Kodolányi János

Az ég szürke volt s a hatalmas fák feketék. A Hold éppen alászállott Sille felé az erdők mögött s megnyúlt képe egyre jobban elsápadt.

Egyöd bátya, akit Pogánynak is neveztek, kicammogott a házból. Körülnézett a korahajnali tájon s nagyot ásított. Ujjaival végigsimította hosszú, zsíros haját, krákogott, köpött, nyujtózott. Megigazította háncsbocskorát, azután kifelé indult a faluból.

Az alacsony, fonottfalú, náddal fedett házacskák négy-öt csoportban ültek egymás mellett a magasabb dombokon. A rengeteg erdő körülölelte őket, mint valami hatalmas kotló a kiscsibéit. Még senki sem járt a csapásokon, a nyári melegben kitámasztott ajtónyílások szelíden pöfékelték magukból a pislákoló tűz kék füstjét. Kutyák hevertek az ajtó előtt s amikor Egyöd csoszogó lépései felverték a csendet, ők is megrázkódtak, éjszakai harmattól elgémberedett tagjaikat megnyujtóztatták, vonítva ásítottak, azután hozzáfutottak és farkcsóválva üdvözölték. Bátur, Egyöd bátya kis fekete kutyája, összeszaglászkodott velük, majd peckesen eliramodott előre, a gyepű kapuja felé.

A madarak már pittyegtek az erdőn. Itt-ott kakasok tülköltek s fácánok feleltek rá messziről. Majd meg vízityúkok csicsegése, kurrogása hallatszott, szárcsák neszeztek és vadkacsák hápogtak a távoli nádasokban. Kelet felől szél susogott s láthatatlan ujjaival végigborzolta a fák ezüstöshátú, sötét leveleit.

A falu északi szélén lovak legelésztek. Meggondoltan léptek egyet-egyet s hersegve harapdálták a magas füvet. Farkuk és sörényük feketén lobogott a hajnali szélben. A legények pedig ott hevertek hason egycsomóban a kialudt tűz mellett egy vadkörtefa tövében s állig beburkolóztak vastag és meleg farkasbőreikbe. Fütyköseik és ostoraik szanaszét hevertek, mintha döglött kígyók feketélnének a fűben.

Az öregember úgy suhant a füvön, mint valami kísértet. Tetőtől talpig fehérben, csak hosszú haja volt barna és az arca, meg a keze. Egy pillanatra megállott s fejcsóválva nézte az alvókat, azután dörmögött valamit magában, de azért Bátur, a kis fekete kutya megértette.

- Az én üdőmbe nem löhetött vala így alunni...

- Ki az? - riadt fel álmából az egyik legény, felült nagy-hirtelen s lerázta magáról a farkasbőrt.

- Lókötő! - felelt az öreg, elmosolyodott s megsimogatta szakállát.

- Tán csak nem valami kún?

- Vaj bántó szándékkal mondod, Bene fiam?

- No, ha kigyelmed, akkor jó. Hé, fiúk! Hasunkra süt a Nap!

- Az én üdőmbe nem lehetött ám így hentörögni a bunda alatt - kezdte dorgáló hangon Egyöd bátya. - Mink csak úgy aludtunk napközbe egy-egy szusszantást, ahol épeg vót egy kis pihenésünk. Nem ám úgy, mint tik. De hát tik ma nagyon elurasodtatok.

A szóváltás felébresztette a többi legényt is. Ásítozva-nyujtózva bújtak elő a farkasbőr alól.

- Adjon Isten jóröggelt, Egyöd apánk!

- Adjon Isten nektök is.

- Iszik-e kigyelmed egy korty komiszt?

- Ha van, nem bánom, megiszom az egésségötökre.

Bene előhúzott a cókmókja alól egy bőrtömlőt s megkotyogtatta.

- No, igyék hát.

Egyöd bátya elvette a tömlőt s kilottyantott belőle egy cseppet a földre.

- Ukkon tisztöletére - mondta áhítattal. Majd hosszút ivott. Krákogva adta vissza aztán s kezefejével megtörölte a bajuszát. - Ejjó vót.

- Váljék egésségére kigyelmednek. Kétnapos komisz ez.

- No, akkor elmék, fönjárom a vorsákat - biccentett Egyöd. S pisszentett a kutyájának.

Mögötte vidáman harsogott a legények jókedvű kötözködése és nevetése. Egyikük dalolni kezdett. Az öreg pedig óvatos, lusta lépésekkel igyekezett a gyepű kapuja felé.

Mire a falu szélére ért, a Hold egészen lecsúszott az erdő mögé s most beállt az az idő, amikor még reggel sincs, de már az éjszaka is elvonja sötét lepleit. Az erdő felől nedves, hűvös szél borzolta az öregember hosszú, zsíros, ősz fürtökkel tarkázott haját és szakállát. Mindenfelől vidáman fecsegtek a feketerigók s a gyümölcsösökben tilinkózni kezdtek a sárgarigók is. Valahol magános pacsirta tri-trizett egészen halkan s a fürjek harsányan pitypalattyoltak. Egyre hangosabb, kúszább lett az ezerféle madár fecsegése, füttye, pittyegése, kakukkolása és krúgatása. Erős, szinte vastag illat áradt szét a tájon s a magasan úszó bodros felhők, mint fűrendek hevertek az égen. A szétszórt, csoportokban guggoló házacskákból szívesebben s kövérebben áradt a füst, tyúkok kotkodácsolása, kakasok elnyujtott kukorékolása, tehénbőgés, kutyaugatás keveredett össze emberi kiáltásokkal. Öcsöd, a falu kendéje, megfújta tülkét s a bőgő hang mint valami üzekedő állat hívó üvöltése áradt szerteszét.

Az öregember kioldozta a gyepű kapuját s a gerendát félrehajtotta az útból. Aztán meggyorsítva lépéseit, nekivágott a bozótos, cserjés laponyagon át a gyalogútnak. Öreg lábai megzökkenve vitték, fejét lehajtotta s a háromágú tapogatóbottal meg-megbökte a földet, mintha járás közben rátámaszkodnék. Baljában a háncsból fonott szükőt lóbálta. S mire leért a Feketetó partjára, a fölkelő Nap szétárasztotta vörösarany sugarait a magasabb tölgyfákon s a levelek reszketni és lelkendezni kezdtek a langyos szélben. Köröskörül a füvek tengerén villogott a harmat s a fűzfák lehajló ágairól úgy csurgott a víz, mintha eső esnék.

Az öreg bebújt a bokrok közé s a víz szélén, a sűrű nádból kivonta a szűk, megvénhedt bodonhajót. Óvatosan belelépett s egy csáklyával, melyet ugyancsak a sás közül kotort elő, taszigálni kezdte magát a nád és sás útvesztőjében. Kutyája utánaszökött és vidáman habzsolva a vizet, óvatosan beleugrott a ladikba.

Igy csáklyázott lassan és megfontolva az öregember egyik nádcsatornából a másikba. Közben vadkacsák, bíbicek, vízityúkok és vöcskök egész raját verte fel a csendes bújtatókból. Lomhán és rémülten keltek szárnyra a vadkacsák, a bíbicek pedig kerengve sírtak a lápi tölgyek és fűzek fölött. Sötétzöld homály váltakozott itt villogó korareggeli napfénnyel s a víz csobogásán, a nád sistergésén s a madarak kiáltozásán is áthallatszott egy távoli harang vékony csengése. Isztróban harangoztak a vörös barátok monostorában.

Egyöd összehúzta őszülő, széles szemöldökét, kis barna szeme elevenen csillogott, amint elnézte a jól ismert tájat. Az égbolt egyre tisztult s a felhők egyre vörösebbek lettek. A harangszóból meg lehetett állapítani, hogy egy-két nap mulva eső lesz. Jó lenne tehát kijavítani a szakadozott varsákat is, hogy többet lehessen lerakni. Ilyenkor, langyos nyári esők idején, sűrűbb a hal vonulása. Még az iszap fenekén befúródott lomha harcsák is megvidámodnak és útra kelnek... A Napon táncoló szúnyograjok is esőt jeleztek. A vadgalambok pedig olyan szomorúan krúgattak és búgtak, mintha elvesztették volna a párjukat. Egyöd bátya teleszívta tüdejét a sűrű és illatos vízi levegővel s elgondolta, hogy milyen boldog lesz a kis unokája, ha teli lesznek a varsák és a bő szükőben halak fickándoznak...

De azért nem feledkezett meg ma sem arról, amit kisgyermekkora óta minden reggel hűségesen elvégzett. Isten tudja, hányszor hullott le a hó és virult ki a nyári rét, mióta János bátya, akkor még Egyöd, először borult le ősei bálványa előtt. Már meg is keresztelték az isztrói barátok (mert ennek így kell lenni) s alaposan a fejébe verte Taddeusz atya, hogy Jézus urunk meghalt értünk a kereszten s az ő szentséges anyja, Mária, imádkozik érettünk, bűnösökért szent fiánál és Isten atyánknál, sőt a templomban is volt már Isztrón egy-egy régi vasárnapon. De azért csak kijárt a Feketetó egyik zugában megbújó kis tisztásra és amikor néha elővette az ördög bájolása és tagjai megdermedtek s a füves asszony ráolvasására és füstölésére sem engedte el szorongató bűvölete alól, hogy még szokásos reggeli ájtatosságát sem tudta elvégezni, olyan keserű nyugtalanságot érzett, olyan nehéz és bánatos volt a szíve! Egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. De most szép napfényes, illatos, csendes nyári reggel virradt rá, a harmadnapos erős kancatej forrón járta át ereit, a madarak vidáman zajongtak körülötte és jó meleg eső is ígérkezett, fűnevelő, virágnyitó, halhozó meleg eső. Megtelt hálával Ukkon, a legfőbb Isten és a kisistenek iránt. És csónakja tonka orrát nekiszegve egy keskeny nádcsatornának, behajtott a titkos félreeső öblöcskébe s ahol egy félig kidőlt vén tölgyfa beléeresztette derékvastagságú gyökereit a sekély vízbe, partraszállt. A szükőt és a csáklyát a ladikban hagyva, széthárította a gallyakat s áttörtetett a sűrűn.

Odaért a kis kerek tisztásra.

Száz és száz kék és sárga virág nyílott itt a haragoszöld fűben. S félig a földbe süppedve ott állt a vénhedt, megfeketedett bálvány. Vaskos teste ferdén dőlt, faragott, komoly arca Kelet felé bámult, Egyöd bátya leborult s karjait messze kinyujtva, sokáig így feküdt a bálvány előtt. Foghíjas szája halkan s forrón motyogott.

- Ó, Isten, - mondta félhangosan s fel-felpillantott az Isten merev, méltóságos ábrázatára - köszönöm neköd ezt a mai napot! Nézz rám kegyösen, ó eggyöm, terjeszd ki rám áldott kezedet. Atyáim mind a te szolgáid a másvelágon és én is szolgád leszök hamarosan, tán esztennap mulva. Verágoztasd ki mezőidet és erdeidet, szaporétsad meg halaidat, szólétsad reánk felhőidet és távoztasd el nyilaidat és a betegségök lelkeit. Áldd meg azokat, akik elhagytak tégödet és Jézus urunkat szógálik és kérd meg Jézus urunkat is, hogy szeressen minket...

Igy fohászkodott meg-megállva és magábamerülve s közben arra gondolt, hogy nem lett volna szabad komiszt inni, mert ezt a papok tiltják és tiltják azt is, hogy az Isten képe előtt leboruljon és dícsérje ősei lelkét. De csak forróbban és áhitatosabban törtek fel a könyörgő és hálaadó imádságok. S mikor jódarab idő mulva feltápászkodott, úgy érezte, hogy Jézus úr nem haragudhatik meg.

Azután gyengéden letisztogatta az indákat a bálványról, meg a homokot és faleveleket is, amit a szél rászórt. S miközben visszaindult a ladik felé, háttal távozott s meg-meghajolt a bálvány előtt, sőt a bozóthoz érve még le is borult újra. Csak akkor fordult meg és tört magának utat a part felé.

Megragadta a csáklyát s visszahajózott arra, amerről jött. Míg a szertartást végezte, a kiskutya türelmesen üldögélt a parton, mert tudta már, hogy nem szabad zavarnia a gazdát áhitata közben. Ő, mint kutya, méltatlan volt arra, hogy a bálvány elé járuljon s ezt sohasem felejtette el. Kis fekete szemei vidáman csillogtak bozontos üstöke alatt s még a repülő madarak, pajkos szitakötők és békák után is csak félszemmel nézett, nehogy megzavarja Egyöd bátyát ájtatosságában. Nem merte felkelteni az Isten bosszúságát szentségtelen eblelke nyugtalankodásával.

Ekkor azután megkezdődött a varsák és fenekesek följárása. A dolog nem volt sietős, sok-sok éven át minden reggel ugyanolyan lassan, nyugodtan és vidáman végezte Egyöd bátya. A nádútvesztők bejárásánál voltak elmerítve a varsák, három összecsomózott nádszál jelezte a helyüket. Lenyúlt értük a vízbe könyökig, megragadta a fonott varsa fülét, azután beborította a csónakba. A kasból csapkodó csukák, ezüstös dévérek és vaskos pontyok kerültek elő.

- Gyere csak, vén rabló! - dörmögte az öreg s megragadta a csukát a szárnya mögött. - Látod, Bátur, bégyütt a bitangja falni, de most megfogtuk. Gyere csak szépön, osztán bújj bé a bárkába! Hát te mit akartál ett, nyavalyás? Ergye csak bé a vízbe, nem kellesz! - szólt rá feddőleg egy békaporontyra, amely beragadt a fonadékba. - Ez még neköd se hal, Bátur.

A kutya forgatta a fejét, felhúzta bojtos fülét s félszemmel sandítva a munkára, mindenben helyeselte az öregember szavait. Úgy ült ott a csónak orrában, mintha számbavenné a zsákmányt.

