A sci-fik világa elevenedik meg a valóságban, ahogy az idősek elhasználódott testrészeit kicserélik. Új szemlencse, új térd és csípő – tömegesen végzik az operációkat. De hogy jön ide a hálapénz? Egy nem jogerősen két év börtönre ítélt orvos példája.
Az orvos vesztét egy betegének Egyiptomban történt saroktörése okozta. Kathy Attila vitorlázni és búvárkodni ment a barátaival, amikor megsérült a lába. Műteni kellett, de az afrikai országban csak rögzíttette a sérülését, majd itthon a reptérről a budapesti Péterfy utcai kórház baleseti sebészetére hajtatott. Ami ezután történt, az öt éve bejárta az egész magyar sajtót, mivel az őt ellátó Sz. Gáspár ortopédsebész a 10 ezer forintos hálapénzre azt felelte: ennyit két perc alatt iszik el a barátaival, és akinek vitorlázni van pénze, annak legyen orvosra is.
A közvélemény hevesen reagált a hírre: más betegek is jelezték, hogy korábban hasonlóan jártak, a kórházigazgató etikai vizsgálatot indított, melynek végén az orvost eltávolították a kórházból. Ezzel nem ért véget a történet. A rendőrség is nyomozást indított, melynek során kiderült: bár az ilyen kikényszerített hálapénzről szóló történeteket nehéz bizonyítani, mert ritkán van tanú, és ez sokakat visszariaszthat a feljelentéstől, ha sok emberrel esik meg hasonló, az is a bizonyítás egy módja.
Egy kis torzítás
Az orvosnak éppen az lett a veszte, ami évtizedek óta vita tárgya a magyar egészségügyben. Vagyis hogy a hálapénzes viszonyok miatt nálunk a baleseti és az ortopédiai sebészetet ugyanazok az orvosok művelik. Tehát egy alapvetően sürgősségi, vagyis elhivatottságon és nem hálapénzen alapuló orvosi szakágat, a balesetit, és egy nagyon is pénzeset, az ortopédiát. Hiszen ki indul el minden reggel úgy otthonról, hogy egy borítékot is bekészít a táskájába az orvosnak, hátha a lábát töri? Ellenben az ortopédián hónapokkal előre ismert a műtét időpontja, s mindenki tudja, hogy fizetni kell, és a legtöbben meg is teszik. Sz. Gáspár a jelek szerint összekeverte a szezont a fazonnal, mert a nem hálapénzes területért is pénzt követelt.
A vitorlásügy hatására a rendőrség kikérte az orvos által műtött betegek listáját, és végigkérdezte őket hálapénzes tapasztalataikról. Így végül közel öt év után a Pesti Központi Kerületi Bíróság Sz. Gáspárt kilencrendbeli vesztegetés elfogadásának bűntettében mondta ki bűnösnek, mert hálapénzt kapni nem bűncselekmény ugyan, de az már igen, ha azt az orvos kéri. A vádirat szerint a sebész ezt tette, és meglehetősen változatos formában: 2009 és 2013 között esetenként előre közölte, mennyibe fog kerülni az egészségbiztosító által finanszírozott műtét, de volt, hogy az operáció után határozta meg, mekkora összeget tart elfogadhatónak. Alkudozott a honoráriumként elvárt summáról, és bizonyítani tudták, hogy egy betegének a részletekben történő fizetés lehetőségét is felajánlotta – közli lapunkkal Ibolya Tibor fővárosi főügyész. S bár nem jellemző, hogy orvosokat letöltendő börtönbüntetésre ítéljenek, ez alkalommal – nem jogerősen – ez történt, és a bíróság a sebészt három évre orvosi hivatása gyakorlásától is eltiltotta.
Térdcsere
A történet azért érdekes, mert az utóbbi években alapvető változás állt be a magyar egészségügyben is. Megvalósulni látszik a sci-fik világa, ahol az emberek időnként „nagygenerálra” vonulnak, hogy kicseréltessék elkopott testrészeiket. Cikkünkben részletesen nem érintjük, de említésre érdemes, hogy 2016-ban a leggyakoribb magyarországi műtét az idősek lencsecseréje volt; 87 ezer szürkehályog miatti műtétet végeztek – apró műlencsével helyettesítették a páciens által elkoptatott természetes darabot. Az összes magyarországi műtét négy százalékát tette ki ez a beavatkozás. A leggyakoribb bonyolult műtétek rangsorában pedig a tizedik helyen állnak a térdprotézis-beültetések, és nyolcadikak lennének a csípőcserék, ha a protézis minőségétől függően nem két címen tartanák őket nyilván. Az ortopédiai nagy műtétek tehát bekerültek a top 10-be, miközben az ortopédsebészek száma nem tartott lépést az egyre növekvő feladatokkal. És itt kapcsolódunk a bírósági történethez, mert hálapénz ott jelentkezik, ahol hiány van forrásból, műtéti kapacitásból, emberségből, minőségből. Az ortopédiában pedig óriási a mennyiségi és a minőségi hiány is.
Nagy lépésekkel megkezdtük a felzárkózást a fejlett országokhoz, ahol a test elöregedő részeinek cseréje már a 2000-es évek eleje óta tömeges gyakorlat. Korábban az idősek mozgássérültté váltak, ahogy falun még ma is gyakori látvány a kerékpárra támaszkodó, de arra soha fel nem ülő, féloldalra bicegő vagy dongalábú idős asszony. Pedig ez csípő- vagy térdprotézissel orvosolható.
Tíz éve óriási volt a lemaradásunk Ausztria, de még az orvostechnológiai újdonságokra nyitott Csehország mögött is: az osztrákok két és félszer annyi csípőbeültetést végeztek, a csehek pedig 68 százalékkal többet, mint Magyarország (százezer főre vetítve). Azóta felzárkóztunk, de azért a cseheknél ma is harmadával több az ilyen műtét, az osztrákoknál is kétszer annyi, mert a beavatkozások számában visszatükröződik egy ország gazdasági fejlettségének szintje is.
A közeledés annak köszönhető, hogy talán ez az egyetlen pont, ahol a betegek az utóbbi években képesek voltak nyomást gyakorolni a magyar egészségpolitikára, tömegesen fordulva orvoshoz a műtétet kérve, másrészt a közvélemény erőteljesen kifogásolta a várólisták hosszát. De ma is van két olyan intézmény Magyarországon, ahol az egészségbiztosító kimutatása szerint 500 napnál többet kell várni egy csípőműtétre (Miskolcon és a fővárosi Honvéd Kórházban). A „300 naposok klubjába” is öt kórház tartozik; ez 300 fájdalommal teli nap, és nem mindegy, hogy az orvos miként ítéli meg, „megérett-e már a helyzet” a protézis beültetésére, vagy vár még néhány hónapot, esetleg a hathatós segítséget nem nyújtó fizioterápiára utalja a beteget, listára sem veszi. Van bőven olyan pillanat, amikor az érintett úgy érezheti, lendíthet a helyzetén, ha előveszi a borítékot. (Szerencsére minden szakterületen vannak olyan elkötelezett orvosok, akik ezt nem fogadják el.)
Csak maszekban
A térdprotézisnél még rosszabb a helyzet: 600 napon túli várakozás három intézményben van (Miskolcon, a Honvéd Kórházban és Győrött). S nyilván nem vigasztalja az érintetteket, hogy korábban erre a műtétre öt-hét évet kellett várni. Az elmúlt másfél évtizedben a beavatkozások rutinná váltak, Magyarország is azért tud több protézist vásárolni, mert az eszközök jóval olcsóbbak lettek. Míg 2009-ben az OECD-országok átlagosan 7300 eurót fizettek egy csípőprotézis-műtétért, 2015-ben már csak 5600 eurót.
