HARMADIK FEJEZET

Az üzletház nem palota, de Brandstein Juda mégis büszkén tekint rá, valahányszor közeledik feléje az utcán. Gerendákból ácsolták össze, s befestették sárgára, meg pirosra, egészen csinos így, jócskán kiütközik a rutének kunyhói közül. A bolton kívül van mellette egy kis raktár is, ahol éjszaka alszik. Ágy, festett fenyőfaszekrény - ennyi a bútorzata, meg a ládák, kosarak, üvegek, amik a portékát rejtik magukba. A szűk zugolyt sűrű szag tölti meg: a petróleum, hering, bors, denaturált szesz és a kocsikenőcs átható kátrányszaga. Igaz, az ember hamar megszokja ezt és nem törődik vele. 
A sarokba apró dobkályha szorult, abban már ég a tűz és jó meleget áraszt maga körül: december van és odakint méter vastagon mindent beborít a hó. 
A boltban nem tüzel. Ha szól az ajtó felett a csengő, a meleg zugból, ahol csendesen, ölébe ejtett kezekkel üldögél, kimegy, vállára vetett kabáttal és odaadja a kékre fagyott lábú rutén gyerekeknek vagy a lompos asszonyoknak, amit kérnek. Nem valami sűrűn nyitják rá az ajtót, néha fél délelőtt senki se jön, de ez nem csüggeszti el az új boltost. A portéka filléres haszna nem izgatja, legszívesebben bezárná a boltot, de a látszat miatt mégis vesződnie kell a krajcár ára, petróleum, só, paprika kimérésével, amit szögletesre vágott újságpapírba csomagol. 
A férfiakat jobban szereti, bár azokkal hosszabb ideig kell ácsorogni a hideg boltban. Olcsó pálinkáért jönnek, s három, négy pohárral is felhajtanak belőle. Nem, Brandstein Judának nincs italmérési engedélye, de az ő pálinkájára azt nem is adnának. Spirituszt mér. Az a szegény, nyomorult erdei munkás hogy bírná megfizetni a finom szilvóriumot, törkölyt, amit Apfelmann Jankel árul a kocsmában? Tiszta jótétemény, hogy nála részegre ihatja magát öt krajcárért... Igaz, eleintén kicsit büdös volt a pálinka, de nem olyan kényesek ezek az emberek. Aztán kitalálta, hogy segíthet a bajon és azóta illatos az olcsó szesz, vetekszik a legdrágább fajta városi italokkal is. A rutének elismerően bólogatva csettintenek utána és úgy rászoktak, hogy lassan nem is tud már elegendőt készíteni nekik. 
A raktárban, egészen hátul, a sós zsákok mögött, üres heringes hordók alatt van Juda kisüstje. Egyszerű szerkezet, maga csinálta, de a célnak igen megfelel. A földbe ásott lyukban ott áll egy kerek pléhdoboz, valamikor savanyú cukrot tartottak benne - ez az üst. Száján egy régi posztókalap, karimájánál fogva ráerősítve a dobozra s a kalapban legalul egy kis mész, fölötte apró homok, afölött törött fekete borsból, szegfűszegből vékony réteg. A bors közt vanília is van. Este, mikor minden elcsendesedik már, s Juda bezárja a bolt ajtaját, félretaszítja a heringes hordót, kiemeli az üstöt és gondosan megtölti spiritusszal. Reggelre a posztókalap megszűri és kész a pálinka, csak még vizet kell bele önteni, mert megárthat a paraszt egészségének, ha nagyon erős. Persze, úgy többet is keres rajta az ember. Sok munka van a pálinkakészítéssel, kockázatos is, hát inkább a minőség legyen gyengébb. 