Akadt a varsában még döglött kishal is, mert a csuka olyan, hogy még a börtönben is kergeti, falja, gyilkolja rabtársait. Csikbogár is került s kétségbeesve rohangált, hol futva, hol úszva a bodonhajó fenekén a tócsában. S a csukát is, a pontyot is, meg a dévért is belebujtatta az öreg a kis bárkába. Egyik halat az egyik, másikat a másik rekeszbe, hogy egymásnak ne essenek. A kiürült varsát pedig ismét visszasüllyesztette a vízbe, a megjelölt nádcsomó alá.

Azután továbbhajtotta a ladikot öreges, békés mozdulatokkal. A nap már jól felemelkedett, a felhők gomolyagokba verődtek s elúsztak Nyugat felé. Most már meleg volt s a csáklyázó öreg homlokán verejték gyöngyözött. Levetette rövid, derékig érő ingét s bozontos, izmos mellét szabadon sütötte a nap. Egyre jobban eltávolodott a falutól. Néha megjelölt nádcsomók mellett haladt el ugyan, de nem nyúlt le a vízbe, mert azok idegen varsák voltak, egyik Kösidé, a másik Tormáé, a harmadik Mátéé, a negyedik Öcsödé s így tovább. Az ő varsái úgy voltak megjelölve, hogy három nádszálat kötött össze sással s a kötésbe nádbugát tűzött.

- No, Bátur, ez meg üres - mondta, amikor kinyitott egy varsát s nem talált benne egyebet iszapnál, gallynál, levélnél.

A kutya lelógatta az orrát, mintha rossz szagot érezne.

- Nem lesz mit önni - folytatta Egyöd bátya pajkosan. - Rászoruljunk a köleslepényre. Mi?

De Bátur, úgy látszik, jobban szerette a köleslepényt a halnál, mert kettőt ütött lompos farkával a csónak fenekére s elvigyorodott.

- Eblelkű állat vagy - dorgálta Egyöd bátya. - De azért megosztozunk, én eszöm a halat, te meg eszöd a köleslepényt. Nédd csak, mennyi fúmony!

Egy zsombékon egész rakás kacsatojás fehérlett. Az öregember odakormányozta a csónakot s a tojásokat óvatosan beleszedte a szükőbe. Friss volt a tojás, egyet feltört s látta, hogy még nem ült rajta a kacsa. Máshol meg vagy öt kiskacsa úszott elő a nád közül, kedves lilehangon beszélgettek, anyjuk ott evezett a csapat élén. Amint szembekerült a csónakkal s a két halászóval, megrémült, sápítozni, csapkodni és kerengeni kezdett, felzavarta a vizet. Nem tudta, elrepüljön-e, prédául hagyva csemetéit, vagy maradjon s hősi halált haljon a csáklya ütései alatt. Mint valami megőrült asszony, terelgette bukdácsoló, jajgató pelyheseit maga mögé, azután mégis csak döntött, nyakát kinyujtva és buta csőrével harsányan hápogva verdeste a vizet. Nekiveselkedett a repülésnek és sikerült is felemelkednie.

- Ne bomolj, te - kiáltott rá Egyöd bátya bosszúsan. - Vigyön el a jótét lélök, nem bántalak, no!

Hagyta a rémült kiskacsákat, hadd nőjjenek, holnapra is kell a táplálék. Bátur nagy élvezettel szemlélte a buta madarat, csodálkozott rajta, hogy annyira fél. Ő tudta, hogy az ilyen vén anyakacsákat nem bántja a gazda. A csónak pedig lassan húzta maga után a barázdát s elérkezett arra a mélyebb helyre, ahol egy sor fenékhorog volt kikötve. Egyöd bátya elővette a katkát, felkotorta a horoginat s behúzta a csónakba. Vagy húsz horog volt az ínra kötve s hal is akadt rajta szépen. Öt nagy pontyot akasztott le a horogról, néhány jól megtermett keszeget.

Igy telt az idő. Mire a nap delelőre ért, olyan meleg lett, hogy abba kellett hagyni a munkát. Éppen helyet nézett magának az öregember a kikötésre, amikor nádsuhogást és ropogást hallott. Egy csónak bújt ki az útvesztőből. Kösid ült a csónakban.

- Jónapot adjon Isten! - kiáltott fel vígan. - Van-e valami?

- Fogadjon az Isten tegöd is - köszönt az öregember. - Akadt valami kevéske. - S hangtalanul nevetett. - Az Öregisten megáldott máma is. Hát a te varsáid adtak-e valamit?

- No, nem sokat. De tán ki kéne szállni.

- Én is arra gondótam.

Csendesen suhantak egymás mellett. Ez a Kösid valamivel fiatalabb volt Egyöd bátyónál. A haja, szakálla, szemöldöke szép barna. Orra horgas, homloka domború és nagy. Vászoningén átütött az izzadtság. Rokona volt Egyödnek, mint az egész falu, ő Egyöd húgát vette el s három fiával, meg négy lányával lakott a faluban. A lányoknak is uruk és gyermekük volt már és a fiúk is családot alapítottak. Kösidnek éppen tavasszal kellett új házat építenie.

Ott, ahol a Feketetóba beleömlik a Feketevíz, egy mély beszögellésnél, sötét tölgyfák alatt kikötöttek. Lehevertek a fűbe s egy-egy darab kemény köleslepényt tördelve és majszolgatva várták, hogy csökkenjen a hőség. Fejük fölött gólyák és gémek keringtek a magasban, az égen foszlott, fátyolszerű ezüstös felhő úszkált, a levegő forró volt és nedves. Legyek és szúnyogok rajongták őket körül s a kutya, amint ott feküdt kioltott nyelvvel, dühösen kapkodott utánuk. A forró nyári csendben most levél sem rezdült s elültek a bíbicek is. Csak nagy néha csobbant egy-egy béka, amikor unalmában fejest ugrott a vízbe. Szitakötők libegtek a vízrehajló bokrok körül. Különben a vízen, a terebélyes, óriási fákon kívül semmit sem lehetett látni, a rengeteg erdő messze elterült a látóhatár széléig s magábaölelte szinte az egész világot. S beljebb oly sűrű és sötét volt s a fatörzsek úgy elmerültek a magas zsurlók és páfrányok között, hogy a napsugár sem tudott áthatolni rajtuk.

- Hogy van a családod és a lovad? - kérdezte Egyöd.

- Istennek legyön hála, jól. A lányom megen áldást vár.

- Hallottam. Több lesz a segétségöd.

- Hát a te családod és a lovad?

- Megvannak.

- Te, Egyöd...

- No.

- Most hallottam Öcsödtül, tod, őneki a kisebb fia odavan Isztróba, a monostorba, hogy eladták a szerecsönyöknek a vásárt a barátok.

- No!

Egyöd felkönyökölt s izgatottan babrált a szakállában. Szemöldökét összevonta, pillantása élesen meredt Kösid szemébe. A hír olyan hihetetlen volt, hogy ugyancsak meg kellett figyelnie társa arcát, vajjon nem bolondozik-e.

- Elhihetöd, no. Aszondi a gárgyán, jobb ha űk tartik, mer a vásár háborgati Jézus urunkat. Mer aszondi, az egyház körül olyan zajt ütnek a vásárosok, hogy az Isten haragszik miatta.

- No!

- Ugyám. Aszondi a gárgyán, hogy az Isten nem nízheti az adásvételt, meg a patvarkodást, meg a csereberét.

- No...

- Ezök az isztrói barátok mindön nap színrül-színre látik Jézus urunkat, meg az Istent, meg a Bódogasszonyt, osztán megtudták, hogy haragszanak a krösztyénekre a vásár miatt.

Egyöd bátya levette szemét a beszélőről s maga elé bámult a fűbe. Ott egy hangya cipelt egy bogárdögöt. Azt nézte. Sokáig hallgatott s a másik is némán majszolgatta a köleslepényt.

- Hát te, - szólalt meg végre Egyöd bátya - én ezt nem értöm. Mer régön az Isten sohase akarta, hogy ne vásározzunk, hanem éppen azt akarta, hogy csak végezzük a dógunkat, ahogy legjobb. Még a kerál is elvötte a vásárt a szerecsönyöktül. Most meg visszaadi megen!

- Ezök a barátok színrül-színre látik Jézus urunkat, meg a Bódogasszonyt, meg az Öregistent, oszt aszondik, hogy a vásár bánti ezöket az egyszemélyöket.

- Hát akkor mikor és hutyan lesz a vásár? Kinek fizessünk a vásárpézt?

Kösid vállat vont.

- Első szent kerálunk, Estván is úgy röndőte, hogy a vásárnapot a papoknak fizessünk. Eddig így vót, osztán jó vót. Nem haragudott se Jézus úr, se Bódogasszony anyánk, se az Öregisten a vásárér. Igy vót az én fiatalságomba, meg apáméba is, meg dédapáméba is, nagyapám mondta. Meg ükapáméba is így vót, meg őseink korába is, osztán mégis megáldotta űket az Isten, megtartotta egésségbe, erőbe, őseink nyilait rávezette az ellenségre, csatáikat jóra vezérölte. Peeg nem fizettek vásárpézt a gyalázatos szerecsönynek!

- Hát ez má mélység! - hördült fel Egyöd bátya. - Osztán a kerálnak az Isten röndőte?

- Az Isten. Megvelágosodott az elméje és megtudta az Isten parancsát.

- De hát eddig mér nem parancsót ejent az Isten?

Egyöd bátya zavartan köszörülgette a torkát. Kösid féloldalvást ránézett, mint aki tud valamit, de nem szól.

- Hát ha eztán így lesz, nem jó lesz - dünnyögte Egyöd kedvetlenül. - Kiforgatik a népöt mindönébül. Még azt is elröndölik, hogy mindön falu épétsön egyházat, osztán mindön nap tartson imádást, osztán vásár meg ne legyön. Há vigyünk akkor a barmot, disznót, lovat, meg a halat, bűrt, meg a szógákat hon vesszék az urak?

- Te, Egyöd, - szólt Kösid zavartan - engöm az ördöng környéköz. Mikor meghallottam a hírt, hogy mit akar a gárgyán, azonba mellémbújt az ördöng. Osztán tisztán hallottam vala, amint a fülembe suttog. Hogy aszongya az ördöng: a gárgyán nem szóhatott az Istennel, mer éppen a gárgyán mondi, hogy az Istent nem lehet látani, se hallani. Akárhá lögyek, ha mast is ett nincs az ördöng mellettem - suttogta egészen elváltozott hangon s közben a bajuszát csupálta s maga elé meredt. - Istenöm segéts, Jézusom, ne hagyj el! Sase hittem, hogy az ördög így megkésért!

- Mink láttunk az Istent, de a barátok ezér megpirongattak - töprengett Egyöd. - Mast meg űk mondik, hogy beszéltek vala Istennel, meg a Bódogasszonnyal? Én csak azt nem tom, hogy bánthati a vásár Jézus urat, meg a többi istent, ha se testük nincsen, se fülük, szömük? No, ha szerecsenyöknek adik a vásárt, akkor végünk!

Ezt már haragosan s elkeseredve mondta. S vetett magán egyet ültében.

2.

Az asszonyok házából kilépett Teréza néni. Pislogott egy darabig a felkelő nap fényében, aztán buzgón vizsgálta az égboltozatot. Nagyot sóhajtott és Kelet felé fordulva keresztet vetett.

Aztán kiáltozni kezdett:

- Jánoska, Palika! Fönkőtt a Nap!

A kiáltásra két mezítelen fiúcska bújt ki az asszonyházból. Kócosak voltak, üstökük belelógott a szemükbe. Ásítoztak, hunyorogtak. A kisebbik, Jánoska, nyafogott:

- Eédös szülém, aggy enni.

- Lá, még ki se törülted a szömödbül a csipát, osztán má önni akarsz - duruzsolt a vénasszony. - Tán megéhöztél álmodba, verágom?

- Jánoska azt álmodta, hogy nagy utat tevött, lemönt egészen a Disznórévig, osztán száz disznót hajtott át a Fekete-högybe - magyarázta a másik kisfiú. - Ezér éhözött meg annyira.

- De lá, előbb meg kell fejni - biztatta őket a szüléjük. - Anyátok kibújt-e má?

- Ett vagyok, anyám - kiáltott most egy menyecske s kilépett az asszonyházból.

Gyöngy, a fiatalasszony, mosolyogva állt a napfényben. Miközben beszélt, sebesen fonta a haját, majd feltekerte a tarkójára s lekötötte a fehér kendővel. Pirosarcú, barnaszemű, kissé alacsony, kerekded menyecske volt, ezért nevezték már kiskorában Gyöngynek. S mindig nevetett, akkor is, ha komolyan beszélt. A szemében csillogott a mosolygás, meg az ajka csücskein. Vászonpendelye féloldalt az inge korcába tűzve, lábszára térden felül kicsillant. S inge alatt keményen, gömbölyűen feszült a keble, még a kis piros csecsbimbó is átsütött a ruhán. Amint bekötötte a fejét, szaporán befordult a házba s egy csobolyóval tért vissza. Fürgén leballagott a bodonkúthoz s kötéllel friss vizet húzott. Vett belőle a szájába s kezére csorgatva a vizet, megmosta az arcát és a nyakát.

- Gyertök, verágom, - mondta a lusta kisfiúknak - mossátok meg szépen az arcikátokat.

A fiúk nyüglődve oldalogtak az anyjukhoz.

- Úgyis a vízre mék, - nyafogta Jánoska - mér kell mosdani?

- A vízre mégy hát, ugyan há mennél - oktatgatta a vénasszony. - Visszétök a kishorgot, kishálót, kis íjat. Segéttötök dógozni. De a napocska is jobban ragyog, ha szépön megmosódtok. Nizzétök csak, alig szótam, má erősebben fénylik!

A fiúcskák, tenyerüket a szemük elé tartva, bámulták az eget. Csakugyan, a nap egyre vidámabban, fényesebben és tüzesebben emelkedett a tölgyes mögül. Erre ők is vettek a szájukba vizet s megmosták az arcukat és a kezüket.

Öcsöd teljes buzgalommal fújta a tülköt. A fák dús lombjai közül nagy rikácsolással és kodácsolással röppentek le a tyúkok.

