Ezt vágták a fejükhöz a saját szomszédaik az ’50-es, ’60-as években azoknak, akiket 1945-ben elhurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. Hogy mit éltek át kint? Erről nem beszélhettek. Hazafelé parancsra ezt kiabálták a vonatból: „Éljen Rákosi, hazahozta a magyar anyákat!” Majd az anya belépett az otthonába, és a kislánya elszaladt előle, mert nem ismerte meg. Nem is csoda. Olyan asszonyok jöttek vissza, akik végignézték társaik halálát.
Kormos Valéria A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet fogságban, 1945–1947 című könyve azokat a nőket szólaltatja meg, akiket 1945-ben hurcoltak el több ezer társukkal együtt, általában német hangzású nevük miatt. A Donyec-medence szénbányái, Baskíria olajmezői, Grúzia érchasznosítása szívta el életerejüket, de hazaérkezésük után sem számíthattak gondtalan életre, hiszen senki sem kért bocsánatot tőlük, senki sem ismerte el szenvedésüket. Ami kint érte őket, arról hallgatniuk kellett. Csak a rendszerváltás után mesélhették el, mi is az igazság. Kormos Valéria író, publicista kereste fel a túlélő asszonyokat. Kint töltött életükről 2001-ben jelent meg könyve, amely most újabb történetekkel bővítve, friss kiadásban látott napvilágot.
A könyv fekete-fehér fotóiról csillogó szemű, kerek arcú, mosolygós lányok tekintenek az olvasókra. A képek akkor készültek róluk, amikor még – hasonlóan más fiatalokhoz – a legszebb jövőt képzelték maguknak. Arra, ami bekövetkezett, nem számítottak. Legtöbbjüket úgy vitték ki, hogy nem is sejtették, mennyi időre és hova tartanak.
„Nem mondtak nekünk semmit sem. Csak ordítottak, és hajtottak befelé a kocsikba” – mesélte Kormos Valériának Kürti Sándorné. Az ő családjának csak annyit mondtak, kihallgatják a fiatalokat az iskolában, menjenek be másnap. Haza már hiába várták őket a szüleik.
Aki menekülni akart, elbújni, azt megfenyegették. „Amikor ránk zárták az iskola kapuját, a kisbíróval kidoboltatták, hogy akit összeírtak és nincs benn, jöjjön még önszántából, mert ha nem, kiirtják a családját és felgyújtják a házát” – olvasható Tilki Jánosné naplójában. Majd ezt írja az útról: „Vártak az üres vagonok. Az ablakuk dróttal be volt hálózva. Húsz-harminc személyt löktek be egyszerre. A vagon alján volt egy lyuk, az volt a vécé. Tisztálkodni nem tudtunk, néha adtak enni, néha nem. Húsz napig mentünk.”
Sokan először egy gyűjtőtáborba kerültek, ahol „eltetvesedett emberkupacok” vártak a sorsukra. „Iszonyú bűz terjengett részben a mosdatlan testektől meg a felhalmozódott szeméttől, mocsoktól. (…) Naponta háromszor egy csalánlevesféle löttyöt adtak és fekete kenyeret. (…) Egy hónapig semmi sem történt. Legfeljebb annyi, hogy reggelenként összeszedték a priccsekről a halottakat. (…) Csak vegetáltunk több héten át. Közel álltunk hozzá, hogy megtébolyodjunk” – olvashatjuk egy visszaemlékező szavait. Majd a gyűjtőlágeri napok-hetek után jött a munkatábori lét.
Olyan világba kerültek, ahol az élet és a halál kérdése körül forgott minden. Túlélni vagy feladni. „Tizenhat, tizenhét, tizennyolc évesek voltunk a legtöbben. Mi még reménykedhettünk, hogy túléljük. De negyvenen felül már naponta haltak. Kihúzták az udvarra, egymásra rakták őket, akár a fahasábokat. Rájuk kellett néznünk, amikor munkára vezényeltek minket, hisz ott haladtunk el mellettük. De már lelkünk sem volt, nem tudtunk sírni. Nem voltunk mi már emberi lények” – olvashatóak Kürti Sándorné szavai, amelyekből kiderül: éheztek, fáztak, egybefolyt az idő, és olyan állati létbe taszították őket, hogy csak makogtak, elfelejtették formálni a szavakat.
