Szakonyi Károly
A barátság könyve
„Hol romlik meg a barátság, azt csak az isten tudja. Nem figyelünk eléggé egymás bajára, sikerére, esetleg a nagy hangzavarban fakón érkeznek a szavak, a gesztusok…
Pedig könnyen lehet, hogy nem is egymással van bajunk, csak a nyárral, a járdákkal, az autókkal, a vízcsappal, mert egymással valójában mi bajunk lenne?
- - - - az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.”
(Bertha Bulcsu)
„A zakója jobb zsebe kicsit kidudorodik. Nem csoda, benne van a fél Himalája.”
(Lázár Ervin)
„Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?”
(Gyurkovics Tibor)
56
Dring emlékezett azokra az időkre, amikor még Dronggal bebarangolták a budai hegyeket, őszi avaron sétáltak diskurálva, vagy a ropogós havat tapodva fejtegették az élet meg a művészet titkát; emlékezett a kisvendéglőkben töltött délutánokra, a csendes termekre, ahol a pincérek a lambériás falnak dőlve várták álmosan, hogy szólítsák őket, megbeszélendő, maradt-e sertéspörkölt délidőről, vagy netán akad még a lábos alján annyi ízes, paprikás lé, hogy abban meg lehessen forgatni egy pár jobbfajta bőrös virslit, s hozzá gerezdekre vágott főtt krumplit is felszolgálna a főúr; ám ha megfőtt a rezgő, veres húsú csülök, az is megtenné mustárral, tormával; azután meg valamiféle bor is kéne, hasas üvegben savanykás asztali fehér, melléje kis üveg szóda, de talán sör is jó lenne, ha elég hideg, s párás lesz tőle a pohár fala. Különösen Drong kívánta jéghidegen a seritalt; mielőtt a pincér felbontotta, Drong az arcához emelte a zöld palackot, s ha megdermedt tőle a bőre, elégedetten bólintott, különben visszaküldte, nem bántón, inkább szelíden, kedvesen; értett az emberekhez, tudott beszélni velük, mondhatni, leszedte őket a lábukról, hiszen ez volt a mestersége, művész volt, nagy mutatványokra képes. A kockás abrosz fölé hajolva erről beszélt mindig Dringgel, a nagy mutatványról, a legnagyobbról amit el kell érniük; álmodoztak, tervezgettek, késő éjszakákig tudtak diskurálni róla. Nem pénzt akartak vagy dicsőséget; a teljesítmény izgatta őket, az erőfeszítés próbája, a tökéletesség mámora. Abban az időben még türelmesek voltak és reménykedők, noha sok minden volt már mögöttük: háborús gyerekkor, éhség és küzdelem a napi létért, vesztett forradalom, pincékben és odúkban eltöltött évek, rommá lett családi házak bús emlékei, szerelmek és csalódások,
elhagyott gyermekek és megcsalt nők; de fiatalok voltak és bíztak a jövőben.
Pedig a köröttük zajló élet tele volt hamissággal és gyűlölettel. Hazudni kellett mindenütt, a szívek mélyére kellett rejteni a vágyakat, erőszak uralkodott a falvak és városok felett, az emberek szomorú arccal jártak az utcákon, féltek egymástól, féltek a hatalomtól és a hatalom feletti hatalmaktól. Börtönbe zárt barátaikat, halottaikat siratták; idegen zászlók lengtek a kényszerű ünnepeken.
