HERMAN OTTÓ

AZ UTOLSÓ MAGYAR POLIHISZTOR ÉLETE ÉS KORA



IRTA
LAMBRECHT KÁLMÁN



36 KÉPPEL

A politikus 1871-1911

A francia commune - Az oláh mérges csók - Kossuth és az Emke - A szarvasi programm - Szeged mandátuma - A Függetlenség szerkesztője - En garde - A szocializmus - Választói reform - A vizrajzi osztály szervezése - A zsidókérdés - A Schulverein - A szociális olajcsepp - Az oktatás reformja - Mikszáth Kálmán a szegedi beszámolóról - A főrendiház reformja - Herman Ottó és Tisza Kálmán - Nemzeti géniusz - Eötvös és Trefort - Kulturpolitika - Baross Gábor vaskeze - Szilágyi Dezső elvei - A függetlenségi párt - A sovinizmus - Irányi pártja - A függetlenségiek egyesülése - Ugron erdélyi programmja - Parlamenti pártarányok - Grünwald Béla tragikuma - Az egyetemi tanpénzek - A totalizatőr - Mandátum nélkül - Az atheizmus vádja - Az Eötvös-Herman-párt - Miskolc mandátuma - Egyetemi reformok - Meghivott előadók - A sajtó - Koboz krónikája - A kormányzónál - A Kossuth-könyvtár - Kossuth temetése - Az egyházpolitika - Horvát kultura - Nemzetközi szociáldemokrácia - A magyar Reclus - A Budapesti Hirlap gárdája - A keresztmozgalom - A dárdai jelölés - Az általános titkos választói jog - Feminizmus - Dunapataj küldöttsége - Ujságirás - A szociálisták népgyülése - A debatter - A magyar parlament hőskora - Levél Pósa Lajoshoz

A miniszterelnöki költségvetésnek a sajtó informálásával kapcsolatos tételei során alkalma nyilott ennek a mérhetetlen fontosságu és kényes kérdésnek megvilágitására, amit kemény beszéde során ekként meg is tett (1893. december 6.):

"Herman Ottó: Tisztelt Ház! Mikor az állattan azon részével foglalkoztam, amelyben a legmérgesebb állatok találhatók, akkor azt tapasztaltam, hogy valahányszor a Szaharából szarvasviperát kaptam, melynek marása feltétlenül halálos, vagy egy Scolopendrát Mexikóból, amelynek marása ugyanilyen, akkor a vámhivatalnokok mindig azt tették, hogy egy kicsit fölemelték az illető doboz fedelét, belenéztek és ha látták, hogy ott valami eleven van és az én nevemre volt cimezve, hamar lecsapták, mert azt mondták, hogy veszedelem fenyeget. (Derültség a szélső baloldalon.)

Tisztelt Ház! Én konstatálom, hogy ugy Makkfalvay képviselőtársam, mint a többi szónok is, amidőn a sajtóosztály cimére került a sor, megemelték egy kicsit a fedelet és látván ott valami elevenet mozogni, hamar le is zárták azt, mert veszedelmet láttak. De mert én életirányomnál fogva sokat foglalkozom mérges állatokkal, megtanultam azt, hogy hol és hogyan kell azokat megfogni, hogy az embernek ne ártsanak. Hozzányulok a sajtó kérdéséhez azért, mert szükségét és idejét látom annak, hogy a sajtóval és annak hatalmával egyszer itt a Házban is komolyan foglalkozni kell.

Tisztelt Ház! Aki Velencében a doge-palotát meglátogatta, annak megmutatták a tizek tanácsának termét és ott látta egyszersmind azt a részt, az ugynevezett oroszlán torkát, amelybe bárki is bedobhatott akármiféle denunciációt, amely fölött a tizek tanácsa itélt, anélkül, hogy az elitélt valaha tudta volna, hogy kik mondtak fölötte itéletet. De megtörtént a tizek tanácsával az, hogy egyszer egy szegény molnárt igazságtalanul itéltek el és kitünt, hogy ez tulajdonképpen az igazságszolgáltatás nevében elkövetett gyilkosság volt. És azóta annak a hatalmas tanácsnak, amelynek biráit a vádlott nem ismerte, valahányszor tanácskozásra összeült, annak elnöke mindig azzal kezdte a tanácskozást: »Ricordateri del povero molinaro!« vagyis: Emlékezzetek meg a szegény molnárról! A magyar sajtó minden munkásának kivánom azt, hogy mielőtt cikkét megirja, szálljon magába és ismételje a következő mondatot: Emlékezzetek meg a szegény Horváth Edé-ről, kit egy gyári dolog ügyében a sajtó egyenesen halálba kergetett!

