NEGYEDIK FEJEZET

Őfelsége, a király nevében... 
Az ablakon tavaszi eső dobol, a termekben még a kályha melege terjeng álmosítón, s a folyosóról a zárt ajtókon át is beszűrődik a lárma. A padon, amelyről a barna festéket lekoptatták régen és alóla a meztelen fa úgy fehérlik ki, mint egy elgennyedt seb, a fal füstfoltjaira bámulva porontyát szoptatja egy asszony. Bocskoros lábát lóbálja, s telt, fehér mellét bárgyú szemérmetlenséggel tárja ki a járókelők szeme elé. A földre telepedve, vászontarisznyájából óvatosan csipegetve, túrót és sárga kukoricalepényt eszik mellette egy torzsás szakállú ember. Csupa falusi rutén. Riadtak, némák, mintha templomban volnának, csak suttogva mernek egymáshoz szólni, de egy sietve elhaladó ügyvéd rájuk tekint, mindjárt elhallgatnak, bocsánatkérő arccal magukba roskadva nézik tovább a nagy sárga ház nyüzsgését. 
A szoptató asszonnyal éppúgy nem törődik senki, mint a túrót csipkedő öreg bácsival. Mint a megszállottak, járnak-kelnek a peres felek, ügyes-bajos kereskedők, ügyvédek, tanúk, a vastag sárral borított kőkockákon. Lépteik zaja, hangos beszélgetésük egyetlen, soha nem szűnő zsongássá olvad össze az épületben, amelynek termeiben az egyszerű, festett fenyőfaasztalok mellett naponta hússzor, harmincszor is elhangzik: "Őfelsége, a király nevében..." Az ablakmélyedésekben összehajolva, hogy szakálluk szinte egybefolyik, csillogó szemű zsidók tárgyalnak. Nem keverednek össze a ruténekkel, egészen külön vonulnak. Suttogva hadarják a szavakat, kezüket terjengetik hozzá, bólogatnak, derekuk ütemesen mozog, mintha most is a zsinagógában volnának, s olykor egy-egy hangos zsargonszót kiáltanak el. 
Néha ügyvédek lépnek hozzájuk, s azokkal páran elvonulnak, más ablakközbe, ahol duruzsolva beszélnek, szemüket jártatva, fejüket szüntelen kapkodva, mintha nem szeretnék, ha valaki meghallja: miről váltanak szót. Majdnem mind tanúk, vagy vádlottak, s vannak köztük, akik a hét minden napját itt töltik, a szombatot kivéve. Olyankor csak a rutének egymásközti pöreit tárgyalják a bírák, a kocsmai verekedéseket, a tyúkok, fejszék eltűnését, asszonyok civódását, csupa olyan ügyet, amelyben nincsen zsidó tanú. Szinte kong olyankor az ürességtől az igazság háza, hiányzanak a megszokott arcok, az otthonosan mozgó vendégek, akik talán üzleteiket is itt kötik, mint valami börzén. Reggeltől késő délutánig ácsorognak a folyosón, vagy üldögélnek a padokon, míg rájuk kerül a sor s ünnepélyes arccal, hunyorgó szemmel vallomást tehetnek, mindig kereket, pontosat, mintha megtanulták volna előre a szavakat. 
Brandstein Juda is itt ült egy kora tavaszi napon a folyosón, kicsit megilletődötten, majdnem félénken. Kora reggel érkezett, még csak az altisztek jártak akkor a termekbe, fekete szeneskannákkal a kezükben, de azoknak is köszönt, s mindegyiktől megkérdezte, bocsánatkérő mosollyal, hogy jó helyen jár-e. 
- Még soha nem voltam a törvény előtt - bizonygatta -, nem tudom itt a járást. 
A bírákat, akik aktákkal és táskákkal jöttek, felállva üdvözölte, s találgatta, hogy vajon melyik elé kerül az ő ügye. Később aztán Buxbaum Mojse, a fuvaros is megjött, ez a kis fürge emberke, aki úgy mozgott, akár a kéneső. Nevetgélt, nyitott szájjal, s fokhagymaszagot árasztott maga körül. Ide-oda ugrált, mutatta, hogy nem kell itt félni, kacsintgatott Judára és megmondta a bírákról sorban: hogy hívják őket, milyen szigorúak, hogy kell nekik felelni. 
- Csak te ne félj - veregette vállát, lábujjhegyre ágaskodva. - Míg engem látsz, neked semmi bajod nem lehet. Olyan tiszta ügy ez, mint a nap az égen... Mindent megmondunk a bíróságnak, csak te ne félj, Brandstein Juda... 
A többiek is megjöttek: az ügyvéd, bizonyos Grün Samu, a vén Oziás, s még másik három zsidó, akiket soha nem látott. Ágrólszakadt falusi emberek, nagy csizmában, derekukon átkötött kabátban, s mosolyogva nézték Judát. 
- No, rendben van minden - mondta az ügyvéd. - Csak okosan viselkedni, Brandstein úr. 
- Miért ne viselkedne okosan? 
Oziás a pátriárkák nyugalmával rázta meg szakállát, mintha rosszallná a kijelentést. Hogy viselkedhetik másképp egy jó üzletember a bíróság előtt, mint okosan? 
Ebben az ügyben nem lehet másnak igazsága, csak Brandstein Judának. Az a paraszt kontót csinált nála, a kontót ki kell fizetni, ezt a törvény is így akarja. De hol van a törvény, amelyik az üzletembernek a pénzt is odaadja? No? A törvénnyel semmit se ér a boltos, ha az adósságot nem bírja behajtani. Arra való a zálog, ki tilthatja meg azt? 
A többiek helyeslőn bólogattak és Juda is megnyugodott, hogy nem lesz semmi baj. Az ügyvéd elhozta a tanúkat is, majd azoknak a szava eligazítja az ügyet. Fejenként öt koronát kell ugyan adni neki, s fizetni az ebédjüket Smilovics Mendelnél, a bodegában, de megéri. 
Buxbaum megrántotta a kabátja ujját és fejével intett. 
Nikolics Pável felesége fordult be a folyosó sarkán. Az özvegy, aki pereskedik vele a tehén miatt. Makacs, buta asszony, jobban tette volna, ha otthon ül és nem hallgat a szomszédokra, akik telebeszélték a fejét. A tehenet eladta, mikor megellette a borjút, igaz, de meddig várjon a pénzére? Azt a jószágot tartani is kellett, a takarmány pénzbe került, igazán egy fillért se adhatott vissza az árából a parasztnak. Eleget magyarázta neki, hogy a váltó nem tréfa, mikor az lejár, akkor fizetni kell. 