– Aki tisztességes – mondta Dring séta közben, az erdei utakon, ahol szabadon beszélhettek, mert nem hallhatta őket senki –, aki becsüli magát –, fejtegette Dring –, az nem szegődik el sehová sem, nem áll be egyetlen stagionéba sem, nem lép porondra. Aki tisztességes, hallgat. Vár. Készül. Bízván, hogy lesz egyszer egy szabad világ, amikor…
– De mi lesz addigra belőlünk? – kérdezte Drong. Nagy kalapot viselt abban az időben, nagy, kajla kalapot, sápadt arcát beárnyékolta a karimája. – A világ tele van fényes cirkuszokkal, esténként kigyúlnak a fények, felharsan a zene, a bevonulási induló, artisták, bohócok, illuzionisták, állatidomárok, gladiátorok és táncosnők járnak körbe csillogó trikókban; harsog a zene, tapsol a közönség, forró hullámok öntik el az emberek szívét, leng a trapéz, szállnak a kupolában a tornászok, a kifeszített sodronyon egyensúlyoz a kötéltáncos; az a sok ember egyszerre szisszen fel, egyszerre nevet, egyszerre tartja vissza a lélegzetét… Minket is így csodálnának, Dring, de hol vagyunk mi? Hová születtünk? Mit tehetünk? Aki tisztességes, mondod, nem szól, nem lép fel, de mi lesz az életünkkel? Mi lesz a produkciónkkal? A nagy álmunkkal? Mások csinálják meg helyettünk a nagy mutatványt, nyomorúságos senkik maradunk, hiszen nem szökhetünk el innen! Senki sem ismer még minket, csak földönfutók lehetünk a világban, előbb itthon kell ámulatba ejteni a publikumot, de hogyan?! Hogyan, Dring?! Nem állhatunk be a csalók közé, nem alkudhatunk meg, ám akkor hogyan?! Ezt mondd meg, Dring!…
Hosszú sétáikon vagy a vendéglőcskék mélyén, meghitt szobákban, ahol hasonszőrű társaikkal üldögéltek, s hallgatták, hogyan átkozzák mások is a kort, vagy megcsendesedve figyelték a házigazda vendégeit: a verseit felolvasó költőt, a forradalmi múltja miatt mindenünnen kiebrudalt, zseniális zongoraművész játékát, mindig erről töprengtek: hogyan léphetnének ki a közönség elé anélkül, hogy feladják elveiket. Nem akartak behódolni a direktoroknak. Nem akartak mindenáron szerződést a cirkusznál.
De publikum nélkül mit ér az egész? Illuzionista, bohóc, artista közönség nélkül nem élhet!
Szerencsére a direktorok sem lehetnek meg tehetségek nélkül. Így hát ők alkudtak meg, s nézték el Dringnek meg Drongnak, hogy különcök, hogy nem lehet rájuk csördíteni. Megtűrték őket a társulatoknál. Nemigen kaptak elismerést, ám tapsot annál többet a nézők seregétől. Ezért, ahogy teltek az évek, mind nagyobb és nagyobb betűkkel írták ki nevüket a plakátokra, mert tódult produkcióikra a közönség. Sikerük volt.
Mégis, néha, amikor az esti előadások után, az öltöző tükre előtt öregedő arcukról lemosták a festéket, keserűen gondolták, hogy többre is képesek lettek volna, ha egy jobb világba születnek.
Egyik őszi turnéjukon csendes, tóparti vendéglőben ebédeltek. Rajtuk kívül más vendég nem is volt, a pincérek ott sürögtek-forogtak körülöttük. Illatos körtepálinkát ittak az aranyló leves előtt, sültek piroslottak a tálban; száraz vörösbort kortyoltak a húsra. A tó csendes volt, néptelen; a vendéglő hatalmas üvegfalán túl egy időtlen, elvarázsolt ősz fogta körül őket. Békésnek tűnt a világ.
– Emlékszel, Dring –, szólalt meg Drong, a nagy üveglapokon át csodálva a mozdulatlan vizet –, emlékszel, mit akartunk mindig? A nagy mutatványt! A legnagyobbat! A legeslegnagyobbat a vízesés fölött!
– A vízesés fölött! – bólintott megrendülten Dring, s beleborzongott a gondolatba. – Igen, a nagy attrakció! Mennyire készültünk rá! De mennyire!…
– Most ez a csend félelemmel tölt el – mondta Drong. – Ez a nagy nyugalom! Semmi sem mozdul! Az ősz aranyló, a tó mozdulatlan! De az a vízesés… az ott zubog. És vár! Vár minket!
Mindkettőjüket megszállta a nyugtalanság. Akkor már jól éltek, fellépés fellépést követett, hírnévre tettek szert, s boldogok is lehettek volna, hiszen nem kellett feláldozni a siker oltárán a becsületüket. Lelkük mélyén éppen olyanok voltak, mint hajdanán, a nagy, budai csatangolások, a kisvendéglőben töltött délutánok idején. De úgy érezték, adósai önmaguknak. És a világnak.
Mert a nagy mutatvány elmaradt.
– Még nem késő – mondta csendesen Dring.
– Gondolod? Gondolod, hogy még képesek lennénk rá?
– Miért ne! – lelkesült fel Dring. Bíborszín bor égett a poharakban. A tó fölött fénycsík lobbant, alkonyodott. S ők még mindig ott ültek a csendes étteremben. A pincérek tudták, hogy nemsokára pezsgőt rendelnek, szép összeget tesz majd ki a számla. Két úr,
két igazi, jó vendég. Pedig csak akkor látták őket először. De a pincérek emberismerők voltak.
