FESZTY ÁRPÁDNÉ

AKIK ELMENTEK...

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI 
RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA

MEK-18824

TARTALOM

BEVEZETÉS.
JÓKAI VALLÁSVILÁGA.
FÜLEMÜLÉK APJA.
A SVÁBHEGYI "GRÓFOK".
RÉSZLETEK
A "JÖVENDŐ" 1905-ÖS ÉVFOLYAMÁBAN MEGJELENT 
"JÓKAI-HÁZ" CÍMŰ FELJEGYZÉSEIMBŐL.
MIKSZÁTH.
PÁR SZÓ
JÓKAI KIS ASZTALÁNAK POLITIKUS VENDÉGEIRŐL.
TISZA KÁLMÁN.
BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐ.
SZILÁGYI DEZSŐ.
MESE
EGY NAGYON SZÉP ÉS NAGYON SZERENCSÉTLEN ASSZONYRÓL ÉS AZ Ő FIÁRÓL.
AKIK SIETTEK ELMENNI.
AZ ÉN TANÁRAIM.
BÁRÓ MEDNYANSZKY LÁSZLÓ.
MUNKÁCSY.
AZ URAM.
AZ ÉDESAPÁM.

BEVEZETÉS.

Vagy két évvel ezelőtt egy villamoskalauz a körúton felállított egy gyereket ezzel a szóval: »Adjon helyet ennek az öreg nőnek«. Egészen nyugodtan, nem csúfolódva, nem rosszakarattal, de megállapítva: »öreg nő«.

Öreg nő!... Hát így vagyunk?

Forgott velem a föld... Öreg nő, meghalsz és nem csináltál semmit, hiába éltél...

Pedig kaptál ecsetet a sorstól. Nem tudtad megmarkolni. Kifújta kezedből a szél... Az igaz, sok szél fújt az én utamon! Forró déli, vad északi, szomorú, ónos esőkkel vegyes gonosz szelek.

Mert mindig magas csúcsokon kellett járnom. Nem magam hágtam fel, szeszélyes, forró fuvalat dobta oda kis bölcsőm.

Ott kellett járnom. Ott, ahol óriások élnek. Ott, ahol én, törpe halandó, nem élhettem a magam életét... Szegény képeim! Meghaltak, mielőtt megszülettek volna. Szegény ecsetem! Kiesett kezemből, mielőtt valamit alkothatott volna.

Lusta, fatalista természetemmel nem is kerestem. Belenyugodtam. Nem úgy volt megírva. Ez a sorsom. Kötelességem. Punktum.

Később - fogyván a fiatalság - azzal kezdtem magam vigasztalni: az el nem múlást, az utólagos érvényesülést talán a toll is meg tudja hozni; írni inkább ráérek, az csak tőlem függ. Toll, papiros akad mindig, mindenütt.

Elhatároztam, leírom, amit hallottam, láttam, obzerváltam a csúcsokon, fenn az óriások között. És leírom, amit magam átéltem.

Elég furcsa, érdekes, bonyodalmas élet volt. Tán tartozom is vele az utánam jövőknek; tán okul is valaki belőle valamikor, ha már sok mindent belepett a por - szobrot, virágot, tövist, sírdombot, meg nem festett vásznakat, agyonolvasott könyveket...

Ez a kötet az első részt tartalmazza. Pillanatfelvételeket, hangulatleírásokat, vázlatokat a csúcsokról. A magam életének leírása majd halálom után jelenik meg. Nálam, aki nem vagyok író, az írásnak csak akkor van értelme, ha teljesen őszinte. Különben szentimentális szószaporítás. S mert annyira nincs írói tehetségem, nem is próbálok írni, úgy tekintem, mintha festenék. Ecset helyett tollal. Ez minden.

- - - -

Dédapámmal kezdem... Regénybe való alak. Hatalmas, nagyszabású, mégis fázik tőle az ember. Oszlopa a magyar kultúrának, de azt az oszlopot a legsivárabb sziklából faragták, olyanból, amelyiken nem nőtt se fű, se virág soha.

Régi nemescsaládból származott. Tanárnak készült; magánszorgalomból megtanult angolul, franciául, olaszul, lefordította Shakespeare legtöbb darabját, akkor! Otthagyta a tanárságot, elment színésznek, hogy játszhassa is fordításait. Az első komoly magyar színtársulat hős-színésze, rendezője, lelke volt. Húsz évig küzködött, hogy megértesse publikumával a komoly művészetet, Shakespeare-t, és megszerettesse a magyarokkal a magyar nyelvet. Végre belefáradt, megunta úttörő munkáját, visszament tanárnak. Letelepedett Miskolcon s ép olyan híres lett tudásáról a katedrán, mint ezelőtt játékával a színpadon. A fiatalságot csak úgy lelkesítette, ez őt csak úgy imádta, mint színész korában.

De az éremnek ez csak egyik oldala; a másik másforma képet mutat!

Színész korában elvett egy angyali jó, félénk, szelíd teremtést, valami kis naív színésznőt, akiből dolgos jó anya, tűrő, alázatos feleség lett. Kilenc vagy tíz gyermeke született, kiknek az élete anyjukéval együtt abból állt, hogy reszkettek, éjjel-nappal reszkettek, míg végre szegény gyenge asszony belefáradt s elment pihenni, örökre. Pár év alatt a gyerekek is kikéredzkedtek, lassan, egyenként az anyjuk mellé.

Csak kettő maradt életben: Judit és Bebus. (Valódi nevét nem is tudom, így hallottam mindig emlegetni.)

Egészséges, erős, csodaszép gyerekek. Szembe akartak nézni az élettel.

Bebusnak mégse sikerült. Tizennyolc- vagy húsz éves korában, mint jezsuita papnövendék meghalt, őrülten.

Most már csak Judit élt, az apa kedvence. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy amint a gyerek betöltötte tizenkettedik évét, világgá ne küldje. Keresse meg a maga kenyerét. Neki már útban volt, más asszonyt akart a házhoz venni. Fiatal, műveletlen parasztlányt. Tán, gondolta, jobban fogja bírni a verést!... Csalódott. Pár év alatt az is kiszökött mellőle a föld alá, itthagyva egyetlen kis árva leányát, Pepit, kit ha mostohanénje, Judit magához nem vesz, pont hétéves korában pesztrának adott volna az apja.

Csodálatos keverék: vad, brutális ősember mint családapa, - tiszta, nagyszabású karakter mint hazafi és művész. Hatvan-hetven éves korában, ha meghallotta, hogy Pesten vagy Bécsben feltűnt egy híres zenész, énekes, színész, vagy egy új író darabját játsszák, nekiindult gyalog, ha kocsi nem volt.