Igen, így volt... Nikolics Pável váltót adott az adósságról, tanúk mondják majd el: Buxbaum Mojse és a három tisztességes, szavahihető zsidó, akik véletlenül ott voltak akkor az üzletben. A váltó nyolcvan koronáról szólt, a kamatokat még nem is számította... 
Arról nem tehet, hogy a tehenet etetni kellett, a zálog elpusztult volna, ha nem gondozza, de ki rendeli vajon: mindezt neki ingyen kötelessége cselekedni? Alig kapott a vásáron a tehénért annyit, amennyi a követelése volt, meg a költsége, ezt is tudja Buxbaum Mojse. Ó, tiszta ügy ez, tiszta és világos, mint a fénylő nap... Hogy a paraszt az erdőben felakasztotta magát? Hát arról is ő tehet? És ki tudja, miért tette? Az ital elvehette az eszét, összeveszhetett a feleségével, csinálhatott valamit a törvény ellen és félt, hogy bajba keveredik miatta... No? Ki tudja azt most már megmondani? Még tán emiatt is neki legyen baja? Nem elég, hogy a jósága ide juttatta a törvény elé, mert megsajnálta azt a szegény parasztot és kölcsön adott neki nyolcvan koronát? 
- Brandstein Juda! 
Az egyik ajtón kikiáltott a bajuszos altiszt s orra hegyére nyomott szemüvege fölött nézte: merről mozdul az idézett fél. 
Bevonultak a terembe, ahol a melegben émelyítően keveredett már el az emberi izzadság szaga az esőn ázott bocskorok, condrák és halinákéval. 
Az ügyvéd megmutatta a padot, ahová ülnie kellett. 
Nem sokáig várakoztak, a bíróság bevonult és megkezdte a tárgyalást. Az asztal közepénél, a király képe alatt éppen, szemüveges, ősz úr ült, aki szelíden nézett rá és kérdezgetni kezdte: hogy hívják, hol született. 
- Beregszászon - felelte és hangja nyugodtan csengett. 
Ha valaki nem hitte volna el, nyomban zsebébe nyúlhat és megmutathatja neki a pecsétes írást. Igen, ha az embernek olyan pártfogója van, mint az öreg Oziás, annak gyerekjáték mindenféle papír megszerzése s például azt is igazolni tudja, hogy kitanulta a vegyeskereskedést, inaskodott szabályszerűen Munkácson Groszmann Oziásnál, aki annak rendje és módja szerint felszabadította. 
- Hát hogy volt az a tehénhistória? Mondja csak el szépen nekünk. Mondta... 
Olykor felpillantott a mennyezetre, ahol a sarkokban a magyar címer színei virítottak, vagy a kályhára irányozta tekintetét s folyékonyan beszélt. Meg is sajnálhatta volna bárki, mert vajon nem érdemli-e meg a szánalmat egy kezdő kereskedő, aki egész vagyonkáját odaadja egy ravasz iszákos parasztnak kölcsön és látja, hogy veszni indult a tőkéje? 
- Mire kérte magától azt a sok pénzt Nikolics Pável? 
- Honnan tudjam én azt, kérem szépen, nagyméltóságú bíróság? Kérte a nyolcvan koronát... Nekem volt véletlenül annyi pénzem, hát adtam neki. Azt nem kérdezhettem tőle, hogy mire kéri, mert ugye, nekem nem is volt ahhoz semmi közöm... Kellett neki. Valamire kellett. Sajnáltam, mert egy szegény ember volt. Adtam neki. De ha én ezt tudom, hogy nekem még a törvénybe kell menni, dehogy adtam volna! Hát kellett ez nekem? Hogy engem még vádoljanak, amiért - 
- No, várjunk csak! Mennyi kamatot számított? 
- Én? Kamatot? Hogy tetszik gondolni ezt? Attól a szegény embertől dehogy vettem és kamatot! Gondoltam, boldoguljon... Az ember tegyen jót. Semmi kamatot nem kértem tőle, egy fillért se. 
- Nikolicsné! Mit szól ehhez? 
A kis szomorú asszony felállt és csak fejét ingatta. 
- Nem tudom... 
- Hát kért kamatot Brandstein Juda, vagy nem kért? 
- Én azt nem tudom. Csak a tehenet vitte el. A szép tehenünket, a borjával együtt. 
- Zálog volt, tekintetes törvény... Az zálog volt. És nem fizetett ennek az asszonynak az ura, pedig váltót adott. Majd a tanúk megmondják, hogy váltót adott nekem... 
- Mire kellett a maga urának a nyolcvan korona? 
Félszavakat motyogott, alig lehetett értelmes mondanivalót összerakni belőlük. 
- Hát hallja, Brandstein? Nikolicsné nem tud arról, hogy maga pénzt adott volna az urának. Azt mondja, hogy a megboldogult a maga boltjába pálinkát inni járt, s azért tartozott valami csekélységgel. 
- Az én boltomba inni? Hogyhogy inni? Hiszen nekem nincs is italmérési engedélyem... Ez az asszony egy hamis tanú, ha ilyent mond! Nekem itt vannak a tanúk, akik látták, mikor a pénzt leolvastam a parasztnak... 
A tanúk egymás után álltak a magas emelvény elé és vallottak. Tudtak mindent. Pontosan emlékeztek arra is, hány tízkoronást számolt le Brandstein Juda a meghalt Nikolics Pável kezébe és mennyi volt az ezüstkoronás. 
- Maga már megint itt van, Herskovics Chajim? - kérdezte piros homlokkal a bíró, aki a király képe alatt ült. - Maga minden nap tanú valamelyik ügyben? Maga mindent lát, mindenütt ott van? 
A tanú szakállába mélyesztette mocskos kezét és féloldalt, alázatosan tekintett fel a kérdezőre. Csizmás lábait váltogatta és türelmesen várt, hogy mikor hagyja abba a méltatlankodást. Hát tehet ő arról, hogy itt van? Nem a maga jószántából jött, a törvény idézte, ott az írás az altisztnél, vagy az asztalon. Maga a bíró is tudhatja, hogy ő nem passzióból jött ide olyan messziről. Bejelentették tanúnak, ő csak eleget tett a kötelességének. Még tán csendőrök is mentek volna érte, ha nem jön az idézésre... 
- Maga honnét tudja, hogy Brandstein Juda kölcsönt adott a meghalt Nikolicsnak? Hiszen maga nem is abba a faluba való! 
- Fuvaros vagyok, nagyságos elnök úr... Én egy szegény fuvaros zsidó vagyok... annyifelé járok... Akkor véletlenül Sz-n voltam, ha jól emlékszem, árut vittem... Nem... nem árut, várjuk csak, a világért sem akarok a törvény előtt hazudni. A kövesligeti metszőt vittem. Igen... Azt... Ne tessék haragudni, nem akartam hazudni. Bementem a Brandstein Juda boltjába, mert éhes voltam és gondoltam, veszek egy heringet. Nem telik másra ilyen szegény fuvarosnak. Nyolc gyerekem van, nagyságos elnök úr, az Örökkévaló tartsa meg őket... Szóval, egy kis heringet akartam venni. Akkor volt ott az a paraszt a pénzért. Láttam... 
Mindent tudott... Azt is: milyen ember volt Nikolics Pável, milyen színe volt a bajuszának, hogy beszélt. - Az ügyvéd, Róth Samu, elégedetten mosolygott és kezét zsebébe dugva csörgette az aprópénzt, amit mindig tárca nélkül hordott magánál, mintha örökké készen tartotta volna az öt koronákat az ilyen jó tanúk számára. 
Buxbaum Mojse azzal kezdte, hogy rátámadt a vádlottak padján ülő Judára: 
- Még engem hívattál tanúnak, te ganef? Volt bőr az arcodon idehozatni engem? 
Alig tudták lecsillapítani. Hadonászott rövid kezeivel, arca egészen belepirult a haragba, Juda ijedten bámulta, nem érthette: mi történt vele. Mikor azt kérdezték tőle, haragos viszonyban van-e a vádlottal, vagy az özveggyel, láthatóan küzdött magával, s végül kivágta: 
- Haragszom Brandstein Judára, erre a fiatalemberre, aki itt ül. Még most is tartozik nekem a tehén tartásáért... 
Elsírta: mennyibe került a takarmány, milyen drágán vette a szénát, meg a répát, s milyen nehezen tudja megkapni a pénzét. 
- Ne jótékonykodjon az olyan ember, akinek nem telik - rikácsolta. Én fizessek rá arra, hogy a parasztoknak pénzt ad és az adós nem tartja be a terminust? Hát mi vagyok én? Egy Chevra Cadisa? 
...Minden a legszebben ment. A bírák ugyan - úgy látszott - gyanakodtak, de azért minden rendbejött lassan. Az asszony nem tudott tanúkat megnevezni, akik látták volna, hogy a vádlott csakugyan pálinkát adott az elhaltnak, de itt voltak a zsidók. Vallottak, s egy hajszálnyi hézag nem volt abban, amit mondtak, tudtak a váltóról, a készpénzről - mindenről tudtak, amit kérdeztek tőlük. S az ügyvéd mosolygott a pulpituson. Csörgette zsebében a pénzt, nagy beszédet mondott az ártatlanokat védő törvényről és a méltatlan vádaskodókról, akiknek szégyenükén kell elbújniok a becsület és tisztesség elől. Juda megilletődötten hallgatta és bólogatott Oziás is, aki a közönség padjában ült. 
Aztán sokáig kellett várakozni, míg a bírák tanácskoztak. Az öreg Groszmann odacsoszogott csatos cipőjében és vállát veregette: 
- Látod - mondta -, az igazság megmutatta magát. 
Mintha az altiszt azért állna ott, hogy őket figyelje, szavaikat, mozdulataikat számbavegye, úgy beszélt. 
- Isten nem hagyja el az ártatlanokat, látod, Brandstein Juda... Mondtam én neked, hogy a törvény mindig az igaz úton járókat segíti. 
A bírák visszajöttek és a nagy csendben elhangzott a szó: 
- Őfelsége, a király nevében... Brandstein Judát az ellene emelt vád és következményei alól bizonyítékok hiányában a törvényszék felmenti... 
Úgy állott a nagy asztal előtt, kihúzott derékkal, mint egy diadalmas hadvezér. Nyugodtan visszamehet a faluba, nem lesz semmi köze ahhoz a sárgára festett házhoz, amelynek rácsos, apró ablakaira olyan szorongva tekintett fel reggel. Nem is hallotta már a bíró szavát, csak a száját látta, amely lassan mozgott, aztán arra riadt, hogy emelt hangon kérdi tőle: 
- Megnyugszik? Az ügyvédre nézett. 
Grün Samu intett, s akkor ő is hevesen bólogatni kezdett, többször is egymás után. 
- A bíróság nem mondta ki, hogy maga ártatlan. Csak úgy találta: nem sikerült bebizonyítani, hogy a csalást valóban elkövette. Azért megnyugszik? - magyarázta az ügyvéd, mikor látta: túlságosan látszik rajta az öröm. 
- Én? Kérem alássan, doktor úr, én egy szegény kis zsidó vagyok. Hogy merném én kívánni, hogy nekem az egész igazságot mérje a törvény? Nekem elég egy ilyen kis igazság is... Belenyugszok... Igenis, belenyugszok... 
- Elmehet... 
Hajlongva köszönte a bírák kegyességét, bókolt, úgy, ahogy a Tóra előtt tanulta, s már suhant is kifelé. Hát ennyi volt... Sohase tudta mostanáig, miért ábrázolják az igazságot úgy, hogy bekötött szemmel tartja kezében a mérleget. Hát ezért... Nem látja az igazság, hogy a súly vajon a tisztesség aranyából van-e, vagy másból. Csak elég nehéz legyen, az a fontos... 
A folyosón megvárta az ügyvédet, s odakint körülvették a tanúk is. Buxbaum Mojse kerek szemmel, hangtalanul nevetett rá, a másik három komoly arccal nézte, mint az üzletfelek szoktak, akik már csak a portéka árának kifizetésére várnak, erre a mindennél fontosabb aktusra. 
- No, gyerünk innen... 
Grün Samu magával ragadta őket, ki az utcára, s a városháza mögött, az irodájában elintézték az ügy anyagi részét.

- Húsz koronát fizet, Brandstein... Groszmann Oziás úrra való tekintettel, ilyen olcsón csináltam meg magának ezt az ügyet. És tizenöt koronát kapok a külön költségekre... 
Szemével a tanúkra pillantott, akik figyelmesen várakoztak az ajtó mellett. 