– Pezsgőt! – intette oda a főurat Drong.
Vékony talpú kelyhekben pezsgett az ital. Drong koccintott Dringgel és azt mondta: – A tökéletesre!
– A mindent felülmúlóra! – bólintott Dring.
– A Viktóriára!…
– Salisbury-ig repülőn, s onnan terepjárón a Zambezihez!
– Megcsináljuk!
A pincérek nem győzték a pezsgőket bontani. Dring és Drong egymás szavába vágva idézték fel a tervet, annak minden apró részletét. A fémvázakat, a kifeszítő cövekeket, a világ legmegbízhatóbb sodronykötelét. A hírverést. Az ügynökségek plakátjait, a villanyújságot, a videóklipeket, a szalagcímeket a napilapok első oldalán. Dring és Drong a vízesés fölött! Az irtózatos mélység fölött!
– Hiszen mindig is erre készültünk!
– Meglesz! Meg kell lennie!
Jók voltak az ilyen álmodozások. Jó volt elképzelni, hogy még semmi sem veszett el, hogy még minden lehetséges. Hogy erejük teljében vannak, hogy róluk fog beszélni az egész földkerekség.
Bódultan a pezsgőtől kisétáltak a tóhoz. Leültek a kövekre, lábuk alatt csobogtak a hullámok.
– Emlékszel még a fiúkra? – kérdezte az esti csendben Dring. – Emlékszel még rájuk? Emlékszel B. B. vitorlására? L. E. öreg Opeljére, aminek az ajtajában minden kanyarban hangosan lottyant az összegyűlt esővíz? Emlékszel K. D.-re, a késdobálóra? Emlékszel rájuk, Drong?
– Emlékszem – mondta Drong. – A nagy nyarakra, amikor mind együtt voltunk a fellépések szünetében. A kávéházakra, a füstös presszókra, az albérletekre és legénylakásokra, az utazásokra, közös vacsorákra, a homályból előbukkanó nőkre, édes csókokra és vad szerelmekre. Emlékszem a bolond éjszakákra ismeretlen lakásokban, vidéki mulatozásokra, megcsalatásokra és röhögésekre, emlékszem a gyönyörű versekre és a szikár, megrendítő történetekre, mindenre emlékszem, Dring. De az élet még nem szállt el. K. D. még dobálja a kést és mindig célba talál, B. B. álomhajókkal járja be a végtelen vizeket, L. E. csodalényeket és tündéreket varázsol a publikum elé. Cs. I. a gyerekek kedvenc bohóca, cilinderéből sárkányok és más furcsa teremtmények bukkannak elő. És K. Á. is ott áll a porondon, a tűzszívű fehér bohóc, a megbocsátás mágusa. Meg a többiek, mind. E. I. és
T. K. a világot járják, köveket, szép rajzú píneákat, háborgó tengert, sirályokat és száz évben egyszer virágzó áloékat, öreg, biblikus bölcseket és kedves városokat bűvölnek a közönség színe elé. Az élet még tombol, Dring! Még megvan a társulat, a stagione, barátom! Csak szétszóródtunk, de ez nem jelent semmit. Ez a stagione örökké együtt marad immár. Örökké…
Így beszélt Drong azon az őszi estén, a néma tó partján, amikor elhatározták Dringgel, hogy nem adják fel régi tervüket, eljutnak a Viktóriához, és bemutatják a nagy produkciót.
Boldogok voltak megint, mert reméltek, mint annyiszor már. S így szállt reájuk az éj. A reménnyel teli álmokat adó éj.
Presszók, albérletek
A modell: az élet
A Gresham kávéház egyik asztalánál egy tíz évvel ezelőtti délutánon B. Nagy László elolvastaEmberi üdvözlet című elbeszélésem kéziratát. Pontosabban: elolvasott egy cím nélküli kéziratot, s amikor letette, elégedettség ült az arcán, kicsit várt, majd azt mondta: – Legyen a címe: Emberi üdvözlet.
Úgy mondta, mint annak idején a Teremtő azt, hogy: Legyen világosság! És lőn. Cím és – világosság.