Ezt a mesterkedést ő találta ki, a falusiaknak nagyon ízlik az újfajta pálinka, csak hozzájönnek érte. Pénzük nincsen mindig, de ez igazán nem akadály, egymással jó az ember. Fel lehet írni a kontót abba a fekete fedelű könyvbe, amit Munkácsról hozott, mikor ideköltözött Sz-ra. Aztán a pénz biztosítva is van egy kicsit: Juda két marhapasszust őriz a raktárszoba szekrényében, mint 
záloglevelet, egyiket éppen a rutén karácsony előtt kell kiváltani a tehén gazdájának valami hetven koronával. Mert akármilyen olcsó a pálinka, azért a kontó lassan növekszik. Három hónap alatt szaporodott meg ennyire az adósság, bár Juda néhány tételt olyankor is beírt a könyvbe, mikor a vendég nem fordult meg a boltban. De ki emlékeznék ilyesmire? Tudja azt számon tartani a paraszt, hogy mikor futott be egy pohárka szeszre? 
Készpénzkölcsöne is van kint, legalább kétszáz korona, az asszonyok szorgalmasan hordják a tojást a kamatban. Nem panaszkodhat, szépen gyarapodik, jobb ez, mint a munkácsi piacra vonszolni a ládát, vagy úton lenni a falvakban a csontért, rongyért. 
Alkonyodik. 
A hegyek tetején a lebukó nap fényétől rózsaszínű a hó, s a kopasz erdőkön kék árnyak dőlnek végig. A falu meglapul a völgyben, s a csendben, amely olyan mély, hogy szinte hallani lehet, egyforma zúgásban, mintha a téli némaságban a szférák zenéje szólna. A szétszórt házak körül az életnek nincsen nyoma. A rutén a hideg elől bevitte minden jószágát magához: a konyhában ott kaparásznak a porban a borzastollú, apró tyúkok, néhol a kamrában disznó szuszog és a szobában a nehézszagú kecske hever a búboskemence padkája alatt. Az apró ablakszemek vakon bámulnak a téli tájra, világosság alig-alig gyúl ki bennük. 
A raktárszobában gyertya ég. Üres cukrosláda tetejére ragasztotta Juda, a faggyú lassan olvad a kanóc körül és könnyezve csepeg alá, hogy apró, ólmos fényű tócsává gyűljek a deszkán. A sárga, gyámoltalan világosság nem bír terjedni, csak küszködik a sötétséggel s még mélyebbé, még feketébbé teszi a homályt: A falon ide-oda imbolyog a boltos árnya, elnyúlva, mint valami fantom, végigtapogatja a szobát, rágörnyed a zsákokra, elferdül a szegletekben és hanyatt esik, ha túlságosan közel ér a fényhez. 
Reggel Munkácsra készül, az egész héten összegyűjtött tojást akarja bevinni. Ládába rakosgatja, gonddal, forgács közé, hogy össze ne törjön. 
A boltajtó csengője lármásan megszólal, mint valami túlbuzgó cseléd, aki a vendég előtt szalad és kiáltoz. 
- No, megszomjazott valamelyik paraszt? - motyogja. 
A gyertyát felragadja a ládáról, kezén végigfolyik a faggyú, s ráfagy mindjárt a hideg bőrre. 
- Ki az? 
Nyakát előrenyújtja, s összehúzott szemmel kémlel bele a bolt homályába. Valamelyik asszony lehet. Ott áll a pult előtt, feje szorosan bekötve, nyakában vastag birkabőrcondra, lába bocskorban. Az arcát nem látja. 
- No, mi kell? 
A fiókok felől kerül és a gyertyát előre nyújtja. 
- Ááá... Te vagy, Marusja? 
- Én... 
- Mit akarsz? 
- Kicsi petróleum kéne... meg só... Halat is vinnék, kettőt. Az apám megjön az erdőről este. 
- Pénzed nincsen, ugye? 
Nem felel mindjárt, lehajtja a fejét és bocskora orrával kapargatja a földet. 
- Niiincs, - énekli. 
