagyobb az anyag, mint amennyinek az alapján ma nyelvészeti, nyelvtörténeti vagy belső szerkezeti sajátosságokat megállapítanak a sumer nyelvről. Nem foglalkoznak velük kellő súllyal.
Nekünk kellene foglalkoznunk, de ez nagyon sokáig direkt politikai kérdés volt, tehát nem lehetett vele foglalkozni. Akármennyire gazdagszik fel majd ez az anyag, valószínűleg még így is szegényesebb lesz, mégpedig nagyságrendekkel, mint amilyen beszélt a magyar nyelv. Most nem az újságíró-nyelvre gondolok, hanem a magyarnyelvre. Itt nagyon pontosan kell látni a különbségeket.
Arany János nyelvére gondolok, Jókai nyelvére. Itt megint alapkérdéshez jutottunk, ti. a sumer nyelv - ki kell mondani - szegényesebb, mint a magyar nyelv. Méghozzá a nyelvtani szerkezetét tekintve is és a kifejezési lehetőségeit tekintve is. Ezt mi onnan tudjuk, mert mi eléggé régen és eléggé intenzíven foglalkozunk azzal, hogy képírási szintű sumer közléseket megpróbáljunk sumerül olvasni, és - most kezd a csizma az asztalon mozogni - elkezdünk magyarul olvasni. Bármennyire furcsán hangzik, magyarul kerek, nagyon szép és tartalmas közlések olvashatók le, sumerül pedig döcögős és bizony néha nagyon közelítő értékű. Ezekkel a kérdésekkel meg kell barátkoznunk, hogy a magyar valami olyan hihetetlenül gazdag lehetőségrendszert őrzött meg, hogy ezekhez képest tényleg periféria - akármilyen furcsán hangzik - a sumer is. Egy a főtörzsről korán leszakadt, délre szorult és ott betokozódott, lehetőségei szempontjából pedig elmerevedett nyelvi rendszer. Mint ahogy az egész műveltség ilyen.
Ne felejtsük el, itt egy csatornázási rendszert alakítottak ki, és nagyrészt ez felelős azért, hogy ez a vidék ma sivatag. Nagyon fontos tudni, hogy amit civilizációs előnyként tart a szakirodalom nyilván, azzal eljutottak majdnem a betűírás küszöbéig. Ha visszakérdeznék: mi ebből a nyereség? Az, hogy egyértelműen tudnak közölni fontos dolgokat. Megint visszakérdezünk: biztos, hogy az a fontos dolog? Amit egyértelműen lehet közölni? Az az írásfajta, amelyik nem tud egyszerre több fontos dolgot, de egymással összefüggésben jelölni, azt az írásrendszert nem volt érdemes föltalálni. Mert az csak rövid távú és kifejezetten rosszhiszemű társadalmi gyakorlatban működtethető közlések továbbítására alkalmas. Ennek már komoly szakirodalma van. Mauzics György ezt gyönyörűen megfogalmazta a Rejtélyes írások c. könyvében, és nagyon jó példákkal alá is támasztotta. Ezek viszonylagos vívmányok és általában templomi gazdaságoknak a gazdasági jellegű lejegyzésére és bizonyos, olyan történeti dolgok lejegyzésére egyértelműsödtek, amiket már nem az emlékezet őrzött meg. Ami azt jelenti, hogy már az emlékezet másként őrizte volna meg.
Hallgató: Lehet, hogy a magyar nyelv régebbi, mint a sumer? Mert azt mondta, leszakadt és délebbre szorult. Milyen régi lehet a magyar nyelv, ha a sumer Krisztus előtt 4 - 5 ezer éves?
Vigyázni kell, hogyan teszünk föl kérdéseket. Most kivételesen nem politikai szempontból kell vigyázni. Ezt nagyon meg kell becsülni. Itt a következőről van szó: Ha úgy fogalmazom meg, hogy a magyar nyelv ősibb-e, mint a sumer? - akkor erre nem lehet igennel válaszolni. Hogy mennyi őrződött meg a világnak nemcsak a tényszerűségeit, de a folyamatszerűségeit is híven követő nyelvi gyakorlatból -, nem tudom, hogy kell-e ismételni. Lényeges dologról van szó! Nemcsak az állapotszerűségeket, hanem a folyamatszerűségeket is nagy pontossággal követni tudó nyelvi gyakorlat rendkívül fontos nyelvi adomány. Az indoeurópai nyelvek érdemben csak tényszerűségekkel tudnak foglalkozni. A világot akkor tudják modellezni, amikor már foghatóan állapotszerűvé vált. A folyamatról magáról csak áttételesen tudnak vallani, úgy hogy fölgyorsítják az egymást követő állapotokról adott jelentéseket.