Tilki Jánosné így vallott erről: „A bányamunka mellett a legtöbb szenvedést a tetvek és a poloskák okozták. Aludni csak kellett valamit, hogy másnap dolgozni tudjunk; hogy ne rágjanak minket annyira, kitaláltuk, hogy körüllocsoljuk magunkat vízzel és lefekszünk a padlóra” – mesélte, majd az éhezésről beszélt: „Ki mennyit bírt termelni, úgy vehetett érte répalevest, fekete kenyeret meg főzeléket. Ha nem termelt úgy, vagy ha már nagyon gyenge volt, hiába állt sorba az ételosztásnál, hiába tartotta a csajkáját, félrelökték a kezét. Nem is kellett nagyon kegyetlenkedniük, így a maguk primitív módszerével is elérték, hogy napról napra csökkent a létszám.” Ráadásul valódi egészségügyi ellátásról sem lehet beszélni. „Csak az számított betegnek, akinek negyven fokos láza volt. Gyógyszerrel nem rendelkeztek. Az orvosi vizsgálat abból állt, hogy megfogták az ember fenekén a bőrt, összecsípték, és ha úgy maradt, akkor tudni lehetett, hogy az illetőnek nincs sok hátra.”
Kiút nem volt a borzalmakból. A legtöbben meg se próbáltak elszökni, hiszen azt sem tudták, hol vannak. Akiknek mégis sikerült, azok sokszor egy idő után feladták magukat, mert csak keringtek a pusztaságban étlen-szomjan. Őket kegyetlenül megbüntették. Földbe ásott bunkerbe tették az elfogottakat, amelynek betonfala volt. Vízzel locsolták őket, és elevenen fagytak meg. Vagy vesszőzést kaptak. „Nekünk végig kellett néznünk a büntetésüket, le kellett vetkőzniük majdnem pucérra, és addig botozták őket, amíg össze nem estek” – magyarázza Réti Béláné, akit a mellette haldokló fiatal lány látványa győzött meg arról: mindennek ellenére mégis megpróbálja a lehetetlent. Az unokabátyjával hagyta el a tábort, és bár sokat szenvedtek, sikerült hazajutniuk. Történetük szájról szájra járt a foglyok között, és reményt adott az ottmaradtaknak. Hogyan tudták véghez vinni az elképzelhetetlent? Ezt is elolvashatjuk Kormos Valéria könyvében. Ahogy azt is, mi várt azokra, akik valamilyen úton-módon korábban hazaindulhattak.
„Három hónapos volt a kislányom, amikor hazaengedtek vele. 1945. október 20-án indultunk el. Tizenhárom édesanya, tizenhárom csecsemő. Különböző lágerekből gyűjtöttek minket össze. (…) Nem szívesen beszélek azokról a borzalmakról, amik az úton történtek. Hideg volt. Ott már leesett a hó. Dideregtünk, takargattuk őket. A pelenkázás úgy ment, hogy az egyik rongyot kivettük alóluk, a másikat betettük, mosás nélkül, ahogyan megszáradt. Se mosni, se fürdetni őket nem lehetett. Téptük szét a fehérneműnket, a blúzainkat, hogy alájuk tudjuk tenni. A vagonban hideg volt, az útiélelmünk csak egy darabig tartott, egyre kevesebben tudtak szoptatni. A gyerekek sorvadtak. Egyik anya segített a másikon, csak így lehetett kibírni, de aztán végig kellett néznünk, ahogyan a kicsik egymás után halnak meg. (…) Majd megszakadt a szívünk, amikor egy-egy kis halottat az őrök kidobtak a sínek mellé a hóba. Ott kellett őket hagynunk, pedig még halva is hazahoztuk volna őket, hogy itthon tisztességes temetésük legyen” – mesélte el Muszbek Frigyesné, akit kismamaként hurcoltak el – bár tudták, hogy áldott állapotban van. Az út végére a tizenhárom kisbabából kettő maradt életben. Az ő kislánya volt az egyik.
