Tartalom

Bevezetés

"Az egyik legtörzsökösebb magyarságú, legsajátosabb magyar nyelvjárású vidék", a Rábaköz (Pais Dezső: Magyar Nyelv 1959: 317) szókincséből kap ízelítőt az olvasó ebben a munkában. Valamennyi adat a mihályi nyelvjárásból, Mihályinak, ennek az oklevélben először 1198-ban említett Árpád-kori magyar településnek a nyelvéből származik. Az itt közölt szavak, kifejezések nagy részét azonban bizonyára ismerik (ismerték) a Rábaköz többi falujában is.

Rohamosan pusztuló, köznyelviesülő nyelvjárásaink szókincsének a gyűjtését nemcsak és nem is elsősorban a lokálpatriotizmus sugallja, hanem több tudomány, mindenekelőtt a nyelvészet és a néprajz sürgetően követeli. Bár nyelvjárásaink fölött már a múlt század elején megkondították a vészharangot, joggal véljük, "vészjelzésre" nekünk, a mi nemzedékünknek van legtöbb oka. A hagyományos paraszti gazdálkodás eltűnése, a falu arculatának gyökeres megváltozása, az iskolázási, művelődési, utazási lehetőségek ugrásszerű megnövekedése, valamint a tömegkommunikációs eszközök (elsősorban a televízió) egyre növekvő hatása ugyanis rohamosan gyorsuló ütemben közelítik a nyelvjárásokat a köznyelvhez. Az életforma szükségszerű változásának természetes velejárója, hogy bizonyos fogalmak és szavak mindig kisebb használati körre szűkülnek s az őket használó idős emberek elmúlásával menthetetlenül kihalnak. Százával tűnnek el így nyelvjárási szavak, kifejezések, földrajzi nevek és vesznek el velük értékes információk a nyelvtudomány, a néprajz, a település- és gazdaságtörténet stb. számára. Ma még sok mindent megmenthetünk a feledésbe merüléstől, amit a következő nemzedék nyomokban sem fog megtalálni. Ez a tudat kell, hogy növelje felelősségérzetünket és hogy tettekre serkentse mindazokat, akiknek lehetőségük van pusztuló nyelvi értékek megmentésére. Bárczi Géza szavaival: "nem lehet kétséges, hogy mi a legsürgetőbb és legfontosabb teendő. Gyűjteni, gyűjteni, gyűjteni! Megragadni a pusztulót, menteni a veszendőt, feltárni a jelent, melyben múlt és jövő ölelkezik" (Magyar Nyelv 1964: 13).

Ennek a kis szótárnak az anyagát 1961 őszétől 1976 őszéig gyűjtöttem. Az első években nem gondoltam azonban arra, hogy az összegyűlt anyagot majdan szótárszerű feldolgozásban tegyem közzé. Bár a tájszavakat egyetemista korom óta gyűjtöm, elérni kívánt célként inkább a nyelvjárás bizonyos nyelvtani jelenségeinek a leírása lebegett előttem. Tájszóanyagom folyamatos gyarapodása, a nyelvjárás gyorsuló bomlása, köznyelviesülése, jó adatközlőim szüntelen fogyatkozása azonban elhatározássá érlelték bennem a gondolatot, hogy figyelmemet immár a nyelvjárás szókincsének a gyűjtésére összpontosítsam. Segítségemre volt ebben az is, hogy göttingai lektori éveim alatt (1969-1975) évente három teljes hónapot tölthettem Mihályiban, s nem múlt el úgy nap, hogy gyűjtésemet valamilyen formában ne gyarapítottam volna. Úgy éreztem, ha ezekben az években nem gyűjtök annyit, amennyit csak lehet, később - a fönt jelzett okok, illetőleg más irányú elfoglaltságom miatt - sem én, de föltehetőleg más sem tudna ennyi anyagot sem összegyűjteni. Az első években csak passzív módszerrel gyűjtöttem, az utolsó hét évben aktív és passzív módszerrel egyaránt. Végig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a gyűjtés úgyszólván zavartalanul folyhatott, hiszen anyanyelvjárásomat gyűjtöttem otthon, szüleim, rokonaim, ismerőseim körében. Mihályiban nőttem föl, gyermekkoromat teljes egészében ott töltöttem. De azóta is, amióta állandó lakhelyem szerint nem vagyok már mihályi, minden évben gyakran időzöm a faluban. Szüleim, rokonaim ugyanis ott élnek ma is. A nyelvjárást beszélem. Szüleimmel, a rokonokkal és a közeli ismerősökkel egymás között mindig nyelvjárásban beszélünk.