És minthogy már e téren állok, kimondom azt is, hogy a sajtó tulajdonképpen egy bot, amelynek, mint minden botnak, két vége van: egy vastagabb és egy vékonyabb. A vékonyabb végét tartja a tisztelt kormány és üt a vastagabb végével az ellenzék felé, a vastagabb végét tartja az ellenzék és üti a vékonyabb végével a kormányt. A vastagabb végének sulya az, amit én Reptilien-Fondnak neveztem.

Már rámutattam, hogy a sajtó ma hatalom, mely nem mint a biró, rábizott és körülirt funkció alapján a férfi felelőssége alatt, hanem a névtelenség védelme alatt itél az emberek felett, s amelynél ezer eset közül egyszer lehetséges, hogy a rágalom megtalálja megtorlását. És igy történik, hogy járnak közöttünk valósággal szánalomraméltó teremtések, kiket a sajtó meggondolatlan támadása süllyesztett irtózatos helyzetbe. (Helyeslés.) S minthogy ez igy áll, akarom látni e rettenetes funkció rugóját, jogosultságát és alapját is! Keresem annál inkább, mert én a sajtónak régebben munkása voltam, határozott irányt követtem, vágtam és visszavágtak rám is. Én tehát a régi sajtó viszonyait, gondolom, alaposan ismerem.

Mi, akik akkoron pártorgánumokat szolgáltunk, cikkeinkkel pártok szerint sorakoztunk és nem volt eset rá, hogy egy ellenzéki lap munkatársa kormánypárti lap munkatársával bár csak egy asztalnál ebédeljen is. Ma minden megváltozott az egész vonalon. Igaz, hogy a régi viszony megkeseritette a hirlapiró társadalmi állását és funkcióját, hanem egy dolgot nem érintett soha s ez a jellem és megbizhatóság.

De aki a mai sajtót veszi és ebből a szempontból vizsgálja, az többé azokat a régi viszonyokat még nyomaikban sem találja meg. Mindennapi dolog, hogy a sajtó munkásai és emberei, akik ma a kormánypárti orgánumokban a botnak vastag végével ütöttek, holnap már odakerülnek az ellenzéki vastag véghez, hogy visszavágjanak a vékony végével. Elkövetkezett az, amit Kecskeméthy Aurél valamikor, mint ezeknek a dolgoknak alapos ismerőre és a cinizmusig menő hirdetője igy fejezett ki: »Nekem - tudniillik Kecskeméthy Aurél-nak - a toll éppen az, ami a suszternak az ő dikicse, vagy egyéb szerszáma. A suszter, ha megrendelnek nála egy csizmát magas sarokkal, olyat csinál, ha alacsony sarku csizmát rendelnek, olyat csinál. Nem kérdi, hogy ki rendeli, hanem elvárja az árát. Az én tollam szerszám, én irok olyan cikket, aminőre szükség van, amilyet nálam megrendelnek, ha megadják az árát, jól van, szabad a vásár«. Én teljes tudatában állok annak, hogy szavaimnak mi lesz a következése. (Halljuk! Halljuk!) Jól megfontoltam magamnak és tudom, hogy a támadás és az elitélés honnan fog jönni, én komolyan fogtam fel az életet mindig és amennyire szerény és csekély erőm megengedi, őre kivánok lenni a magyar nemzet érzületei tisztaságának. Meglehet, hogy pesszimista vagyok, de én ennek a bajnak előhirnökeit már a mi társadalmunk dekompoziciójában látom; látom abban, hogy a rágalmazás roppant könnyü mesterséggé fajult, hogy anyagot keresve, nem kiméli meg többé a közéletet, de nem kiméli meg többé a család szentélyét sem; hogy ezer szervvel ezer uton nem átall megtámadni egyes embert, kire a védelem ily körülmények között teljes lehetetlenséggé vált. Én tudom, mit cselekedtem, de kész is vagyok, hogy magamra vegyem annak összes következményeit, mert tiszta tudatával birok annak, hogy amit tettem, az lelkiismeretemnek erős, eltökélt szándéknak erős kifolyása. Én tehát ebben a tekintetben tisztán és határozottan itt állónak érzem magamat. Ez az, amivel én ehhez a vitához hozzájárulni akartam. (Élénk helyeslés és éljenzés a bal- és szélső baloldalon.)"

Erről a beszédről irta Kozma Andor következő Koboz-krónikáját: