Mielőtt megenne a sárga irigység…

Miként ismerhetjük fel, ha valaki irigy ránk? Mihez kezdjünk azzal, ha kibeszélnek a hátunk mögött, gúnyolódnak rajtunk? Hogyan kezeljük a rosszindulatot? Dr. Almási Kitti neves klinikai szakpszichológussal beszélgettünk annak kapcsán, hogy a témában nagy népszerűségnek örvendő előadásával járja tavaly óta az országot.

Már a Tízparancsolat is rámutat: „Ne kívánd…” Minden rossz érzés a kívánsággal kezdődik? Miért hasonlítgatják össze állandóan az emberek magukat másokkal?

– Amennyiben a saját életünket valamilyen szempontból hiányosnak ítéljük meg, akkor sokkal könnyebben észreveszünk olyan dolgokat, amelyekkel mások rendelkeznek, mi viszont nem. Nyilván nem arra leszek irigy, amit nem kívánok magamnak, mint például egy Ferrari, ha épp az nem mozgat meg annyira. Ám minél inkább vágyom a pihenésre, annál irigyebb vagyok például egy olyan illetőre, aki a Bahama-szigeteken vagy Balin üdül épp, annál nagyobb a hiányérzet bennem, annál inkább frusztrálhat, hogy miért nem én vagyok ott. Tehát az, hogy mit kezdünk ezzel az információval, egyéntől függ, hiszen ezt a reakciót befolyásolják például azok a minták, amiket otthonról hozunk.

Akkor van olyan, hogy tanult irigység, vagy olyan, aki irigyebb személyiségjegyekkel rendelkezik?

– Az irigység alapvetően azzal kapcsolatos, hogy ki mit gondol önmagáról. Általában mindenkinek van egy reális és egy ideális énképe, ugyanakkor nem mindegy, hogy mekkora a távolság a kettő között – ennek függvényében több úton is elindulhat valaki. Ha a reális énképünk közel áll az ideálishoz, akkor ez majdnem olyan, mint amilyennek lenni akarunk, majdnem ott tartunk, ahol tartani akarunk. Amennyiben a kettő közötti távolság optimális, akkor ez motiválttá tehet minket a cselekvésre, az aktivitásra. És sajnos van olyan út, amikor túl távoliak, elérhetetlenek a céljaink, semmi nem sikerül, semmi nem jön össze: például az áhított kinevezés vagy egy elismerés. Mindez táptalaja lehet az irigységnek, és ilyenkor sokan a körülményeket vagy a környezetet hibáztatják, áthárítva a felelősséget saját magukról.

És ezt milyen konkrét viselkedésben érhetjük tetten?

– Olyan viselkedésben, mint a rosszindulatú megjegyzések, de sokszor csak fintorgásban nyilvánul meg. Általában a rosszindulatú pletyka arra szolgál, hogy levezesse azt a feszültséget, amit a másik ember sikere, öröme láttán érzünk. Amikor kibeszélünk másokat, irigykedünk, az jellemzően rólunk szól, és arról a feszültségről, ami a mások lehetőségeit látva fogan meg bennünk. Az irigyelt személy, vagy annak érdemei, eredményei előtérbe hoznak egy olyan hiányérzetet, amely ott munkál bennünk. Amellett, hogy nem korrekt így viselkedni, még nem is visz előbbre.

Jellemzően mi még a mozgatórugója a keserű irigységnek?

– Arra törekszünk általában, hogy fölérendelt vagy mellérendelt állapotba kerüljünk egymással. Ha viszont egy sikeresebb, úgymond felettünk álló embert kibeszélünk, gúnyolódunk rajta – amihez persze befolyásolható, sokszor naiv cinkostársakat találunk –, az érdemeit kisebbítve, a gyenge pontjait megtalálva lejjebb tudjuk ugyan pillanatnyilag nyomni az illetőt, de ezzel magunknak ártunk a legtöbbet. Elakadunk a saját céljainkat illetően, idővel újra frusztráltak leszünk. Noha pillanatnyi megnyugvást tapasztalunk, azzal viszont az a baj, hogy ha így enyhítjük a bennünk keletkezett feszültséget, akkor az csak pillanatnyilag csillapítja a hiányérzetünket, de attól még nem tudunk fejlődni. Például ilyen tipikus gunyoros megjegyzések: „tudjuk, miért az XY kapott jutalmat…”

…ahogy gyakran hallani ezt is: „elsárgult az irigységtől”. Egyébként nagyon érdekes, hogy a sárga szín a gyávaság jele az angolszász kultúrában...