Egyszer februárban sétált fel Bécsbe Miskolcról, Pesten át, őrült hidegben.

Tüdőgyulladást kapott s a szó szoros értelmében mint a »művészet halottja« itthagyott mindent, - magyar nyelvet, Shakespeare-darabokat, katedrát... cinizmust, kegyetlenséget és egy szegény gyámoltalan, tizenhat éves harmadik feleséget.

*

Tehát Laborfalvy Róza lett a tizenkét éves, gyönyörű Benke Juditból. Akarata ellenére, muszájból. Komoly, szinte zord, magányos természeténél fogva inkább tanulni szeretett volna, úgy mint apja tanítványai. Hiába. Muszáj volt kenyeret keresni. Kántornéhoz, az akkori legnagyobb magyar színésznőhöz vitte el az atyja; annál mindig volt pár fiatal lány »nevelésben«; persze nem a mai kor pedagógiai elvei szerint, dehát: más idők, más emberek. Gyermeknevelési módszerének csak egy adatát hallottam emlegetni, ezt fel is jegyzem, részben mert világot vet a többi ismeretlenre, részben mert magyarázza Laborfalvy Róza későbbi életét, jellemét. Azt szeretném elérni, hogy ha a legőszintébben írok is, mindenki fokozottabb tisztelettel, szeretettel gondoljon rá.

A régi színészek sokat kóboroltak, - ma itt, holnap ott ütötték fel sátorfájukat, így nem igen tartottak rendes lakást. Kántornénak is csak egy szobája volt, annak felét is elfoglalta egy nagy-nagy fiókos ágy. (Ezt az intézményt ma már nem igen ismerik. Én még láttam egyet gyermekkoromban, azt hiszem a svábhegyi cselédszobában; fenn aludt, mint magasabb rangbeli, a szakácsnő, lenn a szobalány.)

Tehát egy ilyen hatalmas ágy-példánya volt Kántornénak. Ő azonban melegszívű és vendégszerető nő lévén, előadás után mindennap hozott még egy vendéget, megosztani saját emeletét...

Lent pedig aludt két-két kis tizenkét-tizennégy éves művésznövendék, bármilyen álmos, de mégis biztosan kíváncsi, szegény, kicsi gyereklány.

Nappal tanultak szavalni, énekelni, gitározni, mosni, vasalni, főzni - éjjel megismerték az élet izgalmait a fenségestől az undorítóig. Mert egy bármilyen geniális, de vad, temperamentumos, mosdatlan szájú asszony pásztorórái nagyon kevert és viharos kakofónia lehettek a fültanuk számára. Szegény kis gyerekeknek olyankor biztos alvást kellett színlelni, mert Kántorné temperamentuma nemcsak művészetben és szerelemben, de dühben és gorombaságban sem ismert határt. Félt tőle mindenki, aki élt és mozgott, kollégái, igazgatói, le egészen a súgókig. Minden melléje rendelt öltöztetőnő kórságot kapott s ijedtében megszúrta gombostűvel, hajtűvel: menekültek, bujtak. Volt eset, nem akadt, aki öltöztesse. S ezt az asszonyt mégis úgy csodálta a nemzet, hogy a parlament megszavazott neki egy szép díszmagyar kosztűmöt Bánk bán előadására. Hódoltak a nagy művésznőnek, de irtóztak az asszonytól, aki fegyverével, a káromkodással úgy bánt, mint Jupiter a mennyköveivel...

Ez a nevelés magyarázza meg, miért kell nekem, az unokának, megvédenem az utókor előtt Laborfalvy Róza, a komoly, vérénél, idegrendszerénél fogva kemény, méltóságteljes, gyengeséget nem ismerő nagy asszony emlékét.

Asszonyok, tegyék a kezüket szívükre s mondják őszintén, nem tiszteletreméltó hősnő-e az a lány, az a gyönyörű, királynői szépségű lány, aki ebből az ágyból kiindulva tizennyolc-húsz éves korában éjjel maga mossa, varrja ruháját a másnapi szerephez, aki sokszor éhezik, fázik, aki gyalog jár át dermesztő hidegben a befagyott Dunán Budára játszani, gyalog megy haza éjjel krumplit enni, ha elfogyott a gázsi, pedig ha akarna, lehetne német színésznő, lehetne sok minden, lakhatna palotában, csipkék között...

Éltek az ő módján nemcsak ő, sokan, fanatizmusból, és megteremtették a magyar színművészetet.

Azoktól, akik ilyen izgalmas, küzdelmes életet gyúrnak, birkóznak ki a sorstól, nem lehet kívánni, hogy úgy éljenek, mint jólnevelt kisasszonyok fehér szobában a mama mellett. Mennyi fiatal lány tesz vagy tenne, ha nem félne a következményektől, olyant, aminek regényekben még a leírását is összegombostűzik a guvernantok.

Azok felett, kik a színészvilág forró, buja levegőjében nőnek fel, ítélkezhetünk-e ugyanazzal a szigorú mértékkel?

Laborfalvy Rózának mindamellett egészen mellékes volt a szerelem. Az ő két szenvedélye: tudásvágy, dicsőség. Nem asszony - királynő akart lenni. Nem szeretetet: tiszteletet, hódolatot várt, követelt.

Mielőtt Jókainé lett volna, nagyapám, Lendvay Márton iránt érzett óriási szerelemben élte ki magát. Az csak rövid ideig viszonozta.

Minden szépsége mellett Laborfalvy Róza neki nagyon komoly, túlhű és túlféltékeny volt. Hamar bezárta a könyvet. De szerető apja maradt szegény kisanyámnak. Nagyanyámat ennek dacára - vagy tán éppen ezért - ez a megszakadt szerelem végigkísérte élete végéig s fanatikus erővel jelentkezett minden a multat felidéző emlékezésre. Még öreg korában is szinte imádattal beszélt szépségéről, tehetségéről (állítólag szebb volt minden férfinál). Amelyik ásatag primadonna nagyobb darab kalácsra vágyott kávéjához, vagy pláne a zsebén akart erősebb metszést alkalmazni, elkezdte: »Ugyan kedves Jókainém! Hallotta már? Azt mondják, X. Y. jó Rómeó vagy Don Cézár de Bazán stb... Hej, ha látták volna, mi volt Lendvay ezekhez képest!... Az az alak, azok a szemek! Hát mikor mint Fra Diavolo felállt a hegyre és vállára vetett puskával énekelte: Nézd ott a hegytetőn... Az volt valami! Minden nő szerelmes lett bele!« Szegény asszony! Ragyogva hallgatta, visszaálmodva tízezredszer azt a rövid mámort. Kalács, pénz megvolt. Klapp, klapp, a nénik ráütöttek a tubákos szelencére és boldogan tipegtek haza, klapp, klapp...

