A vallási jelenségek között nagyon kevés van, amelyik már kívülről szemlélve olyan közvetlenül életszerű, gazdag és bonyolult képet nyújtana, mint az imádság. Az imádságnak csodálatra méltó története van: egészen mélyről indult, de lassacskán a vallási élet csúcsaira emelkedett. Végtelen hajlékonysága révén a legváltozatosabb formákat öltötte; hol hódoló volt, hol kényszerítő, hol alázatos, hol fenyegetődző, hol száraz, hol meg képekben gazdag; változatlan és változó, mechanikus és szellemi. A legkülönbözőbb szerepeket töltötte be: itt nyers kérelem, ott parancs, másutt szerződés, hittétel, vallomás, könyörgés, dicsőítés, hozsanna. Néha egyazon fajtája ment keresztül az összes változaton: az egyik kezdetben teljesen üres volt, és egy szép napon megtelt érzelemmel, a másik egészen magasztos volt eredetileg, de lassan mechanikus pszalmódiává lett.

Érthető, hogy egy ilyen összetett és próteuszi jelenség tanulmányozása, valamennyi változatának végigkövetése rendkívüli érdeklődést kelt. Az imádság vizsgálata különösen kedvező alkalom, hogy megmutassuk, mennyire eltérő funkciókra tehet szert ugyanaz az intézmény, milyen sokféle alakot ölthet ugyanaz a létező anélkül, hogy megváltoztatná a természetét. A vallási és társadalmi dolgok e kettősségét igen gyakran félreismerik. Néha csak absztrakt egyszerűségű fogalmakat látnak bennük, amelyekben az értelem nehézség nélkül mozog. Máskor kétségbeejtő bonyolultságot tulajdonítanak nekik, amely kivonja őket az értelem felügyelete alól. Valójában minden, ami társadalmi, egyszerre bonyolult és egyszerű. A szociológus konkrét és mozgásteli anyagra alkalmazza — és joggal alkalmazza — absztraháló tevékenységét. Az imádság vizsgálata hasznunkra válik ennek az elvnek a szemléltetésében.

De az imádság nem csupán e külsődleges szempontok alapján, hanem mindenekelőtt nagy belső fontossága révén hívja fel magára a figyelmet. Nem egy tekintetben a vallási élet középponti jelenségei közé tartozik. Először is számos vallási jelenség találkozási pontja. Egyszerre részesedik — sokkal inkább, mint a vallás tényeinek bármilyen más rendszere — a szertartás és a hit természetéből. Az imádság szertartás, mert nem más, mint a szakrális dolgokkal szembeni magatartás és cselekvés. Az istenséghez fordul, hogy befolyásolja őt; materiális mozgásokból áll, amelyektől az emberek eredményt várnak. De ugyanakkor minden imádság mindenkoron bizonyos fokig Credo is. Még ott is, ahol a szokás megfosztotta értelmétől, kifejezi a vallási eszméknek és érzelmeknek legalább a minimumát. Az imában a hívő cselekszik és gondolkozik. A cselekvés és a gondolat egyesülnek; ugyanabban a vallásos mozzanatban, ugyanabban az időben fakadnak föl. Ez a találkozás egyébként tökéletesen természetes. Az imádság beszéd. Márpedig a beszéd mozgás, amelynek célja és következménye van; alapjában véve mindig a cselekvés eszköze. De úgy működik, hogy közben eszméknek és érzelmeknek ad kifejezést, amelyeket a szavak külsővé tesznek és megszilárdítanak. Beszélni annyi, mint egyszerre cselekedni és gondolkodni: ezért tartozik az imádság egyszerre a hithez és a kultuszhoz.