- Hát nem baj... Most az egyszer még adok. Halat is, petróleumot is... De ne hidd, hogy ezután már csak jössz és mindenféle portékát viszel innen. Hallod? 
- Igen. 
Hátranyúl a heringes hordóba, kiválaszt két kisebb halat s elveszi Marusjától a petróleumos üveget. Sóhajtozva tesz-vesz, hajladozik, lassan, kelletlenül. Aztán, hogy készen van, s a sót is becsavarja a hegyes zacskóba, megszólal: 
- No, itt van. 
A leány utánanyúl a holminak, melléhez szorítja a fojtó szagú halat, meg az üveget. 
Juda áthajol a pult fölött, megragadja a karját és rekedten kérdi: 
- Az apád itthon van már? Hazajött? 
- Az este megjön. 
- Akkor maradj itt... Gyere... segíts nekem hátul a tojást becsomagolni. Marusja riadtan rántja ki magát a sovány kézből: 
- Most nem... nem lehet... Apa hazajöhet és akkor engem agyonver, ha nem talál otthon. 
Szalad az ajtó felé és úgy rántja fel, hogy a csengő sikoltva szól még akkor is, amikor a havon messze sötétlik már a lány futó árnyéka. 
No, lám, milyen ravasz nép. Ez a favágólány is becsapta, a hering, petróleum és só ingyen kerül a konyhájára. Most már másodszor. Úgy jön, sötéttel, hogy azt hiszi: nála marad, aztán mikor megkapja a portékát, elszalad. Vagy az is lehet, csakugyan hazavárja az apját és akkor jobb, ha elmegy. Ezek a parasztok mindjárt fejszét fognak... A Risko Ljivák Marusjája pedig ügyes leány... 
Ljivák egész héten az erdőt járja, valamelyik fűrésznél dolgozik, a lány egyedül van itthon, mert az anyja már régen meghalt. Tizenhét esztendős, szőke, nagy riadt kék szeme van és kemény fiatal húsa... Juda arra az estére gondol, mikor először járt itt egy hónappal ezelőtt s elmosolyodik. 
Akkor is este volt, november vége felé, zuhogott az eső, egy lélek nem járt az utcán. Két halat vett. Beszélgettek és a lány panaszkodott, hogy milyen szegények. Mezítláb volt még, lábát kékre marta a hideg, igazán megsajnálta. 
- No, adok neked egy pohár pálinkát, hogy ne fázzál - mondta. 
Töltött, s mikor látta, hogy az ital megzavarta a fejét, kuncogni kezdett tőle, gyorsan adott még egy pohárral. Szóval tartotta, remegő térdekkel állva a pult mögött, figyelte: hogy válik egyre vidámabbá Risko Ljivák Marusája. 
- Szép hajad van - dicsérte rekedten és hozzányúlt a vastag fonathoz. - Miért nem teszel bele szalagot te is, mint a többiek? 
- O, nincs nekünk arra pénzünk. Szegények vagyunk... 
- Egy szép piros szalag kéne a hajadba. Ilyen, ni. 
Az egyik fiókból kihúzott egy vég tűzpiros selyemszalagot. Kibontotta, a barnafestékű pulton végignyújtotta és féloldalt a lányra pillantott: 
- No? Tetszik? 
- Ühüm. 
- Mérek belőle egy rőföt. Jó? 
- Ááá, ne tessék velem tréfálni fiatalúr. 
- Nem tréfálok, te... Nézd... 
Zsebéből lassan kivette az ollót és belenyírt a selyembe. 
- No? Kell? 
Fejét ingatta, hitetlenkedve és elrántotta a kezét, mintha égette volna a szalag, mikor feléje nyújtotta. 
- Vedd el hát, szamár! Neked adom. Ajándékba adom. Nem kell érte fizetni. 
Részegen mosolygott rá, aztán hangosan felkacagott. 