Juda előkotorta a vászonzacskót és sóhajtva, nyögdécselve leolvasta a pénzt. Mennyi költség merül fel egy-egy üzleten, az ember soha nem tudhatja előre! Ezeket a kiadásokat is bele kell venni a kalkulációba, hiszen másképp nem érdemes belefogni semmibe... 
A faluba Buxbaum Mojse kocsiján vonult be, még alkonyat előtt. Mindenki láthatta, aki akarta, hogy szabad emberként tért vissza, s a törvény neki ítélte az igazságot. Nem árt, ha a parasztok az ilyesmit észreveszik, sokat tanulhatnak belőle... Ez a bolond özvegy is mennyivel okosabban cselekszik, ha ráhallgat a jóakaratú tanácsra és elfogadja azt a pár koronát, amit kínált neki. Nem, a törvényt választotta, hát most lássa... És lássa a többi is, hogy az igazság mindig az okosabbak oldalán van... 
Mojse nagyokat pattantott az ostorral és szükségtelenül is kiáltozott a lovakra, átkozta lassúságukat, lusta lépésüket és munkájukkal arányban nem álló falánkságukat. Elérte, hogy a házak ajtaján kinéztek az asszonyok, szemüket dörzsölve a tűzhelyről kitóduló füsttől és bámultak rájuk. Olyan volt ez, mintha mindannyian sírtak volna a látványon, pedig csak a szegényes vacsora tüzének füstje könnyeztette őket. 
Mindjárt kinyitotta a boltot, s kiállt az ajtóba, hogy lássák, s ha még vásárolni akar valaki, azt el ne szalassza. Harmincöt korona fölösleges kiadás, csak készpénzben, ha a tanúk ebédjét nem számolja is, komoly veszteség, be kell azt hozni... 
Nézegette a falut, a házakat, amelyek úgy lapultak rá a domboldalra, mintha egy szerteszét legelésző nyáj óriás, bozontos állatai volnának, barna testükkel, s hátukon örökké felborzolt szőrrel, a magas szalmatetővel. Tél volt majdnem, mikor idejött, most zöldell már a fű és az erdők felől furcsa, nyers illatok szállnak le alkonyatkor a köddel - fél esztendeje él itt. Ismer mindenkit, tudja: melyik házban ki lakik, mije van a parasztnak, mindent tud róluk s lenézi őket. Nyomorúságuk nem indítja meg, soha nem érzett szánalmat irántuk. Inkább úgy érzi: mindez azért van így, azért rendeződött, hogy kiszolgáltatottságuk teljes legyen, s ne tudjanak menekülni az ő kezéből. Ezt biztosan tudja, ezt az egyet, hogy kezében tartja valamennyit. Csak idő kérdése, mikor kerül a sor egyenként rájuk úgy, mint Nikolics Pávelre. 
Sokáig támaszkodott a bolt előtt, az ajtófélfához dőlve és nem is vette észre, hogy az utca lassanként kihalt. A sovány, mezítlábas gyerekek eltűntek az udvarokról, a tyúkokat és malacokat bekergették a kamrákba, a házakhoz ragasztott alacsony istállókban is elnémultak a tehenek, meg a kecskék: egészen beesteledett, a falu aludni tért. A vacsorák égett vöröshagyma illatát elvitte a szél, a füsttel együtt, ami a tetők résein kéken és szelíden szállott ki s tartott felfelé, mindmegannyi áldozati oltárról, amelyen a szegénység mutatja be napi hódolatát irgalmatlan végzetének. 
Egyedül maradt boltja előtt a mély homályban, hozzátapadva a falhoz, éjszakai prédaútra készülő, ideges vadként s csak ösztöne vezette, mikor sokára átment az üzleten és a hordók, ládák, zsákok közt kihozta az ajtó lakatját, hogy bezárkózzék. 
Sokáig nem tudott elaludni e nevezetes napon. 
Újra meg újra végigélte a bírósági tárgyalást, emlékezetét megfeszítve idézte vissza az elhangzott szavakat, a bírák mozdulatait, az ügyész arcát, azt a gyűlöletest, s hangtalanul nevetett néha. Hiába akarta megragadni mindenáron, nem sikerült... Kisiklott kezéből, mikor már azt hihette, hogy zsákmánya lesz... Jó, ha az ember nem egyedül kénytelen szembeszállni az ilyen hatalmakkal, mert vajon mi lett volna vele, ha nincs az ügyvéd, s nem jönnek el a tanúk? Börtönbe vetik, bizonyosan... De lám, a gyengéknek is vannak fegyvereik! 
Mosolyogva aludt el, mellére szorított kezekkel, amelyek úgy hajoltak össze, mintha a két tenyér meleg fészkében őriznének valamit, féltőn és görcsösen, valami frissen megtalált kincset. 
Később, napokig se bírt megszabadulni ettől az emléktől. Vissza-visszatért elméjébe, foglalkozott vele, s gyakran azon kapta magát, hogy félhangosan beszél, vitatkozik az ügyésszel. Végül valami személytelen harag támadt benne a parasztok iránt. Nemcsak Nikolics Pável özvegyére haragudott, a többiekre is, valamennyi férfire és asszonyra, akik - úgy érezte - összetartanak az ő ellenfelével és valamit forralnak. Előre bosszút akart állni rajtuk, s ezért megcsalta őket, ahol csak lehetett.

Elégtételt érzett, ha a petróleumos üvegbe csak egy cséppel kevesebbet mért, ha a sóból lecsípett, a málélisztből visszaöntött, s a számolásnál egy fillérrel megrövidíthette valamelyik asszonyt. Valahányszor figyelmeztetőn megszólalt a boltajtó csengője, s ő elindult a raktár mélyéről, hogy kiszolgálja a vevőt, már remegett az izgalomtól. Ez az érzés lassanként olyanná változott benne, mint aminő Marusja ölelése közben öntötte el. Eleintén csodálkozott ezen, de aztán vállat vont és örült neki. 
Harcban állt a faluval és mindig győzött. Nem voltak ezek nagy diadalok - pár gramm só, egy gyűszűnyi petróleum, néhány fillér -, de erejét érezte belőlük, fölénye bizonyítékaiként szemlélte mindegyiket. Uralkodott a népen, anélkül, hogy az tudta volna, s kicsúfolhatta magában az egész falut. Öntudatát és vakmerőségét növelték az apró csalások, míg végre eljött az a nap is, mikor hatalma már félelmet szült az emberekben és valóságos uralommá változott, a zsarnokság minden ismertetőjelével. 