A kötet arra is kitér, mi várt a túlélőkre, akiket hazaengedtek. „Alig szálltunk ki a vagonokból Debrecenben, közölték velünk, hogy tartsuk a szánkat, semmiről nem beszélhetünk, mert könnyen visszakerülhetünk oda, ahonnan jöttünk. Így fogadott bennünket az oly sokszor megsiratott hazánk, amely először eladott, elárult, majd megbélyegzett minket” – írja egy visszaemlékező, míg egy másik így nyilatkozik: „hiába gyógyít az idő, még évekig álmodtam, hogy visznek. Külön fájt, hogy tilalmas volt erről beszélni még a hatvanas, hetvenes években is.”
„Tetszik tudni, mi volt felírva a vagon oldalára nagy, vörös betűkkel? Hogy mi önként megyünk a nagy Szovjetuniót megsegíteni” – írja egy emlékező, míg egy másikuk így mesél: „Az ötéves kislányunk mellől ragadtak el minket. Egy ideig a konyhán dolgoztam, de mivel az éhhalál küszöbén álló társamnak egy kanállal több ennivalót adtam, bányamunkára tettek. Sírni nem volt szabad, azt nem szerették. Sokszor felzavartak az őrök. Táncolni! És a két jobblábas bakancsban, de táncolnom kellett. Hazafelé a vonaton parancsra kiabáltuk, hogy éljen Rákosi, hazahozta a magyar anyákat. A kislányom nem ismert meg, elszaladt tőlem. Míg kinn voltunk, a nagyszüleimet vele együtt ki akarták telepíteni.”
A visszaemlékezésekből jól látszik, hogy nem lehetett egyetlen, jól behatárolható ellenségképet alkotni. Az orosz lakosság is éhezett, mégis sokan segítettek a munkatábor lakóinak. Miközben a honfitársak között is akadt olyan, aki a rokonától vette el az élelmet. De talán ennél is megdöbbentőbb, hogy a magyar lakosság elhurcolásában is magyarok vettek részt. Tilki Jánosné úgy tudja, az akkori ötezres létszámú Rakamazról háromszáz fiatalt vittek el. Szervezett volt az összeszedésük, az ottani magyar kommunista csoport az oroszok keze alá dolgozott, és azok lettek a vezetők, akik egy listára összeírták, hogy kit kell elvinni. Ha nincsenek helyi, magyar segítők, nem tudták volna ilyen mértékben végrehajtani az emberrablást.
„Ha iparkodtunk is eltemetni a gondolatot, hogy ki kit adott fel, ki járt házról házra, ezt nem lehetett kiirtani belőlünk. Mikorra hazajött az a néhány élőhalott, azok már benn ültek a vezető helyeken (…) Aki visszabeszélt vagy nem tett a kedvükre, megint eltűnt. Talán egy kis lelki könnyebbséget jelentett volna mindenkinek, a közösségnek és az elhurcoltaknak egyformán, ha legalább csöndben, négyszemközt egy jó szót kaptak volna.” Csakhogy nem kaptak, sőt: volt, aki ilyen megjegyzéssel találkozott, ha a kényszermunka szóba került: „Ne panaszkodjatok, önként mentetek!”
Kormos Valéria interjút készített olyan magyarral is, aki segítette az emberek összegyűjtését. Arra a kérdésre, hogy emlékszik-e arra a napra, amikor először kellett összeszedni az embereket, így felel: „Ó, hogyne. Egy rokonunk is belekerült, nekem kellett felszólítanom. Oda is veszett.” Majd arra, hogy nem félt-e azok után a falubéliek szemébe nézni, hogy segített terhes nőket, fiatal lányokat, fiúkat elvinni, így felel: „Nem igen merték azok feszegetni, mi történt.”
