Léteznek olyan filmtörténeti remekművek, amelyek történelmi léptékű eseményeket vetítenek előre hátborzongató pontossággal. Ilyen például Chaplin 39-ben készült A diktátor című alkotása. Hitler népszerűsége még töretlen, de Chaplin már akkor lerántja a leplet az akarnok vezetőről, és filmjében megjósolja a II. világháború tragikus történéseit. A mai magyar valóságot viszont nem azért karikírozza észbontóan a Falfúró című vígjáték, mert alkotói a jövőbe láttak volna, hanem mi ragadtunk le a nyolcvanas évek szintjén, amikor a film készült.
A Falfúró nettó zseniális alkotás. Budapesten játszódik, a nyolcvanas évek közepén. A gombamód szaporodó lakótelepek betonrengetegének egyik átlyukaszthatatlan falú panelházainak egyikében éli Géza a magyar átlagpolgárok életét. Fiatal, makkerős, elvtársi elvárások szerint tettre kész. Ébredés után egyik oldalon ráfordul az asszonyra, a másikon lefordul róla. Bepakolja az aktatáskájába a zacskós tejet, a tízóraiját, és indul a gyárba. Egyik reggel azonban az újdonsült, kacér szomszédnőjével együtt száll be a liftbe, ettől kezdve megváltozik az élete. A gyárban a gép rakoncátlankodik, a mikrofonon érkező noszogatás végleg kihozza a béketűréséből a fiatal férfit. Miután ráborítja a művezetőre az asztalt, kilép a munkahelyéről, elhatározza, hogy felcsap maszeknak. Néhány feles és baráti tanács után a falfúrás mellett dönt.
A falfúró főhős, Géza egyik pillanatban küzd a betonlabirintus csapdájával, a másikban automata üzemmódba kapcsolva élvezi a kiszámítható, mérnöki gondossággal készített panelpálya terelgető álbiztonságát. Az imitált cselekvőképesség ideiglenesen elhallgattatja az önmegvalósítás elmulasztása miatti önmarcangolás hangjait. Bár a két gyerek üvöltésétől, a magára maradottság érzésétől, a szűkös anyagi körülménytől frusztrált feleség nem könnyíti meg Géza helyzetét, mégis a lélek mozgásterét tartva a legfontosabbnak felrúgja a kényszerű pályák által meghatározott életét. A fiatal férfi számára a jobb megélhetés lehetősége másodlagos, döntése az önigazoló, nagy kaland kezdete.
Ez az újkori munkásfilm hangulatában merőben különbözik az elődök beköltözünk a panelba, juhhéé, hurráoptimista láttatási módjától. A Falfuró remekül kirajzolja a kontrasztokat a végzett munka, és az általa elérhető életminőség viszonylatában. Mintha csak akkor és ott megállt volna az idő. Az alapvető viszonyítási pont a gyári munkából fakadó determináltság, a kis mozgásteret biztosító alkalmazotti lét. Aztán Géza a vállalkozás elindítása során belefut a bürokrácia átláthatatlan szabályozásrengetegébe, ahol persze felsejlenek a kiskapuk is. Nagyon mulattató a jelenet, amikor konfrontálódik a néhai, munkás sorban lévő kollegákkal, maszekként merőben másként éli meg ugyanazt a szituációt. Mint vállalkozó rugalmas, olykor korrumpálható, ha kell rámenős, ha arra kerül a sor önérzetes. Ami a lényeg, született idealistaként összességében nem túl életképes. Önmegvalósítási, önzőnek tűnő hercehurcája veszélybe sodorja a házasságát. Átköltözik a szomszéd lányhoz, aki viszont lényegében fiatal kora óta tudja, hogy nem takarítónőként fogja végiggürcölni az életét, mint az anyja. Géza hiába látja, tapintja saját kezével a párna alatt kötegekben álló, testnedvek közvetítésével megkeresett pénzt, egy pillanatig beleéli magát, hogy kettőjük között még lehet valami komolyabb is. A magánélete viszont pont olyan elven és eredményességgel működik, mint a vállalkozása. Géza ügyes, tanulékony ember, de mivel nem jól menedzseli magát, „meggazdagodni" valószínűleg nem fog sohasem semmilyen téren.