Teréza néni a nem messze kérődző tehenekhez ballagott.

- Hát dédapátok vaj há lött? - kérdezte Gyöngy a fiait. - Jár-kől egész éccaka.

A férfiak házából kibújt Sas, Gyöngy ura, a két kisfiú apja. Harákolt, köpött, vizsgálgatta az eget. Szétvetett lábbal állt a ház előtt, hosszú haja a vállát verte, kisingét dagasztotta a hajnali szél, gatyáját csontos, erős lábszáraira csapta.

- Aggyon Isten jó röggelt minnyánknak.

- Édösapám! Édösapám! - kiabált a kisebbik fiú. - Úgy-e, máma csinálsz nekünk kiskecét?

- Hát a jóröggelt? - mordult rájuk az apjuk tettetett szigorral. - Csak úgy bújtok elő, mint a kismalacok? Megharagszik ám a jó Öregisten, ha nem az ű nevével kezditök a napot!

- Jóröggelt! Jóröggelt! Adjon Isten jó röggelt! - sivalkodtak a fiúk s apjukhoz rohanva átkarolták a combját, odadörgölték arcukat az öléhez, ráncigálták a gatyáját, ugráltak egyhelyben és nevettek, mint a nevető sirályok.

A férfi megmosdott, azután kelet felé fordulva keresztet vetett s lehajtotta a fejét. Gyöngy és a kisfiúk hasonlóképpen tettek. Mire elvégezték az imádságot, Teréza anyó is végzett a fejéssel s hozta a tejet. Először az apának nyujtotta, majd a két kisfiú húzott jó nagyot a tejből, végül a vénasszony és a menyecske.

A fiúknak megint eszükbejutott a kiskece. Rimánkodni, nyafogni kezdtek, húzták-vonták az apjukat, hogy kössön nekik.

- Majd a dédapátok csinál - nyugtatta meg őket az apjuk. - Én kimék az erdőre, jaj, de szép madarat fogok! Küllőmadarat, améknek piros a sapkája! Bétesszétök kalétkába, osztán úgy gyönyörködtök maj benne. De lá, nem érök ám rá kiskecét fonni. A dédapátok ráér.

A gyerekek beérték szép szóval. Palika javallotta, hogy keressék meg a dédapát, valahol a nagy körtefa tövében lesz, a kedves helyén. Míg aztán ő a kiskecét fonja, majd nyilaznak. Be is rohantak az asszonyházba s hozták a kisíjat, nyilakat s rohantak anyaszült meztelen a körtefák felé.

Sas pedig előkereste háromágú lápibotját, fogta a szükőjét, belétette a madárhurkokat, a lépes tukót s elindult kifelé a faluból, följárni a hurkokat és lépeket.

3.

A két kisfiú lelkendezve futott a magas fűben. Versengtek, hogy melyik ér előbb a hatalmas körtefához. Ez a fa kimagaslott a faluból, ott állt dél felé, a Cserhát irányában elterülő maláka partján. Már messziről látták, hogy ott fehérlik a dédapa inge. Miközben futottak, lovaslegények jöttek velük szemközt, vidáman beszélgettek és nevettek. Közöttük volt Bene is, meg Ernye, a nagy játékcsináló. A lovak egész éjszaka legeltek, most vidáman horkoltak és lengették a farkukat. Itatni mentek a legények a Feketetó felé.

Isztróban szólt a harang. Hangját ringatta-lengette a hajnali szél. A fákon fecsegtek, furulyáztak, cseveteltek, csiripeltek a madarak. Szikrázott a harmat. A fiúk jókedvre derülve, kipirosodva futottak, testükön játszott a nap aranysárga és a falevelek halványzöld csillogása. Palika hirtelen megállt, lekussadt, szinte fülig behúzódott a fűbe. Intett az öccsének is.

- Szt! Vigyázz!

A másik kisfiú azonnal megtorpant s lehuppant a fűbe.

- Nízd a! - suttogta Pali s kimeredt szemmel bámult egy fa kiálló, száraz ágára.

- Réti sas... - suttogta a kisebbik és szinte kicsordult a nyála izgalmában.

Mind a ketten ugyanabban a pillanatban tették nyilukat az íjra. Féltérden guggolva, megfeszített könyökkel vették célba az ágon gubbasztó s valamit nagy figyelmesen szemlélő madarat. A húrok elpendültek, a két nyíl versengve suhant s szinte egyszerre csapott a sasra. A madár megbillent, tolla szanaszét rebbent, szárnyával előbb dühösen, majd bágyadtan csapkodott, elrúgta magát az ágról. De a nyilak benne voltak. Szédülten kerengett féloldalvást s vergődve, élesen rikácsolva hullott a fűbe.

Amint a nyilak elsuhantak, a fiúk felpattantak a földről s rohantak a zsákmány felé. Olyan biztosak voltak a dolgukban, hogy egymással nem törődve csak azt nézték, melyikük ér oda legelőbb. Lecsaptak a még élő madárra s egyszerre ragadták meg mind a ketten. Kis piros, izgatott arcukon diadal és egyben irigység ömlött el.

- Ez az én nyilam! - rikoltotta Pali. - Ett ment bé ni, a szárnya tüvébe!

- Az enyém mejjön találta! - visította Jánoska.

- Az enyém vót halálos!

- Az enyém vót halálos!

- Hazudol!

- Ezt a véröd báni!

Elejtették a nagy, haldokló madarat, eldobták íjjukat és nyilaikat is, elfeledkeztek a dédapjukról és a kiskecéről. Csak az izgatta őket: kié a sas. És a vasszegekhez hasonló fekete, fényes körmök, melyeket felfűzve a nyakba lehet akasztani, dicsekvésül az egész falu előtt. Palika, mint idősebb és erősebb, úgy vélte, egyetlen ökölcsapással lesújthatja az öccsét. De Jánoska felbőszült a sértés miatt. Ő hazug? Ez vért kívánt. Ezért az ő ökle csapott le előbb Palika halántékára. Megtántorodott a kisfiú, de balkezével mégis beleragadt öccse hosszú hajába, lenyomta a fejét s jobbjával hatalmas ütést mért a tarkójára.

- Tík! Tík! - hangzott a körtefa alól dorgáló, reszelős hangon a dédapa rendreutasító szava. - Mit víttok ott? Nem szégyönölítök magatokat? Vérét vesszétök egymásnak?

Erre szétváltak és röstelkedve mentek a fához. Vörösen, kúszán, jól megtépve egymás haját s a döglött sast szárnyánál fogva vonszolva, íjjat-nyilat a hónuk alá szorítva, oldalogtak az ősz öregember felé.

- Azonba tudtam, hogy tik vagytok - zúgolódott lassú szóval az öreg. - Nemcsak abbul, hogy amott ült vala egy sas, de má nem ül ott, hanem abbul is, hogy egymás életére törtök. Gyalázatosok.

- Dédapám, hallgasson ede tekegyelmöd - magyarázta Palika. - Azt mondi ű, hogy az ű nyila vót halálos. El akari vönni a tollút, meg a karmokat.

- Dédapám, - szájaskodott sebesen a kisebb - ű meg azt mondi, hogy az ű nyila vót! Azér, mer ű az üdősebb, nem rabóhati el tűlem, aki az enyém. Még osztán hazugnak is mondott.

- Hazug is... - kezdte Palika s ferdén nézett az öccsére. Jól is tette, mert a kisfiú rögtön belé akarta vágni egyik nyilát az oldalába. Még idejében félreugrott s kajánul nevetett.

Az öregember a fejét csóválta. Hosszú ősz haja vastag fonatokban hullt a vállára, szakálla a mellére borult. Nyitott ingéből fehér, bozontos szőr kandikált elő. Sovány, fekete lábát maga alá húzta, száraz, ráncos kezét a térdére nyugtatta. Igy nézett rájuk szelíden, de rosszalón sűrű, ereszmódra kiálló szemöldökei alól. Fáradt, kissé könnyes szeme szaporán pislogott.

- Álljatok elejbém - mondta lassan. - Úgy ni. Mast osztán én leszök a várespán. Igazságot teszök közöttetök. Tegyétök le a fegyvert, mert annak úgy kell lönni.

Letették szépen a fegyvert, meg a madarat az öreg lába elé.

- Úgy. Lá csak, jó gyerökök vattok tik. Tik vattok a vitézök, kerál vitézei. Én meg a várespán vagyok. Mutassátok a madarat.

Figyelmesen megnézte a romlott állatot. Annak vér szivárgott a csőrén, sárga szemhéjait behunyta, karmai görcsösen összehúzódtak. Szép, nagy, tetemes madár volt. Életében vitéz, bátor, nyílsebesen repülő, jó halászó, jó vadászó. Tisztelettel nézte a vén Györke. Belefújt a tollak közé, ahol a két nyíl éles hegye a húsába csapott. Aztán felemelte arcát s meggondolt szavakat ejtett.

- Én, mint a kerál várespánja, igazságot teszök közöttetök. Mind a kettő nyila halálos vala, egyik sem jobb lövő a másiknál. A te szömöd élös vót, Pál fiam, a te kezed meg biztos, János fiam. Azér úgy étélök, hogy a sas fele tolla Pált illesse, fele tolla meg Jánost. A sas karmai úgyszintég. A húsa kedég legyön a Bátur kutyáé. No, hát följebböztök a kerál úrhoz? Tegyön étéletöt a nádrespán úr? Vagy beléegyeztök?

A kisfiúk arca földerült. Bólintottak.

- Hát akkor üljetök ede, mellém - fejezte be az öreg Györke apa.

Leültek s igazságosan megfosztották a sast. Györke apa késével levagdalták a karmokat is. Az öreg pedig békésen szemlélte őket munkájukban, amint tépték a nagy, erős tollakat s párosították egymással, hogy illenének jobban össze. A karmokat pedig meztelen mellükre nyomogatták, úgy gyönyörködtek benne, milyen diadalmas és harcias dísz lesz ez, ha felfűzve magukra akasztják.

Györke, a dédapa félnapokat elüldögélt nyáron a körtefa alatt. Volt egy korhadt tuskó, arra ült, maga alá húzta a lábát, két botját pedig odatámasztotta a fatörzshöz. S nézte, nézte a tájat, egyre ugyanazt a tájat, a csillogó sekély vizet, a Cserhát hosszan vonuló fáit, a szállongó, keringő gólyákat és gémeket. Hallgatta a falevelek és nádbugák susogását-zizegését, a száz és száz állati, emberi és vizi hangot, mely beleszövődött ebbe a ringató zizegésbe és zúgásba. S újra meg újra megállapította: merről fúj a szél, milyen a felhők járása, milyen idő lesz holnap, kemény telet várhatunk-e s hogy fizet a kender, a köles, a méhek mennyi mézet hordanak, lesz-e jó nyestbőrvadászat. Menni már csak két botra támaszkodva tudott Györke apa, lépésről lépésre araszolgatott s közben eltorzította arcát a fájdalom. Mert rontás, szakgatás, nyavalyák szörnyű átka kínozta a derekát, térdét, csuklóit, a betegségek gonosz lelkei nem engedték ki markuk közül sem éjjel, sem nappal. Azért szívesebben is ült távol az emberektől, nem kérve és nem várva már tőlük semmit, legfeljebb néha igazságot téve, mint most is. Aki akkora időt ért, mint ő s annyi bajt, csapást, szenvedést és békétlenséget látott, már csak a nyugalomban leli örömét, míg be nem takarja az utolsó nyugodalom, a végső béke, az örök csend, a végtelen magány.

Éjjel nem aludt. Igy ültében néha lehúnyta a szemét s ez lehetett már az ő alvása, ha ugyan alvás volt. Hanem éjjel kint ült a ház előtt egy tuskón, nézte a csillagokat, a Holdat, a fák árnyait, figyelte a sürrögő egér neszét, a pittyegő madarat, a tovasuhanó baglyot s a fákon álmukban fészkelődő s összevesző tyúkokat. Aztán a tűzre is vetett egy pillantást, hol az egyik, hol a másik házba térve s óvatosan csoszogva a földön alvók között. Megpiszkálta a parazsat a ház közepén, vetett rá egy kis gallyat, azután megint kiment. Rokona volt az egész falu, minden ház nyitott ajtaján becsoszogott, itt is, ott is körülnézett... Itt férfiak aludtak a fal mellett köröskörül, behúzódva prémeikbe, amott asszonyok, amott megint lányok, gyermekek... S a falu füves térein lovak legeltek, a farkasbőrök alatt legények horkoltak versenyt a füvet harapdáló lovakkal. Máshol tehenek hevertek és kérőztek a sötétben. Igen, ez az egész falu az ő faluja volt, Egyöd a fia, Sas az unokája, Öcsöd a süve fia s így tovább... Néha elgondolkozott ezen az elágazáson, ezen a virágzáson, számolgatta: ki hogyan tartozik hozzá, mikép nőttek a fiak és lányok után unokák és dédunokák, de aztán belefáradt. Apja, Nömöd, szintén így nézett körül a törzséből hajtott ágakon. És emlékezett még nagyapjára, Ősödre is, aki akkor halt meg, amikor ő, Györke, még kisfiú volt. Az időnek ebben a végtelenségében ringott, és úszkált csendesen az öreg Györke s amikor kis dédunokáira nézett, mintha magát látta volna rettentő távol, a vizek, erdők és hegyek mögé letűnt időben...

4.

Bene és öt legénytársa a Feketetó felé lovagolt itatni. Közrefogták a falu valamennyi lovát, csikaját s nagy terefere és jókedv közepette hajtották őket. Vállukra vetve hetykén fityegett a farkasbőr, oldalukon nyeregre akasztva a hosszúnyelű balta. Hosszú ostoruk hanyagul lógott a nyakukban. S Bene nyergének kápáján, jól eldugva a prém alá, ott kotyogott a komiszos tömlő és benne a kavaróbot. Rövid csizma volt a legényeken, a csizmában kés. Elvetődtek ők messze, a szárazabb döngörökre, vagy a bükkháti tisztásokra is a lovakkal, néha még éjszakára sem tértek vissza a faluba. Különösen így nyáron. Vagy harminc ló és csikó volt a ménesben, a tejelő kancákat megfejték s "neveltek" egy kis komiszt a tejből. S volt mindegyiküknek jó köleslepénye is hozzá.