- Akarsz még egy pohár pálinkát? Van nekem jobb is, mint ez. Édes. Olyan ízű, mint a körte... No, gyere... Majd abból adok... 
A pulthoz kellett támaszkodnia, mert majdnem elbukott. Botorkálva, nevetgélve, mint akit csiklandoznak, tapogatott a raktár ajtaja felé. 
Juda reszkető kézzel kotorta ki a szekrényből a császárkörte pálinkás üveget. Torka száraz volt, szeme égett, bőre tüzelt és szíve nagyokat ütött a mellén. 
- No, ülj le egy kicsit. 
Marusja a ládára akart, de megfogta kezét és az ágy szélére telepítette. Töltött az italból, s előbb maga hajtotta fel a poharat, aztán a lány kezébe adta. 
- Jó? 
- Ühüm... Nagyon. 
- Még egyet! 
- Ne... nem... Szédülök... Jaj... Vékony, részeg hangon nevetett. 
- Várjál egy kicsit, Marusja... 
Kisurrant a boltba, a külső ajtót behúzta, a keresztvasat is felakasztotta és vaksötétben botorkált át a raktárba, ahonnét a gyertya pislákoló fénye mutatta neki az utat. A leány mellére bukott fővel ült az ágy szélén, félig eszméletlenül az italtól. 
- Leesel, Marusja... te... 
Mellé húzódott, megfogta a kezét, aztán hogy látta: nem is tudja, mi történik körülötte, hirtelen felugrott és elfújta a gyertyát... 
így volt. Azóta Risko Marusja ingyen hordja a heringet és petróleumot, meg a sót Brandstein Juda boltjából. Este jön, csak éppen nem tudja itt tartani, mint akkor; a pálinkát nem issza már meg, hiába kínálja vele. Nappal nem mutatkozik, pedig többször is lesett rá, Isten tudja, mit csinál. A házukhoz nem mehet, mindjárt beszélnének róla, hogy az új boltos Riskoék portáját látogatja. Ne adjon neki többet semmit? Hátha akkor szól az apjának? Ezektől minden kitelik, ezektől a bosszúálló parasztoktól. Nagy Isten, mi lenne belőle, ha az a favágó beállítana ide, fejszével a kezében és ordítani kezdene a lánya miatt! Ajaj... Még rágondolni is rossz. Nem jól csinálta, kár volt, most amíg ebben a faluban lakik, már örökös adófizetője lesz a Risko Ljivák Marusjájának. Még ha férjhez megy, akkor is... Zsarolják majd... Szeretné magát arculverni az ostobasága miatt, de csak ilyenkor, mert napközben minduntalan a lányra gondol s azt forgatja a fejében, milyen ügyességgel tarthatná itt, ha legközelebb betér a boltba. 
- No, megint ki az? 
A csengő halkan meglendül a boltajtón. 
- Mi kell? 
Csak a fejét dugja ki a raktárajtón. 
- Jó estét, fiatalúr. 
- Maga az, Pavel? 
- Én. 
- Hát csak ide jöjjön, a boltban hideg van. Magasra tartja a gyertyát és világít vele a jövevénynek. 
Hajlott, őszes ember Nikolics Pavel, előreesett vállú, vékony és reszketős fejű. Nem öreg még, jóval innen van az ötvenen, de hatvannak látszik. Szeme gyulladt, örökké nedves és mélyen ül a kék erekkel befutott arcban, alatta vastagráncú táskák csüngenek. Bajusza bánatosan lóg borostás álla aljáig. Mindig pálinkaszagot áraszt maga körül, szürke-piszkos halinájába is bevette magát a spiritusz szaga. Valaha gazdag embernek számított Sz-n, hegyi legelői voltak, jószága, szántóföldje, háza, de lassan mindent elvitt az ital. Most már egy nyomorult kis kunyhóban lakik a falu szélén, egy darab legelője maradt mindössze és egyetlen tehene. Annak a passzusa is Juda szekrényében hever. 