A könyvből azonban az is kiderül, hogy a világ régen sem volt fekete-fehér, a boldogság szeletkéiből még az éhezés, a szenvedés közben is kaptak az elhurcoltak. Volt, aki a munkatáborban szerelemre talált, ott ismerte meg élete párját. Kormos Valéria nem ítélkezik, minden oldalt bemutatva, sok-sok túlélőt megszólaltatva idézi fel azokat az éveket, melyekről szólni, írni is nehéz. A visszaemlékezők szavaiban nem érezni gyűlöletet. Csak azt a kérdést lehet kiolvasni visszaemlékezésükből: mit vétettünk mi, amiért ennyi szenvedést mértek ránk? Az igazságtalanság pedig sokszor a fizikai fájdalomnál is jobban tud marni. Ezt mindannyian tudjuk.
Wéber Anikó
A végtelen foglyai
2015. október 27.
Sallai Zsófia
történész
Amint a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, hozzákezdtek a találomra összeszedett munkaképes civilek elhurcolásához, hogy háborús jóvátételként rabszolgamunkát végeztessenek velük a Szovjetunió területén. Nem kímélték a nőket sem: elszakították őket a családjuktól, hogy aztán idegen földön, embertelen körülmények között építtessék velük a kommunizmust. Többszázezer magyar veszett oda, de sokan voltak olyanok is, akik megmenekültek a haláltól. A poklot megjárt asszonyokról Kormos Valéria írt könyvet.
Hogyan került kapcsolatba a táborokba hurcolt asszonyok történetével?
Kormos Valéria: A ’90-es években a Nők Lapjánál dolgoztam, mikor egy férfi azzal keresett meg, hogy meg kéne írnom a környékükről a Szovjetunióba hurcolt fiatal nők sorsát. Kiderült, a felesége is egy volt közülük. Engem érdekeltek a női témák és a rendszerváltoztatás megadta a lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt beszéljünk arról, amiről a kommunista diktatúra idején csak nagyon kevesen tudtak. Azoknak ugyanis, akik túlélték a kényszermunkatáborokat és hazatértek, szigorúan megmondták, hallgatniuk kell arról, hogy hol és milyen körülmények között voltak évekig.
Miért hallgattatták el őket?
Sem a Rákosi, sem a Kádár-rendszernek nem tett volna jót, ha kitudódtak volna ezek a szörnyűségek, hiszen így kiderült volna, hogy a nagy Szovjetunió nem olyan szép, mint ahogyan azt a propaganda sulykolta. Másrészt gyakorlati okai is voltak: akik visszatértek a táborokból, a kommunizmusba tértek vissza. Ha beszéltek volna az átélt borzalmakról, ellehetetlenítették volna őket.
Milyen tábori sorsokról meséltek?
Egyikük azt mesélte, hogy hatalmas terülten feküdt a tábor, ahová vitték. Drótkerítéssel, a sarkon őrtornyokkal. A rend katonás volt, reggel, este sorakozó. A rugdosódás, lökdösődés, ordítozás mindennapos volt. Iszonyatos hideg volt és alig kaptak enni. Ha valaki szökni próbált, kegyetlenül megtorolták. Egy fiatal foglyot például, akit elfogtak, egy földbe ásott, betonfalú bunkerbe tettek, és vízzel locsolták. A lány élve megfagyott. Egy másik túlélő elmondta, úgy került kényszermunkatáborba, hogy az édesapja tagja volt a bizottságnak, amely összeírta a falubeli német nevű civileket. Mivel maguk is svábok voltak, felírta a saját lánya és a barátnői nevét is, mondván, velük sem tehet kivételt.