Még maga Jókai is ugyanazon varázs alatt állott. Órákhosszat beszélt róla átszellemült arccal, ragyogó tekintettel. Ezt a különös pszichológiai rejtélyt úgy magyarázom, hogy neki, a szelíd, gyerekesen szolíd, szőke, ábrándos, lelki életet élő fiúnak roppantul imponálhatott a könnyelmű, tüzes, fekete színész, aki olyan könnyen adta, vette a nőket, mint más a kesztyűit; aki megunta azt a nőt is, aki neki istennő és Magyarország egyik legragyogóbb szépsége volt.

De vissza kell térnem a megszakadt fonálhoz.

Nem, Laborfalvy Rózát nem szabad úgy megítélni az életéért, mint zárdanövendéket. Sokan szemére vetették hogy később, a Nemzeti Színház megszilárdulásával mulván a színészek nyomora, dicsősége teljében pazar életet folytatott, lovagolt, majmot, papagájokat tartott stb.

Először is: akkoriban majdnem minden színésznő lovagolt; megmámorosította őket a nemzeti megújhodás tavaszi szellője. Az imádók udvarát, ragyogó színes életmódot, ajándékokat pedig úgy vette, mint királynő a neki járó hódolatot. Meg vagyok győződve, nem járt utána; hozták neki - hát elfogadta.

A kokettéria teljesen hiányzott belőle. Nem szeretett mulatni, táncolni. Méltóságteljesen járt-kelt, felsőbb lénynek érezve magát. Még fiatal barátnői se voltak. Vénasszonyokkal vette magát körül, akik jó kávé, kalács reményében folyton hízelegtek neki és Lendvayt magasztalták. Csak két fiatal nőről tudok, akivel érintkezett. Egyik egyetlen barátnője, a bájos és mindig vidám, áldott jószívű öreg Szigligeti néni, ahogy már én ismertem (de sok szidást mosolygott le a fejemről!); a másik pedig - csodálatosak az asszonyok! - Lendvay Mártonné Hivatal Anikó (később Latkóczyné). Talán a hiúság hajtotta össze őket, mert gyönyörűek lehettek - a királynői szépség és a bájos, filigrán rokokó figura, - a kornak két híres szép asszonya és mégis barátkoztak, vagy éppen azért? Ki lát be az asszonyi szívek rejtekeibe?

Vele a bájos, poétikus kis kultúrproduktummal lovagoltak együtt nyolcasokat a Városligetben, repülő hosszútollas kalapban, repülő hosszú uszályban; együtt játszották: Bánk bánt, Hamletet, Lear királyt s együtt a saját életük regényét. Mindenben vetélytársak, de gavalléros, becsületes vetélytársak. Lendvaynénak nem volt soha leánya; szegény kisanyámnak második anyja lett. Bálványozta. (Hogy akkor, a lovaglások idején már elvált-e Lendvaytól, nem tudom. De azt hiszem, igen, és mindkettőnek egyformán emlék volt a közös nagy szerelem.)

A harmadik fiatal nő, akit még nagyon szeretett, a bájos Prielle Kornélia volt; ellenben halálosan gyűlölték egymást a szép Bulyovszky Lillával.

*

Dicsvágyán, nagy szerelmén kívül még egy szenvedélye volt nagyanyámnak: a régiségek gyüjtése. Pompás darabokat szedett össze »udvari szállítóitól« pár forintért, úgyszólván ingyen, mikor azok még kevés embernek kellettek. Olyan bútorai voltak, miknek párját ma múzeumokban őrzik.

Milyen festői, grandiózus, színes kép lehetett a csodálatos megjelenésű asszony - maga is olyan mint egy régi kép vagy Minerva-szobor - a sok művészi rendetlenségben összehalmozott antikvitás: óra, csecse-becse, papagáj, őz, majom és a sok-sok csúnya, sunyi, tubákoló, boszorkánykinézésű vénasszony között.

Az órák össze-vissza ketyegtek, duruzsoltak, muzsikáltak; a vénasszonyok hamis, monotón, édeskés hangon hízelegtek, a papagájok rikoltottak, a majom a vén udvarhölgyek hamis fürtjeivel küzködött, ő maga pedig némán, méltóságteljesen sétált közöttük, tartotta, fizette, etette őket, hogy parancsolhasson nekik, lenézhesse őket vagy játsszék velük.

Olyan lehetett, mint egy elvarázsolt, lelkében tragédiákat hordozó tündérkirályasszony.

Királyasszony, mindig királyasszony, színpadon, otthon, mindig királyasszony...

*

Így élt, míg jött a forradalom.

Jött és felgyujtott mindent.

Az ő lelke is megtalálta igazi tartalmát. Hősnek, politikusnak született. Megértette.

A sors összehozta Jókaival. (Forradalmi szereplését, Jókaival való megismerkedését, első éveik hősies küzdelmét, stb. már sokan megírták, jobban mint én tudnám.)

Abban a percben, amint felvette a Jókai nevet, eldobott minden régi nexust, eltemette a multat, új asszonnyá lett.

Lelkesedéssel, kötelességérzéssel akart jó feleség lenni. És ez sikerült is neki. Megőrizte a férfi becsületét, szikla volt a forradalmárnak és hazafinak, - erős fal, amire az író mindig támaszkodhatott, - de boldogságot adni nem tudott. Az az erő nem adatott meg neki.

Mennyi dicsőség, ünnepeltetés, szerencse részese lett! Férje, a legnagyobb költő, legpoétikusabb alak, legjobb férj, minden kívánságát teljesítette, szerették egymást és mégis, - talán sohase volt boldog. Nem tudott az lenni, se mást azzá tenni. Nem tudott cirógatni, mosolyogni, otthont teremteni.

Tragéda volt.

Már régen, sokszor sürgették ismerőseim, kötelességem nagyanyám emlékét felidézni. Félve szántam rá magam, éreztem, nehezen fog menni. Nagyon sok személyes vonatkozás közül kell azt kibogoznom és mindig közöttünk áll egy árnyék: szegény kisanyám. Szegény kisanyám, akit nem ismertem. Pólyában voltam, amikor meghalt.

Gyönyörűen mondta Mikszáth »Jókai Mór élete és kora« című munkájában: »Annak a háznak az volt a tragédiája, hogy túlsok volt benne a titok«.

Az egész ház felett lebegett.