(Ha pl. valaki televíziót néz, akkor azt hiszi, ténylegesen folyamatot lát. De nem azt lát! Hanem gyors egymásutánban szakaszosan mutatnak valamit. Ez a mozgó pontnak különböző fokozata, de ez mindig pontszerű információ és mindig egymást követően kapjuk, csak nagyon gyors egymásutánban. Ez mind a mai napig a számítógéppel, mint találmánnyal együtt az indoeurópai szellem legmagasabb szintű teljesítménye.) Nem lesz többre képes soha, a nyelvi szerkezeténél fogva.
A magyar nyelv nem ilyen szerkezetű. A magyar nyelv tud magáról a teremtődési folyamatról is mit mondani, és egyenértékűen tud. Ez azt jelenti, hogy a folyamatszerű viselkedéséről az életnek is ugyanolyan pontos és ugyanolyan folyamatos információt tud adni, tehát nem szakaszolt. Ez pedig roppant nagy előny. Ezt egyetlen olyan nyelv sem tudja ma megtenni, amit kapcsolatba hoznak a magyarral, mintha azok lennének az ősibbek, mert azok leválóban vannak erről az egyetemes nyelvi gyakorlatról, és csak valamelyik részét erősítik föl. Ilyen értelemben lehetnek gazdagabbak bizonyos vonatkozásaikban. Ez már eléggé elvont ahhoz, hogy nem lesz mindenki számára élvezhető.
Amikor egy kérdéscsoportnak ennyire a lényegénél tartunk, elmondhatom, hogy naponta hálát adok a jó Istennek, hogy magyarnak születtem. Azt az adományt, hogy születésemtől kezdve, anyámtól hallhatom azt, amivel a világot ebben a teljességében tudom modellezni, felmérhetetlen értéknek tartom.
Hallgató: Pap Gábor beszélt a magyar nyelv folyamatosságáról és az indoeurópai nyelvek szakaszosságáról. Kérném, hogy a kettőt összehasonlítva, példákon, egy kicsivel részletesebben világítaná meg.
Német, angol példákat hozok föl. Az élet folyamatosságát általában az ige fejezi ki. Az állapotszerűségét pedig a névszó. Ez önmagában is lehet sok minden: főnév, melléknév, számnév,... Ez a világ különböző aspektusaira (nézeteire) vonatkozik. Hogy ez most tulajdonsága vagy maga a tárgyiasult megjelenése, aszerint alkalmazok rá melléknevet vagy főnevet. Ezek a névszói - már kialakult - helyzettel, vagyis az állapottal foglalkozó nyelvtani elemek, ezek a névszók.
Egy nyelvre vagy nyelvcsaládra nagyon jellemző, hogy a hétköznapi nyelvben melyikből használ többet. Bármilyen furcsán hangzik: vannak igék az indoeurópai nyelvben is, de nem igeként használják őket. A leggyakrabban azt a formáját használják, amikor először múlt idejű melléknévi igenevet alakítanak ki belőle, ez pedig már névszó. Angol példa: I am going (megyek). Azt hinnénk, hogy ezzel én ténylegesen folyamatot fejezek ki; nem: magamról beszélek. I am - a going itt nem ige - egy tulajdonságomat mondom el: én olyan vagyok, aki megy - menő vagyok, menő állapotban vagyok. Ez a folyamatos használat. A másik, amikor már a múlt idejű alakját használom, akkor pedig a múlt idejű melléknévi igenevet alakítom ki: I have gone. A gone nem ige! Előzőleg a létigét használtak - I am going -, I am = én vagyok, ez a létigének a megfelelő alakja. Amikor azt mondom, I have gone, ez azt jelenti, hogy először azt, ami a valóságban folyamat, betokozom, csinálok belőle egy már megtörtént, tehát tárgyszerűen kezelhető nyelvi elemet, és utána ezzel az angol már csak egy dolgot tud csinálni: birtokba venni. Érzékeljük-e? Ebben filozófia van! - Általában ezeket az időalakokat használják. Hiába tudom, mondhatnám azt is: I go. - Nem ezt mondja, túlnyomó többsége nem ezt mondja! Nem ezt az alakot használja. Pedig ott a helye a szótárban! A lehetősége meg volna rá, de nem ezt használja.