Egy másik asszony arra emlékezett vissza, hogy várandósan vitték el otthonról. Mivel legyengült állapotban volt és folyton elájult, nem vitték el a bányába dolgozni. Végül egy évnyi tábori lét után engedték haza tizenhárom másik édesanyával és a táborban született csecsemőikkel együtt. Könnyes szemmel mesélte a történteket, mert olyan fájdalmas volt a hazaút borzalmainak felidézése. A vonaton nagyon hideg volt. Takargatták, bebugyolálták a néhány hónapos csecsemőket mindennel, ami a kezük ügyébe került. A pelenkázás úgy történt, hogy az egyik rongyot kivették alóluk, és betették a másikat mosás nélkül, ahogy megszáradt, mert se mosni, se fürdetni nem lehetett a hideg miatt. Nagyon kevés volt az élelmük, így egyre kevesebbet tudtak szoptatni. A gyerekek sorvadtak. Azok az anyák, akik még tudtak szoptatni, segítettek a másik gyerekén, mert csak így lehetett túlélni. De aztán végig kellett nézniük, ahogyan a kicsik egymás után meghaltak. Majd meghasadt a szívűk, amikor a halott csecsemőket az őrök kidobták a sínek mellé a hóba. Volt anya, aki úgy feküdt, mint egy darab fa, a másik mereven nézett maga elé egy sarokba húzódva. Volt, aki ordított fájdalmában, mert ott kellett hagyniuk őket, pedig még halva is hazahozták volna kicsiket, hogy tisztességes temetésük legyen. Az Ukrajna-Mátészalka utat mindössze három kisbaba élte túl, köztük a történetet mesélő asszony kislánya is.
Hogyan voltak képesek elviselni a mindennapos megaláztatásokat? Mi adott erőt számukra?
A túlélésben sokat segített az imádkozás, az éneklés, az otthoni közösségről szóló történetek, és ha volt velük rokon vagy falubéli, könnyebben elviselték a kegyetlenkedéseket.
Amikor ezek a meggyötört nők évek múltán visszatérhettek Magyarországra, egészen más világba kellett beilleszkedniük. Hogyan tudták feldolgozni az átélt borzalmakat?
A paraszti környezetben nevelkedett ember sokkal természetesebben viszonyul az élet megpróbáltatásaihoz. Pusztán az, hogy megmenekültek és túlélték a kínokat, határtalan boldogsággal töltötte el őket. Amikor visszajöttek, nem olyanok voltak az életkörülmények, hogy a lelkükkel tudtak volna foglalkozni. Az volt a legfontosabb, hogy fizikailag megerősödjenek, mert a nagy szegénységben hamar munkába kellett állniuk. Egyszerűen nem volt idejük a történteken gondolkodni. Leginkább az időtől várták, hogy a lelkükön ejtett sebek behegedjenek.
Hogyan fogadta őket a környezetük?
Minden szülő boldog, ha visszakapja a gyermekét. Ez hosszú folyamat. Nagyon sok függött a családtól, hogy megértik-e a történteket. És megpróbáltatás volt számukra az is, hogy megfelelő társat találjanak, hiszen a sok megpróbáltatás rányomta a bélyeget az emberi kapcsolataikra. Ha egy embert állati sorba kényszerítenek, elveszíti az önmagába, egy nő pedig a nőiségébe vetett hitét.
Mit vártak öntől ezek az asszonyok a megpróbáltatásuk után több mint negyven évvel? Vigaszt? Együttérzést? Elégtételt?
Nagyon fontos volt számukra, hogy a magyar társadalom megtudja, mi történt velük a munkatáborokban, mert hosszú ideig megbélyegezték őket. Hiszen ők nem voltak hadifoglyok, nem voltak bűnözők, hanem ártatlan civilek, akiket a szovjetek „háborús jóvátételként” hurcoltak el. Tulajdonképpen erkölcsi elégtétel volt számukra, hogy a nyilvánosságnak beszélhettek a történetükről, elvesztett fiatalságukról.
Személyesen miért érezte fontosnak, hogy megírja ezt a történetet?
