Kapusposzton túlkínálat van – mondta a kerethirdetéskor Marco Rossi szövetségi kapitány, s tényleg, már esztendők óta hallom, hogy futballban ezen a poszton jobban el vagyunk eresztve, mint a mezőnyben. Ha beütöm a világhálón, hogy „magyar kapusok”, egyből kapom, ráadásul fényképpel, hogy Király Gábor, Gulácsi Péter, Dibusz Dénes, Megyeri Balázs, Kovácsik Ádám, Gróf Dávid. Elfogadom, ami engem illet, mindegyiküktől láttam olyan megoldást, amelyikkel lendítettek csapatukon. Hogy jobbak-e, mint a mezőnyben szorgoskodó társaik, ítéljék meg a szakemberek, nekem elegendő Rossi kapitány „túlkínálatról” szóló mondata.
Mindenesetre létezik olyan vélemény, hogy kapusnemzet vagyunk, a kinyilatkoztatás az Aranycsapatban védő Grosics Gyulától származik. Érve: „A magyar labdarúgásnak soha, egyetlen időszakban sem voltak kapusproblémái, mindig volt két-három kiemelkedő képességű játékos, akik közül választani lehetett”. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne hibáztak volna, olykor nagyokat a „nemzet” jelesei, Grosicsnál maradva, ő is bakizott (enyhén szólva) az 1958-as világbajnokságon a Walesszel vívott sorsdöntő meccsen (1:2), az utána bizalmat kapó Szentmihályi Antal és Gelei József szintén, ráadásul ugyancsak a legrosszabbkor, szintén vb-n, 1966-ban a portugálok (1:3) és a Szovjetunió (1:2) ellen. Mindez semmit sem von le érdemeikből, ugyanakkor erőteljesen árnyalja a képet, de ez már a poszt sajátja. Kapussors – így a közhely, ám azért esetükben is felesleges fátumot emlegetni. Közreműködtek abban, hogy utolérte őket a balsors. Hogy évtizedekkel visszamenjek, ott volt például a futballtörténelmünk egyik legjobbjának kikiáltott Zsák Károly. Miközben már ifjan nem akárhová, Angliába csábították, megesett, hogy három tizenegyest is kivédett egy meccsen. Miközben indokoltan volt szavajárása, hogy „Gyerekek, rúgjatok egy gólt, a többit bízzátok rám”. Aztán eljött 1925. október 4., amikor a spanyolok voltak az Üllői út vendégei, kapujukban a másik világsztárral, Ricardo Zamorával. Mindketten remekeltek, Zsák egy kicsit jobban, legalábbis az 52. percig, amikor Fogl II faultja után Carmelo lőhetett szabadrúgást, „labdája éles, lapos, olyan, amilyent Zsák már számtalanszor kivédett, most azonban, ahelyett, hogy vetette volna magát vagy letérdelve védte volna a labdát, lehajolva akarja elfogni. Egy tizedmásodperccel elkésik, és a labda az ujjait érintve esik a kapuba”.
Egy rossz mozdulat – és kész. Ennyi. Szerencsére akkoriban még senki sem mondogatta, hogy „benne van a játékban”, meg „a következő mérkőzés a fontos”, pedig a (kapus)hiba benne volt, s a soros meccs meg fontos. Az a spanyolok elleni meccs (0:1) ezzel együtt Zsák hibájától emlékezetes, s példa arra is, amit a nálam hiteles kapusedző, Andrusch József mond. Eszerint a kapusok egyéni sportolók. Ilyen minőségükben fontos szereplői a játéknak, hiszen náluk kezdődik a támadásépítés. Őket a rendszertől függetlenül is fel lehet készíteni, a mezőnyjátékosokat viszont lehetetlen kiszakítani a közegből. Ez megteremti a lehetőséget arra, hogy jobb minőséget képviseljenek, mint a mezőnyben poroszkáló társaik.
A statisztikák árulkodnak. Egy felmérés szerint a kapusok közül kerül ki a legtöbb saját nevelés (27.1 százalék), náluk a legalacsonyabb a mozgás az európai piacot figyelembe véve. Ami Magyarországot illeti, a mi bajnokságunkban csak a két szombathelyi, Király és Rózsa Dániel saját nevelés, s ha már itt tartunk, a tucatnyi csapat közül öt importból dolgozik a kapuban. Ez ellentmond annak, hogy milyen jók a magyarok a poszton, ám erősíti, hogy mindenütt magyar a kapusedző.