A német annyival bonyolultabb - de talán ma is többen tudnak itt németül, mint angolul -, hogy a mozgást jelentő igék esetében a múlt időt is úgy használja, hogy önmagára vonatkoztatja, tehát nem azt mondja: ich habe gegangen, hanem azt: ich bin gegangen. Én vagyok egy ment; olyan valaki, aki ment. - Érezzük a különbséget? Ha pedig nem mozgást jelentő ige van szóban, tehát pl. én tettem valamit, akkor azt mondják: ich habe getan = énnekem van egy megtettem, nekem van valamim, amit megtettem. Tehát ahhoz, hogy valami lényegeset tudjon mondani, először be kell tokoznia, állapotszerűvé kell alakítania és utána két eset van: vagy saját tulajdonságává teszi, tehát: én vagyok olyan valaki, akinek az a tulajdonsága, hogy ment; vagy pedig - és ez az általános - birtokba veszi. Nem tud a valósággal lényegileg más viszonyt kialakítani, minthogy birtokába veszi.
Vigyázzunk, mert ezekkel az indoeurópaiakkal naponta tárgyalunk. Ezek bennünket is birtokba akarnak venni! Nem tudnak róla, de ez az egyetlen viszonyulásuk a környezetükhöz.
A nyelvi tulajdonságok nem állnak meg a nyelvhasználat határán, hanem - miután nyelven gondolkodunk -, észjárást határoznak meg. Ezt mondjuk mentalitásnak. Tehát amilyen nyelven tanulunk kicsi gyerekkorunktól kezdve eligazodni a világban, olyan a mentalitásunk. Ha valakinek a nyelve azt diktálja, hogy a világhoz úgy viszonyulj, hogy igyekezz azt birtokba venni, akkor az erre fog törekedni.
Riporter: Megkockáztatható, hogy azon a bizonyos nyelven tanulni, az tulajdonságok halmazát is jelentheti?
Ez bizonyított tény. Lényeges tudni azt, hogy - egy bizonyos életkorig - ha az ember két különböző nyelven engedi tanulni a gyerekét, vagy éppen erőlteti, hogy tanuljon, egyiken sem fog tökéletesen tudni a valósággal érintkezni, ill. kapcsolatot teremteni. Mind a kettő csökött lesz. Ilyenkor - miután mindez zárt rendszeren belül történik - egy kommunikációs rendszeren belül keményen működni fog a Gresham törvény. Gresham angol pénzügyminiszter volt, a nagy reneszánsz uralkodónőnek, Erzsébet királynőnek a pénzügyminisztere. Róla van elnevezve a Gresham palota, ott van az arcképe is. Ez a Lord Gresham fedezte föl azt a törvényszerűséget, amit még bizonyítani nem tudott, de ma már tudjuk: Ha egyidejűleg egy zárt rendszerben, egyetlen ország keretében kétféle pénznem van forgalomban, akkor törvényszerű, hogy a rosszabb szorítja ki a jobbat. Erre figyeljünk föl, mert ezt nem tanítják a hétköznapi embernek. Közgazdászoknak állítólag tanítják, de a következményeit nem szokták ismertetni. Ennek a hatása nem áll meg a pénzvilág határán, hanem mindenütt, ahol érték jön létre, ha zárt rendszert teremtenek, és kétféle értékrendet egyszerre működtetnek, akkor sajnos a rosszabb szorítja ki a jobbat.
Tehát ha egy gyereket óvodás korban, mondjuk szlovák óvodába kényszerítek, a következőkre kell számítanom: miután a szlovák flektáló típusú, indoeurópai nyelv, a magyarral összehasonlítva kétségtelenül szegényesebb a kifejezési rendszere, a világgal való kapcsolatot sokkal primitívebb szinten modellezi. De mivel zárt rendszerben működtetem, arra fog áthangolódni a magyar, akkor is, ha anyanyelve a gyereknek, nem pedig fordítva.