Fiatalabb koromban is nagy volt az igazságérzetem, és leginkább azok a témák érdekeltek, amelyek az igazság feltárásáról szóltak. A rendszerváltoztatás adta szabadságban pedig az ember szinte eufórikus állapotba került, hogy a nyilvánosság előtt beszélhet a kommunista diktatúra bűneiről, az elhallgattatott, eltagadott múltról. Szép feladat volt segíteni azoknak az embereknek, akiket ez az elnyomó rendszer meghurcolt, tönkretett.
Péntekig látható a Terror Háza Múzeum előtt a Rabszolgasorsra ítélvecímű ingyenes, kétnyelvű tablókiállítás, amely a kényszermunkatáborba hurcolt magyarok történetét mutatja be.
Kormos Valéria A végtelen foglyai - Magyar nők szovjet rabságban 1945-1947c. kötete 2001-ben jelent meg a XX. Század Intézet és Kairosz Kiadó gondozásában.
TÓTH ESZTER ZSÓFIA, SZALAI LAURA
Magyar nők a Gulágon
„Engem és a legjobb barátnőmet együtt vittek ki a Gulágra. Mariska, a barátnőm, öt évvel később térhetett haza, mint én. Ő is visszajött a szülőfalunkba. Azon nyomban meglátogattam. Én akkor már férjnél voltam, lányom is született. Mariska is férjhez ment, életet adott két egészséges leánygyermeknek. Dolgosan teltek-múltak az éveink, amikor egy szép napon beállított egy orosz orvos a faluba, egy kisfiúval. Ekkor derült fény Mariska barátnőm titkára. Ugyanis amikor én hazajöttem, ő összejött a lágerben egy orosz, kaukázusi orvossal, fia született tőle. A gyermek 13 hónapos volt, amikor ő hazatért, de nem hozhatta magával. Otthagyta a gyermeket az orvossal, nem is beszélt róla, még nekem sem. Ha az orvos nem jön a faluba, sosem derül fény a titokra. Ezután Mariska házassága megromlott, el is váltak. Hamar meghalt, a temetésére eljött az orvos is, meg a fiú is” – e történetet 94 éves visszaemlékezőnk ma is csak úgy mesélte el, ha őt nem nevezzük meg írásunkban.
Az első hallásra talán képtelennek tűnő történet is szép példája annak, hogy a női Gulág-történetek mennyiben mások a férfiak történeteihez képest: ebben az elbeszélő önmagát tisztességes nőként, barátnőjét megtévedt nőként ábrázolja, aki nemcsak hogy gyereket szült, hanem ott is hagyta, a gyermek apja azonban tisztességgel felnevelte, és vele is akarta tartani a kapcsolatot. A múltja, titka üldözte a nőt, hiába akarta elkendőzni az egykor történteket, a gyermek elhagyása miatt meg kellett bűnhődnie: a később kötött házassága tönkrement. Cikkünkben elsősorban visszaemlékezések, saját interjúk és korábbi feldolgozások segítségével elevenítjük fel, hogyan élték meg a magyar nők a Gulágot.
A gyerekek szabad orosz állampolgárok voltak
Anne Applebaum adatai szerint 18 millió fő raboskodott a Gulágon, a nők sok esetben csak azért, mert „a nép ellenségének” feleségei voltak. Applebaum 1942-es adata szerint a foglyok 17 százaléka nő volt. Katryna Cook kutatásai szerint is a női foglyok élete és emlékei a Gulágon töltött időszakkal kapcsolatban mások, mint a férfiaké. Már a megérkezés élménye is sokkoló volt: a fürdőben meztelenül kellett várakozniuk, és ki voltak téve a férfiak mocskos viccelődéseinek.
Sára Sándor Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmjének adatai szerint 1944 és 1948 között a megszálló Szovjet Hadsereg Katonai Törvényszéke a Szovjet törvénykönyv 58-as paragrafusa alapján mintegy 100 ezer magyar állampolgárt 8-tól 25 évig terjedő, a Gulág lágereiben letöltendő büntetésre ítélt. Közülük 1953-ban, Sztálin halála után mindössze 1500-an, 1955-ben pedig háromezren kerültek haza.