És hogy a magyar valóság mozgatórugói mennyire hasonlóak a 85-ös állapothoz képest, azt a történet két szálának összefonódása nyomatékosítja. Géza sorsa önmagában nem foglalkoztat senkit, ő csupán a jelentéktelen intermezzo a gyesen levő anyukák titkos, amatőr bordélyának ügye mellett. Egy rejtélyes fotóalbumban sorjázó ismeretlen bájak sokasága, és azon belül is egyik férj számára ismerősnek tűnő papucs robbantja ki az ügyet. Mindenki találgat, mindenki arról beszél, mindenkit izgat. Mindenkinek van valami halálbiztos információja, amely által összeállnak a konzumtörténet mozaikdarabkái. A szereplők sorsának bemutatásával párhuzamosan forog egy riportfilm, egy kamera indul el a talány felderítésére. Az idős nénikéktől kezdve, a férjüket féltő feleségeken át, a még irigykedő fickóssággal véleményező bácsikákig bezáróan a lakóközösség karakteres típusfigurái aktívan bekapcsolódnak a történetbe. Mindegyikük számára Géza is csupán egy kuncsaft. Amit ő két nő közötti őrlődésként él meg (a család melege és az újdonság erejével ható, női hüvely melege között), az a kívülállók szemszögéből nézve teljesen érdektelen.
A film erényei között megemlítendő az a forgatókönyvi lelemény, amely a cselekményt több szemszögből láttatja, az események több szereplő által is kommentáltak. Remek karakterek sokaságát vonultatja fel az alkotó. Kiemelném a gondnok sekélyes és intrikus, tenyérbe mászó figuráját. A telep lakói nem a Szomszédok panel-szappanoperai, cukormázas idealizáltságával ábrázoltak, nagyon is életszerűek. A történet egyszerre árnyaltan humoros és nyomorúságos. Hiába érezzük, hogy Géza és társainak sok, apró hétköznapi terhéből képződő ólomsúlya tőlünk, nézőktől sem idegen, mégis hangosan hahotázunk a szereplők, saját életünk groteszk ábrázolásán. A Falfúró remek képi és dramaturgiai megoldásokat használ. Laikusok számára is látható, hogy az alkotás műgonddal és mesterségbeli tudással készült. Szuggesztív módon jelenik meg a vígjátékban az érzékiség. A kukkoló kamera légiesen könnyednek és patyolat tisztának ábrázolja az önszorgalomból ősi mesterséget űző nőket. A szűzies csipkékből, a lehelet lágy kelmékből kéjesen bomlik ki a prostitúció története. A vígjátékban tehetséges színészeink színe-java vonul fel parádésabbnál-parádésabb alakítással. Az egyik jelenetben, a buszon ülve felfedezhető az ifjú, bozontos szemöldökű Kiszel Tünde, arckifejezésének átszellemültsége az idők során szinte semmit nem változott.
A Falfúró látnok alkotásnak tekinthető. 1985-ben, a szocializmus sűrűjében olyan érzékletesen volt képes mesélni a jelenről, hogy még ennyi év távlatából is érvénnyel bír. A lakótelepek megingathatatlannak hitt erődítményeit mára kikezdte az idő vasfoga, a régi gyárak helyén rozsdás romok állnak. De valahogy a magyar virtus mintha mit sem változott volna, pedig azóta állítólag leváltottunk egy rendszert, és temérdek időnk lett volna az újat élhetővé és szerethetővé varázsolni. De mi még ma is csak rendületlenül ügyeskedünk, kiskapukat keresünk, kis erőfeszítéssel elvárjuk, hogy az a világ a lábaink előtt heverjen, amelyet nem az álmodozó idealistáknak találtak ki.