Ez azért fontos tétel, mert gondoljunk arra, hogy a rádióban egy ideig egyáltalán nem volt szabad tiszta magyar népdalműsorokat szerkeszteni. Pontosan tudom, mert figyelem az ilyeneket. Csak úgy volt szabad, ha közte magyar nótát is adtam, aminek semmi köze nincs a magyar népdalhoz, vagy uram bocsá! - ne haragudjék meg az illető, ha a nevén nevezem: Lagzi Lajcsi, újabban. Ha én egyazon műsorban - zárt rendszerben - egyszerre működtetem Lagzi Lajcsit és a népdalt, belátható időn belül Lagzi Lajcsi ki fogja szorítani az autentikus, hiteles, vagyis sokkal értékesebb népdalt. Biztos, hogy Lagzi Lajcsi egyetértene velem ebben, mert ő nagyon jól képzett zenész. Ezt én nem ellenében mondtam, hanem egy jelenséget ismertetek most, amire valószínűleg neki is föl kell majd figyelnie, mert nem hiszem, hogy öt figyelmeztették volna erre eddig.
A két példából bizonyára kirajzolódott, mit jelent az, hogy pl. az indoeurópai nyelvek elsősorban, sőt nagyon nagy eltolódással tudnak a világ működésének állapotszerűségéről információt adni. Az indoeurópai nyelvek között ott a szláv, a görög (ó- és újgörög), a latin, az összes germán) német, angol, holland stb.). Gyakorlatilag az összes nyelv, amelyekkel a környezetünkben kapcsolatunk van. A magyar nyelvnek viszont rendkívüliek ebben a tekintetben a lehetőségei, de ezt csak akkor értjük meg - ezt fogom javasolni a továbbiakra -, ha a nyelvészet oldaláról a művészettörténetére lépünk át.
A magyar nyelv valódi erényét leginkább a képírásban lehet kimutatni. Képírásban az indoeurópai nyelveket nem is lehet használni. Szóba sem jöhetnek. Éppen az imént említett sajátságaik miatt. A művészettörténelemben mást tanítottak nekünk ugyanott, mint ahol a nyelvészetet is, de miután a nyelvet először a szüleitől hallja az ember, aránylag hamarabb tudja korrigálni azt, amit vele kapcsolatban ferdén mondanak neki.
A képekben megfogalmazódó beszédet nehezebb korrigálni, mert azt az anyagot, aminél hitelesíthetném, vagy pedig cáfolhatnám azt, amit tanítottak: azt elzárják előlünk.
Ez azt jelenti, hogy a magyar népművészethez egyáltalán nem lehet hozzájutni. Itt azonban megszólaltak művészek is, és amit Mikó Sándor mondott, az nagyon ide illik, hogy ti. előlük zenében zárták el azt, amitől valóban föl tudtak volna frissülni, és igazán jelentőset tudtak volna mondani a világnak.
Előlünk pedig művészetben, tehát a világ képi megjelenítésében zárták el ugyanazt. Viszont helyette egy álellentétet provokáltak. Ez a következő volt: Az egyik oldalon a szocreál, a másik oldalon pedig egyelőre tiltjuk a modernet. Minden egészséges fiatal arra kap rá, amit tiltanak. Az ember tehát ebben a kettősségben látta a világot, eszébe sem jutott, hogy van egy harmadik, és hogy amit itt provokálnak, álvita, és ennek egyetlen célja, hogy amikor már a szocreál kimerült, akkor más lehetőséget ne lásson a fiatal és a felnőtté váló ember, csak a másikat, tehát a szocreálból essen át abba a modernbe, amelynek semmiféle hagyománya nincsen, sőt eleve azt tagadja, hogy lehetne, vagy hogy az fontos lenne. És közben pedig egészen más úton tudna eljutni ahhoz, amitől valóban meg lehetne újulni, de ezt elzárják előle. Itt jó lenne, ha a művészek visszavennék a szót.