- Adjak egy pohárral? 
- Hát... lehet... 
Megköszörüli torkát a maró ital után és nézi: hová ülhetne. Egy üres cukrosládára telepszik, két nagy öklét térdére teszi és szemét ráemeli Judára. 
- Baj van, fiatalúr. 
- Baj? Micsoda baj? 
- Nincsen pénzem. Nem tudom kiváltani a zálogot. Nem kerestem. Tudja, rosszul fizetnek a fűrésznél, élni is alig tudok belőle, az a kis máléliszt éppen hogy kikerül, meg kicsi szalonna néha. 
Sóhajt, gondterhesen összevonja szemöldökét, vastag, bütykös ujjai a bajusza szálait tépdesik. Nem tudja, mitévő legyen. Ha nem fizet, vége a hitelnek, a kocsmában már régen nem kap italt, csak ha előre leteszi a pénzt a kármentő ablakába. S pálinka nélkül élni nem lehet... A gyomra nem bírja az ételt, a keze reszket, a beretvát se tudja vele tisztességesen fogni, a munka nem megy. Felakaszthatja magát. Homlokát lassan ellepi a finom verejték. Várja, hogy ez a fiatal zsidó mit mond, a hallgatása semmi jót nem ígér. Az arcáról szeretné leolvasni a gondolatait, de képe mozdulatlan. Szemét lesüti, keze a kabát zsebében, áll, szemközt vele, mint valami nagy bíró, aki mindjárt kimondja a szentenciát. 
- Szóval nincsen pénze... Hm... Ez bizony baj, Pavel gazda. 
- Baaaj... 
- Nagy baj. Mert nekem is kell a pénz. Én se kapok árut hitelbe. Mit gondol? Én ajándékba hozom Munkácsról azt a sok mindent? He? Nekem hitelbe kell kiszolgálnom azt a sok embert. Kinek van pénze maguknál? No? Senkinek. Csak jönnek nekem ide, hogy fiatalúr így, fiatalúr úgy, éhen halunk, ha nem ad három halat... Nem tudunk kigyújtani, ha nem mér petróleumot... Hát mondjam, hogy nem adok? Van nekem ahhoz szívem, hogy elküldjem őket? Nincs... De ha én nem kapom meg a pénzem, akkor miből hozzak új árut? Miből vegyem azt a pálinkát maguknak? No? 
Terjengeti a kezét, éneklő hangsúllyal, mintha Jeremiás keserves panaszait mondaná, úgy beszél. 
- Egyszer majd szerencsétlenné tesznek avval is... Valami finánc észreveszi, s akkor örökre tönkre vagyok téve. Csupa bajt csinálok magamnak maguk miatt... 
Ömlik belőle a szó. Aztán egyszerre abbahagyja és félig lehunyt szemhéja alól rápillant a parasztra. Összeroskadt egészen, reménytelenül ül a ládán. 
Most már csakugyan nincs mit csinálni. Ez a szegény zsidó olyan jószívű, mindenét nekik adja, hát mit tehet? A Megváltó Jézus tudja, hogy bír eleget tenni, hiszen a zsebében nincs húsz fillér. Arra is kevés, amit ma este megivott itt. Mert közben Juda öntögette a vanília- és borsszagú spirituszt, mintha őt akarná vigasztalni. A feje már kóvályog egy kicsit, a tagjaiban jó zsibongás támadt, egészen felmelegedett attól a finom pálinkától, hogy a Szűzanyácska áldja meg, aki kitalálta. 
- No, mit gondol, Pável gazda, mi lesz most már? 
- Nem tudom. Én olyan buta ember vagyok, úrfi. Honnét tudjam? De pénzem nincsen. A fűrésznél rosszul fizetnek... Kenyérre is alig jut. 
- Pedig sokkal tartozik. Tudja, mennyi kontót csinált nálam? 