Csűdig gázolva a tocsogós fűben és sárban s zubogva törtetve a vízbe, a lovak szomjasan szürcsölték a csillogó hullámokat. A legények előrementek, míg csak lovuk hasáig nem ért a víz. A csikók játszva rohangáltak a kancák körül. Egy fekete, hosszúsörényű csődör, a Sólyom, felemelte fejét a vízről és sárga fogait kimeresztve, az égre röhögött. Erre a többi ló is röhögni és nyeríteni kezdett, mintha valami fontos és vidám mondanivalójuk lett volna. Játszottak a vízzel, paskoltak benne, szürcsölték és a foguk közül megint kicsurgatták s a nagy zubogás, sistergés, tocsogás és nyerítés rajszám verte fel a madarakat a nádból. Tiszta volt a víz, a medre homokos. Látni lehetett az ijedten menekülő halacskákat és vízibogarakat. A legények jól elidőztek a vízben, rikkantottak és nevetgéltek. Egy sötétpej kanca, Sugár nevezetű, megbolondult a csikajával, különvált a többitől s rohanni kezdett a sás közé. Bene és Ernye hujázva eredt utánuk. Lekanyarították az ostort s zuhatagot verve maguk körül, terelték Sugárt visszafelé. Eközben pedig Ernye, a játékmester, mintegy véletlenül, úgy csapott a vízbe ostorával, hogy Bene képére loccsant a víz s leöntötte mellig, még a szemét is becsurogta.

- A keserves áldódat! - ordított Bene félig dühösen, félig vidáman. - Tűz után víz?

- Uhh, vétlenül vót - szabadkozott alamuszian Ernye. - A tűz nem vót vétlenül, de a víz úgy vót.

- Illik is, - kiáltott közbe Szegyej fia Gál - hogy a tűz után vizet bocsáss rá, meg ne gyúljon.

- A tűzér még számadás lesz közöttünk - fenyegetőzött Bene. - Mast is sajog a lábujjom tűle.

- De szép csillagokat is rúgtál.

- Maj rúgok én még, de te látasz tűlle csillagokat!

- Térítsünk csak kifelé, - rendelkezett Gál - osztán gyerünk arra ni, a Bükkhátra.

Kifelé hajtották hát a lovakat és csendesen poroszkáltak Északnak, Bessenci felé. Tocsogókon, nádas-sásas ereken, füves hátakon haladtak, elnyujtva a ménest hosszában s nem hagyva legelni a meg-megálló lovakat. Az őstölgyes szinte a falu széléig nyomult, úgy vágtak ki belőle az ősök akkora helyet, amekkora a házaknak, meg a keskeny földecskéknek-gyümölcsösöknek kell. Igy egy-kettőre az évszázados tölgyek sűrű, sötétzöld rengetegébe jutottak. Jól kellett tudni a járást, hogy el ne tévedjen az ember. A magas bozótban, iszalagok, szederindák, zsurlók között, csak egy-két lovas számára volt átbújó s az állatok gyakran mélyen gázoltak a vízben. Máskor meg kis kerek tisztások, ritkások nyíltak meg, buja fű hullámzott rajtuk s rengeteg virág kéklett, sárgállott és piroslott mindenfelé. Majd megint becsörtettek az erdőbe, vigyázva, hogy valamelyik lónak baja, sérülése ne essék. Akkora tölgyek voltak itt, hogy tizenöt-húsz ember is alig érte volna át a derekukat. S micsoda fakoronák, milyen szédületes lombsátrak! S mekkora gombák a fák derekán is és milyen odúk, elfért volna bennük négy ember. S voltak olyanok is, amelyekben dühös vadméhek tanyáztak. Az erdő mindig új meg új meglepetéseket hoz, lám, néhány nappal ezelőtt még üres volt az az odú, és ma már szorgalmasan dolgoznak benne a méhek. S a mókusok úgy csapongtak-futkostak a fákon, széles farkukat mint szárnyat bontva ki maguk mögött, a pelék úgy iramodtak mindenfelé, a nyestek oly fürgén s ijedten menekültek, mintha lábakelt volna az erdőnek. Őz is bukkant elő, riadtan nézett ki a fatörzsek mögül a hajrázó-csörtető társaságra. S madár és madár mindenfelé, pintyek pittyegtek, küllők csattogtak és csikkegtek, feketerigók fecsegtek, mint asszonynép a vásáron, szarka csörgött, mintha lopott pénzét rázta volna egy elvarázsolt tolvaj, cinkék cincogtak s az erdő felett, ahová már nem lehetett kilátni a sűrű homályból, réti sas, vércse, ölyv vijjogott.

Bessenci közelében, a Fúttó-víz mellett, kiértek a rengetegből s pompás legelőre jutottak. Ekkorra meleg is lett. Itt volt az ideje a tanyázásnak. A lovak szétszéledtek s orrukkal dörzsölték le a csűdjükre ragadt piócákat. A csikók szoptak, a csődör mohón harapott a kövér fűbe. Bene, Ernye, Gál, meg a legcsendesebb, a szótlan Döme, leugrottak lovaikról, meglazították a hevedert, levették a kantárt s lovukat a többi közé csapták. Döme, akit hallgatag természete miatt Lappincsnak csúfoltak, erősen megfontolta, hol lenne jó leheverni, hol jobb az árnyék s merről fúj a szellő. Magános nyírfa állt a Fúttó-víz kis kerek tavacskája mellett, oda cipekedett. A többiek is vitték farkasbőreiket, baltájukat-ostorukat, a tömlőt, meg a kenyértartó szükőt. S lehevertek az árnyékba.

Szegyej fia Gál lassan tördelte a köleslepényt s elábrándozott.

- Én nem bánom, gyerökök, de télire elmék át a Deráván a Feketehögybe, disznót makkótatni. Mer igön-igön vásik a fogam egy szép medvebűrre.

- Minek neköd a medvebűr? Tán valami lány jár az öszödbe?

- Azt hiszöd, mindönki úgy koslat a lány után, mint te.

Ezt Benének mondták. Talált is.

- Mit bánt az tegöd, hogy én lány után vagyok? Tám arra a lányra vásik a tied is?

- Gyerökök, ez a Bene még utóbb elbúsuli magát - kötekedett Ernye.

- Jába - bökkent egyet Lappincs Döme.

- Uhh, gyerökök - sóhajtott Bene keservesen s baltájával belekapott a nyírfa kigyűrődött gyökerébe. - Jobb elmönnék valamék váras alá sáncot hányni, vagy a kunok közibe házőrző kutyának, mint hogy azt a lányt megláttam vala...

- Rámen a fejed - intette Gál.

- Rámen egyöbe is - toldotta meg Ernye. - Egyször kitessze a gyuhát. Akkorát epeködik.

- Epeködik, sepeködik.

- Adik vagy nem adik? - kérdezte kíváncsian Gál.

- Mast épölődik az apja, hogy adi-e, vagy nem.

- Lá, csak baj ám az, ha az embörnek nincs annyi morhája, loaja, prémbűre, amennyit egy szép lány megér.

- Annyi morhám, loam, bűröm sase lesz, amennyit ű megér! - sóhajtott dühösen Bene. - Nem ez a baj. Az a baj, hogy az apja sokat kéván.

- Nízz más után - tanácsolta Lappincs.

- Níznék, de ha nincsen - vetette oda Bene kedvetlenül.

Erre mind nevettek. S össze-vissza kiabáltak.

- Ej-haj, nincs más!

- Nincs hal a Feketetóba!

- Bene gyerök, mire nízöd az életedet? - fordult felé Gál komolyan s kis barna bajuszkáját huzigálta. - Ett van mindjárást Bessencibe Ábrám lánya. Vagy Mika lánya, Kata.

Bene legyintett.

- Mér? - folytatta Gál hevesen. - Mer Fúttó-lány?

- Nem azér, ámbátor a híre...

- Én köpök a hírire! Neköm azér, mer Fúttó, löhet jó feleség. Engöm nem fojt meg, nem félök.

Bene előkotorta a tömlőt, megkavarta benne a komiszt, löttyentett egy keveset a földre. Ivott, sorraadta az italt.

Majd körtét kotortak a szükőből s lustán, heverkőzve majszolták.

A tavacskára két lány ballagott Bessenci felől. Óvatosan lépkedtek a sűrű csicsak között, hogy mezítelen lábukat meg ne szurkálja. Kezükben bot és szükő volt. Élénken csicseregtek, de a szavukat nem lehetett érteni. Pendelyük vakítóan fénylett a napsütésben.

- Lá, mejen szép két csilling - dörmögte Gál. - Választhatol belőlük.

- Csilling, ez a baj - ütötte el Bene. - Magasan száll, az az üé, akit rabóhat.

- Krösztyénök űk is, ne beszélj - feddette Gál. - E csak olyan csárma beszéd. Minnyá jóravaló lány, dógos, kegyös, hűségös. Akit neköm az ézös kinéz, azzal én bééröm. Nem csillangózok Hídvégre, Azerjásra vagy Kémösre.

Bene sértetten hajtotta le a fejét. Kedve lett volna szétütni társai közt s bizsergett is a karja nagyon, de tudta, hogy mennél jobban kavarja, annál jobban bűzlik. Hát csak egy göröngyöt markolt fel s meghajította vele az egyik lovat, mert marta-rágta a társát.

- Nyughass, te! Dögőté vóna meg!

Ernye két ujját a szájába dugta s olyasformán vijjogott, mint a csillingmadár. Az egyik lány feléjük nézett, de el is kapta a szemét s úgy tett, mintha sem a lovakat, sem a legényeket nem látná. Ernye pedig tovább játszott. Most úgy ungatott, mint az öreg béka. Majd meg hevesen pitypalattyolt, ahogy a hímfürj szokott hajnalban, mikor a párját csalogatja. A lányok összedugták a fejüket s látszott, hogy vihognak.

- Hallitok-e, én egyet gondótam - kezdte megint zavartan Bene. - Én nem sokat csipeszködök, hallitok-e, nem kűdözgetök, huzakodok, én nem alkudozok, hallitok-e, hanem...

- Otthagyod, jobb is - fejezte be Gál.

- Hanem elrabolom.

Mind rábámultak.

- Meglátitok, fiúk, ez a Bene még megcerkad a lány után - korholta bajtársát Gál.

- Az ördöng kapott el tégöd, testvér! - tette hozzá Döme s az orrát huzogatta nagy gonddal, mintha valami okos gondolatot akarna kifejni belőle.

- Engöm elkapott az ördöng csakugyan - vágta rá dacosan Bene. S összehúzta a szemöldökét, arca elkomorult, ujjai gyorsan tépdesték a füvet. - De nem bánom. Nem bánom, testvérök, egy életöm, egy halálom, én elrabolom. Mér? Azér a néhány tinóér, bűrér, laóér kínlódjak? Azér sepedjön a szívem? Ű is kedvel, én is kedvelőm. Nagy a velág. Mer az apja nem akari?

Bene nagy követ dobott a társaságba. Félénken, idegenkedve nézték, jókedvük elsikkadt.

- Fejeddel játszol - figyelmeztette csöndesen Gál.

- Beteg vagy, testvér! - toldotta hozzá Ernye s elfeledkezett a víz mentén ácsingózó, tereferélő, nevetgélő lányokról. - Megszállott az ördöng, Isten kegyüggyön árva lelködnek. Rontás ért, testvér. Megetetett tegöd az a lány, gombócába sütte a szőreszálát, osztán megetted.

- Elrabolom, osztán hajrá, velág, vetött ágy! - hajtotta a magáét egyre dühösebben Bene. Miután az első szót kimondta, makacsul megmaradt a gondolata mellett. - A fejemmel játszom, igaz, de mit ér az én fejem?

- Sömmit, ha megrontottak. Ergye a nagyanyádhoz, majd segétt rajtad.

- Nem segétt má rajtam a velág mindön orosa, javossa. Hej, testvérök, ha csak eszömbejut a csillagos szöme, a haja puha cicája, a szája, meg a nevetése... Má kiüt rajtam a forró verejték, mint aki negyednapos forróságot kaptam. Ha alszok, álmomba látom, ha ébren vagyok, ett játszik előttem a képe. Jába imádok én a Bódogasszony előtt vagy Jézus urunk előtt, jába fohászkodok nyugodalomér, jába neköm a ló vagy a víz... Érzöm, nem lesz, nyugovásom, míg el nem rabolom a Kamuék Verágát...

A legények hallgatagon nézték. Keresték rajta az ördöngősség jelét s meg is találták. Mert Bene arca egyre sötétebb és komorabb lett, szemét behunyta, haja is mintha oly szomorúan csüngött volna, akár a szomorúfűz. Látszott minden porcikáján, hogy eped, vágyakozik, reszket a rontástól, hogy benne van az ördög édes mérge. Ha Isten akaratából volna a dolog, segítene az imádság, szűz Mária és Jézus neve. De nem segít.

- Vágj le titokba egy fürtöt a hajábul, osztán ergye ki Újhold napján éjfélikor a krösztyútra a mokrád felé, fordúj Keletnek, osztán abba a tűzbe, akit egy bögrébe vittél a nyakadba akasztva, égesd el. Mikor bévetöd, mondd el háromszor: "Kiszi, Kiszi, vödd a rontást, vidd a verést, űtet toszonyétsd!" Ez használ - tanácsolta Ernye.

- Valék én is így - szólt Döme. De Ernye közbevágott:

- Lám, ki hitte vóna!

- Valék hát, de nem szólék róla. Neköm azt mondta az oros, Újholdkor mönjek ki éjfélikor a ház mellé, fordújak Keletnek, szúrjak likat a fődbe a baltám nyelével. El is múlt.

Bene maga elé meredt és nagyot sóhajtott.

- Ösmeröm, csináltam. Csak egy használ, ha a fejem rámen is. Elrablom. Segéttötök?