Művész: Máris tudnék egy kivételt mondani. Zenei általános iskolában kezdtem a zenélést, ahol hegedülni tanultam, valamint kórusban énekeltem. Ezeken a zeneórákon a Kodály módszer szerint tanultunk. Ez túlnyomórészt azoknak a pedagógusoknak volt köszönhető, akik a Péterffy utcai zenei általános iskolában tanítottak. A Kodály-féle módszerekkel túlnyomórészt magyar népdalokkal kezdtük el az éneklést tanulni. Ebben az időben a kórus-kultúra és a Kodály Zoltán által írt kórusművek a magyar népdalra alapultak. Nekem személyes és meghatározó élményem volt az, hogy Kodály Zoltán meglátogatta Debrecent, és ott az iskola énekkara énekelt Kodály Zoltánnak és feleségének. Ott volt nálam a Bicinia hungarica és odamentem Kodály tanár úrhoz és autogramot kértem tőle. Ő szokás szerint csak annak adott autogramot, aki énekelt. Ma is megvan ez az autogram. Fellapozta egy dalnál, Házam előtt egy almafa, almafa, piros alma terem rajta; ezt kellett elénekelnem neki.
Riporter: Nagy veszély a vizuális kultúrában jelentkező fertőzés: rajzfilmek, amelyeket 3-4-5 éves korban játszanak a gyerekeknek: Tom és Jarry-től a többi szörnyűségig, mert a gyereket már ebben a pici korban megtanítják a gyilkolásra és a másik elpusztításának különféle módszereire. Amihez ő 3-évesen nem érthet, megrajzolja neki a felnőtt. Egy dunántúli vadász fia lelőtte kistestvérét. A kérdésre, hogy miért tette, úgy válaszolt: azt gondolta, föl fog állni a kistestvére, mert a tévében is fölállt a nyuszi. - Ezek a jelenségek nem fordulnának elő, ha a kimeríthetetlen magyar népmese-forrásokat dolgoznák föl. Voltak ilyen törekvések, de nem olyan rendszerességgel és nem olyan keresett időben, mint a már említettek.
A magyar népmese igazságot szolgáltat, nem gyilkosságot, és abban azok a vágyak, törekvések jelennek meg, amelyek a kisgyerek lelkében is benne vannak. Ezek a hozzáértő művészek által csiszolt művek eredetiek, míg a példaként felhozottak nem, nincs hozzájuk közük.
A képzőművész a nyelvészhez szól. Találkozik-e a kettő valahol? Lényeges, hogy az irodalmár, a nyelvész, ill. a művészettörténész fölismerje a közös mozgatórugókat, mert különben nem fog a nyomára bukkanni a tendenciáknak, hanem csak a felszínén kaparászik.
Föl kell tudni figyelni arra, hogy az irodalom területén először sikerült egy költőnek a népdal hangján, a népköltészet hangján hitelesen megszólalni - nem úgy, hogy megtanulta, hanem ő maga is közöttük volt -, és saját nyelveként használta az egyszerűek nyelvét. Akkor az addig nem jegyzett magyar költészet a világ költészetének élvonalába került és onnan nem lehetett többé kitiltani. Petőfiről beszélek. Fél évszázad eltelik, és az addig egyáltalán nem jegyzett magyar zene két kiváló képviselője - egyik a másikat kézen fogva vezette: Kodály vezette Bartókot a népzenéhez, amit általában elfelejtenek -, eljut a népzenéhez, megmerítkeznek benne, és ettől a pillanattól kezdve a magyar zene a világ zenei életének élvonalában van, és nem lehet többé onnan kitiltani.
A képzőművészet terén ez máig nem történt meg. A magyar képzőművészetet sehol nem jegyzik a világon, egyetlen valakit jegyeznek és fognak is egyre határozottabban, ez Csontváry, de neki nem állt rendelkezésére az a tanulságanyag, amit a magyar népművészetből meríthetett volna, mert mire ő elindult a pályáján, ezt a népművészetet teljesen dezavuálták, hiteltelenítették művileg. Csontváry írásaiban nagyon pontosan megfogalmazta: társulatok alakulnak. Ez egy hosszú, nagy gondolatsornak visszatérő eleme. Nem arról van szó, hogy két-három elvetemült ember úgy dönt, hogy magyar népművészetet pedig ne láthasson magyar közönség, hanem arról, amit Csontváry nagyon határozottan és példák sorozatán mond: társulatok alakultak. Ezek a társulatok működnek. Hol ilyen zászló alatt, hol olyan zászló alatt, ilyen címerrel, olyan címerrel, de működnek.