- Fel van írva, fiatalúr. 
- Fel van írva, fel van írva! Avval én semmit se érek, az a papíros nem pénz nekem. Nézze, itt a kontója! 
Kiveszi a fekete noteszt és eléje tartja. 
- Nem tudok én olvasni, pan... 
- No, csak nézze! Itt van a neve, Nikolics Pavel, látja? Itt meg sorban, hogy mikor mennyit fogyasztott nálam. Az összesen hetven korona. 
- Hetven? Hm, hm... hetven... 
- Bizony! Egy valóságos vagyon. Ha meg nem kapom, tönkremegyek. Legalább a felét fizesse meg most mindjárt, a többi ráér tavaszig. Nem bánom. Ne mondja rám, hogy én egy rossz ember vagyok. 
- Felét? Mennyi az? 
- Harmincöt korona... Kerek harmincöt. így is mit vesztek rajta! Jaj, micsoda veszteségem van. De úgy kell nekem, ha bolond vagyok és megsajnálom magukat. Hadd igyék az a szegény ember, mondom magamban, úgy sincs az életben más öröme. Csak dolgozik folyton avval a nehéz fával az erdőben, hadd vidámítsa meg magát... 
- Úgy igaz... Úgy... 
- Nnna! Töltöm magukba azt a drága pálinkát, aztán a végén nem fizetnek. Jönnek nekem, hogy így nincsen pénz, úgy nincsen pénz. Érjem be vele. Haljak meg éhen? Nekem senki se ad egy pohár pálinkát, vagy egy darab kenyeret, ha tönkremegyek. Magában is bíztam, Pável gazda. Mondtam magamban, te csak adjál ennek a derék embernek nyugodtan kontót. Ennek olyan becsületes arca van, ez nem csap be téged, mint a többi gazember. Aztán itt van, ni... 
- Én nem is akarom becsapni a fiatalurat. Dehogy akarom! Megfizetem én azt a kontót. A tehenem megellik karácsony után, tavaszra felnevelem a borjacskát, eladom a vásáron, majd fizetek addig. 
- Jaj, jaj... Hogy higgyem én ezt, Pável gazda? Lássa, azt is elhittem, hogy karácsony előtt fizet, aztán most mi történt? 
- Itt a zálog... Becsületes ember vagyon én. 
- De a kamat! A kamat, Pável gazda! Mi hasznom nekem abból, ha a pénzem magánál hever még egy félesztendeig? Nem tudom forgatni a pénzemet. Jaj, jaj... mennyi baj szakad rám, mennyi gondom van maguk miatt. Törjön le a kezem, ha én még egy korty pálinkát adok valakinek a faluban. Törjön le ez a két kezem. Sorvadjon el a lábam, ha még egyszer elmegyek italt venni, ha csak egy lépést is teszek utána... 
Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, megragadja a nagy kék üveget és elindul vele a sarokba, a poharat pedig zsebébe rejti. Nikolics Pável felnyikkan. 
- Adjon még egyet! Csak egy pohárkával, fiatalúr... Habozik, de végül mégis tölt neki. 
- No, itt van ni... Ilyen bolond vagyok én. Kötöznivaló bolond vagyok. 
- Jó ember vagy, pan... Én mondom, jó ember vagy... Hogy az Isten áldjon meg érte... 
- Hát idehallgasson, Pável gazda. Én most valamit kitaláltam, hogy lássa maga, milyen ember vagyok én. Nem bánom, várok a kontóval. De a kamatot nem engedhetem el, mert én a kamatból élek. Holnap reggel vezesse el hozzám a tehenet, az úgyis az én zálogom, hiszen a passzusa itt van nálam. Igaz? 
- Igaz, pan. 
- No. Hát akkor mindegy, hogy magánál van, vagy nálam. Én nem bánom, tartom is. Rossz üzletet csinálok, lehet, de vállalom, mert én nagyon sajnálom magát. Szóval hozza el a tehet, annak a haszna lesz az én kamatom, míg maga kifizeti a tartozását. Jó lesz így? 