Nem folytathatom az írást, - mondjuk inkább, pár színnel, foltokban való festést - ha fel nem emelem a fátyolt, ami, mióta csak eszmélni kezdtem, az élet egyik oldalát nálunk eltakarta. Anélkül gics lenne, édes, hamis, hazug gics.

Ha felemelem, azzal vádolhatnak - tiszteletlenség.

Isten látja: jó szándékkal, szeretettel, kegyelettel teszem.

Jogom van hozzá, hogy megjelentessek egy sápadt, szegény, fiatal lányt, aki a társadalmi rend szűkös kegyetlensége folytán felesleges volt a világon anyja esküvőjétől fogva.

Addig kedvenc, kincs, az egyetlen, a cél.

Azontúl?

Összeütközés köve az új családnak.

Mikor Petőfi hevesen, vadul ellenezte a házasságot, többek között ezt mondta: »Laborfalvy Róza már öreg Jókaihoz. Várjon pár évig és vegye el a lányát, ha már mindenáron a családba akar nősülni«.

Úgy képzelem, ez a mondás sok későbbi félreértésnek, bajnak, gyanúsításnak lehetett a szülőanyja. Mint az elvetett sárkányfog, fantasztikus, nehéz, mérges virágot termett: a féltékenységet, és ez a féltékenység kiterjedt automatikusan a lányára is.

Amint az nőtt, csinosodott, úgy öregedett ő.

Mennyi kín és szenvedés, hamis obzerváció, rosszul magyarázott hang, mozdulat, félremagyarázott jóakarat - hogyha egyszer megindul a gyanúsítás.

Milyen kapóra jött falat lehetett ez a rögeszme a vénasszonyhadnak; ismét egy zablya, amit szegény, könnyen ingerelhető zsákmányuk fejére vethettek.

Szentül hiszem, így kellett lenni. Csak ez magyarázhatja meg azt, hogy Laborfalvy Róza, maga a jóság, adakozás, részvét, egyszerre úgy nem törődött a lányával. Sehova magával nem vitte; nem engedte színésznővé lenni, pedig, azt mondják, nagy tehetsége volt. (Nem az a zsáner, mint az édesanyja, egész lénye más volt. Víg, szellemes; nem szép, csak csinos, de tele bájjal, ötlettel, pajkos humorral.)

Mindig otthon ülnie és mindig hímeznie, hímeznie kellett fodros szoknyákat, blúzokat, csodás ruhákat, nem a maga használatára, nem a saját fiatal teste díszítésére: de az édesanyjának - színpadra. Színpadra, amiről neki csak álmodni volt szabad...

Nem csoda, hogy ez az apácaélet reakciót keltett szegény, temperamentumos, táncolni, nevetni vágyó fiatal leány lelkében.

Ha aztán akadt valaki a vénasszonyok között, aki titokban elvitte mulatni, bálozni, csoda-e, hogy örült szegény, bájos, szép, fiatal teremtés? Csoda-e, hogy ment szökve undok vénasszonyokkal, ha nem mehetett nyíltan, mint minden más leány, az édesanyjával?

Hol ismerhették meg egymást? Biztosan valami bálon.

Úgy hathatott rá délceg fiatalságával, mint a tündérkirály...

Hogy ki volt? Ízléstelenség volna elmondani.

Néha, még most is, idegen emberek, akik sohase láttak, eltűnődve kérdik: miért olyan ismerős a szemem, homlokom?

De erre a kérdésre nincs felelet.

Majdnem olyan büszke lehetek vérbeli apámra, akivel életemben csak egyszer, az esküvőm előtt beszéltem, mint arra, aki lányaként felnevelt, akit, bár csak lélekben volt az, apámnak éreztem, a legjobb apának, és minden élő ember között ezen a földön legjobban szerettem...

*

Az a pár mérgezett szó, csak az okozhatta mindezt.

Vagy tán, mert mint asszony szinte túlpuritán volt (ha nem Kántorné neveli, mindig is az lett volna), saját fiatalságát akarta a lányáéval tisztára mosni és tényleg szentnek, apácának szánta, csak nem tudta vezetni, mert hiányoztak az eszközei, hogy egy fiatal teremtésnek a lelkét megfogja?

Szegény anya, szegény lánya!

Amilyen ismeretlenül élt, úgy is halt meg kisanyám, huszonnégy éves korában, harminchat óra alatt.

Egy dermesztő februáriusi napon káposztát vásárolt a Dunánál, felhült, harmadnap meg volt halva.

Még csak nem is mondta, hogy beteg. Csendesen lefeküdt; az arcszíne lett, - azt mondják - olyan furcsa, sötétlilás, mindig a paplanát simogatta, mire orvost hívtak, halott volt.

Mi történhetett az anya lelkében? Abban a nemes, meleg szívben azalatt?... Azután?

Ki tudná azt!

S vajjon az agyrém elhallgatott-e végre?

- - - -

Jött a fátyol... Kisanyám olajba festett arcképét felakasztották a szalónban, de a nevét nem ejtette ki soha többé senki. A finom, szép fej, amit Petiné Vályi Mari nagynéném festett róla, úgy szerepelt, mint Mari néni egy tanulmányfeje.

De engem, amint nőni, még tán nem is gondolkozni, csak sejtéseket, ösztönöket megérezni kezdtem, - sokszor elfogott valami furcsa, intenzív kíváncsiság. Kérdezősködéseimre különböző kérdezettek nagyon eltérő válaszokat adtak.

Amint nőtt az értelmem, nőtt a kíváncsiságom; kezdtem lassan, magamban, titokban emelgetni a fátyolt...

*

Ezek a gyermekkortól az életem végéig vezető árnyak még most is megfogják kezemben a tollat - az unokáéban; nem tudom, mire nyomdafestékre kerül a sor, eleresztik-e?

*

Már régen tudtam, ki néz le rám olyan szeretettel a régi faragott rámából, de egészen tizennyolc éves koromig, hivatalos adoptáltatásomig nem volt szabad elárulnom.

Mamának tanultam nevezni nagyanyámat, papának nevelőapámat pici koromban. Úgy neveztem, épp úgy szerettem őket azután is.

Az adoptálás se változtatott semmit, hisz addig is Jókai Rózának neveztek, addig is lányukként neveltek, szerettek.

*

Amit eddig nagyanyámról írtam, leginkább Lendvaynétól, Prielle Kornéliától, Káldy Gyulánétól hallottam. Mindezt aztán összekombináltam, mondhatnám összeéreztem.

Amit ezután írok róla - az író és politikus feleségéről, a háziasszonyról, jószívűségéről stb. - már a magam gyerekemlékei és megfigyelései nyomán teszem.

Meg vagyok győződve, Jókaiból nem lett volna Jókai Laborfalvy Róza nélkül. Mint ahogy egyszer fiatal házaskorukban a híres, nehéz debreceni napokban visszatartotta az ügyvédségtől a tollal harcolásba belefáradt urát ezzel az egy szóval: »Móric, te félsz!« - úgy később is, végig, hány és hány regénye tán sohse készült volna el, ha Jókainé nem önt lelket sokszor beteges, fáradt, nem harcra termett puha urába, ha nem szuggerálja saját energiájával!

Míg papa dolgozott, úgy őrizte az ajtaját, mint a tigris. Oda ember be nem juthatott. Még a másik szobában se volt szabad törölgetni.

Ő tartotta vissza, amennyire tudta, a sok politikai szerepléstől is. (Így is többet törődött vele, mint kellett volna. Hát még a felesége nélkül!) Csodálatos, mennyire világosabb, logikusabb látása volt az asszonynak, mint a költő-óriásnak, akit csak az nem szedett rá, vagy nem használt ki, aki éppenséggel nem akarta.

A nőnek olyan egészséges ítélete volt, hogy a kortesek, kik valami görbe kimenetelt ígérő választási ügyben akarták megfogni és szónoki, írói, vagy - least but not last - váltóaláírói minőségben felhasználni, napokig lestek, somfordáltak a ház körül: mikor megy el az asszony, vagy lesz valami olyan dolga, hogy nem veszi észre a jószándékú látogatót.

Ha egyszer aztán végre bejutottak, minden rendben volt. A végén - Jókai fizetett.

De jaj volt, százszor jaj annak, akit rajtakapott nagyanyám; jaj, százszor jaj, lett-légyen főispán, gróf, vagy csak egyszerű falusi kortes. Nagy szemeivel kivallatta, kiszedte belőle a szándékát, bebizonyította letagadhatatlanul, hogy rá akarta szedni az urát, és repült a szerencsétlen - repült.

Mennyire tudta, hogy neki támasza, mankója, jobbkeze munkájában az asszony, legjobban egy nem igen ismert szerelmi regényének vége bizonyítja.

Egy haldokló, a forradalmat végigharcolt őrnagy-barátja megkérte, legyen apátlan, anyátlan kislányának és kisfiának a gyámja.

Évek multak. A gyerekek megnőttek, a lányból csodaszép szőke teremtés lett. Színitanodát végzett s úgy ebben, mint más hivatalos ügyeiben természetesen sok megbeszélése volt papával.

Akkor a korkülönbség már nagyon érezhető lehetett otthon. Jókai még 45-50 év közötti poétikus, szép férfi volt, beleszerethetett akárki.

A kikerülhetetlen be is következett.

Annyira beleőrült a gyönyörű tizennyolc éves üde, fiatal teremtésbe, hogy már-már váláson gondolkozott.

A lány köhögött és papa elhelyezte a füredi szanatóriumban.

Felesége persze nem tudott a dologról semmit, a rossz nyelvek azonban dolgozni kezdtek, fürkésztek, s végre valakinek sikerült Jókainak a lányhoz írt leveleit megszerezni és azokat, mint illik, feleségének elküldeni.

Milyen csodaszép, de a feleségének rettenetes levelek lehettek azok! A még fiatalon őrülten szerelmes Jókai levelei egy gyönyörű fiatal lányhoz... A lány igazán szerette-e, vagy csak híres férjet akart, ez a sír rejtélye. Én szeretem hinni, hogy tényleg romantikus szerelem volt. Valahogy úgy megilletné Jókait ez a szép és szomorú regény...

De ez csak föltevés. A tény az, hogy Jókai a lánynak írt leveleiben nemcsak boldog szerelemről beszélt, hanem panaszkodott is feleségére, hogy az túlkoros hozzá, kínozza a féltékenységével, stb.

Mi lehetett ez az olvasmány annak a büszke, kemény, az urát annyira szerető asszonynak!

Alig lehet elképzelni. Milyenek lehettek a szemei!

Még aznap el akarta hagyni a házat, másnap pedig beadni a válópört.

Mint sokszor az álmodó emberek, akik megrémülnek, amint valósággá lesz az, amiről álmodtak, - egyszerre nem kell nekik - Jókai is megijedt, összetörött.

Megijedt a jövőtől; megérezte, neki nem az a főfeladata ezen a földön, hogy boldog legyen, hanem, hogy írjon, nagyon sokat írjon, misszióját teljesítse és azt is tudta, hogy a felesége nélkül csak félember volna. Mellette jutott fel ilyen magasra, mellette tudja csak az elért nagyságot meg is tartani.

Térden állva könyörgött, míg az asszony meg nem bocsátott; akkor örömében az ölébe kapta és úgy táncolt vele körül a szobában (ezeket a részleteket magától nagyanyámtól hallottam, élete utolsó éveiben; ez volt az egyetlen eset, mikor valamit asszonyi életéből elmesélt).

Jókai szakított a lánnyal s az egy év alatt meghalt tüdővészben. Hogy a szakítás siettette-e halálát, vagy az úgyis bekövetkezett volna, ki tudna arra feleletet adni?

Tán három év mulva fivére is utána ment, de szegény fiú előbb teljesen elzüllött. Papát is sokat zsarolta. Emlékszem, egy reggel a posta kis ajánlott csomagot hozott. Papa kibontotta, pár írás, egy gyászjelentés hivatalból és az egyetlen, ami megmaradt utána, - a családi címeres pecsétgyűrű. Gyámjának küldték hivatalból.

*

Sokszor emlegettem nagyanyám vénasszonyait.

Micsoda gárda volt! Cranachnak kellett volna feljönni sírjából, hogy lefesse őket.

Két részre oszlott. Egyik a sokszor emlegetett éhes, vén színésznők, kik a jó falat kedvéért hozták a pletykákat és dícsérték, szidták azt, akit éppen kellett; kiismerték nagyanyám féltékenységét és a szó szoros értelmében ebből a tudományból éltek. Szörnyű, ravasz arcú, piszkos, undorító vénasszonyok. Egy volt köztük csak szép, tiszta, rendes - mégis a legirtózatosabb, de róla majd később, nagyanyám jószívűségének lefestésére szánt részben.

Egyenként már nem látom őket. Összemosódnak egy rettenetes csúf gyerek-emlékké. De egyet mégis... Bodorffynénak hívták. (Röviden Bodrinénak.) Az ura basszista volt az Operánál, és a színészcsaládok legritkább fajtájához tartoztak: a hűségesekhez, sőt elválhatatlanokhoz. Vagy harminc éven át Bodriné még az öltözőbe is elkísérte Bodrit.

Boldog együttérzésük alapja: a higiéne volt.