Amíg nem tudunk ezekhez a valóban tiszta forrásokhoz a vizuális téren, a látványok terén is eljutni, addig ne reméljük, hogy a magyar művészet, a képzőművészet igazán jelentős dolgot tud megfogalmazni az egész emberiség számára.
A megoldás: Az ember örül annak, hogy sokan vannak, akik foglalkoztak a magyar történelemmel, de valóban szükség van nagytakarításra. A takarítást nem a piszok ellen, hanem a tisztaság érdekében teszi, tehát nem valami ellen, hanem valamiért dolgozunk. Itt nem a kidobáson van a hangsúly, hanem hogy mit teszünk a helyébe.
Az a történelem, amit jogosan kér számon a hozzászóló Erdélyi Gyula úr, ez napirenden van, ez a számonkérés. Legalább havonként egyszer találkozom felelős szájból ezzel a megjegyzéssel; hol indulatosabban, hol tárgyilagosabban, és egészen odáig mennek: tessék mér meg is írni ezt a könyvet. Ha a nap 24 helyett 26 órából állna, már el is kezdtem volna. Az előmunkálatai elkezdődtek Szántai Lajossal más vonatkozásban, de hivatkozhatom Bakay Kornélra is.
Történelmünknek van egy olyan szintje, amit csak mondai alapon tudunk megközelíteni. Ezt illuminálta a Képes krónikával a kedves hozzászóló - egyetértek vele. Bizonyos feladatkörökre a nemzet csak úgy tud ráismerni, ha azokat mondai szinten kapja. Az oknyomozó történelem írása mindig a fennmaradt adatok alapján történhet. Az adatok fennmaradása érdekében vagy ellenében nagyon sokat lehet tenni. Az elmúlt, legalább kétszáz évben nagyon tesznek annak érdekében, hogy ne maradjanak fönn a mi hiteles múltunkra vonatkozó emlékek. Tehát csak torzkép alakítható ki.
§ E világszőttes pontos helye az Interneten: http://www.kitalaltkozepkor.hu/pg_pannonr.html
Kapcsolódó oldalak:
§ Pap Gábor: "Angyali korona, szent csillag" - Beszélgetések a Magyar Szent Koronáról c. könyvének internetes kiadása: http://www.kitalaltkozepkor.hu/szentkorona.html
Függelék: Rasdi mesél - Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendrõl:http://www.kitalaltkozepkor.hu/rasdimesel.html
§ Pap Gábor: "A Szent Korona nevében..." c. előadásának hangfelvétele a Video és Hangtár menüpont alatt található (226 perc)
§ Mesterházy Zsolt: A Magyar Szent Korona, az elsõ keresztény ikonosztáz:http://www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_szentkorona.html |
p.s.:
a"nemzeti oldal"
- nemrég pártállami támogatástól megfosztott,
s így gyakorlatilag megszűnt -
hetilapjának a lesajnáló cikke
Sajnovics könyvének kiadásáról,
és a Kéthollós könyvesbolt/műhely tevékenységéről...
Egy alternatív nyelvész bukása
Immár jogerős ítélet mondja ki, hogy eredeti fordítójától lenyúlt szövegrészleteket használt a Két hollós nevű kiadó, amikor 2014-ben megjelentette Sajnovics János sok nyelvészeti vitát kiváltó alapművét, a Demonstratiót. Az „alternatív” tudományosság bukásának krónikája.
Plágiumgyanúsan, ráadásul eredeti jelentéstartalmából kiforgatva népünk turáni eredetének bizonyítékaként keringtetik mainstream és kevésbé mainstream fórumokon az egyik legjelentősebb XVIII. századi magyar nyelvészeti munkát – írtuk majd' négy évvel ezelőtt, 2014 szeptemberében.
A sztori röviden így néz ki:
♦ Sajnovics János Demonstratio c. munkája 1770-ben jelent meg latinul Koppenhágában.
Ez az észak-norvégiai (Vardö) utazás nyomán keletkezett munka az első, amiben tudományosan levezették (a lappok között szerzett tapasztalatok nyomán) a magyar nyelv finnugor rokonságát.