Sára Sándor 1992-es filmjében olyan asszonyok elevenítik fel kálváriájukat, akiknek fiatal lányként embert próbáló körülmények között, állandó megaláztatások közepette kellett a kényszermunkatáborokban dolgozni. Az egyik túlélő például arról beszélt, hogy egy huszárlaktanyában helyezték el őket, ahol megérkezésük után egyből a foglalkozásuk iránt érdeklődtek. Mivel ő érettségit tett, ismerte a latin betűket, tudott gyógyszereket készíteni, és tudott elsősegélyt nyújtani, rögtön kapott egy fehér nadrágot és egy fehér köpenyt. Neki kellett fogadni a beérkezőket ellenőrzésre, akik anyaszült meztelenül sorakoztak fel az egészségügyi dolgozók előtt.
A nőket még ennél megalázóbb helyzetnek is kitették: felállították őket egy hokedlira, és egy férfivel borotváltatták meg őket. Egy asszony arról mesélt, hogy amikor felsorakoztatták őket, végigment egy orvos, aki mindenkinek megcsípte a fenekén a bőrt. Ha az petyhüdt volt, akkor az utolsó kategóriába sorolták, míg ha rugalmas, az azt jelentette, hogy egészséges, és akkor az illetőt a legnehezebb munkára osztották be.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. ősz számában olvasható.
*
Kárpátaljai magyar nők a Gulágon
(történetek, visszaemlékezések, emlékiratok)
Összeállította és az életrajzi jegyzeteket írta: Dr. Dupka György.
Sorozat: Kárpátaljai Magyar Könyvek — 266.
Matl Péter rajzának felhasználásával Fedélterv, műszaki szerkesztő: Dupka
Zsolt.
Kiadó: Szolyvai Emlékparkbizottság, Intermix Kiadó.
Kiadás helye, éve: Ungvár- Budapest, 2017.
Terjedelme: 274 oldal A/5
Ára: 1500 Ft
ISBN 978-615-5757-02-0
ISSN 1022-0283
A gyűjtemény első része Mandrik Erzsébet(1931-2004) visszaemlékezéseit
tartalmazza. 1946.február 6-ikán az alig 14 éves Mandrik Erzsébetet a viski
portájukra betérő ittas szovjet határőrtiszt leteperte, megerőszakolta. A
segélykiáltásokra berohanó édesapa puszta kézzel végzett az egyenruhát
viselő liliomtipróval. A következmény: az ügyből politikai gyilkosságot
kreáló NKVD nyomozó tisztek az Erdélybe menekült apa távollétében annak
családtagjain álltak bosszút. Mandrik Erzsébetet, aki ténylegesen maga is
egy aljas bűncselekmény áldozata volt, 10 évi Gulág-rabságra ítélték.
1956-ban szabadult a börtönben született fiúgyermekével. Beregszászban
talált otthonra. A családi tragédiáról 50 év multán tett vallomást
emlékirataiban, amely megrendítő olvasmány.
A másik emlékirat szerzőjét,Mészáros Sándorné szül. Murányi Georgina
(1990-2001) néptanítót, a két gyermekes özvegyen maradt családanyát
(1945-ben elhurcolt férjét elvesztette az egyik Gulág táborban) a
szovjetellenes agitáció fiktív vádjával 1946. novemberében az ungvári
bírósághat évi kényszermunkáraés három évi száműzetésre ítélte. Többek
között együtt raboskodott Karig Sára ismert budapesti műfordítóval. 1955
októberében térhetett haza két félárva gyermekéhez. 1990. július 2-án
fogott hozzá visszaemlékezései megírásához, amely a bukott kommunista
rendszer bűnlajstromát is tartalmazza.
Mandrik Erszébetet és Mészáros Sándornét a rendszerváltás idején
rehabilitálták, a kötet összeállítója felterjesztetteelnöki aranyéremre, amit
Göncz Árpád köztárasági elnöktől meg is kaptak.
A teljes könyv elérhető - letöltés (.pdf)