Az imádság kettős természete megkönnyíti a kutatók dolgát. Tudjuk, milyen nehéz megmagyarázni egy szertartást, amelyik nem több puszta szertartásnál vagy egy nagyjából tiszta mítoszt. Egy mítoszt valójában csak akkor magyaráztunk meg, ha megmondtuk, milyen mozgásokkal, milyen szertartásokkal függ össze, milyen gyakorlatokat ír elő. A mítosz egyfelől nem valóságos, ha nem kapcsolódik a kultusz egy meghatározott szokásához; és egy szertartás másfelől értéktelen, ha nem bizonyos hiedelmek működésbe hozása. Egy vallásos fogalom elválasztva a gyakorlatoktól, amelyekben működik, elmosódott és homályos dolog; és egy gyakorlat, amelynek nem ismerjük biztos forrásból az értelmét, a tudomány számára nem több hagyományos mozdulatok mechanikus sorozatánál, amelynek szerepét csak teljesen hipotetikusan lehet megállapítani. Az összehasonlító mitológia és ritológia általában éppen az egymástól elválasztott mítoszokat és szertartásokat vizsgálja. Csak most kezdik tanulmányozni az olyan tényeket, amelyekben reprezentáció és cselekvés bensőségesen utalnak egymásra, és amelyek elemzése oly termékeny lehetne. Az imádság éppen ezek egyike; a szertartás benne egyesül a hittel. Telve van jelentéssel, akár egy mítosz; gyakran éppoly gazdag eszmékben és képekben, mint egy vallásos elbeszélés. Csupa erő és hatékonyság, mint egy szertartás; gyakran éppoly hatalmas alkotóerőket képvisel, mint egy szimpatikus ceremónia. Nincs benne semmi vak, semmi tudattalan — legalábbis elvben —, amikor létrehozzák; sohasem passzív. Az imádkozás szertartása ily módon egyetlen egészet alkot, amely egyaránt tartalmazza a megértéséhez szükséges mitikus és rituális elemeket. Sőt, azt lehet mondani, hogy magában foglalja — gyakran tiszta formában kifejezve — az igazolására szolgáló érveket is. Míg a többi szertartásban az eszmék és érzelmek rendszerint homályos állapotban maradnak, a nyelv sajátosságainak köszönhetően az ima gyakran maga határolja körül elmondásának körülményeit és motívumait. Az imádságot tehát könnyebb elemezni, mint a legtöbb vallásos jelenséget.

Az imádság vizsgálata ugyanezért lehetővé teszi azt is, hogy némileg megvilágítsuk a szertartás és a mítosz közti viszony annyira vitatott kérdését. A vitára az adott okot, hogy mindkét iskola — a ritualisták is és a mitologisták is — axiómának tekintette azt, hogy e két elem közül az egyiknek meg kellett előznie a másikat. Következésképpen az egész probléma arra redukálódott, hogy a kettő közül melyik testesíti meg a per excellence vallási elvet. Mármost minden szertartás szükségképpen valamilyen — többé-kevésbé homályos — fogalomnak felel meg; és minden hiedelem mozgásokat vált ki, bármilyen gyengék legyenek is ezek. De a tények e két sorának együvé tartozása legnyilvánvalóbban az imádság esetében ötlik a szemünkbe. Itt a rituális oldal és a mitikus oldal a szó legszorosabb értelmében nem egyéb, mint egy és ugyanazon cselekedet két arca. Egyszerre jelennek meg, elválaszthatatlanok. A tudomány persze elvonatkoztathatja őket egymástól a pontosabb tanulmányozás kedvéért; de az elvonatkoztatás még nem elválasztás. És főképpen nem lehet arról szó, hogy az egyiknek vagy a másiknak valamiféle elsőbbséget tulajdonítsunk.

Az imádság továbbá abban az értelemben is középponti jelenség, hogy egyike a legjobb jeleknek, amelyek mutatják egy vallás előrehaladását. Mert a fejlődés egész folyamán az imádság sorsa és a vallás sorsa szorosan összefügg. Csaknem minden más szertartás története folyamatos visszafejlődés. Bizonyos fajtái szinte teljesen eltűntek: például a táplálkozási tilalmak rendszere. Az elemi vallásokban ez igen fejlett, de néhány protestáns hitvallásban már nem maradt több belőlük egy vékonyka maradványnál. Ugyanez a helyzet az áldozattal, amely ugyan hozzátartozik a fejlődés egy bizonyos fokára eljutott vallásokhoz is, de elvesztette minden igazán rituális életteliségét. A buddhizmus, a judaizmus, az iszlám már egyáltalán nem ismeri, a kereszténységben csupán mitikus és szimbolikus értelemben maradt fenn. Az imádságnak, épp ellenkezőleg, kezdetben csak bizonytalan csírái vannak meg (rövid és szokványos formulák, mágikus-vallásos énekek, melyekről alig mondható, hogy imádságok volnának), és végül meghódítja a szertartások egész rendszerét. A szabadelvű protestantizmusban magába olvasztotta csaknem az egész vallási életet. Az a csodanövény volt tehát, amely kezdetben a többiek árnyékában fejlődött, s végül vastag ágaival megfojtotta azokat. Az ima fejlődése részben maga a vallási fejlődés, az ima haladása részben a vallás haladása.

