„Kis Puskásból” lett örök legenda

A magyar labdarúgás történelmének egyik legzseniálisabb játékosa volt, majd legkevésbé megértett edzője lett. Azon kevesek közé tartozik, akiknek még életükben sikerült legendává válniuk. A Ferencváros olimpiai bajnok csillaga, Varga Zoltán január 1-jén lett volna 70 éves.

Vérzivataros időkben, a második világháború legvégén látta meg a napvilágot. A kicsiny Fejér megyei község, Vál éppen a frontvonalba tartozott, amikor Varga Zoltán született, így az 1944 utolsó napjaiban világra jött csecsemőt csak 1945. január elsején anyakönyvezték. Második fiúgyermekként érkezett a Varga családba. Eszmélésének éveit szülőföldjén töltötte, ahol kedvelt tevékenysége az állatok legeltetése, őrzése volt. Édesapja kőműves volt, és mint sok más mesterember, ő is Budapesten kapott hosszú távra is megélhetést jelentő munkát. Ennek révén az 1950-es évek elején a Varga család felköltözött a fővárosba. A költözés alapvető fordulatot jelentett az alig hétéves kisfiú számára, hiszen nem csupán a korábbi vidéki életet cserélték fel a városival, de ráadásul a Belváros szívébe, a Veres Pálné utcába költöztek. A korábban Válon sok időt egyedül töltő gyermek nehezen teremtett kapcsolatot hasonló korú társaival, rátalált azonban egy olyan barátra, amely azután egészen halála pillanatáig hűséges és elválaszthatatlan társa lett.
Ez volt a labda.
Csakhamar kiderült, hogy a nem túl beszédes és barátkozó Varga-fiút páratlan tehetséggel ajándékozta meg a Jóisten. Hirtelenszőke haja és kissé sovány termete miatt amúgy is kitűnt a Károlyi-kertben futballozó többi gyermek közül, ám kimagasló focitudásának eredményeként szinte pillanatok alatt a helyi grund legnépszerűbb személyisége lett. A munkából hazatérő meglett férfiak is áhítattal figyelték, amint a szőke srác bűvöli a labdát. Rövidesen megkapta a roppant megtisztelő „kis Puskás” becenevet is.
A Ferencváros gyerekcsapatába kerülve Varga Zoltán első edzője Hajabács Géza volt, akiről egészen haláláig megkülönböztetett tisztelettel beszélt. Az alapvetően zárkózott, magányos és magának való Varga rögvest magáénak érezte a Ferencváros rendkívüli atmoszféráját, azt a sajátos és egyedi közeget, amelyben – mint egy igazi, nagy családban – mindenkinek meg volt a maga helye, és amelyben létezett ugyan szigorú hierarchia is, ám a családtagokat megillető tisztelet és megbecsülés is járt mindenkinek. Varga Zoltán a maga rendszeretetével és alázatos hozzáállásával jól érezte magát a Fradi-családban. Majd’ három évtizeddel később, hazatérése után ugyanezt a különleges atmoszférát kereste az Üllői úton, és mivel már nem találta meg, ezt próbálta visszacsempészni saját személyiségével.
Tehetsége azonnal szemet szúrt mindenkinek, nem véletlen, hogy 1961. június 27-én, mindössze 16 és fél évesen a Dunav Ruszte elleni felkészülési meccsen pályára léphetett a felnőttek kezdőcsapatában. Augusztus elején aztán bajnokin is debütálhatott, köszönhetően a felnőttek edzőjének, Dodó bácsinak, azaz Mészáros Józsefnek, aki Hajabács Gézához hasonlóan nagyon megszerette a kese szőke tehetséget, és aki azonnal észrevette, hogy Varga Zoltán személyében egy öntörvényű zsenivel van dolga.
Innentől kezdve egészen 1968-as disszidálásáig kirobbanthatatlan lett a Ferencváros kezdőcsapatából. Négyszer lett magyar bajnok, további két-két alkalommal pedig ezüst, illetve bronzérmes. Részese volt a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi kupagyőzelmének, amikor is 1965-ben megnyerték az UEFA Kupa elődjét, a Vásárvárosok Kupáját (VVK). A létszámában és képességeiben egyaránt hatalmas konkurencia ellenére a válogatottaknál is szóhoz jutott. A felnőtt válogatottban 12 alkalommal szerepelt, Európa-bajnoki bronzérmet nyert, és tagja volt az 1964-ben Tokióban aranyérmet szerző olimpiai válogatottnak is. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódik, hogy pályafutása harmadik nagy formátumú edzőjével, Lakat Károllyal 1963-tól az olimpiai válogatottnál, 1967-től pedig a zöld-fehéreknél is együtt dolgozott. Kapcsolatukra mindketten egyaránt szeretettel emlékeztek vissza.