Egyedül volt a boltban, késő este - így kezdődött. Nyitva tartott sokáig, mert a parasztok a hegyekben dolgoztak már és csak ilyenkor volt idejük betérni egy pohár pálinkára, vagy az asszonyoknak a szokásos vásárlásra. 
Idegen zsidó nyitott rá, soha nem látta még a faluban és köszönt. 
- Mi tetszik? Fejét ingatta, hogy semmit se 
akar vásárolni. Fáradtnak látszott, csizmáján vastagon száradt az erdei utak sárga, agyagos sara és szürke rétegben ülte meg a por. Hátán zsák, talán áruval megtömve, derekán az ócska kabát szíjjal átszorítva. Mintha önmagát látná, vándorlása közben... Csak ez az ember öregebb volt, szakálla fényes-feketén ömlött mellére, szeme körül sűrű, apró ráncok táncoltak, miközben hunyorogva, nagyon figyelmesen nézett körül. 
- Leteszem egy kicsit a zsákomat, nagyon nehéz - mondta és mosolygott hozzá. 
Mély, rekedt hangja volt, de ahogy beszélt, nem érzett rajta a hajléktalanok gyámoltalan és alázatos bizonytalansága, amit olyan jól ismert a maga életéből. Inkább nagyon is biztosnak látszott a dolgában, s úgy vetette le terhét, mint aki hazaérkezett. 
- Remélem, nem küld el fedele alól egy zsidót, Brandstein Juda, hanem Isten nevében szállást ad a vándornak - lépett hozzá, mikor zsákját ledobta és gondosan beállította két heringes hordó közé. 
- Magamnak sincsen sok helyem, de... 
- Ezt vártam... 
Arcába mosolygott, s nagy kezével rátámaszkodott a pultra, úgy vizsgálgatta. 
- Megismertem volna - bólogatott -, éppen ilyennek mondták... 
- Kicsoda? 
- Nem találná el, ha egész éjszaka törné is rajta a fejét. Megmondom. Egy bizonyos Brandstein Josua felesége... No? Rájött volna? 
- Anyám? 
Bólogatott, és most már nyitott szájjal, hangtalanul nevetett, hogy egészséges, nagy sárga fogai mind kilátszottak. 
- Úgy bizony... Brandstein Josua házaló felesége... 
- Tarnopolból jött? 
- Egyenesen onnan... De azt se mondja a vendégének, hogy üljön le? Ha visszatérek, elmondom majd Rachel asszonynak, hogy mennyire szereti őt a fia... Még a vendégfogadás szokásait is elfelejtette, mikor anyjáról hallott egy szegény vándortól. No? 
- Tarnopolból... 
- Bizony... Menjen csak bátran az én Juda fiamhoz, mondta Brandstein Josua felesége, ha Magyarországra készül, utolsó falatját is megosztja magával. 
Körülnézett és sűrűn bólogatott. 
- De látom, nem olyan szegény ember... A boltja tele van áruval, hallom, a ház is a magáé... 
- Ki mondta? 
- Hát nem tudja ezt mindenki? Az egész környéken ismerik a fiatal Brandsteint, hogy milyen jó kereskedő és milyen jövő áll előtte. Ne szégyellje, fiatalember... Ha valakiről beszélnek, az mindig jó... 
Betessékelte a raktárba, leültette és ennie adott. Később bezárta a boltot, hogy nyugodtan beszélgethessen a messziről jött vendéggel, aki látta apját, anyját és testvéreit. Csupa jó hírt hallott róluk. Apa még mindig házal, de lassabban jár, mint régen és a gyerekek segítenek neki a zsákot cipelni. Szépen nőnek, engedelmesek és ügyesen beletanulnak az üzletbe, pár év múlva Brandstein Josuának már nem kell törnie magát a család kenyeréért. 
Az idegen elhozta az öreg Chajim üdvözletét is, meg a mészárosét és a fuvaros Jankelét. Mindenkit ismert, habár nem volt Tarnopolba való. Hogy honnét jött voltaképpen? Nem fontos, azt a várost úgyse ismeri. Igen messziről és megfordul mindenütt, országokat barangol be. Áruja? Igen, az is van, bár nem olyan portéka, amivel mások kereskednek. Majd elmondja később, szép sorjában. Arra is lesz idő, mert ha megengedi Juda, pár napig nála marad. 
Furcsa volt az idegen, kissé titokzatos is, Juda azt gondolta, valami nagyszájú csavargó, aki szeret nagyokat mondani, többet elhitetni magáról, mint amennyi, csak azért, hogy bizalmat gerjesszen. Egy zsák a vagyona, van fogalma róla, mennyit ér, neki is volt ilyen zsákja, nem is olyan régen... 
Mindenféléről beszélgettek s az idegen egyszer elejtette Groszmann Oziás nevét. 
- Ismeri tán? 
- Hogyne... Nagyon régen. Üzleti összeköttetésben vagyok vele, évek óta. Valahányszor Magyarországba jövök, mindig felkeresem. 0 is beszélt nekem bizonyos Brandstein Juda nevű fiatal kereskedőről, aki még sokra viszi, mert nagyon ügyes és nem válogat az üzletekben...

Elhallgatott és féloldalt tekintett rá, kalapja árnyékából. 
- Igaz? 
Kissé zárkózottan felelt: 
- Van jó üzlet és van rossz üzlet... 
- Én például jó üzletet hoztam magának, Brandstein Juda... 
- Üzletet hozott? Miféle üzletet? 
- Könnyű és jó üzletet. Semmi befektetés, szép haszon... No? Azt hiszem, ilyen bolton mindenki kapna. 
Feszült idegekkel ült a rizses zsákon és várta, mi lesz ebből. Nem válaszolt, csak bólintott az idegen szavára. A nevét se tudta még, fogalma sem volt, honnét jön tulajdonképpen, mit akar, de Groszmann Oziás neve már teljes bizalmát felkeltette. Ha csakugyan ismeri, akkor nem lehet rossz járatban és valóban komolyan veheti az üzletről mondott szavait. 
- Tudja maga, mi az a bizományi áru? 
- Tudom... 
- No, olyasféle üzletet hoznék én magának. De a portékát nem kell eladni, csak tartani, addig, míg bizonyos emberek érte jönnek. Semmi dolga nem lenne vele... 
- Beszéljünk nyíltan... 
- Einhorn Éliás... Úgy hívnak. 
- Igen, beszéljük csak egyenesen Einhorn Éliás, mert az üzletről nyíltan kell beszélni. Én nem szeretem a zsákbamacskát. 