Nem vallottam be akkor, csak később, (de nem tudom, B. Nagy Lacinak is bevallottam-e?) hogy egészen a cím megszületéséig nem is sejtettem miről szól az írásom. Csak egy szerencsétlen sorsú emberről akartam írni, K. P.-ről – az elbeszélésben Botos Pálra kereszteltem –, csak az ő hajdan megismert alakját akartam megmenteni az enyészettől. Bajtársam volt a p.-i ezrednél, s miután elszakadtunk egymástól, s többé hírt sem hallottam felőle, még sokáig az emlékezetemben élt. Lelkiismeret-furdalással gondoltam rá, mert akkoriban, ott a századunknál komiszkodásaink célpontja volt. Noha vonzódott hozzám, kereste barátságomat és bizalmamat (talán nem voltam akkora hecc-mester, mint a többiek?), mégsem törődtem vele eléggé; szolgálatunk utolsó esztendejében magára maradt, az italt választotta menedékül, s ezért mélypontra került. Ötvenegyben szereltem le, az elbeszélést egy évtized múltán írtam, K. P. alakja olyan elevenen élt bennem még akkor is, mintha csak a minap láttam volna utoljára.
Íme, K. P., az egyik modellem.
Nevét megváltoztattam, de küllemének rajza hiteles; számos tulajdonságát is megőriztem. Ezek szerint hát nem tettem mást, mint lefényképeztem? Dehogy. Egyrészt: elmondtam róla, elmondattam vele mindazt, amiről ő a valóságban soha nem beszélt, de ami mégis lényének sajátja, szerencsétlen sorsának megannyi jegye volt. Másrészt: tragédiáját a végsőkig fokoztam; a valóságban csak (!) személyisége roncsolódott szét, én az elbeszélésben az életétől fosztottam meg.Botos mégis K. P. maradt; a modell nélkül nem teremtődhetett volna meg az írott alak.
Beavatkozásom tehát annyi volt, hogy tömörítettem, kerekítettem az életét, a történetét. Meg akartam mutatni őt egészen, mégpedig abban a környezetben, amiben megismertem és magam is éltem, a korban, amiben akkoriban léteztünk. 1949–50–51. Ezekben az években szolgáltunk a p.-i ezrednél. Társadalmi, politikai feszültségekkel terhes esztendők. Természetes, hogy ez a feszültség benne van az írásban is. Mint ahogy benne van egy országút, egy gyapotföld, egy erdőrészlet, egy kantinsarok, egy laktanyaszeglet, amit egyszer láttunk: a modellem és én.
A hitelesség vezérelt írás közben, ha a valóságot átköltöttem is.
Éreztem, hogy az elbeszélés sikerült, vér lüktet benne. Lehet, hogy formailag tökéletlen. De vér csörgedezik a sorok között: élet.
B. Nagy Laci semmit sem tudott a mű hátteréről, semmit sem tudott K. P.-ről. Ő csak azt tudhatta, amit az írásból kiolvasott. Amit aztán mindjárt meg is fogalmazott, hogy mi az, címéül adván az elbeszélésnek: Emberi üdvözlet.
Akkor kezdtem megfejteni, hogy miért is írtam le Botos történetét. Hogy nemcsak a figura miatt. Hogy többről van szó. A társadalmi kirekesztettség következményeiről. A szeretetlenség reakcióiról. Arról, hogy miként lehet megcsúfolni valakinek a hitét. És arról is, hogy az egymás iránti felelősségünk nagyobb, mint amennyit a törvény előír. Megértettem – utólag.
Aztán jött még más megfejtés is. Az Emberi üdvözlet
megjelent az Új Írásban, s néhány szám múltán egy kritika jelent meg róla. Vagy talán nem is kritika volt, hanem csak egy kis jegyzet Tóth János tollából. Azt írta, hogy az ötvenes évek torokszorító légkörét, a személyi kultusz emberi buktatóit fogalmaztam meg.
Bizonyára. Hiszen azidőtt játszódik a történet, s minden, ami akkor köröttünk megesett, belekerült. Ha másként nem, hát olyanformán, ahogy azokban az években megfogalmazatlanul érzékeltük.
Mindezt K. P.-nek köszönhetem. Ha eme megfejtett mondandókat szándékosan akartam volna írásba foglalni, didaktikus elbeszélés született volna. De én csak K. P.-ről akartam szólni, s íme, a révén többről is beszélhettem.
K. P. modell volt, de nem kerestem őt modellnek, mint ahogy másokat sem. Ebbéli cselekedetemben nincsen szándékosság. A modell adódik.
Adódnak, s vannak már régóta. Harminc év messzeségéből támadnak fel váratlanul, húsz év távolából jönnek, vagy csak éveket kell bebarangolniok, hogy megérkezzenek. Minél régebbről valók, annál elevenebbek. A tegnap – akaratlanul – megismert modellekkel semmit sem tudok kezdeni, idegenkedve nézem őket, még hosszú ismerkedésre van szükség. Senkit nem kérek fel erre a szerepre, de ne is álljon elém senki felkínálkozva. Semmire sem tudok jutni vele. Sem emberrel, sem tájjal.
Csak a véletlen találkozásban hiszek.
Most, hogy itt élek a Duna partján, Szeberényi barátom sokszor kérdi: – írtál-e már valamit erről a vidékről? – Nem, még nem írtam. Itt van, látom, de nem tudom megformázni. Csak nézem, figyelem, szeretgetem. Az élmény még fiatal. Mikor fog megérni, nem tudom. Mással küszködöm, másokkal – régi modellekkel. Ezerszer nekiláttam már, hogy leírjam azt a salakkal felhintett utat ott, Cenken, a hátsó majorudvarban, aminek a partján a mozdonynagyságú gőzgépek álltak, meg a fogatos gráblák, meg a melaszos lajtok. A lajtok fekete, naptól áttüzesedett testére felmásztunk, hogy nyitott torkukon behajolva a barna massza bogarak, pókok tetemével teli hártyáját egy letört gallyal félrepiszkálva némi édes nyalánksághoz jussunk. S ott van még egy-egy őszi nap a háború utolsó évében: a menekültek ekhós szekereitől nyüzsgő falu; ott vannak a szénné égett halottak 45 májusából; a felpuffadt tehén teteme, szörnyű bűze a cukorgyári kerítés tövében; vagy az az este a pajtában, amikor kukoricafosztás közben Terka, a tehenesgazda lánya énekelt, s kinn, a csípős októberi estében a városból hazatért tejeskocsikon összekoccantak a kannák, a lovak püszköltek az emelkedőn, Terka meg csak énekelt, a térdünk összeért, nem mertem mozdulni, éreztem bőrét a bőrömön, s amikor este lefekvéskor nagyanyám imádkoztatott hosszan, fáradhatatlanul, csak arra gondoltam, hogy szeretem, szeretem, de aztán arra is, hogy a háború soha nem fog véget érni, s meg kell halni, elviszik a férfiakat, nemsokára engem is elvisznek, és nem lehet szeretni Terkát, mert meg kell halni. Mindezt és még sok mást ezerszer megpróbáltam már megírni, egy-két részlet sikerült is, de soha nem úgy, ahogy szerettem volna. A salakos út szagát is jó lenne megírni, a szagát, este, amikor a por meg a pára összekeveredik, a füvek meg kilehelik a sok buja illatot, de soha nem találtam meg a kellő szavakat. Le tudtam írni egy-egy suta jelzőt minderről, mint ahogy a gyerekkori szerelemről is, de egyik sem volt az igazi. Talán majd egyszer. Nem tudom, miért kell ezekről írnom, lehet, hogy elmúlnak belőlem anélkül, hogy megírnám őket. Nem is tudom, hol vannak már ezek a modellek, s nem is biztos, hogy úgy éltek s voltak a valóságban, ahogy mindmáig bennem élnek. De hogy léteztek, az bizonyos. Létezett a táj, a cenki major, léteztek a hajnalok, amikor a kocsilámpás fényénél dideregve felléptem a hágcsón, nagybátyám vastag pokrócot tekert a lábam köré, s a hajnali sötétben közibe vágott a lovaknak: „Na, isten nevében!” és létezett a szél, ami az arcomba vágott, léteztek a suhogó platánfák az állomáshoz vezető úton, létezett a messziről feldübörgő mozdony, létezett az ölelés: „Hát aztán majd jövőre…” s létezett a szomorúság, ahogy ültem a vonatablakban és néztem az elmaradó tájat, amit szerettem.
Soha másról nem tudok igazán jót írni, csak arról, amit és akit megismertem.
Meglehet, hogy a táj vagy az ember az írásomban nem azonos az eredetivel. Előfordul, hogy átrendezek egy vidéket, hogy kiragadom az embert a környezetéből, hogy több figurából alakítok egyet. De ez nem ront a dolog hitelén. A történettel egészen más a helyzet. A történetet kitalálhatom, a történet mellékes. De ami benépesíti: érzelem, eszközök, táj, ember – ezeket mind a valóságból kell összegyűjteni.
