Ha azt mondom, Monspart Sarolta, Jónyer István, dr. Török Ferenc, majd’ mindenki kapásból vágja rá, hát persze, a tájfutó, az asztaliteniszező, az öttusázó. Ha ellenben azt mondom, Varga János, jogos a visszakérdezés: melyik? Mert éppen beszélhetek televíziós műsorvezetőről, rádióbemondóról, festőművészről, mikrobiológusról, gitárosról, levéltárosról, történészről, országgyűlési képviselőről, amerikai polgárháborús katonáról, kanonokról, vagy a sporthoz közelítve számos futballistáról, akár még egy vízipólósról is.

Elsősorban mégis Varga János olimpiai, kétszeres világ- és Európa- bajnok birkózóról, akit a nemzet sportolói Kulcsár Győző megüresedett helyére tegnap maguk mellé emeltek. Méghozzá nem hivatalos értesüléseink szerint meggyőző fölénnyel. Pedig Varga János alakja, személyisége nem csupán közneves tulajdonneve miatt él kevésbé a köztudatban.

A döntéshozók azonban nem napi, hanem örök emberi normák, értékek alapján határoztak. Túlságosan mellé – hála a magyar sport tündökletes múltjának – persze aligha nyúlhattak volna, de Balczó, Portisch, Magyar Zoltán és a többiek amúgy sem adhatnak mást, csak mi lényegük. Ők még bajnokok voltak, nem sztárok, bálványok, nem celebek, ezért egyszer el kellett jönnie a magát sohasem mutogató, másokat nem győzködő, eredményeivel nem kérkedő Varga János idejének is.

Aki egy életen át azzal foglalatoskodik, amihez a legjobban ért, ami iránt a legnagyobb tehetséggel áldották meg, amivel a legtöbb örömet szerezheti embertársainak, a legfénylőbb dicsőséget hazájának, aki nem aprózza szét, nem herdálja el magát, hanem küldetésébe mindig mindenét beleadja, annak valamikor kapnia is kell. Az efféle törvényszerűségek érvényesülését elősegítő lépések zökkentik olykor helyre ezt az egyre eszementebb világot.

A döntés mégsem lehetett könnyű és egyértelmű, elsősorban a Nemzet Sportolója-tagság korlátozott, tizenkettes kontingense miatt. Hiszen így, ha valaki mellett érvelünk, akaratlanul is minden más jelölttel szemben tesszük ezt.  Én szerencsére utólag és szavazati joggal nem rendelkezve, kétszeresen is tét nélkül vethetem fel: minimum elgondolkodtató, hogy labdarúgó személye érdemben szóba sem jött. Ítéleteinkben a jelen olykor képes átírni a múltat is, valószínűleg ezt szenvedik meg egykori, ma még köztünk lévő futballhéroszaink.

Bár néhányuk szerintem méltó lenne a tagságra, mégsem kívánhatom, hogy mihamarabb elnyerjék azt. Felesleges részletezni, miért.