Rendkívül elővigyázatosak voltak; ha meghívták őket valahova, ahol, sejtették, jó ebéd lesz, mindjárt hánytatót is vittek magukkal, »mert kérem az óvatos ember jóllakhat és mégse fog soha megártani!«

De cseresznyét vagy meggyet még ezen védszerekkel felfegyverkezve se mertek volna enni - ciántartalma miatt.

Bodrinak egy női pléd volt a nyakára csavarva, legforróbb nyári napokon is. Olyan nagy művésznek, mint ő, vigyázni kell a torkára!

A földön semmi se tartós. Bodri harminc- vagy negyvenévi boldog házasság után gonosz dologra adta a fejét: egy kajla kóristánét szerzett magának Füreden.

Csúf volt az istenadta, de fiatal, és szép szerelmes leveleket tudott írni, rózsaszín papíron, még virágcsokrok is voltak rajta!

Megtudta Bodriné. Elfogta a leveleket és jaj volt nemcsak Bodrinak, de minden ismerősének. Mikor már az ozsonna-barátnői nem hallgatták tovább, rohant felolvasni őket pékhez, cukrászhoz, borbélyhoz, szabóhoz s mikor már azokat se tudta lefogni, minket, gyerekeket üldözött, míg lassanként mindenünnen ki nem tessékelték.

Akkor azután Bodri egyedül hallgathatta a sírást, veszekedést, míg nagyon elkeseredett és - nem revolvert vett elő, szebb halált választott - jóllakott kedvére életében először egy óriási tál cseresznyével.

Másnapra meg is halt!

Hogy azután Bodrinéval mi történt, nem tudom már.

*

A gárda másik részére, a batyus vénasszonyokra, akik nagyanyám gyüjtési szenvedélyét használták ki, már jobban emlékszem. Ami igaz, igaz. Ezek között egy szimpatikus is volt, Böck néni. Jókai-regénybe való alak. Azt mesélték róla, a forradalom alatt és után nagy szolgálatokat tett Nyári Pálnak. Sok embert megmentett, Schodelné bizalmát teljesen bírta és veszélyes megbízásokat fogadott el csak az ügy érdekében, haszon nélkül. Az összes erdélyi mágnás asszonyok zseb- és szívtitkainak bizományosa volt. Valószínűleg ott vásárolt Erdélyben, mert mindig történelmi vonatkozású tárgyakat hozott. Régi ruhákat, brokátokat, csipkéket, múzeum után síró órákat és násfákat. Nem bánta, ha nem vesz is nagyanyám, elhozta mutatni és l'art pour l'art együtt gyönyörködtek benne. Szegény, hamar meghalt.

A másik bizalmast már szívem egész tüzével gyűlöltem, azt hiszem erőszakos, arrogáns modoráért is, de főleg, mert mindig gyémántot, gyöngyöt, drága modern ékszert hozott s ha nagyanyám nem akart valamit megvenni, addig rázta, csillogtatta kincseit a lámpa előtt, kis szúrós szemeivel addig szuggerálta, míg nagyanyám nem tudott ellentállni, és papának fizetni kellett. Gyűlöltem, gyűlöltem. Tán azért nem szeretem máig se a modern ékszert: diadémokat, kolliékat, briliánsfüggőket. Mintha azok is olyan szúrósan néznének. Hencegnek, éles hangon szólnak a szemhez. Hajdan sok szép holmim volt, de modern ékszertől mindig fizikai fájdalmat éreztem, sose bírtam hordani.

Jöttek aztán, persze, szerényebb öreg nők is, szerényebb holmival, s végül egy erősebb nembeli bátyus, ki mint kis inasfiú valami kereskedésből vitt először árut a fiatal művésznőnek, s attól a naptól fogva hűséggel szolgálta élete végéig. Nem hízelgett, nem hazudott, nem csalt, csendes, ragaszkodó, dolgos kereskedő volt. Ismerte úrnője gyengéjét: szereti, ha kiszolgálják, s ezért a hátán hordta a ruhaszöveteket választás végett Wottitztól még nyáron is a Svábhegyre. Volt ugyan kocsink, nagyanyám bemehetett volna vásárolni, de unta, s így Friedrich batyujában összpontosult és merült ki házunkra nézve a divat minden változatossága. Ami nem volt benne, egyszerűen nem létezett. Bútorral is trafikált, s néha pár szép darab kedvéért beállított egy egész kocsi rozoga ócskasággal. Nagyanyám, hogy a raritásokhoz hozzájuthasson, iskolapadtól kezdve káposztáshordóig, öreg mángorlóig - ami egyenesen padlásra került, vagy szegények közt lett kiosztva - mindent, mindent megvett.

De a legjókaisabb kincsforrás egy piszkos, ócska kis bolt volt a Múzeum körúton. (Le is írta papa a Kőszívű ember fiaiban.)

Erre a boltra úgy emlékszem, mint fantasztikus álomra.

Kicsi, düledező ajtaja előtt ült télen-nyáron két kicsi székecskén egy öreg zsidó házaspár. A pici ember szelíd, intelligens arcú, az asszony hatalmas, nagy, fekete, erőszakos, durva, vad energiájú. (Mindig azon csodálkoztam, hogy fér el a kis széken.) Nagy, piszkos, szürke kendő takarta, az urát pedig lehetetlen rongyok. Mögöttük a boltban öreg kopott lim-lom, szegény embereknek szánt ócska portéka. De ha valaki ismerte a varázs-szót, szézám megnyílott, az öregek felálltak, a menet megindult, s a szűk kis bolthelyiségen túl csodás termek tátongtak, telve össze-vissza dobált, a világ minden részéről idekerült kincsekkel. Arany-ezüst csillogott a gyertyafény simogatására. Fegyverek, ritka bútorok, órák, csillárok kápráztatták a szemet. A férfi maga is gyönyörködött holmijában. Félig-meddig értette, de az asszony agyáig csak az jutott el, hogy az urak szeretik az ilyesmit, tehát érték, amit olcsón kell megszerezni és drágán eladni. Nagyanyám - szakértő a szó legszigorúbb értelmében - a sok kincs között is mindig megtalálta a legértékesebbet, amit az öregek néha kevesebbre becsültek kisebb kvalitású dolgoknál. Mégis - sok kicsi sokra megy - nagy gondot okozott ez a szenvedély a háztartás rovására. Lassan-lassan el kellett válnia legkedvesebb darabjaitól. Mire behúnyta a szemét, kis múzeumának már negyedrésze is aligha volt meg.