A vendég felállt, átbotorkált az üzletbe, s mint a macskák, amelyek a sötétben is látnak, anélkül, hogy megbotlott volna a zsákokban, ládákban, megtalálta batyuját és felragadva, szuszogva a teher alatt, átcipelte a raktárszobába. 
- Itt van, mindjárt megmutatom. 
Kényelmesen, lassan bontogatni kezdte a zsák száját, aztán Juda kíváncsi tekintetétől kísérve, egymás után húzta ki belőle áruját. Csalódottan látta, hogy ugyanaz a portéka van nála, amit minden házaló zsidó hurcol a szegény falvakon keresztül vezető útján: silány, olcsó, parasztasszonyoknak való holmi. 
Einhorn Éliás mosolygott. 
- No, csak maga ne gondoljon semmit... A valódi áru ezután következik. 
Egy csomó rongyot húzott elő, majd a gyertyafényben megjelent a zsák szájában egy vadonatúj, vastag könyv. Gyors kezekkel szedte ki a vendég a többit is: húsz, vagy huszonöt kötetet, aztán újságok, füzetek kerültek elő a feneketlen zsákból, s vándoroltak a ládára, ahol toronyba rakta őket Einhorn Éliás fürge keze. Juda megkövülten nézte, moccanás nélkül és homloka körül valami hideget érzett. A világért nem mert volna hozzányúlni a jövevény holmijához, pedig a kíváncsiság ösztönözte, hogy felragadjon és kinyisson egyet és lássa: mi van beléjük nyomtatva. 
- No... Itt az áru... Látja, Brandstein Juda, nincs velük sok baj. Kevés helyet foglalnak, a raktárban észre se veszi őket. Pénze se hever bennük, mégis jövedelmeznek... 
- Mi ez? 
Biztatón intett a könyvhalom felé: 
- Nézze meg... No, nézze, ne féljen... 
A legfelső füzetet kezébe vette és felnyitotta. 
- Hiszen ez orosz... Einhorn mosolyogva bólintott. 
- Igen... Orosz könyvek... Mind. Ártatlan imakönyvek is vannak közte. Az a vastag mind imakönyv... 
- Hát a többi? 
- Az? 
Hallgatott kicsit és maga elé bámult, mintha mérlegelte volna: érdemes-e beszélnie. Aztán hirtelen felemelte arcát és gyorsan, halkan, szinte súgva mondta: 
- Politika... 
- Po... 
Hevesen bólintott, s hozzáhajolva a házigazdához, magyarázni kezdett. A szapora szavak, amelyek észrevétlenül csaptak át az éneklő zsargonba, úgy kopogtak Brandstein Juda értelmén, mint a jégdarabok. Hát ilyesmi is van? Itt él már fél esztendeje és semmit se vett észre? Hiszen itt lázítók járnak a nyomorúságos kis falvakban, imádságos könyvekkel, cirillbetűs füzetekkel, újságokkal és valóságos, igazi, cári arany gurul a nyomukban. A politikához semmit se értett. Einhorn Éliás magyarázatából se sokat bírt felfogni, csak annyit vett ki belőle tisztán, hogy agitátorokkal dolgozik, pánszláv ügynökökkel, akik a ruténeket izgatják, mindenféle vallási ürügyek alatt. Azok számára hozza a könyveket, füzeteket, újságokat, s ez jó üzlet. 
- Azt akarják, hogy ez a vidék a cár alá tartozzék? - ingatta fejét elgondolkodón. - Hiszen az nem lenne jó, Einhorn Éliás...! Oroszországban pogromok vannak, ott üldözik a zsidókat... Itt is úgy lenne... Itt pedig most jó... 
A vendég hangosan nevetett: 
- Mit tudja még azt? Hát hol látja azt maga, hogy az ügynököknek csakugyan sikerül? Mire valók a csendőrök? Majd azok megkeresik a könyveket, újságokat és összeszedik... Nem érti? 
Juda fejében világosság gyúlt. Persze... Hiszen nem kockáztat semmit. A csendőrök majd megkeresik az idegen írásokat, a parasztokat elviszik a börtönbe, mert olyat csináltak, amit nem szabad, s kezdődhetik elölről az egész. Új könyvekkel, új parasztokkal, új pénzzel. Mert a cárnak biztosan fontos, hogy itt cirillbetűs könyvekből imádkozzanak és ugyanolyan újságokat olvassanak. 
- Értem... De... 
- Várjon. Magának ebből semmi baja nem lehet. A könyveket megkapja, szépen elrejti és várakozik. Egy ember majd jön, két hét múlva, három múlva és vesz magánál egy skatulya gyufát és mond egy falunevet. Azt, hogy Iza... Erről tudja, hogy a könyvekért jött... 
- De hátha a csendőrök? 
- Mboh! Látja, milyen keveset ért maga a politikához, Brandstein Juda! Hát gondolhatják azt a csendőrök, hogy egy zsidó ember rejtegeti ezeket a könyveket? Hiszen maga mondta az előbb: a cár országában pogromok vannak, ott a zsidókat mindenki üldözi. Egy zsidó nem is vállalná az ilyen könyvek dugdosását, mert akar egy zsidó olyan országba kerülni, ahol a szakállát leköpködik, boltját kirabolják, pénzét elveszik és a végén a kozákok agyonlövik? No? Ugye, nem akar? Ezt a csendőr is tudja... A könyvet majd ott keresi, ahol kell: a parasztnál... Maga csak ne féljen. 
- És mit lehet ezen keresni? 
- Sokat... 
A vendég benyúlt ócska kabátjába, a szakadozott bélés közé és zacskót húzott elő, Brandstein Juda ámulva látta, hogy tele van pénzzel, csupa vadonatúj, ropogós bankók lapulnak benne, még a szaguk is egészen friss volt. 
Eihorn Éliás kiszámolt kétszáz koronát a térdére és csendesen mondta: 
- Most például ennyit... Ha a könyveket itt hagyhatom... 
- Hát... Várjunk... Reggelig még meggondolom... Mégis reszkírt dolog ez... Nagyon reszkírt... 
- Jó. 
Nem szólt többet a vendég, csak a pénzt rakta vissza a zacskóba és süllyesztette rongyai közé. Aztán nyögve lehúzta csizmáit és sóhajtva nyomkodta meztelen lábát, amelyen vastagon dagadtak ki az erek a sok gyalogjárástól. Juda arra gondolt, hogy Eihorn Éliás sokat kereshet, ha másoknak százakat osztogat ebből az üzletből. Miért jár akkor vajon mégis gyalog, mint valami koldus? Nem tudott felelni a kérdésre, pedig még akkor is ez járt az eszében, mikor vackot készített a vendégnek a sarokban, néhány üres zsákból, s a télikabátjából, amit Mendeltől vett Munkácson. 