Kórházban feküdtem egyszer, amikor a szomszéd ágyon keserves bajával szenvedő társam elmesélte azt a történetet, amiből később a Francia tanyát írtam. Vele esett meg a dolog. Néhány mondatban feljegyeztem a históriát. Először azt gondoltam, megírom, ahogy elmondta. De az kevés volt: puszta történet, semmi más. Csak akkor kerekedett belőle kisregény, amikor a meséhez felidéződött apám fogságának a története, amit akkoriban le is írt, hogy miként dolgozott egy bajor parasztnál 45 nyarán; s felidéződött hozzá a magam élménye: a levente menetszázad, az utolsó napok az osztrák határon; unokatestvérem hazatérése a francia fogságból; és ismét a p.-i ezrednél töltött katonaidőm – tehát egy-két évtizedes régi élmények. Betegtársam, a féltüdejű, oxigénpalackkal lélegző, szerencsétlen sorsú ember lassan kiszorult a történetből, már én voltam az, aki francia fogságban sínylődött, engem akartak örökbefogadni a tanyán. A fantáziám csak így tudott nekilódulni, hogy lássam, érezzem az ismeretlen vidéket, hogy megteremtsem Mme Bertint és Amélie-t. Sikerült – legalábbis annyira, hogy esztendők múltán egy társaságban megkérdezze tőlem valaki, hogy közvetve kitől ismerem az ő fogságának a történetét. Mondanom sem kell, hogy az illető nem volt azonos a kórházban megismert emberrel. Nem a magam, hanem a modell szükségességének igazolására hadd tegyem hozzá, hogy most, amikor a Francia tanyából tv-filmet forgattunk, a fogolytábori jelenetben az egyik statiszta – a háború után ő is francia fogságba esett – bizonygatta Radó Gyulának, a film rendezőjének, hogy ott éppen így volt minden, ahogy a mi történetünk elbeszéli.
Modell nélkül írni csaknem lehetetlen. Kicsúszik lábad alól a talaj. Legyen írásom a legelvonatkoztatottabb is, meg tudom nevezni kiről, miről írtam. Az abszurd drámák, a groteszk novellák is valóságelemekből épülnek. Mindegyikhez megvan az élő, létező modell. Ha jók. Ha nem jók, akkor éppen annyira csapnivalók, mint a kiagyalt, bár realistának mutatkozó írások. Csalni mindenhogyan lehet. De nem éri meg. A modell nélküli mű sikerülhet hatásosra, ám csakhamar kimúlik vészes vérszegénységben.
Mert a modell nem eszköz. A modell maga az élet.
Ha nem volt pénzünk, ha nem volt annyi sem, hogy vegyünk húsz deka kétforintos kolbászt meg negyed kiló kenyeret, Jutka a segítségünkre sietett, szerzett néhány ebédjegyet a klubban, ahol dolgozott, s mi is – Kiss Dénes, Csukás Pista meg jómagam – ott ebédelhettünk a szakszervezet éttermében, a Puskin utcában.
Dénes akkoriban – ötvennyolcban – a kistarcsai internálásból nemrég szabadulva sovány volt; fizikai munkát végzett valamelyik gyárban. Közösen bérelt szobát a Rumbach Sebestyén utcában Csukással. Pista sem volt olyan testes, mint manapság; régi fényképeinken látható, milyen éhenkórász külseje volt mindkét költőnek. Keveset fizettek a versekért. Éppen csak ki lehetett valahogy nyögni a honoráriumokból a lakbért. Novelláért sem kapott az ember sokat. Valamennyien úgy jártunk, kopott holmikban, lukas cipőkben mint az ágrólszakadtak.