Az imádság fejlődésén keresztül nyomon követhetjük mindazon nagy áramlatokat is, amelyek a vallási jelenségek egészére hatottak. Tudjuk, hogy a vallás kettős fejlődésen ment keresztül. Mindenekelőtt egyre inkább átszellemiesült. Miközben elvileg mechanikus, materiális és pontosan körülírt szertartásokból, szorosan megfogalmazott, csaknem kizárólag érzéki képeket tartalmazó hiedelmekből áll, története során mind nagyobb teret ad az öntudatnak. A szertartások inkább lelki, mint testi magatartásokká váltak, szellemi elemekkel, érzelmekkel és eszmékkel gyarapodtak. A hiedelmek intellektualizálódnak, egyre kevésbé materiálisak és részletezettek, néhány egyszerűbb dogmára redukálódnak, melyek ugyanakkor jelentésben egyre gazdagabbak és változékonyabbak.

A vallás átszellemiesülése közben egyszersmind individualizálódik is. A szertartások kezdetben többnyire kollektív jellegűek; csak az egybegyűlt csoport végzi őket. A hiedelmek többsége kizárólag tradicionális formában létezik; szigorúan kötelezőek vagy legalábbis közösek lévén, az egész közösségben olyan egyformasággal terjednek el, amelynek szigorúságát nehezen tudjuk elképzelni. Az egyének öntevékenysége a vallási fogalmak és cselekedetek területén abban az időben a legszűkebb határok között mozgott. A fejlődés megfordította az arányokat, s végül a csoport tevékenysége szorult korlátok közé. A vallási gyakorlatok többsége valóban individuálissá vált. Valamely vallási aktus pillanata, helye, körülményei és formái mind kevésbé függnek társadalmi okoktól. Amennyiben mindenki csaknem tetszés szerint cselekszik, annyiban — a lehetséges határok között — a maga hitének alkotója. Még bizonyos protestáns szekták (például az arminiánusok) is elismerik az egyház minden egyes tagjának dogmatikai autoritását. A leghaladottabb vallások „benső istene” egyszersmind az egyének istene is.

Ez a két folyamat különösen világos az imában. Sőt, az ima e kettős fejlődés egyik legfontosabb tényezője volt. Kezdetben teljesen mechanikus, csak a kiejtett hangok által hat, s végül teljesen belsővé és szellemivé válik. Eredetileg csak minimális teret ad a gondolkodásnak, míg végül már semmi más, mint gondolkodás és a lélek kiáradása. Először szigorúan kollektív jelenség, csak közösen vagy legalábbis csak a vallási közösség által szigorúan rögzített szabályok szerint mondják (néha egyenesen tilalom alá esik), majd az egyén és az Isten közötti szabad párbeszéd birodalmává lesz. Ha hozzá tudott idomulni e kettős átalakuláshoz, ezt orális természetének köszönheti. Míg a manuális szertartásokat természetszerűleg sokkal inkább a létrehozandó anyagi hatás alakítja, mint az őket kiváló szellemi állapot, az imádság, lévén beszéd, már ezáltal közelebb áll a gondolkodáshoz. Ezért a vallási dolgok anyagtalanabbá és transzcendensebbé válásával egyidejűleg az imádság is képes volt abszt- rahálódni és átszellemiesülni. Másrészt alkotórészei, a szavak, maguk is viszonylag hajlékonyak. Plasztikusabbak, mint amilyenek a személytelen gesztusok valaha is lehetnek. Az imádság így követni tudta az egyéni tudatok változatait és árnyalatait, és következésképpen a legnagyobb szabadságot hagyhatta a magánkezdeményezésnek. Így történhetett, hogy miközben hasznot húzott a vallás fejlődéséből, egyszersmind e fejlődés egyik legfontosabb tényezője is volt.