♦ Igen ám, de „akadémián kívüli nyelvészek” egy csoportja szerint Sajnovics a finnugor tézis atyamestere és cáfolója egyetlen személyben, mert művében (pontosabban annak második, nagyszombati kiadásában) van egy utalás arra, hogy a lappok valamikor a kínaiakkal egy népet alkottak. A kínai–lapp–magyar logikai soron pedig eljutnak a turáni nézetek igazolásáig.
♦ A Demonstratioról magyar fordítást először Vladár Zsuzsa nyelvész közölt kisdoktorijának mellékleteként 1989-ben, mely 1994-ben meg is jelent. Az ELTE egyetemi oktatója 2014 elején döbbenten tapasztalta, hogy a fordításából jelöletlenül átvettek és felhasználtak teljes részeket a Két hollós könyvkiadónál abban az évben megjelent Demonstrationál, melyet úgy hirdettek, mint ami „AZ UTOLSÓ SZÖG A FINNUGRIZMUS KOPORSÓJÁBAN”. A könyv rengeteg helyen kapható volt, a Demokrata hetilap hosszabb ismertetőt írt róla, „A lappok, akik kínaiak, azok magyarok” címmel.
♦ Miután a Válasz.hu először írt a plágiumgyanúról, Halasy-Nagy Endre – aki a Két hollósnál megjelent Demonstratiohoz tudományos szempontból igencsak meredek előszót írt – észrevételeket küldött cikkünkhöz, amit közre is adtunk. Ebből kiderült például, hogy Halasy-Nagy összekeveri Bárczi Géza nyelvészt Bárczi Gusztáv gyógypedagógussal.
♦ Vladár Zsuzsa nyelvész később beperelte a Két hollóst, hogy tüntessék fel a Demonstratio fordítójaként, legalább az előszóban szereplő idézeteknél.
Idáig az alapsztori.
A közelmúltban hírét vettük, hogy a jogi procedúra néhány hónappal ezelőtt véget ért, méghozzá a fordító győzelmével.
A bíróság kimondta, hogy Két hollósék „megsértették a felperes személyhez fűződő szerzői jogát”. Emellett kötelezték a kiadót, hogy saját költségükön tegyenek az eredeti fordítót feltüntető pótlapokat a még megmaradt példányokba, és a honlapjukon is adjanak hírt a Vladár Zsuzsának igazat adó ítéletről.
(Utóbbi – vagyis a honlapos közlemény – amúgy a mai napig nem jelent meg.)
Megnéztük az ítéletet és a bírósági jegyzőkönyveket, amiből kiderül, hogy az előszóban elkövetett plágium mögött igencsak pitiáner magatartás állt: Halasy-Nagynak volt egy régi cikke, amiben Vladár Zsuzsa fordításából kiemelt idézetek szerepeltek, de hivatkozás nélkül. Ezt tették be változatlan formában előszónak 2014-ben a Brajer Flóra-féle fordítás elé. Vagyis a Két hollós kiadó és Halasy-Nagy azt a fáradságot sem vette, hogy a Brajer-fordításból aktualizálja a vonatkozó helyeket.
Vladár Zsuzsa panaszára Két hollósék egy elegáns húzással akár el is ismerhették volna a hivatkozás hiányát, és elnézést kérhettek volna, de a bonyolultabb utat választották: híveik előtt – különböző Facebook-felületeken – a finnugrizmus bírósági erőszakolásává, őstörténeti sorskérdéssé dagasztották az ügyet.
Egészen lehetetlen módon próbálták bizonyítani a bíróság előtt, hogy nincs is szó plágiumról. Az egyik verziójuk szerint a fordítások nem is Vladár Zsuzsától, hanem egy Angela Marcantonio nevű olasz nyelvésztől voltak, de kiderült, hogy Marcantoniónak nincs ilyen idézetet tartalmazó munkája. Aztán az volt a mondásuk, hogy a szövegek élőszóban hangzottak el Marcantoniótól egy budapesti konferencián, amit Halasy-Nagy felvett, de kiderült, hogy nem volt ilyen felvétel. És még sorolhatnánk a vicces bizonyítási kísérleteket.