Jutka meg én annak a Dohány utcai háznak a harmadik emeletén laktunk egy cselédszobában, ahol a földszinten a klub működött. A klub a szakszervezetek központjáé volt, valamikor orfeum lehetett, az előcsarnokból lépcső vezetett az emeletre, ahol az oszlopok között egykor asztalok állhattak, s előkelő vagy éppenséggel kevésbé úri népek nézhették vacsora közben a parányi színpadon bemutatott kabarészámokat. A színpad megvolt, poros bársonyfüggöny, rivalda, reflektorok – minden készen állt arra, hogy irodalmi műsorokat mutassanak be rajta; de itt tanították az amatőr versmondókat meg a versenytáncosokat is. Jutka az igazgató tit
kárnője volt. Fél kilenckor beült az irodába; én meg átballagtam a Rákóczi útra, a Marika presszóba. Ott írtam délelőttönként. Az albérletünk fűtetlen volt, háziasszonyunk a zordabb napokon megengedte, hogy a konyhából nyíló cselédszoba ajtaját nyitva hagyjuk, s meggyújtva a tűzhely mindhárom gázrózsáját, némi meleghez jussunk, de az átlagos téli hőmérsékletű időben ez pazarlásnak számított. Így aztán a Marikában töltöttem a napom nagy részét. Kilenc óra tájban ültem a megszokott asztalomhoz, az utcai frontra, az ablak közelében. Galambos bácsi, a pincér már hozta is a szimplát meg a pohár szódát, s letette elém az előző éjszakáról mocskosan maradt abroszra. A Marika minden este átalakult mulatóvá, híres énekesek léptek fel a műsorban; de nappal szolid, csendes hely volt, mondhatnám, pangott az üzlet, ezért hát nem vették rossz néven, hogy csekély fogyasztás mellett ott üldögélünk néhányan délutánig a kéziratpapír fölé hajolva. Mert rajtam kívül ott írt Fejes Endre is; igaz, abban az időben a presszó vezetőnője volt a felesége. Benn, a hátsó, sötét sarokban, háttal a falnak szorgosan dolgozott, töltőtollával francia kockás papírlapokra írta elbeszéléseit. Nagy sikere volt a Hazudós című novelláskötetével; a Marikában írta a Kéktiszta szerelmet is meg a Rozsdatemetőt. Ha nem ment az írás, néha egymás asztalához ültünk, Bandi szeretett mesélni; mindig nagy mesélő volt, színesen, önmagát is mulattatva, tragikus felhangokkal, laza trágársággal vagy éppen szentimentálisan adta elő a történeteket, amiket aztán később megírt. Így mondta el nekem reggelente, mint előző napi eseményt, a Rozsdatemető néhány epizódját. Nem tudtam, hogy azon a könyvön dolgozik, máig sem értem, miért mondta azt, hogy külföldi bolyongásait írja éppen, s már a mű címe is megvan: Szerelemről, bolond éjszakán. De ez csak később került tető alá. Alighanem rövid novellának szánta a Hábetler családról szóló sztorit, s az anyag közben bővült regénnyé. Vagy csak meglepetést akart? A Rozsdatemető nagyot robbant, emlékszem, eleinte mekkora felháborodást keltett. Darvas és Király István a Kortársban egészen kikeltek ellene. Én ugyanis jelentkeztem, hogy írok róla méltatást; ott ültünk a szerkesztőségi szobában, Darvas József fel volt háborodva.
– Ha elfogadjuk igaznak, amit Fejes írt, akkor megtagad
juk minden eddigi eredményünket. Akkor megtagadjuk a szocializmust.
Király is károsnak tartotta a művet, bár elismerték Fejes tehetségét. Hajthatatlan voltam, s Király István, meg kell hagyni elegánsan, beleegyezett, hogy méltassam a regényt. De közölte velem, hogy ellencikket is írat ugyanakkor.
Így is történt. A Rozsdatemető persze rövid idő múlva elfogadott könyv lett. De akkor még botránynak számított.
A Marikába járt Kiss Dénes is, leült az egyik asztalhoz és dolgozott. Néha bekukkantott Csukás, Kalász Márton, Csanády János; jött Hernádi, ha Fejes letette a tollát, hozzá telepedett. Szerettem Hernádi elbeszéléseit a Deszkakolostor című kötetében. Hallottam, hogy szürrealista költőként kezdte; olykor váltottunk néhány szót. Mindig elegáns volt, öltöny, nyakkendő, kalap, vasalt ing, fényes cipő – akárcsak manapság is. Írt egy kisregényt, a Magvető adta ki, remek írás volt, nagyon modernnek tetszett, úgy olvastuk, mint a francia egzisztencialistákat. A péntek lépcsőin. Egy férfi szeretkezése egy nővel, miközben a felesége a kórházban világra hozza a gyermeküket. Egy vétkezés története. Egy ember története, aki kiesett Isten kezéből. Nagyon szerettem, kis, vékony könyv volt, mindannyian elolvastuk. Hernádi nagyon kikapott érte. A kultúrpolitika kiátkozta. Minden általános kritikában hatalmas bunkóval vágták fejbe. Hernádi, az egzisztencialista. Eleinte mosolyogva tűrte; igazából jobb helyzet volt támadott írónak lenni, mint támogatottnak. Hernádi valójában hős lett. Büszkén viselte a stigmát, de aztán egyszer csak elege lett belőle. Filmeket írt Jancsóval, és a filmeken nem szerepelhetett a neve. Állítólag bement a hatalom képviselőjéhez, és azt mondta: – Tudják meg, hogy nem fogok disszidálni!