...

A jelen kis szótár tájszótár. A nem nagy számú kivételt nem tekintve csak olyan szavakat tartalmaz, amelyek a köz- és irodalmi nyelvben ismeretlenek. Ezek a valódi vagy tulajdonképpeni tájszavak, mint például az észér, a trák és a zsimbölög. (Közéjük sorolom a köznyelvben ismeretlen ajtóruha, asztalfiagyalázó-típusú összetételeket is, mivel ezek mást jelentenek, mint amit az őket alkotó, a köznyelvben is ismert tagok jelentése alapján gondolunk.) A valódi tájszavakon kívül fölvettem a jelentésbeli tájszavakat. Azon szavakat tehát, amelyek jelentésükben különböznek köznyelvi megfelelőjüktől. Vagy úgy, hogy nincs is a köznyelvivel megegyező jelentésük - ahogy például az eper-nek, amely 'szamóca' jelentésű -, vagy úgy, hogy a nyelvjárási szónak a köznyelvivel megegyező jelentése(i) mellett van(nak) attól eltérő jelentese(i) is - ilyen például a fosztás, amely a nyelvjárásban 'kukoricacső lefosztott héjá'-t is jelent (ez utóbbi típus majdnem kizárólagos). Helyet kapott a szótárban több alaki tájszó is, azaz köznyelvi megfelelőjétől csak alakjában, kiejtésében eltérő nyelvjárási szó, például a tik, tehát a köznyelvi tyúk tájnyelvi változata. A nyelvjárás sok száz alaki tájszava közül csupán azokat a toldalék nélküli, tőalakú elemeket vettem be a szótárba, amelyek fölismerése = köznyelvi megfelelőjével való azonosítása esetleg akadályokba ütközhet (például: zséter = sajtár); néhány kihalóban, visszaszorulóban levő alakváltozat pedig nyelvtörténeti-nyelvjárástörténeti, illetőleg etimológiai hasznosíthatósága okából vétetett föl. A kevés megokolt eset kivételével alaki tájszavakat nem érdemes fölvenni tájszótárakba, mivel elsődleges lexikográfiai információt (új szót vagy jelentést) nem adnak (a nyelvjárás egész szókincsét feldolgozó szótárakban természetesen helyük van). Az alaki táj szavak alapján a nyelvjárások hangtani jelenségeit lehet és kell leírni. (A mihályi nyelvjárás alaki tájszavait "A rábaközi Mihályi nyelvjárásának hang- és alaktana" című monográfiámban vizsgálom.)

Szógyűjteményem tehát a nyelvjárási szempontból nézve - köznyelvtől való pozitív eltéréseket tartalmazza. Azt, ami megvan a nyelvjárásban, de nincs meg a köz- és irodalmi nyelvben. Nem dolgoztam föl a nyelvjárási szempontból nézve - köznyelvtől való negatív eltéréseket, mindazt tehát, ami megvan a köz- és irodalmi nyelvben, de hiányzik a nyelvjárásból. Nem kerültek be a szótárba a nyelvjárás és a köznyelv közötti egyezések sem (nem közlöm tehát az alaki tájszavak mellett a köznyelvvel megegyező változatokat például). Ettől - a szótár anyagát értelmesen gazdagítandó - abban az esetben tértem el, ha a köznyelvivel alakjában és jelentésében (igen ritkán mindkettőben) megegyező mihályi szó kihalt vagy kihalóban van (paraplé, rozetta például; ezek a szavak a köznyelvből is kiszorultak már az esetek többségében), valamint a jelentésbeli tájszavaknál, ahol az értelmezés, illetőleg a példamondat után álló 'kny.' rövidítéssel arra utalok, hogy az illető szónak a köznyelvben használatos jelentése(i) ismert(ek) a nyelvjárásban is. Alaki tájszót is többet fölvettem, csupán azokat azonban, amelyek fölismerése esetleg akadályokba ütközhet, illetőleg - zömmel - amelyek valamilyen szempontból fontosnak tekinthetők (l. föntebb). Egyetlen forrásom az élő, beszélt nyelv volt. Csak olyan szavakat vettem föl a szótárba, amelyeket saját fülemmel hallottam (ez vonatkozik a kihalt minősítésűekre is). Csűry Bálinttal elmondhatom én is: "számtalan szóhoz, kifejezéshez, közmondáshoz emlékeim fűződnek. Sokról meg tudom mondani, hogy kitől, milyen körülmények közt hallottam vagy tanultam" (SzamSz. 3).