1968 októberében – először életükben – egyszerre kaptak külföldi útlevelet feleségével, aki akkor már a szíve alatt hordta első gyermeküket. Varga Zoltán Mexikóban tartózkodott az olimpiai játékok színhelyén, felesége pedig Belgiumban egy turistacsoport tagjaként. Tekintettel arra, hogy a kommunista állambiztonság akkor már évek óta figyeltette Vargát, a kitűnő labdarúgó úgy döntött: olimpiai eskü ide, nyitómeccs oda, nem lesz több alkalom családostól külföldön maradni. Csapattársa, Kocsis Lajos kölcsönadta neki 200 dollárnyi költőpénzét, majd engedély nélkül elhagyta a magyar olimpiai csapat szállását. Eltűnt az őt keresők elől és különös viszontagságok árán Európába repült. Akkori szóhasználattal élve: disszidált. Soha nem bocsátotta meg saját magának sem, hogy az olimpia előtt hagyta ott a csapatot, ám – mint többször is nyilatkozta – nem volt más választása.
Innentől vette kezdetét külföldi karrierje, amely teljes egészében leképezte Varga Zoltán egész pályaívét. Egyszerre voltak ugyanis megtalálhatók benne a káprázatos felvillanások (az évszázad legjobb játékosai közé választották Skóciában, az év gólját szerezte Hollandiában, kulcsszereplője volt a Borussia Dortmund feljutásának), illetve az olyan epizódok, amelyek a személyét gyakran utolért meghurcoltatások, hányattatások listáját növelték. Végül Németországban telepedett le, és bár a legmagasabb szinten való edzői munka reményében elvégezte a világhírű Kölni Edzői Főiskolát, csak alacsonyabb osztályú csapatoknál kapott munkát. Éppen ezért az 1980-as évektől civil foglalkozása mellett dolgozott csak a labdarúgásban. Biztosítási ügynök lett, ahol a kezdő ügyintéző-tanoncból néhány év leforgása alatt a Casco-részleg vezetőjévé küzdötte fel magát.
1991-ben hazajött, hogy pályára lépjen azon a gálameccsen, amelyet Albert Flórián 50. születésnapjára szerveztek. Egyszerre volt felemelő, ugyanakkor megdöbbentő is, hogy a Fradi-szurkolók milyen elképesztő rajongással és szeretettel veszik körül 1968-as disszidálása és több mint húsz évnyi távolléte ellenére is. Sokan megérezték, hogy ennek még lehet folytatása. El is érkezett a nagy pillanat, amikor 1996 őszén a szurkolói támadások miatt lemondott Novák Dezső helyére a Ferencváros akkori vezetése hazahívta a kispadra Varga Zoltánt. Egy csapásra az érdeklődés középpontjába került, és nemcsak a múltja, valamint a frissen ráruházott feladat miatt, de azért is, mert nyilatkozatai, megnyilvánulásai egy új világot, egy idehaza addig teljességgel ismeretlen szemléletet is megjelenítettek. A rossz játékot rossz játéknak, a gyenge teljesítményt gyenge teljesítménynek nevezte a nyilvánosság előtt is, és nála nem voltak érinthetetlen játékosok, kizárólag a pályán mutatott produktum számított. Mindez teljesen új volt a labdarúgásunkban már akkor is meglévő mismásoláshoz képest.

Egy volt csak a baj ezzel: ismerve a közeget, kódolva volt, hogy előbb-utóbb konfliktushelyzet áll majd elő. Ez be is következett. A tavaszi idényt már egy mesterségesen felfokozott állapotban játszotta végig a Ferencváros, amelynek során többször is ott lebegett Damoklész kardja Varga feje fölött. Az ilyen körülmények között kivívott bronzérem arannyal ért ugyan fel, ám Vargát ennek ellenére kirúgták az Üllői útról. A legnépszerűbb magyar csapat, a Ferencváros züllése akkor vette kezdetét. Varga Zoli egy ideig még tovább próbálkozott, hogy megváltsa a magyar futballt. Edzősködött a Honvédnál, Dunaújvárosban, Diósgyőrben, és Győrött is. Szakmai rátermettségét igazán csak a számára nyugodt hátteret biztosító Dunaújváros csapatánál volt módja bizonyítani. Itt előbb élvonalba vezette a hosszú évek óta másodosztályban sínylődő csapatot, majd az NB I-ben is élcsapattá kormányozta a vasgyáriakat, lerakva a később bajnoki aranyat nyerő együttes alapjait. A többi állomáshelyén eredménytelen maradt, már amennyiben a győzelmeket és a sikereket tekintjük egy edző eredményességi fokmérőjének. Ha azonban az egyéb szempontokat is mérlegre tesszük, teljesen más képet kapunk. Megnyilvánulásai alapján Varga Zoltánról rövid idő alatt kiderült, hogy a legnagyszerűbb, legprofibb gondolkodású magyar futballszakemberek egyike, és megfelelő háttér mellett a magyar futball általános állapotán is javítani tudott volna. Páratlan érzéke volt a tehetségek észrevételében, viszonylag rövid edzői karrierje is számos példával szolgált erre. Emellett kendőzetlen őszinteséggel tárta fel a magyar futballban fellelhető visszásságokat, amelyek – szerinte – eleve meggátolják labdarúgásunk felemelkedését. Amíg életében legtöbbször lehurrogták kritikus észrevételeit, halála óta egyre többen idézik meglátásait, és vetik fel ugyanazokat a problémákat, amelyeket korábban ő pedzegetett először. Más kérdés, hogy azóta eltelt egy-másfél évtized, mely alatt a magyar labdarúgás lemaradása tovább nőtt...