Hát nem is hagyta magát kiszekírozni az országból.
Ezeken a csendes délelőttökön rajtunk kívül csak titkon randevúzó párok surrantak be a közeli munkahelyekről; némelyek csak a fehér vagy kék köpeny fölé kanyarított kabátban. Összebújtak, hubertust ittak, sugdolóztak. A legtöbbet ismertük látásból. Naponta megjelentek. Ez volt a szerelmi
életük: a lopott félórák délidőben. Asztal alatt összedugott térdek, futó csókok, kézszorongatások.
Ha jól ment a munka, két szimpla mellett délutánig megírtam egy novellát. Fenn, a cselédszobában legépeltem; aztán amikor Jutka is végzett a hivatalban, moziba mentünk, vagy vártuk, hogy felszaladjon hozzánk valaki a barátok közül. Felolvastuk egymásnak, mit írtunk aznap. Érdekelt. Érdekelt Kiss Dénes verse, érdekelt egy novella, drámarészlet. Ez volt az életünk.
Szegények voltunk; én abban a fekete, bársonygallérú télikabátban jártam, amit apám legénykorában varratott magának, finom kidolgozás volt, láncból készült akasztóval, elegáns béléssel. De csupa rojt volt már. Valamikor ezerkilencszázharmincban varrta a szabó, s már a hatvanas évek elején jártunk. De még pár esztendeig kiszolgált.
Írtunk és vitatkoztunk; hol nálunk, hol Gyurkovicséknál, hol az EMKE-ben vagy a Belvárosiban; rajongtunk Capote tényregényéért, divat volt Hemingway; Kafka, Buzatti, Duras, Sillitoe, Camus voltak terítéken. Dénes rajongott Saint-Exupéry-ért, a pilóta íróért; ízekre szedtük szét kortársaink műveit, de ugyanakkor örültünk, ha feltűnt egy tehetség. Gerelyes Bandi például. Tetszett a Kilenc perc az És-ben.
Mindenki tudta, hogy a Marikában találkozhat írókkal, ha délelőttönként bekukkant. Akik vidékről szaladtak fel Pestre, végezvén a szerkesztőségekben vagy a kiadókban, benéztek a Marikába.
– Úgy járunk ide – mondta egyszer Fejes –, mint a gyárba. Kilenckor blokkolunk. És lenyomjuk itt a nyolc órát…
(Azon az októberi éjszakán, amikor a délutáni és esti tüntetések nyomában fellángolt a harc is a városban, s a Rádió körül már lövöldöztek, hajnali három felé végre rászántam magam, hogy hazamenjek. A Múzeum körút sarkán egy teherautóról fegyvereket osztogattak. A Rákóczi útra fordulva zenés presszó előtt vitt el az utam. Döbbenten álltam meg lefüggönyzött ablakai előtt, nem akartam hinni a fülemnek: miközben a lukas trikolórokkal fellobogózott teherautók száguldottak géppisztolyos, puskás munkásokkal és diákok
kal, miközben sorozatok hasítottak az éjszakába, mintha a legnagyobb béke lenne, odabentről zene szólt, és az énekes tenorja hallatszott ki az utcára. Soha nem felejtem el ezt a hátborzongató ellentétet. Néhány nap múlva a harcok feldúlták a Rákóczi utat is; már nem emlékszem, pedig mindig arra jártam, hogy a presszó kirakatát is bezúzták-e a lövedékek, de arra az első éjre, arra emlékszem. Kitört a forradalom, de a Marikában „közben halkan szólt a dzsessz…”
Azon az októberi éjszakán hogyan is gondolhattam volna, hogy éppen ez lesz az a presszó, ahová két-három év múlva naponta beülök novellát írni…)
A Marikából később gyorsbüfé lett, aztán bezárták. Az épületet átalakították. A presszó már nincs sehol.
folytatás:
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000231&secId=0000022008&mainContent=true
|