Firtatva nézte a fiúk arcát. Azok hallgattak. Gál lehúzta a csizmáját s nagy gonddal piszkálta a varrást, amely oldalt fölfeslett. Ernye megint a lányok után bámult. Azok éppen visszaballagtak az erdőbe. Mint két hófehér madár, úgy lépegettek a zöld füvön. Ez most nagyon lekötötte Ernye figyelmét. Döme pedig oly erővel fejte az orrát, hogy kivörösödött. Szólni, úgy látszik, egyikük sem mert. Az ördög szállott közibük, szinte érezték a jelenlétét.

- Jaó - mondta kissé rekedten Bene s felkelt a fűből, nagykeményen tett néhány lépést, felrúgott egy göröngyöt, s szemét nem vette le a csizmája orráról. - Van jó loam, van jó baltám, nekivágok magam. A lányt őrzik tűllem, de hát maj csak lesz valahogy. Inkább ontsák ki a vérömet azomba. Vagy elviszöm a lányt.

- Hát osztán, ha megtalálnak a börtönök? - vetette oda Döme.

- Akkor má úgyis egyre men. Aki rámveti a kezét: levágom. Kerek a velág, nagy az Öregisten sátorajja.

- Őrözik a lányt! - töprengett Gál. - Akkor mégse csinálhatod magad. Miszlikbe apréttanak. Ott is van ám balta, meg kés. Kétélű. A hídvégiek is tudják forgatni.

- No, testvérök, nem azér mondom, de ha féltök, egyet se szótam.

- A fejedrül van szó, testvér. Tod, a törvén tilti a lánrablást. Nem játék a! Gondód meg!

- Én nem gondókodok, én teszök. Nem azér, sértés ne legyön, de aki fél, ne gyűjjön. Magam vagyok a bajba, magam gázlók ki belőlle. Vagy beléfúlok...

- Hát, testvérök, - mondta szinte nyögve Lappincs Döme, mintha minden szót úgy okádna ki magából keservesen - ha má így áll a dolog, én aszondom: nem hagyhassuk Benét, igaz?

- Igaznak igaz, - kiabált dühösen Ernye. - De mér vesszön el, szegén gamó, egy lán miatt?

- De a törvén a mi fejünkre szakad, - aggódott Gál s egyre piszkálta a szakadt csizmát.

- A rosseb ögye a törvént akkor má! - kiáltotta hevesen Ernye. - Én a törvént, akit a kerál úr az Isten kögyelmébül röndőt, alázattal tekéntöm, de hát... Nem kell azér, testvérök, a törvénbe kerülni. Mer, igaz-e, éccaka sütét van...

- Ha nincs Hódvelág - nyögte Döme.

- Hát ki az a lüke, aki maj Hódvelágon men lányt rabóni, hogy belénízhessenek a képibe, osztán még a kokas is űtet kukorékója? Mer ha Bene, ill a berök, nádak, erek, meglép, jó van. De azt osztán sönkinek nem kell látani, hogy kik vótak vele. Sütét is van, valamit húz is az embör a képére, loaja is van az embörnek... Mi az a Hídvég? Ett van egy nyíllövésre, ni. Röggelre má ott fekélődik az embör megen a röndös helyön, a loaknál. Igaz-e?

- Isten segétségével, nem mondom...

- Hát csak nem haggyunk a bajba? Igaz-e? Hogy az embör még vénségére is csak azon eméssze magát, hogy a könyeres bajtársát, jó testvérét csába hagyta! Szégyön-gyalázat lönne. Lepökném magamat, mer ez má a legutósó. Hát ha má így van, ott legyünk mink is, meg a jó fokos baltánk is, osztán ahon törik, ott rogyik. Utána meg ne szój szám. Igaz-e, testvérök?

Ernye arca kiragyogott, amint körülnézett a többieken. Kis barna bajusza, ritkásan pihéző szakálla, zsírral megkent, gonddal befont haja szép legénnyé tette. Most még szebb volt, ahogy mindig nevető kis barna szeme odacsípett a többiek szemébe. Egyszerre fellelkesedtek tőle valamennyien. Mit bánták már az ördögöt, a rontást, a törvényt, a halálveszedelmet! Mikor arról volt szó, hogy gyermekkori cimborájukat, falubéli testvérüket mentsék. Ez már csakugyan becsület dolga volt. Nemcsak Bene becsülete s nemcsak az övék, hanem egész Voiszló becsülete, az öregeké és kicsinyeké, a férfiaké és nőké egyaránt. Mert micsoda alávaló, gyalog dolog lenne az, ha ők odalöknék a hídvégi fejszéknek és késeknek azt az Öcsöd fia Benét, akivel együtt csúszkáltak a porban, együtt csoholták le a fákról a körtét-almát, együtt hajigálták a tollas cucát, együtt faragták az íjat-nyilat, húzták-vonták a Feketevizen a kecét, fogták az erdőn a madarat, szedték a tojást, nyomták az evezőt? Akivel ott voltak minden fa tetején s később a fonóban is? Aki olyan pompásan sújtotta le tavaly télen a farkast, mikor rátört Gálra s akit csak Ernye mentett meg egyszer, amikor az erdő legvénebb vadkanja rárohant. Ha Benét leszúrnák vagy agyonütnék Hídvégen egy lányos ház körül, világ végezetéig ujjal mutogatnának a voiszlóiakra a környékbeliek, Páprád, Bessenci, Kisisztró, Csán, Hídvég, meg köröskörül minden falu, le a Dráváig és fel, a Mekcséig.

- Osztán maj csak lesz valahogy - ütötte rá a pecsétet Ernye.

5.

Öcsöd olyan buzgalommal fújta a háncskürtöt, hogy messze földre hírül vitte az ő nagy méltóságát. Szarvasbika nem bőg úgy ősszel, az üzekedés idején, ahogy Öcsöd kürtje bőgött. Harsányan és mégis lágyan, hosszan és rezgőn üvöltött. Amikor Öcsöd a szájához illesztette, előbb mintegy kísérletképpen két-három rövidet fújt bele, azután teletüdőből fújta. S ahogy a lélekzete fogyott, úgy szállt alá a kürt hangja fájdalmasan és vágyakozón s veszett el az erdőségben. A Cserhát, a Bükkhát visszaverte a hangot, egymásnak adta, mintha a rengetegből felelgetnének a figyelve legelő szarvasok.

Szép is volt a háncskürt, hosszú, hatalmas, karcsúan hajló. Öcsöd apja faragta, cifrázta, a csutoráját virágszirmokkal véste körül, s kürtőjét meg iszalagokkal, folyondárral, madarakkal és egy ugrásra feszülő szarvas képével. Öcsöd szerette, vigyázott is rá, mint a király a liliomos pálcájára.

Kis kajla ember volt Öcsöd. Görbe lábával hosszúakat lépett. Sohasem sietett, sohasem haragudott, sohasem volt izgatott. Szélesen kiütköző pofacsontja, széles, alacsony homloka, zsírral gondosan bekent haja, ősz szálakkal vegyes szakálla méltóságot, felelősséget, bölcs mérsékletet sugárzott. Ahogy végiglépkedett a kis nádtetős, vesszőfonatos házak között, mindent szigorúan megvizsgált s ahol nem volt valami rendben, komoly jóindulattal, de feddően szólt. Nem tűrte például, hogy a házfedelek nádja bomoljék, pusztuljon, hogy megverjenek egy gyermeket, hogy elvesszék akár egy tyúk is, vagy lábakeljen horognak, hálónak, evezőnek. (Ez különben elképzelhetetlen volt.) Ha valaki idegen varsát járt föl s kiürítette, idegen fenekest emelt ki s levette róla a halat, Öcsöd nem nyugodott addig, míg ki nem derítette, ki volt a hamis. Néha esztendőkig számon tartott valami csínyt vagy gazságot s lecsapott a tettesre, amikor a legnagyobb biztonságban érezte magát s maga is elfeledkezett már tettéről.

Öcsöd járt kezére a jókszedőnek, a száznagynak, amikor megjelent, hogy beszedje a kunapénzt, a monostor járandóságait, meg a dénárokat. Ilyenkor ott lépdelt a jókszedő vagy a száznagy oldalán, eligazította a félreértéseket s megvédte a falu becsületét. Ledő fia Öcsöd megérdemelte, hogy tisztességgel kendének nevezzék.

Amint az ébresztő elhangzott, Öcsöd besietett a házba. Akkorra már felkelt a fia s ott várta az ajtóban. Öcsöd húga is nagy sebbel-lobbal futkosott a ház körül, mint akinek rendkívüli gondja van, mert váratlan és ritka vendég toppant a házába. Valóban, Öcsöd fia vendég volt. Este, sötétedéskor érkezett Isztróból, másként Okur-Monostorról, amit Okur-Mindszentnek is neveznek. A fiatal Ábrám mélyen meghajolt apja előtt s kezét a homlokához emelte.

Öcsöd mérséklettel elmosolyodott.

- Hogy szógát az éccakai nyugodalmad? - kérdezte udvariasan.

Beléptek a házba, vigyázva, hogy a küszöböt ne érintsék. Az ajtónál balfelől ott állott a padka, rajta a vödör, meg egy bögre. Előbb Öcsöd, azután a fia vett a szájába egy kis vizet s megmosta az arcát, meg a kezét. Közben az asszony ott sürgött-forgott körülöttük, keszkenőt nyujtott nekik, arcukról leste a kívánságukat. Alázatos, szótlan, öregedő, görnyedt asszony volt, széles, fekete lábfejei befelé álltak s olyan laposak voltak, mint a lúdláb. Mindig volt rajta valami aggodalmaskodás, valami résenálló figyelem s mintha egy kicsit állandóan bűnösnek, szegénynek, tudatlannak és gyengének érezte volna magát.

Mosakodás után mind a hárman beléptek a házba. Öcsöd szigorúan, szemrehányólag nézett a húgára. Az már ugrott. Egy-két pillanat mulva beódalogtak az asszonyházból a többiek is. Egy kis szelídarcú, világosszemű menyecske, akinek a fejkötőjén piros virágok mutatták, hogy csak röviddel ezelőtt ment férjhez, egy őszöreg, csúnyán görnyedt, sovány, horgasorrú, fogatlan vénasszony, meg két kislány. A kisebbik a szájában tartotta az ujját, a nagyobbik kerekre tágult szemmel csodálta Öcsöd fia Abrámot.

Öcsöd idősebbik fia, Bene, persze, nem volt otthon. Ő lovakat legeltetett s elkerülte a családi hajlékot.

Mikor valamennyien együtt voltak, Öcsöd elsőnek térdelt le a földre. Féloldalvást a fiára tekintett.

- Mamá mongyad te...

Ábrám megköszörülte a torkát s harsányan, ahogy deákhoz illik, aki a monostorban tanulgatja az üdvösségre vezető utat, szép érzelmesen és szótagolva imádkozott:

- Pater noster, mi atyánk, ki meg nem hallgattatik azoktúl, azkik halálos bűnbe vagynak, mert mikoron mondik: mi atyánk, reá felel az úr Isten és ezt mondi: nem vagyok én a ti atyátok, mert tik az pokolbeli ördöngtül vattok, az a ti atyátok, mert az ű művelködetit tesszétök. És az ű elkőccseit követitök, tudni illik, mind kevéjségbe, mind mindön bűnbe.

Az egész család mélyen leborult a földre, szemét behúnyta, borzongva és ájtatosságba mélyedve hallgatta Ábrám buzgó, érces, papos hangját. Ábrámon meglátszott, hogy az okur-mindszenti barátoknál tanul. Az imádságban benne volt a pater noster is, a pokolbéli ördög ádáz fondorkodásának említése is. A szavakat sem ejtette már egészen úgy, ahogy apja, anyja, az egész falu ejti. Látszott rajta a monostori tanultság, a gárgyán csiszolgató fáradozása, az egyházi szolgálat gyakorlata.

Öcsöd áhítatát átszőtte a fia miatt érzett büszkeség. A gyámoltalan, szelíd asszony pedig fel-felvetvén a szemét, úgy nézett Ábrámra, mintha oltárképre nézne, mintha a monostori gyönyörű írott képekről szállt volna egyenest ide, az ő szerény házacskájukba. Milyen szép az arca, a hangja Ábrámnak, milyen szép a lebomlása, milyen jól tudja összetenni a kezét s hogy mondja az imádságot, akár a gárgyán! Tán még könyvből is tudja olvasni! Isten atyánk most lenéz ide az aranyos, csillagos, angyalos egekből, elnémulnak a harsonák s kedvtelve hallgatja tanuló-szolgájának szép szavakba foglalt, minden törvényt betöltő imádságát...

Az öregasszony arca is megszépült az imádkozás alatt, szíve kiáradt és fénybeborult ráncos, együgyű homloka. Úgy motyogott magában hangtalanul, mintha valakihez beszélne, pedig csak Ábrám szavait suttogta, nem tudván betelni azzal, hogy hallja őket.

- Ki vagy mönnyekben, - folytatta felemelt, mintegy figyelmeztető hangon Ábrám - azaz mibennünk. És felel az úr Isten, nem vagyok tibennetök, mert nem mönnyeiek, hanem poklok vattok tik. Szentöltessék a te neved. Felel az úr Isten, nem timiattatok, sem tibennetök, mert tik nem vattok szentök. De inkább átkozottak vattok...

Igy folytak, csörgedeztek a szavak s valamennyien szent, csodálatos, titkos értelmet kerestek s izgalomba ejtő szókat hallottak. Úgy érezték, maga az Isten szól hozzájuk Ábrám által s inti őket: így szólok, ha méltatlanul éltek, bűnben vergődtök. Igy löklek el titeket, ahogy Ábrám mondja s így veszem le mindenható kezemet rólatok.

Mikor az imádságnak vége lett, Öcsöd mondta el a miatyánkot, aztán nagy kereszteket vetettek. Még az ájtatosság hatása alatt voltak s egyikük sem akarta megtörni a csendet. Végre a fiatalabb asszony elszánta magát s tétován kérdezte:

- Egy kis tejcsét, fiam... A kislányok is ehösek...

- Jaó - helyeselte Öcsöd s ezzel engedélyt adott az evésre.