Hagymát ettek és sós halat, s a jövevény elégedetten dőlt le a kemény fekhelyre. Pipára gyújtott, s könyökére dőlve, szótlanul fújta a büdös, sűrű füstöt. 
- Hát majd reggel, Brandstein Juda... - mondta, mikor a házigazda föléje hajolt a faggyúgyertyának, hogy elfújja. 
- Igen... 
Nem aludt sokat ezen az éjszakán. 
Igazán nem amiatt, hogy hazaárulásra készül, ezt a fogalmat nem is ismerte. Csupán azt latolgatta, hogy megéri-e a kockázat a várható hasznot, nem kerekedik-e belőle valami nagy baj. Mit bánta ő, hogy a cár ügynökei mindenféle könyveket osztogatnak a parasztoknak? Ez valóban a csendőrség dolga, ahogy Eihorn Éliás mondta, a cárok és királyok ügyeit nem a szegény kis zsidók döntik el, se az országok határait nem ők szabják meg. Semmi köze hozzá, hogy a parasztok hová akarnak tartozni és a gojimok vallását milyen módon szeretnék tartani? 
Helyet ad a könyveknek? Itt nem kereshetik, neki nincs az oroszok cárjával dolga... 
- Rendben van a dolog - mondta reggel Eihornnak, hogy felkeltek. - Vállalom. De sokáig maradnak itt azok az írások? 
- Legfeljebb egy hétig... Aztán majd másokat hoznak, vagy én, vagy mások. 
- Itt osztogatják el, a faluban? 
- Itt is, másutt is. Ez már nem a mi dolgunk, Brandstein Juda... Nem kell nekünk tudni, hogy a parasztok közül ki imádkozik a cárért azokból a könyvekből. 
- Persze, persze... 
Helyeselt, de magában mást gondolt. Nagyon is jó volna tudni - így okoskodott -, mert annak hasznát vehetné az ember. A parasztok félnek a csendőröktől és ha valaki ismeri titkaikat, jól a markába foghatja őket az üzlettel is. A kölcsön és a zálog jó dolog... De ha az ember a börtönkulcsot is a kezében tartja? 
Vállalta a könyveket és eltette e kétszáz koronát, amit Eihorn Éliás megint kiszedett rongyai közül és elébe olvasta az asztalra. 
- Most már megyek is... 
- Hát nem marad nálam még egy napig? A vendég fejét rázta: 
- Nem jó egy idegen zsidónak henyélnie ott, ahol ilyen becses portékát tartanak a raktárban. Minek lássanak itt engem? Mit üzen haza, Brandstein Juda? Azt magamtól is elmondhatom Tarnopolban, hogy Isten felvitte a dolgát, üzlete van Magyarországon és még sokra haladhat... 
Kissé elérzékenyült. Anyjára gondolt, s a gyerekekre, akik sokat nőhettek már azóta, ha apjuknak segítenek a zsákot cipelni. 
- Mondja meg, hogy egyszer csak hazamegyek... És lovat veszek majd apának, hogy ne kelljen hátán vinnie a zsákot. 
- Úgy, úgy... Látszik, hogy jó gyermek maradt az idegenben is. Nem feledkezett meg apjáról, tiszteli, ahogy a törvény parancsolja... Örül majd Brandstein Josua, ha ezt elmondom neki... 
Hátára vetette az üres zsákot, hiszen az a pár darab holmi, amije maradt: szalagok, gombok, miegymás, igazán nem volt komoly súly, teherhez szokott vallanak. 
- Ne felejtse el... Aki a könyvekért jön, azt mondja majd: Iza... - fordult vissza még az ajtóból, aztán kilépett az utcára és hátra se nézve, nekivágott az országútnak. 
Senki se látta, s különben is ki törődnék vele, hogy egy zsidó boltoshoz benyit egy ágrólszakadt másik zsidó, egy rongyos vándor és fedelet kér tőle éjszakára, vagy egy harapás kenyeret? 
A könyveket és újságokat, anélkül, hogy beléjük nézett volna, elrejtette. Gödröt ásott azoknak is, mint a kisüstnek, kibélelte deszkával, hogy a papírosnak meg ne ártson a nedvesség, s mindent szépen eltakart ládákkal, hordókkal, zsákokkal. Most már csak az idegent várta, aki eljön az írásokért és szétosztja a parasztok közt. Vajon milyen ember lesz? Idevaló? Idegen? Tán egyenest Oroszországból érkezik? Napokig nem mozdult otthonról, pedig be kellett volna mennie Munkácsra spirituszért, ezt igazán nem bízhatta másra, de hátha éppen akkor keresik. Ebédre és vacsorára se járt el, úgy hozták neki az ételt a Frenkel-gyerekek a boltba. 
Végre aztán a második héten egy munkásforma ember, mint a vándorló iparoslegények, olyan, beállított hozzá. Kopott, poros keménykalap volt a fején, lábán széles orrú bakancs, minden ruhadarabját mintha kölcsön kapta volna, vagy ajándékba. Álla borostás, bajusza szája két szegletén lecsüngött bánatosan. Aki látja, azt gondolhatta volna: nyomorult asztalossegéd, vagy ács, aki a hegyekben, a fűrészeknél keres majd munkát. 
- Szolgálhatok? Feszült figyelemmel kísérte 
minden mozdulatát, pedig lehet, 
hogy az idegen csakugyan nem egyéb vándorló, munkátlan iparosnál. 
- Gyufát kérek. 
- Tessék... 
- Brandstein Juda, személyesen? - emelte rá szúrós tekintetét. 
- Én vagyok az. 
- Valaki küldött engem magához. 
- Hozzám? Kicsoda? 
- Eihorn Éliás. 
- Nem ismerem... 
- Nem? 
Mosolygott és eltette a dobozt, anélkül, hogy rágyújtott volna, pedig kezében ott volt a cigaretta. 
- Akkor se, ha azt mondom: izai? 
- Izai? Igen... Ismerem... 
- No! Hát eljöttem azokért a bizonyos árukért. 
- Itt vannak. 
- Helyes. Este majd újra benézek magához. Akkorra készítse ki a könyveket és füzeteket. 
Bólintott, hogy rendben van. Térde reszketett, torkában valami száraz és keserű csomót érzett. 