- Jó, jó... Mégis okos ember vagy... hk... te pan... 
- Aztán majd csinálunk egy írást, hogy húsvétkor fizeti a kontót. Jó? 
- Úgy lesz jó, ahogy te akarod, pan... Mert te derék ember vagy, ha zsidó is vagy... Én mondom, Nikolics Pável... 
- Most már menjen maga haza, Pável gazda. Késő van, bezárom a boltot... De reggel a tehenet hozza ide nekem. Akkor jó emberek maradunk továbbra is. 
A részeg rutént kituszkolja a raktárból, keresztül a bolton, ki az utcára, ahonnét a sarkig nyitott ajtón át hideg ömlik be sűrű párával, meg élesen metsző szél. 
Egészen besötétedett, az égen magasan ragyognak a nagy szemű hunyorgó csillagok és a tisztára sepert mennybolt közepén, mint egy felakasztott, óriás petróleumlámpás, sárga fénnyel ragyog a hold. Távol kutya ugat és a házakból tompán felelnek rá a tél elől behívott házőrző ebek, míg le nem csillapítják őket egy rúgással gazdáik. 
Elégedetten összedörzsöli tenyerét, utánanéz az imbolygó Pávelnek, aztán behúzza a kétszárnyú ajtót. Felakasztja a keresztvasat, kipróbálja, hogy rendben van-e a lakat, s visszasiet a raktárba. Most veszi csak észre, hogy éhes. Dél óta egy falat se volt a szájában, jól esne valami. 
Frenkel Salamonnál, a fűrészesnél szokott enni, de későre jár az idő, régen megvacsoráztak azok, nem is várják. Ilyenkor már vissza is tért tőlük máskor. Benyúl a heringes hordóba, kivesz egy halat és lassan majszolni kezdi. 
Holnapra tehene lesz. Borjas tehén, mert ez a Nikolics Pável csakugyan nem hazudik, ez egy becsületes ember. Ha jól számolja, körülbelül negyven koronát érő pálinkát mért el neki, de ha a spirituszt veszi, annak az árát, akkor még annyit se. Egy borjas tehén... A Mayer, Mendelék híres Mayere pénzért vette az első tehenet... Hangtalanul nevet és érzi: mennyivel különb ember annál a szerencsés zsidónál, aki a felesége hozományából kezdte az üzletét. Harminchat koronája volt, mikor bejött az országba - ma háza, hasas tehene, áruja, készpénze, jó kamatra kiadva. Alig több mint egy esztendő alatt, hiszen még csak december van. Az öreg Oziásnak akár vissza is adhatná az ötszázat, ha akarná. De minek? A kamatot kifizette érte, használja, míg lehet. Megforgatja és kihozza belőle a kamat tízszeresét. 
Kezét a nadrág szárába törli és hozzáfog, hogy az ágyat megvesse. 
- Az a buta Marusja azért itt maradhatott volna... -jut eszébe egy pillanatra. 
A gyertya fölé hajol, a gyámoltalan kis lángra ráfúj és sötétben vetkőzik. A kályha ajtajának három kerek szemén piros parázs izzik ki, mintha figyelné az ágyba készülődő boltost. Megszokja a homályt és sokáig hever még a nyirkos dunna alatt a gerendákba kapaszkodott tekintettel. Szél futkároz a hegyoldalon, fütyörészve, s le-lerohan a házak közé is. Megragadja a tetőket, nyikorgatja a szarufákat és ököllel dörömböl az ajtókon. Ennél a zajnál alszik el, hanyatt fekve, akár otthon az apja és kis idő múlva ugyanúgy horkol, mint az öreg Brandstein Josua szokott.

II. 