Látjuk az imádság kérdésének egész jelentőségét. Nyilvánvalóan nem lehet arról szó, hogy egy ilyen általános és ilyen összetett intézmény megnyilvánulásainak teljességét alapjaiban és történetében vizsgáljuk. Rangsorolni kell a problémákat és nehézségeket, el kell választani egymástól egy hosszú fejlődés különböző mozzanatait, egy alapvető szertartás sokféle vonatkozását és számos funkcióját.

Abból, amit az imádság eredetére és fejlődésére irányuló kutatás kettős jelentőségéről mondottunk, az következik, hogy egy átfogó vizsgálatnak legalább három részből kell állnia.

Az elsőnek azt kellene kutatnia, hogyan alakult ki az imádság az elemi vallásokban. Ily módon szemmel kísérhetnénk, ha nem is a kezdeteit, legalább első dadogásait. Megkereshetnénk szerény eredeteit, amelyek ugyanakkor sokkal gazdagabb és csiszolatlanabb orális szertartásoknak adhatnak formát, mint amelyeket sajátosképpen imának — más szóval az isteni, vagy legalábbis szellemi lényhez intézett kérelemnek — szoktunk nevezni. Ezáltal amennyire lehetséges, megközelíthetnénk a csírát, amelyből az imádság kifejlődött, a csírát, amely külsőre éppoly távol állhat első megvalósulásaitól, amilyen kevéssé hasonlít a mag a fára. Ezután az imádság első átalakulásait, első megállapodott, sajátos formáit kellene tanulmányoznunk. E célból azokat a vallásokat kellene szemügyre vennünk, amelyek még elég közel állnak az első vizsgált vallásokhoz, de ugyanakkor elég fejlettek is ahhoz, hogy a részletekig kidolgozott kérelmező szertartásai legyenek. Ez arra késztetne, hogy magyarázatot adjunk az átmenetre, megkeressük a tényezőket, amelyek az imádságot kiemelték kezdetleges állapotából.

Ha az imádság néhány fontos alakjában már előttünk van, akkor az a feladat, hogy a jelzett két irányban nyomon kövessük a fejlődését. Hogy meghatározhassuk, milyen szabályok, vezették az imádság átszellemiesülését, találnunk kellene egy hosszú történettel bíró vallást, amelynek tanulmányozása során, kiindulva a primitív vallás kezdetben vizsgált legfejlettebb formáival egyenértékű állapotból, kronológiai és logikai megszakítás nélkül emelkedhetnénk fel a szellemi működés legmagasabb, legtisztább, legredukáltabb formáihoz. E vizsgálat számára egyetlen társadalom sem szolgáltat kedvezőbb talajt, mint a régi India. A védikus szertartásrend minden bizonnyal olyan állapotból indul ki, amely a legfejlettebb polinéziai szertartásokra emlékeztet. És mégis köztudott, hogy messze meghaladta ezt a szintet. A bráhman iskolák egyszerű mantrájától, a szabályszerű Védáktól vagy a mágusok Védájától megszakítás nélkül, anélkül hogy elhagynánk a védikus irodalmat, áttérünk a mitikus, morális, majd filozófiai, teozófiai himnuszokra, onnan a belső imádságra, a gondolat misztikus koncentrálására; amely fölötte áll minden szertartásnak, sőt, fölötte áll az isteneknek is: az aszkéta dhyánaja ez, amely vagy a buddhisták Nirvánájához, vagy az orthodox iskolák legfelsőbb brahmanjai individuális öntudatának megsemmisüléséhez vezet. Az imádság e fajtái nemcsak időben épülnek logikailag egymásra, ami lehetővé teszi szabályos egymásba kapcsolódásuk nyomon követését, hanem India vallásos intézményeinek minden forradalmában — különböző arányokban — együtt is léteznek az organikus liturgiákban, harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz a hiedelmek és gyakorlatok egységes tömegében.