Az idegen köszönés nélkül fordult ki a boltból és sebes léptekkel indult neki az országútnak. 
Gondolkozott, hogy bezárja-e az ajtót, míg a rejtekhelyről kibányássza a könyveket, de aztán úgy vélte, jobb, ha nem teszi. Soha nem zárkózott eddig, ha a faluban volt, csak szombatonként és késő este. Valaki még különösnek találná... 
Minden neszre összerezzenve húzgálta el a hordókat és ládákat, egészen beleizzadt a munkába, de néhány perc alatt készen volt. A könyvekre rádobott egy üres zsákot, majd újra visszament és az ágyba rejtette valamennyit a szalmazsák alá. Szíve torkában dobogott és ha most hirtelen belép a boltba egy csendőr, minden kérés nélkül elkezd beszélni, s megmutatja neki a tiltott "portékát". 
Sötéttel visszajött az idegen, most már egy ócska táskával és egyenesen a raktárba sietett. 
- Nem kell világosságot gyújtani... Csak adja ide, gyorsan... - parancsolta. 
Közös erővel berakták a holmit s a jövevény köszönés nélkül surrant ki a hátsó ajtón az udvarra, aztán az utcára. 
- Most... - villant át Juda agyán -, most kell utána menni... 
Néhány ugrással a boltban termett, kulccsal bezárta az ajtót, s kifutott. Látta még, ahogy az idegen árnyéka elsuhan a nyitott udvarok előtt, nagy púppal a tömött táskával. Hová megy? Hátra se nézett, biztos lehetett felőle, hogy nem fenyegeti veszedelem. Lassan megindult ő is, a fák és épületek árnyékába húzódva, nesztelen léptekkel a táskás ember után. 
A púpos fantom egyszerre eltűnt. 
- Úgy... - bólogatott Juda, s hangtalanul nevetett hozzá -, Risko Ljiváknak is kellenek a cár imakönyvei... 
Ujjongani szeretett volna: kezében tartotta a parasztot, a Marusja apját éppen, akitől úgy félt. Már annyiba vette, mintha a lány ott volna nála. Minden hívásra engedelmesen kell jönnie, hiszen apját bezárathatja, börtönbe juttathatja! Még tán akasztófa is jár valakinek, aki a cárért imádkozik és orosz könyveket olvas... Ki tudja, mi lehet azokban a könyvekben! Ó, milyen okos volt, hogy engedett Eihorn Éliás rábeszélésének! Micsoda fegyvert adott az ő kezébe ez a jövevény... 
Szinte hozzátapadt egy fa törzséhez, szeme átfúrta a sötétséget és belefájdult a merő nézésbe. Milyen sokáig marad ott az idegen. Mit csinálhat abban a büdös, mocskos kis lyukban, Risko zsellérházában? Mi beszélnivalója van, ilyen hosszú, a fűrésznél dolgozó paraszttal? 
Végre megjelent az árnyék, másodmagával. Risko nagy, hajlott, sipkás árnya lebegett mellette, s most már együtt mentek tovább. 
Juda jól megjegyezte, hová tértek be... 
Voltak az istenes Filipovics Prokopnál, ahová állítólag imádkozni járnak téli estéken a férfiak; befordultak a gazdag Tarasovics Iván portájára. Vorobcsuk Alexijhez, Hatalákhoz, aki bíró volt valamikor a faluban, a koldus Pircsák Petrovhoz s még vagy négy másik házba. Ahogy szaporodtak a meglátogatott porták, úgy zsugorodott össze az idegen hátán a púp, hogy végül kezébe kerüljön a táska, lelapulva, üresen. 
A falu szélén elbúcsúzott Riskotól, kezet fogott vele és két oldalról megcsókolta az arcát. A paraszt visszafordult s a keresztnél megállt. Keresztet vetett magára, egymásután többször is, nagy lendülettel, balról jobb felé, hajlongott és mormogva imádkozott. Ez már nem volt Juda számára érdekes. Az árnyékban lopakodva igyekezett haza: mindent tudott, amiről tudni akart. 
Jól megforgatta fejében a dolgot és fél éjszakát virrasztott ébren. A kakasok már kukorékoltak, mikor elfújta a gyertyát, de akkorra tudta, mit kell tennie. 
Pircsák Petrov régi adósa. Igaz, nincs egyebe, mint a kis telek, amin viskója áll, meg egy darab hegyi legelője. De mindez megér pár száz koronát. Vorobcsuk Alexij felesége is kontóra vásárolt eddig. Nem sokat jött a boltba. Ezután majd sűrűbben jár... Tehenet akarnak venni - kapnak rá pénzt, ad kölcsönt, rá lehet telekelni a szántóföldre, ott a hegyoldalban... De minek adni valamit nekik? Hallgatni, de azt a hallgatást megfizettetni velük... 
Mostantól fogva megváltozott Brandstein Juda. 
Rá se ismert volna, aki ezt a változást hirtelen látja rajta, úgy átalakult egész lénye, magatartása. Az utcán kihúzott derékkal járt, régi, alázatos testtartása, amely maga volt az élő bocsánatkérés, eltűnt. Tekintete kihívóan pihent meg az embereken, szava nyerssé keményedett és a boltban nem volt már türelme a kiszolgáláshoz. 
- Gazdagodik a zsidó - bólogattak az asszonyok, akik látták már ugyanezeket a jeleket más jövevényeken is: a kocsmároson, a fűszeresen és a falu túlsó szélén boltoskodó vörös Grünön. Azok is csendesek és készségesek voltak az első időkben, hogy később még a köszönést se fogadják, csak elnézzenek a szegény adósok feje fölött. 
Ez volt itt a világ rendje, ki tudna változtatni rajta? Azért vannak ezek a faluk, hogy a fekete, idegen nép megszívja magát rajtuk, mint bögöly a marha hátán, s aztán lustán és kövéren elrepüljön, ki tudja, hová. 
Köszöngettek hát most már Brandstein Judának is, ezzel ismerve el maguk fölött hatalmát, s ha boltjába betértek, félszeg mosollyal tették le filléreiket a pultra, mint valami köteles adót, amellyel tartoznak neki és még örülhetnek, ha érte vet valamit elébük: rosszul megmért zacskó sót, hitvány kis halat, vagy málélisztet.

folyt. köv. !?

*

Tarnopolból ​indult el…

Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.

*

Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban -

Kötél általi halálra ítélték!

Dövényi Nagy Lajosra (1906-1964) emlékezünk

http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=71007