Erre sebbel-lobbal kiszaladt a tejért, a totyogó vénasszony, a nagyanya, előkotorta a sarokból a keszkenőbe takart köleskenyeret. Öcsöd tört mindnyájuknak a lepényből. A két kislány pedig odatelepedett Ábrámmal szemközt a földre s nem győzte falni a szemével. Hogy milyen csodálatos a szeme járása, a bajusza, a szája csücskén meghúzódó kis mosoly, a haja göndörödése, még a termete is más, mint Öcsöd apáé, nem olyan zömök, a lábaszára nem olyan görbe. Gyönyörű ember Ábrám, az ő bácsájuk, olyan, mint a királyfi. A szava pedig olyan okos, hogy meg sem lehet érteni.

Ültek a földön, rágicsálták a kenyeret s kortyintgatták hozzá a langyos tejet. A két asszony nem ült le és nem szólt.

- No, hát megellött a kis szőke tehenünk is - újságolta Öcsöd.

- Osztán mi lött?

- Üsző. Ügön szép kis üsző.

- Van a monostornak vagy száz tehene is.

- Igy röndőte első szent kerálunk, Esteván, az Isten dicsőségére.

- Lá, még az együgyű lelkesök, a szegén barmok is betöltik Isten dücsőségét - jegyezte meg Ábrám.

- Kösid lányának, Östör nenédnek megen gyeröke lesz.

- Gyermökáldás a legszöbb imádság.

- Hát vaj hutyan is lesz azzal a vásárral, akit tennap mondál? - fordult nagykíváncsian Öcsöd a fiához.

Ábrám komolyan ült ott a ház belső fala mellett, kezét tisztességgel, mint érett férfiúhoz illik, a térdeire nyugtatta. Kegyes hangon, megfontolva beszélt.

- Valamikor vala egy törvén, - magyarázta - akit László szent kerálunk hozott. Abba azt röndőte, hogy a vasárnapi vásározást szombati napon tartsák a népök, mert a sidók igön szipolyoznak, osztán nekik szombati napon nem szabad csereberélni, vásározni, mer a törvényük tilti.

- Azt tuttam, Kálmány kerálunk röndőte, akit Könyvesnek híttak a nagy tudalmáér - vetette közbe Öcsöd, inkább csak azért, hogy a fia lássa, milyen törvénytudó ember ő.

Bólintgatva figyelte fia beszédét. Lám, ez bölcs törvény volt, akár szent királyunk, László, akár a bölcs Kálmán rendelte. Csakhogy az emberiség romlik, bűnökbe süllyed, a szegénység sorsával nem gondol senki, a szipolyozók meg ugyancsak résen vannak.

- Azt tuttam, Istennel szóltak, osztán megvelágosodott az elméjük. Hogy az Isten haraggal nízi a vásárt, osztán azér bízik megen a szerecsönyökre.

- Haraggal nízi hát, ha nem nízte vóna haraggal, vaj hozott vóna-e törvént szent kerálunk, László? Osztán az ű törvényét helybehagyta vóna-e a bölcs Kálmány? És vaj tetszhet-e az Istennek, hogy gyüttmöntek, böszörményök, szerecsönyök, meg sidók ravaszkoggyanak az egyház körül vasárnap, osztán fosztogassák a szegény népöt?

- Nem tetszhetett hát.

- No lá. A gárgyán, meg a páterek, de sőt a fráterek is, szólhatnak az Istennel, amikor az oltár előtt leborulnak, osztán elmerülnek az áhitatba. Van ott olyan is, aki nem is tud magárul. Még akár szöget vagy kést is üthetnének belé, azt se tunná. Ejenkor társalkonnak űk az Istennel, Jézus urunkkal, meg Bódogasszony anyánkkal. Igy löhetött az is, hogy a gárgyánnak megsugalmazta a Szentlélök a törvént, meg hogy nem tartik bé. Kedég a szegénység javára röndőte vala szent kerálunk, áldassék az emléközeti.

6.

A vénasszony meg, Öcsöd anyja, egészen a föld fölé görnyedve futosgált a ház körül. Szótalan, magábavonult, bizalmatlan némber volt ő, a pendelye, rettenetesen füstös, keze-lába örökké mocskos, haja mindig kócos. Fogatlan száját szüntelen mozgatta, mintha édesgyökeret rágott volna. És bár szinte recsegtek a tagjai, olyan keservesen mozgott, soha nem volt pihenése, megállása.

Legelőbb végigjárta a tyúkok tojófészkeit. Bebújt az ólakba, a szalmakazal, szénapetrence tövébe, belekotort az asszonyház zugaiba, a "koporsók" szögleteibe. Felhányta a ruhákat, prémeket. Talált is tojást, belédugta a kebelébe. Mikor a vadászat már nem bíztatott tovább sikerrel, elrakta a tojásokat egy kis fonott kosárba, de azért kettőt-hármat különvett és eldugott a vacka mögé, a házsarokban. Mikor ezzel végzett, elindult az erdőre-mezőre füveket, orvosságokat szedni. De útközben meg-megállt s kíváncsian nézte, mit dolgoznak itt és mit csinálnak amott, mit tárgyal Egyöd felesége Kösidné anyjával, miért turkál Torma háza előtt négy kis malac, holott a disznaja hármat vetett, mit csörög a szarka olyan lelkendezve Mátéék ajtaja előtt a köcsög-szárító ágason, ugyan ki érkezhet hozzájuk? Sötét, éles kis szeme jobbra-balra vizslatott, miközben nyögve, balkezét fájó csípőjére támasztva s jobbjával keszkenőt tartva az orra elé, nagykeservesen cammogott a házak között. Lekerülve pedig az egyik dombról, nyomban felcikákolt a másikra, onnét a harmadikra, megjárta a haraszti-véget, a malomszögit, a mokrádit, a magosdit, valamennyit. Voiszló házacskái maréknyi csoportokban ültek ezeken a lankás dombokon, homokpadokon s bár a vén Pancsó banya egy-kettőre kijuthatott volna a faluból, ha már gyökereket, bogyókat, levelet akart szedni, - nem, elébb végighúzta-vonta magát valamennyi ház előtt, áthágott a töviskes bokrokon, ott vonult a körte- és almafák alatt, baktatott az ólaknál, felbukkant a szalmakazlak mögül s csak furfangos kevergés után vágott neki végre a gyepü kapujának

Persze, tudta ő nagyon jól, hogy akinek szíves "aggyon Isten jónapot"-tal köszön, titkon kiköp a háta mögött, nehogy megrontsa. És a lányok, akik virgonc járással, kis gömbölyű, barna lábukkal szinte táncosan haladnak el mellette s bár fejüket alázattal lehajtják s tisztelettel köszönnek, mégis szinte süt belőlük a büszkeség, a vér és a jókedv - összebújnak mögötte, izgatottan rázzák szépen befont hajukat s háromszor is köpnek nagyvigyázva. Mert megharagítani mégsem merik, ki tudja, nem szorulnak-e rá holnap? A legények meg, amint vellafával ballagnak szénát forgatni, vagy súlyos fatönköt húzatnak, hogy ladikot égessenek belőle, nem mulasztják el, hogy "anyám"-nak szólítsák s megkérdezzék, hogy szolgál az egészsége. Félelem, tisztelet, undor és csodálat húzódik utána láthatatlanul, mint ősszel a bikanyál. Homlokkendője a gyász fehér színében villog, sötét szeme, barnára szikkadt ráncos arca titkokat rejt és fenyeget.

Igy battyogott Pancsó banya nagy igyekezettel. A faluból kiérve, szép lapos rétre jutott. Itt lekaszálták már a füvet, nagy csapat lány gyülekezett rajta s egyre jöttek a többiek is. Várták, hogy a harmat felszikkadjon, a széna megfuvakodjék a szellőben s fel lehessen gyüjteni. Sürgős volt a dolog, mert az esőt estére is megkaphatták. Villafáikat letűzve csivogtak, nevetgéltek, hancúroztak és daloltak a lányok, kergetőztek, mint a csikók, hosszú hajfonataik kényesen lobogtak. Amint észrevették a vénasszonyt, elcsendesedtek, majd egyszerre kiáltották a köszöntést:

- Aggyon Isten jó röggelt, szülike!

- Aggyon nektök is - dünnyögte mézesen a vénasszony.

- Jaj, szülike, nízd meg a tenyerömet - rimánkodott egy kis sötéthajú, sötétszemöldökű, barnaarcú, nevetős lány. S odasündörgött hozzá, tenyerét a kötőjébe törülgette s úgy nyujtotta felé, mintha rideg jószágot csalogatna.

- Vidd a kezed. Nem érök én rá a te mancsodat fogdozni - mérgeskedett a vénasszony. - Ha akarsz valamit, gyűjj be hozzám este.

- No, mégis, he! Nízd meg, szülikém. Meddig élök? Hány gyerököt ád az Isten? Elvösznek-e vaj hamarosan?

Pancsó banya mégis belepillantott a kis kemény, vaskos kézbe. Összehúzott szemmel nézte a harántos, meg hosszanti vonalakat.

- Soká élsz, no, esztendőre urad is lesz, gyerököd is lesz vagy hat - mondta titokzatosan, fontoskodva, hogy lerázza magáról.

A lány ugrált és nevetett örömében.

- Hallitok-e, mit mond? Esztendőre uram lesz, hat gyerököm lesz! Hát még mondj valamit, szülikém. Nem félök, mondj bár akármit...

- Neköm is! Szülikém, hát engöm mikor vösznek el? Hát neköm hány lesz? - zsivajogtak a lányok.

- Ennek a pupáknak is nízzed meg, hallod-e - kiabált egy jól megtermett, harcias lány s odalökte hátul meghúzódó, csendes kis társát, egy kis csipkehúsú, fehérképű, világosszemű lányt, akinek búzavirág kéklett a hajában.

- Haggyatok má, mondom, hogy dógom van. Fívet szedök betegnek, bergyákosnak, szerelmösnek. Lá, szegén Tormának zsúj nyőtt a nyakán, Pallagék Márijuk meg negyednapos forróságba van...

Erre mégis elszéledtek mellőle, de csoportokba verődve nézegették egymás tenyerét és találgatták:

- Neköd betegségöt mutaszt az életvonalad... Neköd ett özvegységöt mutaszt... Te meg nem leszöl azé, akit szeretsz...

Pirulva, veszekedve, titkolózva bontogatták egymás életét, egyik ábrándosan sóhajtozott, a másik visított, mintha csiklandoznák, a harmadik messze elfutott és kezét a háta mögé dugta, a negyedik duzzogott és megsértődött... A vénasszony meg óvatosan kullogott tovább s dörmögött a fiatalság lármája miatt. Széles, lapos lábát nagy kínnal rakosgatta a szúrós, vastag saslás között.

A malákás, laponyagos réten nyögve hajladozott s kaparta, válogatta, tépte a gyógyírt adó növényeket. Volt itt "fücsök-koma" elég, de ez semmire sem jó. Már a "fekete gáboz" szőrös, szürke levelei is kibújtak. Jó a gyökere torok-, meg nyakfájás és mindenféle fájdalom ellen! A "kapitnyak" nem hiába hajt nagy, szívalakú levelet, jó is epehajtásra, hánytatónak. A "kukorörzse" hagymástul hasznos. Levele úgy összepödörödik, messziről gyöngyvirágnak nézné az ember, ha nem lenne hosszú virága, meg olyan bugája, mint a szilva. Szükséges a "pápakoronája" is annak a kezében, aki ismeri a természet tudományát. A "pecsinyeverág" szelíd és illatos, ha csak egy marékkal van a házban, elárasztja kedves, édes szagát, szerelmet ébreszt, még ételbe is jó. A "peregaz" meg annak a kínját könnyíti, akiben megrekedt a salak. Soknak mentette meg az életét, ha idejekorán megitta a levét. A gyulladt, parázsló daganatot pedig elszívja a "cipör", ez a sárgavirágú, szőröslevelű növény. Ha csak ránéz az ember a sárga képére, már látszik, hogy mérges, alamuszi, kaján. A "farkascsönge" beljebb hajladoz, himbálgatja sötétzöld bunkóit, meghúzódik az erdőszél tüskebokrai, csörjefái között. Csörjét is tördel Pancsó banya s bedugja felfogott kötőjébe, hogy otthon világító foklát, vagy gyertyát hasítsanak belőle.

Mennyi sás, bozót, bokor, gaz és virág mindenfelé! Pancsó banya nemcsak névről ismeri mind, hanem belelát a lelkükbe is. Tudja, melyiknek mi a mérge, melyik szelíd és jótékony, melyik hajszolja meg a szívet, szorongatja a tüdőt, engeszteli a mellkas fulladozását, alvasztja a vért, hűti a lázas fejet, fordítja ki a gyomrot. A pokoli "pocamag" szörnyű görcsökkel gyilkol, az "első tűz" szent füstjét kilencféle fű teszi hathatóssá. Körülnéz Pancsó banya a tájon s tudja, mit keressen a döngörökön, mit a malákákon, görűkön, laponyagokon, mit a mélyvizekben és mit az erdőkben. Ismeri a gonosz lelkek alakzatait, őrá nem kék, sárga, piros, vagy fehér virágok, nem hosszú, kerek, síma, vagy szúrós levelek, nem görbe, vagy egyenes cserfák, tölgyek, nyírfák, nem tüskés, vagy fátylas bokrok, nem bogáncsok, vagy bóbiták, nem cinegék, harkályok, sasok, vércsék, fecskék, vagy gémek s nem közönséges, gyámoltalan békák és ijedt kígyók tekintenek félénk, titkolózó, kegyetlen, vagy alázatos szemükkel, hanem a Guta, a Csoma, a Dobroc, a Mirigy, a mindenféle Kelevények, a Hopcihér, a Vahor, vagy Koldúsfarkas ártó, vicsorgó, aljas, mérgesnyálú, bujkáló lelkei. Amott van egy vén tölgy, legalsó ága görcsösen kinyúlik, mintha összefacsarta volna a szél... Pedig a bennelakozó, elvarázsolt Vahor dermedt karja az, csalogatja vele a meghasonlottakat, hogy akaszkodjanak rá, nyakukat az ördög pányvájába hajtván. És az az ezüstfényes nyírfa azért sír, csikorog-nyikorog olyan keservesen, mert belékötözték az Egyfonerdő királyának szerelmes lányát, az könnyezik, ha megfúrja valaki a fa kérgét. S ez a könny azért oly jóízű, hűsítő ital, mert az elvarázsolt királyleány szerelmes szívét hűsíti...

