Komjáthy Jenő

POGÁNY VAGYOK 

Pogány vagyok. Nincs bennem semmi 
Alázatos, tömjénszagú; 
Zsolozsma, zsoltár, istenesdi 
Nem ejti lelkemet rabul. 

Nem verem én bűnbánva mellem, 
Nem mondok szánom-bánomot, 
Olcsó dicséretét se zengem 
Annak, ki - majmot alkotott. 

Nem ejt meg engem semmi földi, 
Se földöntúli hatalom: 
Az eget ostrommal bevenni, 
Nem lekoldulni akarom. 

Nem járok templomaitokba, 
Miket a hízelgés emelt, 
Bálványotok előtt a porba 
Lelkem sohase térdepelt. 

A földön úr szolgái vagytok, 
S urat imádtok mennyben is; 
A szív, a szolgaságba hajtott, 
Csupán a zsarnokokba hisz. 

Szeretek én, s ti hízelegtek, 
Csúsztok ti, míg repülök én! 
Imátok lenn a porba reszket, 
Fönnszárnyaló enyém. 

Arcotokon a kegy malasztja; 
Fő vágyatok a nyugalom: 
Én nem születtem hódolatra; 
Szívem örök forradalom. 

Pogány vagyok. Dac ül szememben, 
Gúny és harag rezg ajkimon; 
Pusztító tűz feszíti mellem, 
A harcok élvét áhitom. 

A gyűlöletnek óceánja 
Csap olykor át a szívemen; 
A viharoknak orgonája 
Játszik most benne rémesen. 

Mert gyűlölöm sivár világtok, 
Amelynek neve: unalom; 
Ásító kéje nekem átok, 
Rothadt nyugalmát eldobom. 

És gyűlölöm a lomha szörnyet, 
Gyűlölöm arcod, rút Közöny! 
Rég fekszi tetemed a földet, 
Gőzébe hal milljó öröm. 

S gyűlöllek téged, korcs Alázat, 
Törpék álarca, pórerény! 
Hiszen te adtál kúszni lábat 
A Gyávaságnak, látom én. 

És gyűlölöm a Szolgaságot, 
A bűnök bűnét mindfölött: 
Haragtól reszketek, ha látok 
Egy elnyomót vagy görnyedőt. - 

Pogány vagyok. Merész szememben 
A szép Igazság szomja ég. 
Istennő az; ha fátyla lebben, 
Gyönyörbe tör a föld, az ég. 

A szeretetnek óceánja 
Csap akkor át a szívemen; 
A teremtésnek orgonája 
Szól mostan oly fönségesen. 

Megzendül a szférák zenéje; 
Az égi gömbök szózata, 
Zokogva, zengve hull beléje 
Az örök fájdalom maga. 

Megnyílik a világ köröttem, 
A légi kárpit széthasad, 
Lebegni szigorú körökben 
Látok csodás, nagy tárgyakat. 

Nem tárgyak ők, dicső személyek; 
A régi istenek talán: 
A lelkük test, a testük lélek, 
Tapintom s mégis látomány. 

Alattam a föld is kitárul, 
A por rajong, a kő beszél, 
Jelt ád a némaság magárul, 
És fölragyog a titkos éj. 

A mélység mély szivét kitárja, 
Leveti lepleit az Ég ... 
Úgy érzem, egy világ királya, 
Ugy érzem, egy isten levék. 

Természet! Élő templomodban 
A tárgyak lelkét szíhatom: 
Szent falaid közt égre lobban 
Minden leláncolt hatalom. 

Határtalan nagy templomodban 
Az isten testét érezem; 
Szivem szivével összedobban, 
Szemébe néz ihlett szemem. 

Világok teste lett a testem, 
Amit látok, az mind enyém; 
Átcsapnak a lángok felettem: 
Égek, de el nem égek én! 

A lelkek lelke lett e lélek, 
A szívek szíve lett e szív, 
Az ember bennem istenné lett, 
Olimp dicső követje hív!

*

Ady Endre

A krisztusok mártírja

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

*

Juhász Gyula

Tonuzóba sírja felett 

Abádi rév táján ha jártok 
Tarajos felhőrom alatt, 
Mondjatok valami fohászt ott, 
Hogy lenn nyugodjanak! 

Ez a fohász oly mélyből jöjjön, 
Mint ezer esztendő maga, 
Lélekből, mely borong örökkön, 
Mert leszállt csillaga! 

Lélekből, amely egy velük, 
Kik párosan ott alszanak, 
Tonuzóba, a gőgös ük 
S felesége alant. 

Mert ősi hitükért vesztek ők, 
Mely öreg, mint e kehes világ, 
Vén, mint őserdők, legelők 
És az örök csirák. 

Abádi rév táján ha jártok, 
Mondjátok el az ősi fohászt, 
A fohászt, amely nem búg homályban, 
Mint ódon orgonák. 

A fohászt, amely lélekből buggyan, 
Mely süvölt, harsog és dadog, 
Melyre Kelet taníta hajdan, 
Néhai magyarok

*

József Attila

Pogányos hitvallás magyarul

Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!

A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk  már az életér'?
Hadúr öszvérként mendegél?

Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.

Szegődjünk hát nyomába mi
A gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki kűzd megél, más elmerül.
Megáll Isten meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.

1922. júl.

*

József Attila

A szent jobb ünnepén

Keresztények, ti hajtsatok fejet -
A mai nap az örökéltü Szent Jobb
Malasztja száll s a hívő lelkeket
Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett
Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -
Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet
S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De ti, pogány ősöknek vérei
Nagy daccal mégse szálljatok Neki -
E kéz apáinkat halomra ölte

S Hadúr e népet akkortól veri,
Mikor hitének gyáva lett örökre,
Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

1922. aug. 18.

*

*

Reményik Sándor

Pogány vers

Ó - - 
Az ember is, ha jó, 
Ha csak egy cseppet jó, 
Siet segíteni. 
Szűk mellét, keskeny homlokát, 
Ösztövér erejét, 
Üveg gyanánt 
Elpattanó vékony akaratát 
Szembefeszíteni 
A sorssal és halállal. 
Az ember is, ha jó... 
S az Isten, ó 
Mindenható - - 
Mindenható. 
Mennyboltmellű és naphomlokzatú, 
Hallatlan erejű, 
Örök akaratú. 
És jó. 
Jó. 
És nézi ezt. 
A kínok tengerét. 
Mindenütt, és a szomszédban is, itt. 

És nem segít. 
És nem segít. 
Holott, mint mondják, eltörülheti 
Egyetlenegy szemrebbenéssel 
A kínok tengerét. 
De nem teszi. 
Mert minden, ami itt vigasztalan: 
Dicsőségére van. 
Dicsőségére van. 
Ó, furcsa igaz Isten, 
Aki kedvét 
Önnön dicsőségében így leli. 
S nekem, neked, 
Minden így vergődőnek 
Vigasz helyett 
A rőt puszta-homokból felszökő 
Zord, szikla-szürke talányt feleli, 
Melytől a vér megalvad 
S az árva szív még árvábban remeg: 
"Az én gondolataim 
Nem a tieitek." 

1933 május 3

*

*

Reményik Sándor

Napsugár pogány templomban

Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.

Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan - : 
Vak indalatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény: 
Sugár, egy más világnak sugara.

Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.

Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

*

Radnóti Miklós

POGÁNY KÖSZÖNTŐ

Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!

Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!

Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!

A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!

1930. január 11.