Mert ők a főszereplők, a képzésben mindenképpen. Ahogy a szakmában otthon lévő, tavaly elhunyt Kovács László átfogalmazta az axiómát: „Végy egy jó kapust, de mindenekelőtt egy jó kapusedzőt”. Hogy szükség van rájuk, bizonyítja: külön kaszt a kapusoké. Nem véletlen, hogy a kapusból lett vezetőedzőket rendre azzal támadják, hogy fogalmuk sem lehet a játék egészéről, ám ennél veszélyesebb, hogy a mezőnyből érkezők még kevesebbet tudnak arról, mire van szükségük azoknak, akikkel az összeállítás kezdődik.
Arról is létezik statisztika, hogy miből áll össze a kapustevékenység: 15 százalék rutinfeladat, 80 százalék koncentrációt igénylő, begyakorolt mozgás, öt százalék pedig váratlan, kreativitást igénylő megoldás. Ugyanakkor ezen az utolsó öt százalékon múlhat a siker vagy a kudarc.
Egyértelmű, hogy erre külön kell készülni, s arra is, hogy egy-egy fejlesztés csak nehezíti a dolgukat. Legyen elég csupán a labdákra utalni, a legnagyobb gyártók a mezőnyjátékosokra gondolnak egy-egy újításnál, a cél, hogy minél több gól essen, ennek köszönhetően „szitálnak” a labdák, olykor-olykor még a fizika (kiszámítható) törvényeinek is ellentmondva.
Magától értetődő, hogy a kapusedzők, kevés kivételtől eltekintve volt kapusokból lesznek, nekik nem kell elmagyarázni, mennyire magányos hős a tanítványuk, ahogy a diósgyőri legenda, Veréb György mondogatja, nem számíthat másra, csak a három kapufára. Tisztában vannak azzal, hogy ezen a poszton rengeteg függ attól, mi van a fejekben. Ez ugyebár a mentális felkészítés, amit a közbeszéd elintéz azzal, hogy jókora „flúg” kell ahhoz, hogy valaki beálljon a kapuba. Nem esküszöm meg rá, legalábbis, ha arra gondolok, hogy annak idején, amikor nyaranta még divat volt a fejelés a Balatonban, a legtöbben hátul, a kapuban akartak játszani, egy-egy látványos mozdulatra készülve. Mindenesetre könnyebb volt kitűnni, mint fejpárbajt vívva a másik kapunál. A „flúgról” pedig idézném még a hetvenes években nagyszerű Rothermel Ádámot, aki szerint a „flúggal” egyik kapus sem tűnik ki, mert mind az. Nem kell róluk komolyan beszélni, érzéssel és empátiával viszont igen, mert szenvedélyük, amit csinálnak.
Ez az empátia köti össze a kapust és edzőjét. Egy-egy tréning közben 35-40 percük van arra, hogy különvonuljanak a saját világukba, legfeljebb háromnegyed órára csak róluk szóljon a mese. És kiderüljön, hogy nem csupán mások, hanem többek is, mint a többi pályán lévő. Munkájukat a vívókéhoz (37 arany az olimpiákon) tudnám hasonlítani, ahhoz, amikor a mester és a tanítványa iskolázik. Hiába van számtalan diadal a versenyző mögött, napról napra föl kell állnia a pástra, hogy végigskálázza mindazt, amit megtanult. Hogy ne csak tudja, hanem, amennyire csak lehet, készséggé váljon nála a mozdulat. Ne csupán álmából felkeltve, hanem – túlzással – alvás közben is úgy lendüljön a keze, ahogy kell.
A futballban egyéni képzésnek hívják az ilyesmit – s emiatt állítom például a kapusokat. Mert náluk létezik a skálázás, a mezőnyjátékosoknál viszont... Maradjunk abban, hogy nincs rá idő – hogy az általam megkérdezetteket idézzem, meg persze külön szakember kellene hozzá, s a fizetéséhez némi pluszpénz. Pedig amennyi előnye, annyi hátránya is van a közös gyakorlásnak, annak, hogy a keret minden tagja (enyhítek: a többsége biztos) ugyanazt csinálja. Azt mondja minden licences honfitársam, hogy egy-egy külföldi, rangos(abb) ellenfél ellen a futómennyiséggel nincsen baj, csak hát alig van a mieinknél a labda. Mert a szemben állók mindenhova hamarabb érnek oda, gyorsabban döntenek, habozás nélkül cselekszenek.
Nos, ezen segíthetne a folyamatos iskolázás, a feltételes mód nem véletlen. Nem hiszem, hogy bárhol is divattá válna nálunk. Strapás dolog, meg kevésbé látványos (a kommunikációban is), mint mondjuk „a csapatrészek együttmozgása”.
A gólt mindig ők kapják – na, ez valóban fátum.
