Tatárjárások idején
Majd húsz esztendő múltával, 1961-ben jelenhetett meg újra Kodolányi János hatalmas regényfolyama: A vas fiai. Fülszöveg: „Kodolányi írói vállalkozása igen jelentős alkotást hozott létre, mely megjelenése idején alkalmas volt arra, hogy a történelmi regény eszközeivel intse, figyelmeztesse az országot, annak haladó és hazaszerető erőit a német fasizmus terjedésének veszélyére.”
Mi az, hogy alkotást hozott létre? Magyarul ezt úgy mondják: regényt írt.
Az írónak természetesen eszébe nem jutott a német fasizmus terjedésének veszélyére „figyelmeztetni” gondolkodó olvasóit, akik a regény születése idején tudták, mi a különbség olasz fasizmus és német nemzeti szocializmus között, és a valóban hazaszerető magyarok számára a nyugatról ránk zúduló nemzeti szocializmus éppoly fenyegető, riasztó veszélyt jelentett, mint a keletről közeledő erőszakos, hataloméhes bolsevik világmegváltás.
Zrínyi Miklós hajdan a Habsburgokkal szövetkezett a török ellen és megmentett a kirablástól, pusztulástól harmadnyi maradék Magyarországot. Bethlen Gábor, hátát kényszerűségből a „szövetséges” török Portának támasztva, néhány évtizedre boldoggá tette az Erdélyben élő magyarokat, székelyeket, szászokat.
A XVII. században a Habsburgokkal érdemes volt tárgyalni. A török Portával lehetett tárgyalni. És voltak tárgyalni tudó nagyformátumú magyar hadvezérek, politikusok, államférfiak.
De ki tárgyaljon és miről lehet tárgyalni a XX. században a világot a maga kénye-kedve szerint meghódítani, leigázni akaró barbár tömeggyilkosokkal, náci Hitlerrel, bolsevik Sztálinnal?
Két tűz között megmaradni: a gyönyörű, de roppant huzatos Kárpát-medencében a magyarok számára ezer éve napi gond, megoldandó feladat. A XX. században éppúgy, mint a tatárjárás idején. Kodolányi Jánosnak alkotás, teremtés közben eszébe nem jut a napi politika riasztó és undorító eseményein töprengeni, író, gondolkodó magyar: regényt ír, mesél a hajdani Magyarországról, tatárok dúlta, Béla király által újjáépített hazánkról, régen élt, életüket megszenvedett, megharcolt magyarokról.
Mesél három, a falujából világgá futni kényszerülő tiszta szívű fiatalemberről.
Benéről, aki a kunok között talál menedéket, búvóhelyet, s elveszített magyar kedvese helyett kun leányka lesz a felesége; új életében, szerető hitvese mellett magyar lelkének fele a kunok lelkéhez simul.
Ernyéről, a lovához mindenáron ragaszkodó földönfutóhoz, aki egy félbolond, mindenkitől ismert vándor énekes, rossz hírű „kóbor lovag” jóvoltából és segítségével a királyi udvarba sodródik s ott ragad bámészkodó, minden újdonságra rácsodálkozó, sok mindent tapasztaló, a felfedezett új világot magába ölelő mindenesnek.
Döméről, a harmadik, mindenét hátrahagyva világba futó fiatalemberről, aki az első adandó alkalommal másfél ezüstdénárért túlad a lován és a vállán cipelt nyereggel, kantárral bandukol faluról falura (pontosabban, hisz a XIII. században vagyunk: szállásról szállásra), mindenkivel elhitetve, hogy ellopott lovát megtalálni kószál azon a vidéken. Ha úgy adódik: megpihen egy szerelemre éhes leányka karjai között; ha kell: nyereggel, kantárral a vállán bárhonnan bármikor sietve továbbáll. Életformája lesz a rejtőzködés.
Voiszló: 1238 táján, néhány évvel a tatárjárás előtt ebből a Dráva-vidéki apró faluból menekül el a három fiú. Írásos emlékekből tudjuk: 1244-ben már létezett Woyzlou nevű falu. Hét évszázaddal később Kodolányi János ebben a faluban, Vajszlón töltötte gyermekkorát, otthona az Ormánság, érettségi után hajdani elemi iskolájában tanított: testközelből ismerte az itteni életet.
Horgászni talán még a XX. század első évtizedében is úgy horgásztak a vajszlói gyerekek, mint Döme a XIII. században. Az ormánsági fákat, virágokat, madarak röpülését, vadak vonulását – mint regényének hősei – jól ismeri az író. Gyerekkorából emlékszik a „bő parázsú cserhasábok”-ra, hűvös estéken talán éppúgy melegedett mellettük, mint a felhőszakadásban csuromvizes hőse, Ernye. Iszkiri! – terelik a regényben hangosan ordítva, ostort pattogtatva a XIII. századi kun csordások a megvadult marhákat, és ezt a szót – melynek létezéséről csak XIX. századi források adnak hírt: „kutyát kimenésre felszólító kiáltás” – Kodolányi János biztos, hogy Vajszlón hallotta a XX. század kezdetén.