– Igen, az önbizalom és a bátorság a kulcs, mert ha ezek nincsenek vagy nem megfelelő mértékűek, és ráadásul még lusta is az illető, akkor jön a panaszkodás, irigység. Sajnos a hazai oktatási rendszer sem kedvez az önbizalomnak, a legtöbben nem hisznek saját magukban. Nem arra tanítják a diákokat, hogy azt keressék és fejlesszék, amiben tehetségesek, amiben jók, és hogy bízzanak magukban, hanem a hiányosságokra és a hibákra fókuszálnak. De mindezek ellenére sosem késő, és érdemes elgondolkodni, majd feltenni magunknak a kérdést: mit tehetnék azért, hogy elérjem azt, amit a másikban annyira irigylek, vagy ami annyira irritál?

Van egy mondás is, miszerint: akiről rosszat mondanak, attól irigyelnek valamit. De vajon minden kritika mögött irigység állhat?

– Amint már mondtam is, a negatív beszéd csupán önigazolási célt szolgál: felmentjük magunkat, amiért mi még nem értük el azt, amit az irigyelt ember elért, és amire olyan fájdalmasan vágyunk. Pedig ha jobban igyekeztünk volna, akkor mi is elérhettük volna az irigység tárgyát, helyette azonban a sokkal könnyebb és kényelmesebb utat választottuk: a másikban hibát keresünk, és ezáltal feloldozzuk önmagunkat az erőfeszítések helyett. Persze ettől függetlenül lehet jogos is egy kritika, de én azt tapasztalom, hogy aki a saját útját járja, az nem arra pazarolja az energiáját, hogy másokat pocskondiázzon.

Brit tudósok nemrégiben készítettek egy felmérést a közösségi oldalak felhasználói között, és arra jutottak, hogy az emberek többsége csak azért posztol bizonyos fotókat, hogy irigységet keltsen másokban…

– Ha valami jó ér bennünket, nyilván titkolni sem jó, de dicsekedni sem tanácsos vele. Azt tartom helyesnek, hogy tapintatosak legyünk a kapcsolatainkban, még a baráti, testvéri viszonyokban is. Például a magányos barátnőnknek ne küldözgessük mindig a szerelmünkkel készült turbékoló fotókat, vagy ne dicsekedjünk egyfolytában a gyerek sikereivel. Viszont a másik oldala: az önismeret azért is fontos, mert ha nem tudok örülni a másik sikerének, annak a hátterében legtöbbször egy önmagammal kapcsolatos frusztráció áll. Fontos tudni, hol vannak a határaink, mi szól rólunk és mi a másikról. Tapasztalatom szerint mindkét fél csak rosszul jár egy ilyen helyzetben, az is, aki irigy, és az is, akire irigykednek.

Ha tehát kellő önbizalommal rendelkezünk, és tisztában vagyunk saját értékeinkkel, akkor az irigységnek semmi esélye nem lehet, ugye? Miként lehet még hatékonyan kezelni ezeket a romboló érzéseket?

– Célravezető végiggondolni, hogy miről szól az a hiány, ami bennünk keletkezett. És azt is: én mit teszek azért, hogy elérjem azt, amire vágyom? Ahelyett, hogy a mardosó irigységet kibeszéléssel kompenzálnánk, kifizetődőbb lenne megnézni az utat, amit a másik végigjárt. Ugyanis a mások sikerét kívánjuk ugyan, de a sikerhez vezető útról fogalmunk sincs, arról sem, hogy mi van a siker mögött: a sok erőfeszítés, a sok idő, a nehézségek, a lemondások, a nélkülözések – ezekre már nem irigykednek az emberek, ezek nem kellenének. Végül azt tudom mondani: ismerjük meg jobban azt a személyt, akire oly irigyek vagyunk. Az energiánkat arra fordítsuk, hogy tanuljunk tőle a lehúzás és a rosszindulatú kibeszélés helyett, hátha személyesen jobban fejlődünk, és közben még előbb-utóbb meg is találjuk a saját utunkat, és elérjük a hőn áhított céljainkat.