No és mennyit ajándékozott el, úristen! Mert a jószívűsége egészen mesébe illő. Sok csalódást is kellett elkönyvelnie az életén keresztül. Prédája volt minden csalónak. Amilyen jól kiismerte az ura zsarolóit, olyan vak volt a sajátjai iránt.

Két esetre emlékszem különösen. Egyszer az uccán egy fiatal színésznő kis gyerekével a karján letérdepelt előtte, a ruhája szélét csókolta és segítségért könyörgött. Nagyanyám könnyezve hozta haza, hónapokig ott tartotta, fél ruhatárát neki ajándékozta, fehérneműt varratott neki.

Egy szép napon aztán a hölgy - mikor már úgy ki volt stafirozva, mint egy hercegnő - hálából szó nélkül megszökött, otthagyva másféléves siketnéma kislányát.

A nyomorékot nagyanyám becézte, imádta, pedig, szegényke, de sok bajt okozott. Kicsit nehézfejű volt s nem tudta megtanulni a szobatisztaságot.

A lakás akkor már egészen elviselhetetlen volt. Négy-öt kutya, három-négy macska, azok ugyan rendesen viselkedtek, de mégis sok a jóból. Most még köztük a gyerek!

Szegényke ösztönszerűen érezte árvaságát, úgy ragaszkodott nagyanyámhoz, akár Nero, az öreg házőrző kutyánk.

A kicsi nőtt, mászni kezdett, egyszer leesett a létráról s maga is belátva, nem tud ezen a planétán sehogy se elhelyezkedni, - se ember, se állat - pár óra mulva nagyanyám ölébe hajtotta a fejét, ránézett gyönyörű nagy barna szemével s elaludt.

Az anyja soha meg se kérdezte, mi lett a lányából.

A másik eset az a bizonyos öregasszony, akiről már említést tettem. A gárda egyetlen formás tagja.

A hölgy, mint állította, kora egyik legjobb primadonnája volt. Nagyanyám különösen az erényeiért becsülte, mert állítólag egész életében megvetette a férfiakat. Neki »olyasmi, mint egy férfi, sohse kellett«. Nagyanyám könnyezett a meghatottságtól. Éveken át nálunk ebédelt, utolsó időben még a lakását is nagyanyám fizette. (Vagy 8-10 jószívű színész, színésznő is segítette, mint a nagy idők utolsó tanuját.)

Öreg volt, szegény volt, erényes volt, tudott mesélni a napóleoni időkről, tehát minden virág neki nyílott nálunk.

Nohát ezt az erényes nőt ügy ütötte meg a szél nyolcvanöt éves korában, mikor éppen egy előkelő fiatalurat várt este 10 órakor, - fehér ruhában, kifestve, legyezővel a kezében!

Minden este hat órakor elbúcsúzott, megáldott mindenkit, ment haza, lefeküdni, imádkozni, szegény, fáradt öreg nénike... Éjjel aztán, mikor szomszédai aludtak, felkelt, stb., stb.

Fiókjában sok pénzt, festéket, cukrot találtak.

A virágnak megtiltani nem lehet...!

*

Szegény nagyanyám. Teljesen le volt sujtva. Emberismerete, hite, jósága bepiszkítva, nevetségessé téve. Napokig szavát se hallottuk és talán egyetlenegyszer életében, aznap elkergetett egy koldust, aki kenyeret kért tőle.

De csak aznap. Másnap újból kezdte, hogy harmadnap újból csalódjék.

*

Ennyi az asszonyról. A művésznő egy nagy igazságtalanság terhe alatt volt kénytelen aránylag fiatalon, tán ötven éves korában megválni a színpadtól.

Milyen nehéz ez öreg színésznőnek is, - ha ott igazán nagy sikereket, forró alkotó órákat élt át - hát még annak, aki erős, egészséges, munkaképes, hirtelen, váratlanul, egy sértés folytán.

Szegény nagyanyám. Ő is hibás volt, de társai túlságosan kegyetlenül büntették.

Uralkodási vágya, féltékenysége nem volt helyes, igaz. De a fő, amiért lakolnia kellett: meg nem alkuvó komolysága a művészetben. Abban a korban egész szokatlan történelmi ismeretei voltak. Könyvtára volt kosztümkönyvekből, ezek nyomán varratta minden ruháját, és ezt megkövetelte a többiektől is. Nem engedte, hogy klasszikus darabokban a színésznők magassarkú cipőben, fűzőben, tornyos frizurában jelenjenek meg, s ez a kis görög nőknek rettenetesen fájt. Addig pörölt, erőszakoskodott, míg minden bútor, fegyver, korhű nem volt a színpadon. Nem engedett komoly darabok alatt a páholyokba felnevetgélni, stb., stb.

Az is meglehet, hogy a szép és fiatal nőkkel kicsit szigorúbb volt, mint kellett volna; az is meglehet, nem akarta elég hamar belátni, hogy ötven éves művésznek már át kell adni egyes szerepeket a húsz- meg huszonöt éveseknek. Ez mind meglehet. De mégse kellett volna ilyen kegyetlenül büntetni egy olyan súlyú művésznőt, - így kiugratni abból a színházból, amelynek megteremtői közé tartozott.

Történt pedig a dolog ily módon: egyszer az a hír jelent meg a lapokban, Jókainé előrehaladott kora folytán megválik a Nemzeti Színháztól. És az igazgatóság nem sietett helyreigazítani, se Jókainét nem kérték fel erre. Kitessékelés a legbrutálisabb formában. Halálos döfés vidámabb, könnyebb, kevésbé önérzetes kedélynek is, - hát neki!

Levonta a konzekvenciákat. Mint a sebzett vad, elbujt a világtól. Emberkerülővé lett, állatokkal, szegényekkel vette körül magát.

Ettől az időtől fogva a Jókai-ház nagyon-nagyon szomorú ház lett...

És ettől az időtől fogva kezdődnek az én emlékeim. Sötét emlékek...

A vénasszonyok most hatalmaskodtak el aztán csak végleg felette!

Ebben az időben zajlott le Jókai szerelmi álma is.

Sokat szenvedhetett. Ilyen mély sebet kapni mint asszonynak, mint művésznőnek, egyszerre!

Egyszerre rájönni arra, hogy öregszik.

Mi maradt, ami a lelkét betöltse? Olvasás, főzés. És az erős hit saját abszolút csalhatatlanságában. Ez is egy mankó mindenesetre.

Amit ő nem látott, egyszerűen nem létezett. Amit nem szeretett, nem lehetett jó.

Például a természettudományt személyesen gyűlölte. Féltékeny volt rá, mert neki idegen régiókba ragadja az ura lelkét. Gyűlölte, azt hiszem, éppen mert nagyon fájt neki, hogy fiatal korában nem volt alkalma ebben az irányban is fejleszteni intelligenciáját.