S mert káromkodni, szitkozódni is vajszlói kölyöktársaitól, morgolódó öregemberektől tanult, az ő szavajárásukat idézi, amikor a királyi udvar nagyhangú, termetes szakácsnőjének dühös kifakadását fogalmazza: „Hát itt vagy, látlak, országjáró tekergő, lézengő, naplopó, sömmittévő, felhőbámuló, haspihentető, segghízlaló, pislogó, kézláblógató, orrpiszkáló, röhögő, pogány ördöngökkel cimboráló, esőhozó verágénekös, rongyos, gügye, hazug ámító, széltoló semmiházi…”
Izgatott korunk megszámlálhatatlanul sok nehezen megválaszolható kérdése között csak egy, s nem is a legfontosabb: tudunk-e még nagyregényt olvasni, van-e időnk, kedvünk, türelmünk belefeledkezni betűtengerekbe – nem percekre, órákra, de napokra, hosszú hetekre, hisz több mint ezer oldal terjedelmű nagy ívű, sok szálú regényt tart kezében az olvasó –, tudunk-e még elmerülni régen élt emberek életének kalandokkal zsúfolt, titkokat rejtő, boldog-szomorú útvesztőjében?
Kíváncsiak vagyunk a múltra? Van bátorságunk emlékezni arra, ami régen történt velünk, magyarokkal?
Amit tudni illik a tatárjárásról, az csupán néhány okos, pontos mondat: megtanultuk az iskolában. Ám Kodolányi János nem történelemtanár, nem a történelmi tényeket írja le. A történteket idézi meg: „Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam tehát végbevinni, hanem művészi eszközökkel illúziót elővarázsolni, mintha az ábrázolt emberek s az elmondott események valamikor a XIII. században szerepelnének.”
Nagyregényt írni embert próbáló feladat.
Nagyregényt olvasni is embert próbáló feladat.
A XIII. században természetesen nem mai magyar nyelvünkön beszéltek az akkori magyarok. Ha módunk lenne hallani őket, minden bizonnyal szavukat sem értenénk. Kodolányi János ezért hangsúlyozza: nem nyelvészetileg pontos hőseinek beszélt nyelve. Az olvasó eleinte meg-megakad, nem könnyű érteni e régi (vagy régies?) beszédet. Csak lassan – nagyregényt nem lehet „gyorsolvasni”! – kezdjük átélni a megidézett régi kort, élvezni a régiség ízeit, zamatát, hangulatát, megérteni az író teremtette régi magyar nyelvet. (Ám váratlanul valódi nyelvemlékkel szembesít az író – „Senth syz ki el vesud ez vylag nek byneth keneregi az bynesekh erte.” –, hogy érezzük, értsük: író álmodta világban bolyongunk, nem a történelmi valóságban.)
Béla király udvartartásáról: királyi „rendtartásáról”, főemberek tanácskozásáról, a királyné szomorúságáról, vitézek kocódásáról, lovászlegények vitáiról, ügyeskedő kereskedőkről, jövő-menő ismeretlenekről, sürgölődő-forgolódó, előmenetelben reménykedő apródokról, sérelmeiket panaszló, jussukért perlekedő várakozókról – a királyi udvar zsivajos, mindennapi életéről mesél Kodolányi János.
Elfognak, a király elé visznek egy gyanúsnak ítélt mongolt. (Ma tatárjárásról beszélünk: a mongolok egyik alárendelt törzsét nevezték hajdan tatárnak.) Felvonul a királyi udvar apraja-nagyja: főemberek, közemberek, aljanép, ácsorgó érdeklődők, izgatott kíváncsiak, köztük a riadtan figyelő Ernye. A király int, a hóhér teszi a dolgát: kínvallatással próbálja szóra bírni a néma mongolt. A tortúra eredménytelen.
Mátyás kancellárius úgy gondolja: országunk gazdag, hadseregünk erős, Batu kán kósza lovas hada kárt bennünk nem tehet. A halálra szánt mongol azért hallgat, mert nem tud semmit. Az országnagyok közül nagyon sokan egyetértenek a kancellárius politikai helyzetértékelésével.
A király épp ellenkezően ítéli meg a helyzetet: szerinte azért hallgat s képes némán tűrni a kínvallatást a mongol fogoly, mert nagyon sokat tud, ismeri Batu kán hatalmas lovas hadának roppant erejét és hisz a győzelemben.
A néma mongol holttestét a hóhérlegények eltakarítják.
Főurak, nemesek, közemberek, katonák, fegyveresek, fegyvertelenek, menekülők, rejtőzködők, perlekedők, hallgatagok – mindenki a jövőről gondolkodik.
Van, aki tudja: végveszélyben vagyunk, talán elpusztulunk.
Van, aki azt hiszi: erősek vagyunk, nem történhet komoly bajunk.
Van, aki szedi a motyóját, békésebb vidékre költözik.
Van, aki elrejtőzik, őrzi mindazt, amije van: családját, vagyonát, hitét.
Van, aki harcra készülődik.
Van, aki tudja, mit kell tennie.
Van, aki azt hiszi…
A vas fiai: nagyregény. Kodolányi János mesél: mi történik, mi történhet, minek kell történnie Magyarországon tatárjárások idején.
Ha jönnek a tatárok.
Amikor jönnek a tatárok.
Szigethy Gábor