Varga Zoltánt szinte mindenki mint labdarúgót, esetleg mint edzőt őrzi emlékezetében. Csak kevesek előtt ismert, hogy emberi tartásában, ha lehet, még a sportemberit is felül tudta múlni, így érdemes erről is szólni néhány szót. A legtöbb embernek – ideértve tisztelőit is – szinte azonnal az jut eszébe róla, hogy nem volt kompromisszumra képes ember. Legjobb, ha szó szerint felidézzük, Varga Zoltán hogyan látta önmagát ebben a kérdésben: Sokan mondták nekem, hogy hiányzik belőlem a kompromisszumra való hajlandóság. Én belátom, hogy bennem nincs elég kompromisszumkészség, pedig kellene. De amikor ezen gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy nem is lesz. Gyerekkoromban elromlott bennem valami. Soha nem tudtam hazudni. Nem tennék olyat, amivel nem értek egyet, mert nem tudnék aludni: egy perc nyugalmam nem lenne azután. Én a rosszra soha nem fogom azt mondani, hogy jó. És azt sem hiszem, hogy a távolabbi célokhoz hazugságokon és jellemtelenségen keresztül vezetne az út. Én ezért maradtam fiatal, ahogyan sokan mondják: olyan, mint egy kisgyerek. Ez egyfajta naivitással is együtt jár. Életem során sokan becsaptak emiatt, de nem bántam meg semmit. Lehetett volna könnyebb az életem, de ha tükörbe nézek, azt látom: az én szemem mindig nevet…
Életpályája, különösen annak második fele, amely 1996-tól már ismét a szemünk előtt zajlott, hűen visszaigazolja Varga Zoltán önjellemzését. Akiknek volt szerencséjük személyesen, közelebbről is ismerni, azok megerősíthetik: valóban mindig ott volt szemében a hamiskás, klasszikus Varga Zolis mosoly. A sors ajándékaként magam is közeli, jó kapcsolatot ápolhattam Varga Zolival több mint 10 éven át. Többször is módom volt megtapasztalni, milyen elképesztő nimbusza van a szurkolók körében, igaz, arra is láttam példát, amikor pitiáner senkiházik kellemetlenkedéseit kellett elszenvednie. Társaságában soha nem lehetett azt érezni, hogy ő egy olimpiai bajnok, egykori világklasszis labdarúgó. Mindig közvetlen, barátságos, allűröktől mentes volt. Tényleg csak a hazugsággal és a rosszal szemben volt képtelen megalkudni, mert amúgy széles látókörű, nyitott, jóindulatú személyiség volt, aki őszintén érdeklődött barátai élete iránt, és együtt örült velük azok sikereinek.

Utoljára Valahogy mindig félúton című életrajzi kötetének megjelenését követően találkoztunk személyesen. Felhívott és azt mondta: Már szinte mindenkinek odaadtam a könyv tiszteletpéldányát, aki a listámon van, csak a tiéd van még nálam. Találkozzunk végre, hogy odaadhassam! Dedikálta, átadta, és persze beszélgettünk is egy jó nagyot. Elmondta, hogy eredetileg a Testamentum címet szánta a könyvnek, csak végül meggyőzték, hogy változtasson, mert ez úgy hangzik, mintha a halálra készülne. Amikor aztán elkezdtem olvasni a könyvet, megdöbbenve láttam, hogy már az első bekezdésben azt írja: leginkább azért örül a könyv megszületésének, mert nem akarja, hogy rendetlenség, elrendezetlen, kibeszéletlen ügyek maradjanak utána. Ha belegondolunk, hogy bő másfél évet élt már csak a kötet megjelenése után, nehéz szabadulni a feltevéstől, hogy talán megérezte, megsejtette a tragikus jövőt…
2010. április 9-én szokásához híven futballozni ment barátaival. A zuglói Kövér Lajos utcában játszottak, amikor az első félidőt követően Varga Zoli fáradtságra panaszkodott és cserét kért. Drámai hirtelenséggel lett rosszul, elveszítette az eszméletét is, és a kiérkező mentők hiába próbálták újraéleszteni, sajnos nem jártak sikerrel.
A hozzá leginkább illő helyen, a futballpályán, mezben és stoplis cipőben érte a halál.
Varga Zoli január elsején lett volna 70 éves. Ismerve őt, nagyon valószínű, hogy nem volt nagy ünneplés odafent, mert Varga Zoli nagyon nem szerette, ha ünneplik. Az ellen azonban aligha lehetett kifogása, hogy a Mennyei Futballpályán játsszon egy jót egykori társaival. Vérre és tétre menően, ahogyan azt idelent is mindig csinálta.