Lépegetett, hajladozott, keresett Pancsó banya s itt is letépett valamit, ott is felszedett valamit. A tocsogóból piócát szedett. Letépett egy-egy virágot, magtokot, kihúzott egy-egy kacskaringós gyökeret. Közben mindenfelől szóltak a madarak, a küllő szorgalmasan kúszott a faoldalon s véste, kutatta a kérget, vonszolta ki a kukacokat, a bugybóka felmeresztette búbját, mint a legyezőt s mérgesen nézte Pancsó banyát, sárgyókák villantak át a fák sötétjén, mintha parazsat hajított volna el az erdők királya: Hétszívnyi Koponyányi Monyók, ez a rettenetes erejű, gonosz kisisten. Pancsó banya messze elkerült egy óriási tuskót, mert ott fújja éjjelenként a csillagos követ hét kígyó, közöttük a koronás Kígyókirály... Őket nem tanácsos megzavarni, megbénul, akire bosszút esküsznek...

Lassanként lekerült a Feketetó öblénél nyíló kis kerek tisztásra is. Óvatosan hárította el a bozótot, görnyedt hátát még jobban meggörnyesztette, mintha mélységes alázatát hangsúlyozta volna. Ott állt a kis zömök fekete bálvány, Egyöd őseinek istene, egykedvűen, komolyan, ferdén. Pancsó banya borzongva nézte. Tudta ő jól, hogy idejár imádkozni Egyöd reggel, este. Újholdkor még éjjel is. De sohasem jutott eszébe, hogy beárulja Egyödöt a papoknál Isztróban. Sem Egyödöt, sem a többit, akik a rengeteg mélyén, egy-egy kis forrás, vagy tavacska mellett, valamelyik viruló tisztáson hasonló pufók, komoly, fenyegetően fekete istenhez szökdösnek. Nem voltak sokan, négyen-öten mindössze és az öreg Györke már nem is keresi meg a bálványt... Aki pedig véletlenül bukkan valamelyikre, ijedten dobogó szívvel menekül, vagy lábujjhegyen lép közelebb s úgy nézi a halványra vésett cikornyákat, kacskaringókat, csigavonalakat és négyszögeket, a sötétvörös és fehér-fekete jelek halvány nyomait, mintha attól félne, felugrik a bálvány és rémületes ordítással átkozza meg a kíváncsi keresztényeket.

Miért jött ide Pancsó banya? Mert ő végig szokta látogatni a környék összes bálványait. Azokat is, akiket már régen elfelejtettek. Akik teljesen belesüppedtek a gazba, folyondárba, vakondtúrásba. Azokat is, akiknek kettéhasadt az arca, akikről az eső végkép lemosta a titkos jeleket s akikkel nem törődik már senki. Azokat is, akikről nem lehet megmondani: bálványok, esőhozó, viharrontó istenek voltak-e, a ma élők dédapjának, ükjének eleven istenei, vagy repedezett, különös tuskók.

Az erdei manók, tündérek, lidércek és villik ezek előtt a bálványok előtt raktak tüzet valaha szent Iván éjszakáján, Luca napjának éjfelén, ezeknél találkoztak és sütöttek-főztek. Olyik bálvány előtt még látszottak is a régi tűz nyomai, fekete hamu, üszkös forgács. De Jézus úr és a kígyót eltaposó Boldogasszony szeme elől egyre beljebb húzódtak a Mecsek erdeibe, a mély szakadékokba és árkokba, a vízmosások sötétjébe s emberi szem már csak nagyritkán találkozott velük. Nem bújtak ki a fákból, gyökerekből, virágokból, vizekből és békákból, gyíkokból, legfeljebb a lidérc villogó lángját lehetett látni néha meleg, csendes nyári éjjel, mikor a Hold nem világított, vagy fekete viharfelhők zúdultak a tájra. Ilyenkor a sekély vizek, malákák fölött kéken és aranysárgán libbentek tova, el-eltűntek, majd megint kigyulladtak, reszkettek egyhelyben, lengedeztek a szélben, mintha enyelegnének, táncolnának, mintha megfoghatatlan fátylaikkal leülnének egy zsombékra, csirkelábukat belenyujtanák a vízbe s hangtalanul kacagnának...

Pancsó banya nagy kínnal letérdelt. Kezét a térdére nyugtatta, fejét mélyen lehajtotta. Igy kucorgott jóideig s annyira magábamerült, hogy ha rákiáltottak volna, nem hallotta volna. Szemét behunyta, mint reggel, amikor Ábrám imádkozott. Vézna, elnyűtt testén reszkető borzongás futott át. Lassanként szinte teljes révületbe merült. S amikor nyögve és tántorogva felállt megint, már tudta, hogy valami baj készül, valami ijesztő megpróbáltatás, veszedelem... Talán tűzvész, talán mennykövek hullása, talán háborúság, talán mindent felforgató, árvízzel, forgataggal érkező vihar.

Fekete, ráncos képén sötét rémület felhőzött. Szikkadt ujjaival tétován törölgette a száját, nyelve kiszáradt.

- Mejen csapást mérsz ránk, Öregisten? Mért vattok bosszúsak ti, kisistenök? - dünnyögte rekedten. S tappogott egyhelyben, nem tudta, mit csináljon. Hírül adja-e a falunak a bajt, ijessze meg talán oktalanul a népet? De nem, tudta ő, hogy ok nélkül nincsenek sejtelmei. Tudta ő, hogy az álmok és titkos jelek nem szoktak hazudni. Megfeszítette hát az eszét, összeszedte magát, a melegben gyöngyözött a homloka. Jézus úr, Boldogasszony, vagy az Isten haragja szakad a népre? Vagy Ukkon isten, a kisistenek, az erdei lelkek, kísértetek, a holtak nyugtalan, bosszúálló lelkei fognak össze? Gyujtson mécsest Isztróban Mária képe előtt, vagy zarándokoljon el Bálványosra, a vármegye északi részébe, a legerősebb bálványkép elé s vigyen búzát, kölest, tyúkot és tojást, meg virágkoszorút áldozatul?

Nem tudott határozni. Csak azt tudta, hogy minden csontjában futkos az izgalom, hogy szíve körül pezseg a vér, lélegzete hol gyors és akadozó, hol meg elszorítja a mellét valami, csuklói lüktetnek és sajognak s tompa nyomás nehezedik a halántékára. Hajtotta valami, hogy fusson, ahogy vén lábától telik s kiabálja fel a falut, tülköltessen gyülekezőt Öcsöddel, veresse meg a lármafát s kösse mindenkinek a lelkére: hajtsák fedél alá a barmokat, takarítsák be a szénát, szedjék meg a körte- és almafákat, tereljék ólba a csirkéket, ludakat, kössék meg jól a ladikokat, hajtogassák össze a hálót, nézzék meg az ajtók sarkait és reteszeit... Mert valami nagy baj lesz.

Összemarkolta kötőjét s benne a sok virággal, gyökérrel, gazzal, a tukóbazárt piócákkal, ahogy csak bírt, iparkodott a gyalogútra s be a faluba.

7.

A falut a keskeny hátakon és irtásokon köles- és kenderföldek, hajdinatáblák, kaszálók vették körül. Most a határ nyugati, Sille felé eső része volt parlag s a keleti, hídvégi része állt művelés alatt. Jövőre fordítva lesz. Míg az egyik föld terem, a másik pihen.

Aranysárgán hullámzott a lágy kölesmező s a kender sötétzölden, duzzadón burjánzott. A hajdina meg ezüstfehér hullámokat vetett, amint a szellő végigsuhant fölötte a duhasztó melegben.

Mindenfelé hajladozó, munkálkodó asszonyokat lehetett látni. A forró napsütésben sziszegett, pattogott a növényzet, kabócák hersegtek a fű között és hosszan harsogott a harismadár, egy magános fán "ceccereee-ceccereee" hangot bocsátott bele az álmodozó világba egy őrgébics, aztán megijedt valamitől s hullámzó repüléssel menekült. Az erdőből kakuk üzengetett az éveikre kíváncsi asszonyoknak.

Öcsöd-Márk lánya, Jaksa felesége, nagyon nehezen mozgott a kender között. Alig tudott hajolni, egészen elnehezedett. Ahogy kitépett egy csomó gazt, pihegve felegyenesedett, kezefejével elhárította izzadó homlokából a haját, megigazgatta fejkötőjét és sóhajtott. Arca foltos volt, hasa előreduzzadt. Látszott rajta, hogy már nem sok ideje van, a gyermek megfordult benne s napvilágra készül. Hestör figyelgette magában a magzat mozdulatait, kezét a hasára tette, és szelíden elmosolyodott.

De azért folytatni akarta a munkát. A kendertáblában közelebb-távolabb dolgozott még vagy nyolc asszony. Szorgalmasan hajladoztak, vidáman beszélgettek, át-átkiáltottak egymásnak.

- Hestör, he! - kurjantott egy asszony.

- He! - kiáltott vissza Hestör.

- Ergye haza. Lá, még valami bajod löhet. Alig vagy elé!

A menyecske csakugyan elsápadt és szédülést érzett. Keresztet vetett, de azért visszaszólt:

- Nem érzöm bajomat...

De már tudta, hogy közeleg az ideje. Nyugtalan volt, szemével szanaszét firtatott, mint a fészket kereső állat. Mindkét kezét a hasára tette. A hozzá legközelebb dolgozó asszony látta ezt s odament hozzá.

- Gyűjj hát, kedves mátkám, kegyösöm - bíztatta szelíden. - Elmék veled. Hé, asszonyok, haza kell késérni ezt a szegént, meggyütt az ideje!

- Hát csak ergyetök szépön - kiáltott vissza egy másik asszony. - Szój bé Pancsó szüléhön, hogy mellette legyön!

- Bészólok! No, gyűjj hát, kedvesöm. Vigyázz, rossz helyre ne lépj, meg ne rokkanj valami gümecsegön. Tödd szépön a karodat a vállamra... Fogózz szépön... Érzöl-e valami fájást?

Hestör mosolygott, de látszott rajta, hogy csak nehezen tartja magát. Ha szédült is, nem tette karját a "mátkája" vállára. Nem először szült már, cseppet sem ijedt meg. A szédülés a meleg miatt lehetett, de érezte a tompán jelentkező görcsöt is. Most még csak ritkán fogta el s nem is volt erős, de már "az" volt! Hestör vigyázva lépegetett, nehogy baj érje a drága terhet, az Isten áldását... Bátor és erős kis menyecske volt Hestör, nem riadt meg a következendőktől, még csak meg sem görnyedt. Sőt mennél erősebb volt a görcs, annál inkább mosolygott, s annál jobban szabadkozott, hogy ne segítsenek neki.

- Vaj mi lesz, Zsuzsa? - kérdezte csöndesen, mintegy magától. - Jaksa fiút akar.

- Fiú, vagy lán, mindönképpen a Jóisten ajándéka - mondta a másik asszony. - Mikor gyün haza az urad?

- Nem tom. Ha meghalli, hogy ett a kicsike, maj gyün ő esz nékün.

- Izenni kellene neki.

- Deszig meghalli ű azt izenet nékün is.

- No csak, lépögess szépön. Érzöd-e? Jaj, rá ne lépj arra a kőre!

- Érzöm hát, de nem nagyon. Annyikát se fáj, mint a tűszúrás.

Igy ballagtak befelé a földről. Akivel találkoztak, rögtön tudta, miről van szó.

- Áldjon meg az Isten - mondták tisztelettel s rámosolyogtak, férfiak, asszonyok csakúgy, mint a gyermekek. - No, Jaksa megen megörül, hogy tégödet vett feleségül - dícsérték.

Hestör boldog és büszke volt.

Már beértek a házak közé, amikor szemközt gesztetett velük nagy lihegve Pancsó banya.

- Csak béugrok, ni, letöszöm a fíveket - mondta sebesen. - Ergyetök csak addig, azomba ott leszök magam is.

És mintha megfeledkezett volna komor sejtelmeiről és a tagjaiban bujkáló sajgásról, mintha megfiatalodott, mintha az élet forrásából kortyintott volna, nekiiramodott s görnyeteg alakja egykettőre eltűnt a házban.

Hestörék is hazaértek. Csak a növendék kislány volt otthon, a többiek szanaszét jártak dolgukra, felnőttek, gyermekek egyaránt. Ez a kislány is, Gyóki, csak azért ténfergett a ház körül, hogy a kislibákat, csibéket el ne vigye a vadó. Mert ölyvek, vércsék keringtek a falu fölött, olcsó zsákmányra lesve.

- Édösanyám! - kiabált a kislány, anyja elé futva. - Tudtam ám, hogy mamá szülöd a kisöcsénket! Egy gólya itt keröngött éppen a mi házunk fölött ni!

- A tüzet nem hattad-e elgyappanni? - kérdezte Gyókit az anyja.

- Deszig hogy hattam vóna.

- No, csak dembölődj egy kicsit, az jó ejenkor - tanácsolta Hestörnek Zsuzsa. - Ne legyön gondod sömmire, én majd ellátom a dógot, teszök vizet a tűz mellé, osztán ett lesz hamarosan a szülike is.