Jókedvűen érkezett haza Munkácsról, s alig várta, hogy megnézze a tehenet hátul, a fészerben, ahol helyet készített neki. A nagyhasú jószág vígan ropogtatta a kukoricaszárat, amit elébe vetett még reggel, mielőtt elment a fuvarossal, a keszeg kis Buxbaum Mojseval. Nem szándékozott sokáig tartani az állatot, hiszen bánni se tudott volna vele, ezért aztán kapott az alkalmon, hogy Mojse vállalta a tehén gondozását. 
- Csak bízd rám - lelkesedett -, vigyázok én arra. A tejért tartom tavaszig, még neked is adok belőle. 
- Jó.

Tiszta ügy volt, nem kellett rajta sokat tűnődnie. Ahogy leszálltak a szekérről és Mojse a tántorgó, zörgő csontú vén gebét bekötötte az istállóba, mindjárt elindultak megtekinteni az állatot. 
- Szép tehén... - bólintott elismerően a fuvaros és körüljárta. 
Sovány, gyorsbeszédű emberke volt Buxbaum Mojse, kissé élhetetlen fajta, mert semmire se vitte mostanáig, szegény ember maradt s már bizonyosan úgy is hal meg. Fuvarozgatott a parasztoknak is, ha kellett, s a hegyekből a fűrésztulajdonosokat hurcolászta be Munkácsra, ha sürgős volt nekik az út, s szaporította gyermekeit. Volt neki kereken tíz, mind hozzá hasonlóan apró és vékonycsontú. Fekete szakálla egész arcát benőtte, alig látszott ki a szeme a torzonborz szőr közül. 
- Hát akkor viselje gondját, Mojsele... 
Eloldották a jószágot, s az engedelmesen követte az apró zsidót, ki az udvarról. 
Néhány paraszt ácsorgott a kocsma előtt és jól megnézték őket. 
- Nikolics Pável tehene - bökte meg egy sötétarcú magas ember a szomszédját -, nézd csak! 
- Az volt, csakugyan... 
- Eladta? 
- Zálogba adta az új boltosnak. 
- No... 
Legyintett az érdeklődő és elfordult a látványtól. 
- Azt már Pável nem köti többet az óljába, bizonyos... 
- Hasas... 
- Hm... 
- Jól jár vele. Ha pénzem lenne, látatlanban adnék érte kétszer annyit, mint amennyiben elvette tőle. 
- Megérné... 
Nem szokatlan látvány errefelé az olyan tehén, amelyiknek kötelét zsidó tartja. Tudja mindenki: milyen okból vezetik a jószágot a gazdája istállójából s borzongva gondolnak rá, hogy egyszer az ő állatukra is sor kerül majd. Olyan ez, mint a végzet - nem kerülheti el az ember, csupán belenyugodhatik. Tőle idegen hatalmak szabják meg bekövetkezését. 
Pável valahol a fűrészben volt ekkor már, a nyersszagú fenyőrönköket emelgette és néha odafutott, ahol condráját és zsíros szőrtarisznyáját levetette. Kivette az üveget, amit jó szívvel teletöltött reggel az új boltos pálinkával, húzott egyet az italból és dolgozott tovább. Otthonra nem igen gondolt, a tarka tehénre se nagyon. Majd... Tavaszig még sok minden történhetik, kiváltja a zálogot... 
Csak az asszony sírdogált egész nap. Többször is kiment az ólba, megnézte a tehén helyét a jászol mellett, ahol a gerendát fényesre koptatta nyakával és mindannyiszor könnyezett egy verset. 
Juda, hogy elintézte tehene sorsát, a fekete noteszben keresztülhúzta Nikolics Pável kontóját. 
Ez a tétel kiegyenlítődött...

folyt. köv. !?

*

Tarnopolból ​indult el…

Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.

*

Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban -

Kötél általi halálra ítélték!

Dövényi Nagy Lajosra (1906-1964) emlékezünk

http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=71007