Roppant kedves volt, mikor haragjában afelett, hogy ilyen ostobaságokkal töltjük az időt papával (én persze csak mint hallgató), felénk dörögte: No csak tanuljátok megint az »infuzóriák anatómiáját!« Hol hallotta mint gúnyszót alkalmazni, Isten tudja. Diadalmasan villogott ránk: »Most már csak kicsinyek lettetek!«

Ilyenkor aztán vagy elővett egy vaskos históriai munkát (ránézve csak a történelem volt komoly tudomány), vagy a konyhába ment főzni.

Főzni! Életének harmadik szenvedélye. A színházi tragédia után pedig, mondhatnám, egyetlen. A gyüjtésnél is erősebben uralkodott rajta. Lázasan, izgatottan főzött, belefojtva minden keserűségét. Pedig ő, szegény, gyomorbajos lévén, alig evett, jóformán kávén élt. Papa se volt nagy evő, mégis néha tizenhat fogásból állt az ebéd!

Szakácszseni volt, az igaz. Bárhol utazott, recepteket gyűjtött. Elsőrangú szakácsnőt tartott, azért mindent ő főzött. Főkép a főzelékekre fordított nagy gondot, az ebédnek az urára nézve legfontosabb részére.

Hihetetlen mennyiségű és fajtájú ecetje volt. Tea, rózsa, málna, liliom, tárkony, szeder, stb., stb. Ettünk cibere-levest (beh rossz!), mannát, harmatkását, furcsa színű barabolyt (de nagyon jó!), ostyepka-sajtot, tojásgyümölcsöt, jurgita-tököt töltve paradicsommal, lengyel nyelvet cukorral, mazsolával, mandulával. Százféle gombát, rózsalekvárt, csíkot, csigát, töltött malacot visszavarrva a saját bőrébe, török, szerb, zsidó és tudja ördög miféle sok csodát, a francia és délnémet konyha rendes remekeiről nem is beszélve.

Csak a divatos ételeket nem szerette. Főleg amit kávéházban, cukrászdában vagy más ilyen elítélt helyen árulnak. Például fagylaltot nem volt szabad a házban enni. Csak én kaptam minden nyáron egyszer nevemnapjára Füreden egy adaggal. (Micsoda percek voltak azok! Emlékszem, pont négy órakor ment érte a cseléd.)

Milyen kávéja volt! És hogy főtt az a kávé!

Volt egy vegyi lombikja, hosszú nyakú, abban forrott pont másfél óráig. Minden reggel öt órakor fel kellett kelni az egész háznak. (Persze papát kivéve.) Körülültük a masinát és, télen gyertyánál, vacogva vártuk, míg elkészült a barna csoda.

Akkor aztán kiosztotta a varázsfolyadékot, papát pedig fölkeltették, hogy azonmód frissiben élvezhesse. Körülbelül tizenkét éves koromtól fogva az én tisztem volt a pörkölés. Komplikált dolog, alapos türelmet és szeretetet igényelt. Kezelni, itatóspapírral frotírozni a babszemeket, nehogy kiizzadjanak, fujni, míg a bab külső vékony hártyája el nem repül, s míg végre tompa egyöntetű világosbarnára nem pirul.

De az azután kávé volt, nagy betűkkel írva!

És pohár, amiből megittuk!

Főleg papáé és mamáé szinte tiszteletet parancsoltak. Serlegszerű, nagy talpas poharak. Olyan komolyan és méltóságteljesen, de azért jóakarattal néztek az emberre, mindig azt hittem, ha meg merném szólítani őket, felelnének.

*

Szegény nagyanyám! Jó hogy ez a szenvedélye kitartott élete végéig. Másban úgy sem lelte örömét.

Öregsége nagyon szomorú lett.

Sok szenvedésre predesztinálta a sors.

A baj, gond fekete nemtője már fiatal korában rátette a kezét, s megbélyegezte egy rettentő éjszakán...

1849 október 6-ot írtak. Papa valahol a Bükkben bujdosott. Ki volt rá mondva a halálos ítélet. Nagyanyám egyedül volt Pesten.

Aznap is, mint rendesen, korán reggel sietett próbára.

Borús, szomorú, lucskos októberi nap volt. Az üres, kihalt uccán sötét tömeg bontakozott ki a ködből.

Tolókocsi. Olyan, amilyenen a levágott marhát szokták szállítani.

A sötét takaróval beburkolt massza közeledett, és a kocsi oldaláról - mint ahogy a levágott marhának a lába szokott lelógni - lógott ki a magyar mártírok egyik halottjának szent, mezítelen lába...

Az asszony az urára gondolt, - és az erre a napra boruló éjszakán Laborfalvy Rózának megőszült a haja.

*

Ettől a naptól fogva mindig többször és többször borultak sűrű ködök az életére.

Mint meséltem már, volt sok, nagyon sok jóban része. Ünneplés, ragyogás, szeretet, imádott férj, de szerencsétlen természetével a jót sose tudta élvezni, a rosszat pedig százszorosan érezte.

Nem volt tehetsége a boldogsághoz.

Minél öregebb, annál magányosabb, emberkerülőbb lett.

Küszöbünket lassan majd benőtte a fű.

Az a körülmény, hogy én nagy lány lettem, nem változtatott az állapotokon semmit. Azt hitte, én is olyan öreg vagyok, mint ő; vagy egyáltalán nem is gondolkozott azon, hogy létezik a világon korkülönbség, - fiatalság, - és annak más vágyai is vannak, mint az, hogy a kávé nagyszerű legyen...

Házunk nem nyílt meg soha senki számára. A színház volt egyetlen szórakozásunk. Oda mindig eljárt, még egész öreg korában is. De csak hogy másnap annál keserűbb, gyanakvóbb legyen.

Kínozta és vonzotta.

Halála előtt évekig volt beteg. Rengeteget szenvedett. De nem tudott róla senki. Sógora, Hurai bácsi, háziorvosunk, mindennapos volt a háznál, még előtte is eltitkolt mindent.

Micsoda erő kellett ehez!

És mindez csak azért, nehogy a fiatalabb színésznők sajnálkozhassanak felette.

Azért sem! Nem öreg. Nem beteg. Nem fog meghalni.

Szegény nagyanyám...

Elmúlása nehéz volt. Két napig küzdöttek, a székely asszony és a halál.

Az erős asszonynak mégis meg kellett adnia magát.

Győzött a még erősebb.

*

Sok szegénye siratta családján és tisztelőin kívül.

Anyját vesztette benne ember, állat, minden, ami el volt nyomva, ami szenvedett.