Persze létezik olyan kórház, ahol rögtön sorra kerülnek a betegek, és lehetőség van arra is, hogy bárki, lakóhelyétől függetlenül ott operáltassa meg magát, s a műtét költségeit az egészségbiztosító kifizesse. Miért nem mozdulnak hát? Erre is van példa, de vajon honnan tudható, hogy azért nincs várólista, mert ezek jól vezetett intézmények, vagy rosszul operálnak, ezért kerülik őket az emberek? A biztosított nem kap fogódzót; a protézisműtétek mutatják meg talán a leginkább, milyen az, ha az egészségügy gazdátlan, gyenge a szakmai ellenőrzés, és egy forradalmian átalakuló sebészeti területen az orvos elkötelezettségén múlik, hogy megújítja-e a tudását.
A régi és az új között hatalmas a különbség. Máig jelen van a korábbi évtizedek műtéti módszertana: helyenként 25-30 centiméteres horrorsebbel, az inak és az izmok átvágásával operálnak, nem pedig 6-8 centis, a bikinivonalon ejtett bemetszéssel, az izmok és az inak közti rést kihasználva, jóval kíméletesebben oldva meg ugyanazt. Ha erős egészségbiztosító működne nálunk, ellenőreik már a statisztikákat bújva rájönnének, ha egy sebész megragadt a múlt évtized(ek)ben, hiszen az ő betegei tovább fekszenek a kórházban, több szövődménnyel. Persze nálunk egy kórháztól sem veszik el emiatt a finanszírozást, így egyik orvos ezt a „rutint” viszi, a másik meg azt. Ha egy osztályon mindenki megragadt a korábbi gyakorlatnál, akkor az új eljárásokról a betegek sem szereznek tudomást. Ahol viszont akár csak egy sebész is kíméletes módszerrel operál csípőt (vagy térdet), arról rövidesen mindenki értesül, mert az általa operáltak másként mozognak a folyosón, mivel műtéti sérüléseik jóval kisebbek.
Az ortopédiai sebészetben nemcsak mennyiségi, de minőségi is a hiány. Ezt tetézi, hogy több, a modern technológiát ismerő sebész már nem is szerződik állami intézményekkel, mert eltartja őt a magánkórházi fizetőképes kereslet, megél a térdműtétenként 1,2-1,4 millió forintos díjból. Mindennapos tehát a hálapénz ebben a szektorban, a betegeken nagy a nyomás a fizetésre, például a területi különbségek miatt (egy kutatás szerint 2002-ben 52 százalékkal nagyobb esélye volt egy budapestinek protézishez jutni, mint egy észak-alföldinek). Ebbe az irányba tolja őket a várólista, a nagy műtét tétje, és a jó sebészhez kerülés reménye.
De hogyan lesz a hálapénzből bűnügy, nyomozás, vesztegetés? Onnantól válik mindez bűncselekménnyé, ha a beteg nem önként ad, hanem az orvos kér nagyobb összeget, részletfizetést ajánl, vagy – ahogy a nem jogerősen két év börtönre ítélt Sz. Gáspár tette – visszautasítja a neki ajánlott könyvet, mondván, ő helyette pénzt akar. (Bár vesztegetés a bűncselekmény neve, a vesztegetőt, vagyis a beteget nem ültetik a vádlottak padjára.)
Az ügyészi fellebbezés miatt most nyilvánosságra hozott, de még tavasszal született ítélet elrettenthet a hasonló esetektől, de nem oldja meg a protézisműtétek ügyét.
A legfrissebb adatokat csak 2015-ből látjuk (az OECD kétéves csúszással hozza a nemzetközi számokat), de ezek arra utalnak, hogy a csípőprotézis-műtéteknél a 2011-2012-es gyors növekedés az utolsó négy évben megtorpant, inkább stagnálásról beszélhetünk. Emelkedést csak a térdműtéteknél láthatunk. Óriási különbségek vannak a várólisták alakulásában, pedig elvileg az állami egészségügy remek lehetőség volna arra, hogy a különbségeket kiegyenlítsék. Főként azért, mert az ilyen szélsőségek gazdátlanságot sugallnak, ez pedig melegágya a korrupciónak, a hálapénznek.
http://valasz.hu/itthon/halapenzt-reszletre-129174