Egy harmadik vizsgálat tárgyát kellene képezze a fejlődés, melynek során az imádság egyre individuálisabb szertartássá vált. A tipikus példát itt Szíria és Palesztina szemita vallásai és az első évszázadok keresztény vallása szolgáltatják. Míg egy adott időpontban a szentélyek többségében az egyszerű hívő, a laikus imája úgyszólván tiltott dolog volt, eljött az idő, amikor már formálisan előírták. A közösen – vagy akár a nép, akár az áldozattevő nevében a pap által – mondott, szigorúan liturgikus és tradicionális imát számos esetben lépésről lépésre kiszorította a szabad imádkozás, amelynek formáját maga a hívő választja meg, érzelmeitől és a körülményektől függően. Sőt, egy figyelemre méltó visszahatás következtében még a régi, kollektív, mechanikus imádság is, a maga változtathatatlan fordulataival, kötelező recitálásaival, változáson ment keresztül: ebből sem marad több az individuális lélek egyik – költőisége révén alkalmas – kifejezési eszközénél.

Az imádság fejlődése azonban nem töretlenül ívelt felfelé. Voltak visszafejlődési szakaszai is, amelyekről szintén számot kell adnunk, ha fel akarjuk vázolni ennek az intézménynek az életét. Gyakran olyan imák, amelyek teljesen szellemiek voltak, minden személyességtől megfosztott puszta recitálás tárgyaivá lesznek. Visszaesnek a manuális szertartások szintjére; az imádkozó úgy mozgatja az ajkait, ahogy a végtagjait szokta mozgatni. A szüntelenül ismételgetett imák, az idegen nyelven mondott imák, az értelmüket vesztett formulák, melyeknek szavai a felismerhetetlenségig elhasználódtak, mind szembeszökő példái e visszakozásnak. Sőt mi több, bizonyos esetekben a legszellemibb imákat látjuk oly mértékben lesüllyedni, hogy nem marad belőlük több egyszerű anyagi tárgyaknál: a rózsafüzér, az imamalom, az amulett, a talizmánok, a mezúzák, a szöveges medaillon, a skapulárék, az ex votok mind igazi materializálódott imák. Azokban a vallásokban, amelyekben a dogma elvált minden fetisiz- mustól, az imádság maga válik fétissé.

Munkánk e négy rész közül csak az elsőt tárgyalja. Hogy a fejlődés egész folyamatát megérthessük, előbb ismernünk kell az elemi formákat. Sorrendben akarunk haladni, a tények természetétkövetve; mint abiológus, aki az egysejtű szervezetekmegismerésévelkezdi, hogy azután át tudjon térni a többsejtű, nemmel rendelkező stb. szervezetek vizsgálatára. Úgy véljük, hogy a szociológiában a csiszolatlan formák tanulmányozása még hosszú ideig érdekesebb feladat lesz akár a fennálló tények megértése szempontjából is, mint a jelenlegi állapotot közvetlenül megelőző formák vizsgálata. Nem mindig az időben legközelebbi tények az általunk ismert tények legmélyebb okai. Így a görög és római imarendszerek, amelyekről egyébként nagyon kevés tudomásunk van, s amelyek az úgynevezett szinkretizmust megelőzően minden jel szerint igen szegényesek voltak, csak gyenge hatást gyakoroltak a keresztény egyházak rendszereire. De ha akarnánk sem követhetnénk más utat. Hiszen az olyan barbár szertartások, mint a védikus rítusok tényei is, annyira bőségesek, annyira kuszák, hogy még a bráhmanokhoz hasonlóan tudatos teológusok segítségével sem volnánk képesek eligazodni köztük, ha nem állna a rendelkezésünkre néhány irányító hipotézis, melyeket csak az elemi formák analízise adhat meg.

A vallástörténet klasszikusai

Simon Róbert (2003)

Osiris Kiadó