A tárgyalási jegyzőkönyvekből sok színes adalék kiolvasható. Halasy-Nagy például azt állította, hogy a Demonstratio magyar fordítása tiltott, zárolt anyag volt az Országos Széchényi Könyvtárban – holott 1995 óta szabadpolcos, illetve nyolc másik könyvtárban is megvan.
| Akkor most mi van a finnugor rokonsággal? |
| Ezt mondja a tudomány |
|
Ugyan a plágiumügy nem erről szól, de felveti az örökzöld finnugor származási problémakört. A válaszokhoz korábbi, Huns not dead? című írásunkat ajánljuk, mely a hun-magyar rokonsági vitakor született. Részletek:
A honfoglalók sztyeppei, nomád, íjfeszítő kultúra hordozóiként érkeztek a Kárpát-medencébe. A magyarság az egyetlen ma is létező európai nép, amelynek ilyen ősei voltak.
Friss kutatások azt mondják, a honfoglalás küszöbén a magyarság többnemzetiségű és -nyelvű lehetett. Gondoljunk a kazároktól leszakadt kabarok csatlakozására, a baskíroknál is létező Jenő és Gyarmat törzsnevekre vagy a különböző törzsek szövetségét jelző hétmagyar elnevezésre. A finnugor tézis arról szól, hogy a magyar nyelv hang-és alaktörténete, alapszavai szerint finnugor. Vagyis nyelvrokonságot hirdet (mégpedig megalapozottan, tudományos módszerekkel), nyelvrokonság és néprokonság pedig nem ugyanaz.
|
A Demonstratio ajánlójában és Halasy-Nagy Endre egyéb „tanulmányaiban” akad még egy idézet, amit tanulságos közelebbről megnézni. Hősünk ugyanis Bárczi Géza Kossuth-díjas, MTA-tag nyelvészt, nyelvtörténészt idézi, mint olyasvalakit, aki élete vége felé, 1970-ben egyfajta gyónásként papírra vetette szó szerint a következőket:
„Van a Magyar nyelvtudósoknak egy soha ki nem magyarázható közös vétkük, éspedig az,hogy Sajnovics Jánost a Finn-ugor nyelvrokonság megteremtőjének kiáltják ki, holott Sajnovics a már említett Demonstráció c. dolgozatában a Magyar, Lapp, Finn, török, kínai nyelvrokonságot mutatja be. Ezek szerint Sajnovics nem a neki tulajdonított Finn-ugor rokonság hanem a turanizmus megteremtője volt. Ezért a szégyenletes zűrzavar nyelvtudományunk terén.”
Halasy-Nagy Endre ezeket a mondatokat Bárczinak tulajdonítva, idézőjelek között közli Demonstratio ajánlójában, de például itt és itt is.
Mindezzel csak annyi a gond, hogy Bárczi Géza soha nem mondott vagy írt ilyet; a szégyenletes zűrzavarról szóló gondolatok – mint ahogy az kis Google-keresés után kiderül – a Szittya.com címen elérhető szubkulturális oldalon szerepelnek, bizonyos Sáfár István tollából. Aki kétségtelenül idézi Bárczit is (illetve, hogy a kavarás még nagyobb legyen, a szinténalternatív Bárczy Zoltánt), de mire kezdetét veszi a Van a Magyar nyelvtudósoknak egy soha ki nem magyarázható közös vétkük... rész, a Bárczi Géza-idézet véget ér. Ám ez az egyszerű tény Halasy-Nagynak a jelek szerint nem tűnt fel.
| Vérszerződés Kft. |
|
A bírósági ítéletben és a jegyzőkönyvekben lettünk figyelmesek arra a tényre, hogy a Két hollós kiadót működtető vállalkozás a parádés nevűVérszerződés Kft, melynek képviselője bizonyos Sárosi Zoltán. Sárosi a Két hollós körül kész kis birodalmat épített fel az alternatív tudományokra éhes közönségnek: nem csak könyveket ad ki (főként a magyarág eredetét beláthatatlan messzeségekbe visszavezető Szántai Lajostól és Pap Gábortól), hanem Facebook-lapjuk tanúsága szerint utazásokat is szervez mesés tájakra Azerbajdzsántól Iránon át Finnországig, amiken a már említett Szántain és Papon kívül például Obrusánszky Borbála kalauzolja az érdeklődőket.
|
|