Hestör hát "dembölődött". Ide-oda topogott, járkált, mert az könnyíti a szülést. A mátkája meg bement a házba, felszította a tüzet, egy nagy, hasas cserépfazékban vizet állított mellé, elővette a hosszúteknőt, a "koporsóból" törülköző keszkenőket keresett, meg pólyának való vásznat. Az asszonyház közepén vígan lobogott a tűz, körülnyalta, símogatta a fazekat, kacskaringós füstöt eresztett a tető fekete gerendái felé. Kék fátyol módjára ült meg odafönt, hogy csendesen kiszökjék azután az ajtónyíláson. A mátka elkészítette Hestör fekvőhelyét is a belső sarokban. Apróra tört tiszta szalmát vetett a földre, farkasbőrt terített rá, fölibe meg tiszta vásznat. Azután kiszaladt a kúthoz, fürgén leeresztette a csobolyót a kötélen s visszafutott megint. Rendezkedett, intézkedett. Hogy legyen tiszta, puha fekvőhely, pólya, fürdő- és ivóvíz is az ajtó melletti padkán, tiszta bögre a víz mellett. És törölőkendő is, amennyi csak kell. Persze, semmit sem kellett keresnie - mindennek megvolt a maga helye egyik házban csak úgy, mint a másikban.

Mire végzett, megjött Pancsó banya. Azonnal látta, hogy minden rendben van.

- No, Zsuzsám, akár mehetöl is.

De Zsuzsa nem ment. Ott maradt, hogy segíthessen, ámbár kéznél volt a kis Gyóki is, ha kellett. De hát ki csodálkoznék, hogy Zsuzsát is, a kis Gyókit is kíváncsivá tette az ismeretlen jövevény? Hogy milyen lesz a szeme, haja, fiú lesz-e, vagy lány? S hogy miképpen folyik majd le az az esemény, amit Zsuzsa époly jól ismert, mint Hestör, vagy Pancsó banya? És Gyókica vajjon nem a maga sorsára volt-e kíváncsi, amikor izgatottan jött-ment a nagyok közt s úgy tett, mintha az ő segítsége nélkül a kisöccs nem jöhetne világra? Vajjon ki ne látta volna szemében, arcán az izgalom pirosságát, az öröm lelkendezését és a büszkeséget? S hogy félig-meddig a magáénak érzi anyja gyermekét, mintha vele történnék a csodálatos esemény? Áhitattal figyelt minden lépést, minden szót s amikor Pancsó banya elfordult a sarokba s érthetetlen szavakat motyogva egy kis kerek teknőben a kezét mosta, még azt is megfigyelte, hogy előbb a balkezével simogatja a jobbat belülről kifelé, azután a jobbal a balt, szertartás szerint. Ennek a titkát igen szerette volna tudni. S a szavakét is, melyeket úgy mormolt a vénasszony, hogy közben a derekát ütemesen ringatta. Gyóki már tudta, hogy most aztán neki ki kell mennie, hiába minden fontoskodás! Irígy pillantást vetett hát Zsuzsa nénjére, még irígyebbet Pancsó banyára, de legirígyebbet az anyjára, mert ő nemcsak odabent maradhat, de még a gyermeknek is ő ad életet...

Kiment hát. Hallgatózott és várt. Pancsó banya pedig két nyírfaseprőt állított keresztbe az ajtó elé s az ajtót gondosan betette, még a reteszt is rá tolta. Csak a füst szivárgott ki békésen az ajtó fölött, a lyukon. Meg egy-egy hang, nyögés, tereferélő szavak nyugodt zenéje.

- Nincs sömmi baj - hallatszott belülről Pancsó banya határozott, rekedtes szava. - Men ez, ahogy kell. Ekkicsit elű fekszik a gyerök, de nem baj.

Gyóki anyja nyögött majd halkan sikongatott. Jajgatott is. Hol sikongott, hol meg jajgatott.

Zsuzsa pedig szépen zengő hangon, nagy áhítattal énekelt egy zsoltárt. De közben azért tett-vett, mert hol vízlocsogást, hol edényzörgést lehetett hallani belülről. Gyóki szívére szorított kezekkel állt a ház előtt, szinte nyomta a szívét, hogy ki ne ugorjék a torkán. S nem tudta megállni, hogy egy arramenő embernek oda ne kiáltsa:

- Pál bácsám, kisgyerökünk lesz!

- Áldja meg az Isten - felelt elmenőben Pál bátya. S keresztet vetett. - Segétse édösanyádat, hogy baja ne legyön.

Igy türelmetlenkedett, hallgatózott, jött-ment Gyóki a ház előtt. Mikor aztán olyan erős lett a nyögés, a kiáltás, hogy még a harmadik házban is meghallhatták, nem tudta tovább türtőztetni magát, az ajtóhoz ugrott, kis öklével dörömbölt, úgy kiabálta:

- Szülike! Zsuzsa néném! Gyerök lett, úgy-e?

- Nyughass, te, kis butú - szólt ki Zsuzsa. - Várjad a végét.

- Gugyúj csak szépön, kegyösöm - duruzsolt odabent Pancsó banya hangja. - Úgy szépön, gugyúj csak, osztán kapaszkodj a vállamba. Meg a Zsuzsáéba. Fogd csak erősen, ne kéméld!

- Jaaaj, Istenöm, Istenöm segélj meg! - kiáltotta Hestör. De hangja nyomban csöndes, megkönnyebbült gügyögésbe, értelmetlen dadogásba csapott át s ebben a pillanatban rekedten sírt fel a kisgyermek.

- Gyerök! - kiáltotta diadalmasan Zsuzsa.

Gyókica értelmetlen rikkantást hallatott. Most vette észre, hogy a szomszédos házakból asszonyok jönnek elő s letéve kosarat, szükőt, seprőt, vagy ami éppen a kezükben volt, siettek át Jaksa házához. Arcukon úgy fénylett az öröm, mintha zsírral kenték volna be magukat, kipirosodtak, kiabáltak egymásnak:

- Gyeröke lött! Gyerök, hallod-e! Ez osztán, ez a Hestör! Dörék egy asszon!

- Az ura meg nem is álmodi!

- Szóni kéne neki.

- Áldassék az Öregisten - fohászkodott egy öregasszony s úgy elérzékenyült, hogy még a könnye is kicsordult. Kezefejével törölgette vörös szemehéját és az orrát.

Pancsó banya megjelent az ajtóban, félredobta a seprűket s diadallal törölgette a kezét egy hosszú keszkenőbe.

- Úgy mönt-e, hallitok-e-ke, - hadarta izgatottan - hogy jobban nem is möhetött vóna. Jó kis görcs vót. Jó kis fájás! Osztán mejen gyerök! Úgy tarti má a fejét, mint a cuca!

- Jaj, csakhogy nem vót sömmi rontás - mondta valaki megkönnyebbülve. - Csak jó, hogy megtalálának tegöd szülike. Nagy segítség ám, hogy te kéznél vagy...

Az asszonyok összeverődtek az ajtó előtt, de nem léptek be, nehogy valamelyikük szeme megverje a kicsit. Most szépen megfürdette Pancsó banya, kis vörös ülepére aprókat vert, meglóbálta az újszülöttet Kelet felé, lehajolt vele a földig, azután a teknőbe fektetve, négy kis marék hamut tett a teknő sarkára. Imádkozott magában s titkos szavakat durúzsolva, a szemközt levő hamurakásokat gyors mozdulattal átsöpörte a gyermek fölött. Mikor ez is megvolt, bepólyázta szépen s odatette Hestör mellé a farkasbőrre.

- Mast osztán megszoptatod, de el ne aludj közbe. No, de tod má magad is, nem első!

Gyóki pedig futott, ahogy csak kicsiny lábai bírták. Fejét vadul hátra vetve, lobogó haját a szélbe csapva, szaladt apjához, a mokrádra. Amerre elfutott, odakiáltotta mindenkinek:

- Gyerökünk lött!

Jaksa, meg még kettő a disznókkal volt a mokrádon. Beterelték a forróság elől a kondát a kis kerek ligetbe s maguk is a hűsbe húzódva tereferéltek, szundikáltak, nézték a felhők járását. A disznók is lustán hevertek a pocsolyában, a göbék csöndesen görtyögtek malacaiknak, a fiatal kanok döfködték egymást. Egy-egy süldő ártány unottan turkált a sárban. A kutyák kilógó nyelvvel döglöttek az árnyékban és látszott rajtuk a bosszúság, amikor valamelyik tekergő disznó után kellett kaffogni ebben a duhasztó melegben. Sűrű bundájukon keményre száradt a sár, mintha csöngetyük fityegtek volna rajtuk.

A nagy csendességben és békességben Jaksa éppen Öcsöd fia Ábrámról beszélt.

- Még ejen különség két gyerök között - magyarázta egy öreg embernek, aki a baltája nyelén farigcsált valami tölgylevelet a késével. - Mint akik nem is attúl az anyátúl vannak. Ez az Ábrám gyerök olyan szentös, hogy egyszörcsak pispök lesz. Nagy fogalma van a könyvekhön, énökléshön, imádsághon. Hutyún lett ez olyan, mint Kálmány kerálunk, akit Könyvesnek híttak! Eccsak csoda, hallitok-e.

- Lángeszi van - bólintott az öreg.

- Deszig a Bene gyerök másfajta - szólt közbe egy fiatalabb, zömök férfi, aki könyökére támaszkodva rágicsált. - Ammeg akár a csíkhal, nem nyughatik. Annak csak a laó, meg az erdő, meg a víz!

- Meg a lán - folytatta Jaksa. - Jóvérű gyerök, de hát nem is hasonlétt az öccsihön.

- Ábrám csak lehajti a fejét, mint akiét lehúzi a gond, meg az Isten kögyelme.

- Bene meg mindég csak lovon, mindég csak hajrá! Má ha az öccse otthon van vendégségbe, otthon löhetne. De ű haza se szagol. Mintha nem is gyütt lönne meg az öccse.

- Nem kedvelik űk egymást. Öcsöd is inkább a kissebbet kedveli, merhogy olyan ájtatos. A Benével meg csak baja van, aszondi. Ett van lá, az a hídvégi lán is, a Kamuék Verága. Mindönki láti, nem igaz dolog az. Ha az apja nem akari, hát minek van úgy rá?

Jaksa felkapta a fejét s figyelmesen nézett a falu felé. Sovány, csontos ember volt, a szakálla ritkás, a bajusza hosszú és kevés. Igen rossz kancabocskor volt a lábán, alig tartotta már össze a fonál. A hangja csendes volt, még a nevetése is hangtalan, mintha befelé nevetne.

- Nem az én Gyókim fut ott? - kérdezte.

A másik kettő is odanézett, szeme elé tartott tenyérrel.

- De mintha csakugyan ű lönne...

- Vaj tán nem történt valami?

- Ugyan mi történhetött vala? Sömmi.

De Gyóki már messziről kiáltozott, vékony kis hangja alig tudott megbirkózni a távolsággal meg a szemközt fújó széllel. Mint a tücsökcirpelés, úgy cincogott a kiáltása.

- Mi leli ezt a kis madarat?

- Édösapám! Édösapám? Gyere-gyün hama!

A három ember csodálkozott és bámult.

- Megcsúnyétál, kedvesöm, osztán azér futsz? - dünnyögte Jaksa.

- Édösapám - rikkantotta Gyóki s szinte nekirohant, lehuppant az apja ölébe, majd betörte a fejét. - Édösapám! Gyerökünk van!

- No!

- Gyerekünk van, olyan kis feketehajú, csíkszömű! Mast lett mög, de nem jába keringött a gólya a ház fölött! Jaj, neköm, de elfulladtam...

- Ohó, gyerök, az má igön! - kiáltott fel Jaksa s nyomban felugrott a földről. - Gyerök, az már beszéd! Dörék asszon az a Hestör, mindég mondtam!

- Vezérölje az Isten, áldás, békesség legyön az útján - mondották a többiek bólogatva s elismerőn nézték Jaksát. - Hálát adhatol az Öregistennek, fiam, - tette hozzá az öregember - hogy ejen asszont adott.

- Gyerök! - tört ki Jaksából az öröm megint, mintha csak most jutott volna az elméjébe igazán az örömhír. - Hálá legyön az Istennek!

S hirtelen felkapta Gyókit, magasra emelte, fel, fel, a feje fölé, hangtalanul nevetett, majd lehuppantotta a földre, hozzáhajolt s megcsókolta a kislány piros képet. - Hát mer jó hírt hoztál, kis verágom, kedvesöm, - duruzsolta izzó örömében s látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen, mihez fogjon, mit mondjon - faragok neköd egy igön-igön szép babát. Óra is lesz, szöme is lesz, keze-lába is lesz!

Gyóki fáradhatatlanul ugrált s összeverte a tenyerét. A két másik férfi mosolyogva nézte Jaksát és a kislányt, s arcán szélesen ömlött el az öröm.

Kodolányi János

A vas fiai

ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
ÖTÖDIK RÉSZ
HATODIK RÉSZ
HETEDIK RÉSZ
NYOLCADIK RÉSZ
KILENCEDIK RÉSZ
TIZEDIK RÉSZ

Kodolányi egyik legjobb történelmi regénye az ormánsági parasztfiú - Bene - kalandos életén keresztül vezeti el a mai olvasót a tatárjárás korának Magyarországába, IV. Béla király országlásába, hogy fiatalos virtusosságán, szerelmén, házasságán, harcain és szolgaságán példázza a 13. századi magyarság életét. A szerző a harmincas évek közepén úgy írt a fenyegető tatárveszedelemről, hogy éreztette: a társtalan és társat kereső magyarságot a regény írásának idején is nemzetvesztő veszedelem fenyegeti. A hódító Batu kán mondja ki a nagy tanulságot: "Ez a nép útálja a maga urait, de az új urak nem kellenek neki." A dolgát tevő nép józanságára hivatkozik az író, a lovat futtató, jószágot őrző, kölest vető, pogány isteneit feledő, de a keresztény hitet apránként befogadó, ha kell: dolgozó, ha kell: harcoló népre, amely karddal vagy bujdokolva, szörnyű veszteségek után is túlélte a tatár hordák dúlását, amely - egymás közt kincsért, rangért tülekedő, az ország érdekét nem tekintő - urai ellenében tartotta fenn magyarságát. A Laczkó Géza, Móricz Zsigmond stílusbravúrjának nyomán haladva hitető erővel eleveníti meg elmúlt századok nemes magyar nyelvét, az "időkulisszát" története körül.

Olyan történelmi regény a Vas fiai, amelynek történetisége hiteles, regényessége pedig mindvégig lebilincselő.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu