XIV.

A kiskastély körül nagy volt a köd. Az éjjel még esett a hó, de hajnal felé délire fordult a szél, s az erdő felől nehéz ködöt hajszolt a falura.

A kerítés mellett pirókok ültek a havas ágakon, és fent a levegőben varjak károgtak láthatatlan magasságban.

A falu felől néha a kovácsműhely csengése hallatszott, amint a kovács megtáncoltatta kalapácsát az üllőn, néha pedig egy kurjantás, amint a takarmányos béres hazafelé biztatta ökreit. Az ökrök a kiáltástól nem mentek sem gyorsabban, sem lassabban, de az ispán így meghallotta, hogy Cinege Jóska béreslegény megteszi a magáét.

A tyúkok ázottan és fázva bújtak össze az ólak előtt, a kutyák pedig mérges unalommal feküdtek a pitvarban, mert még ugatni sem volt érdemes.

Csak Tisza ugatott az erdőőrház előtt, de ő se hosszan, mert megismerte a mérnök lovait, és csak inkább a háziakat figyelmeztette, hogy kocsi érkezett.

– Hárman is vannak a hintón – mondta Retekné Erzsinek.

– Nem megy ki, édesanyám?

– Majd bejönnek, ha akarnak valamit. Tudják, hogy apád nincs itthon.

A kocsiról még nem szálltak le.

– Ez lenne a lakás – mondta Imrei –, kívülről is látják…

– Hát ez lesz a háza, Puskás – ismételte a jószágfelügyelő. – Csak azután viselje jól magát. Ilyen szép erdészházat ritkaság látni.

A vadőr megfordult a bakon.

– Szeretném belülről megnézni. Mégis – tetszik tudni – a bútorok miatt, meg ha valami javítanivaló lenne. Most még időben van.

A jószágfelügyelő bólintott.

– Természetesen. Légy szíves, menj be vele – fordult Imreihez. – Persze tapintatosan. Csak tapintatosan. Az öreg medve úgy sincs itthon.

Imrei nagyon kelletlenül mászott le a kocsiról.

– Jöjjön! – és előrement a lakás felé.

– Jó napot, Retekné, megnéznénk a lakást.

– Tessék!

Az új erdőőr is köszönt, de Retekné már előrement, így nem is nagyon hallhatta ezt a köszönést, mert nem válaszolt.

– Tessék – mondta újra, és megállt az ajtón belül.

Imrei úgy nézett szét a belső szobában, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, az új vadőr pedig nem törődve az ellenséges légkörrel, azt mondta:

– Hát ez az. Szép szoba. Kár, hogy gerendás. Majd megkérem a mérnök urat, hogy újra meszelhessük.

– A padló egészséges?

Retekné nem válaszolt.

– Úgy látom, egészséges – mondta magának a vadőr.

A mérnök megfordult, köszönt és kimentek a házból.

– Rendben van? Ugye rendes lakás? Itt elélhet, Puskás, élete végéig – mondta a jószágfelügyelő. És arra gondolt, hogy jó lesz sietni az elhelyezéssel, hogy mire a kis gróf hazajön, már az új ember legyen a házban. Endre gróf ugyanis – most már majdnem biztos – megúszta az operációt, bár az orvosok még mindig nagyon be vannak gombolkozva.

Dr. Csőrös szerint nem baj, ha a gyógyulás kissé elhúzódik, mert közben nemcsak Puskás erdőőr ügye, de a saját hatásköre is elrendeződik. Egyelőre még Béla gróf dirigál, s az egyik nem fogja felbontani azt, amit a másik megerősített.

Retekné gyűlölettel nézett az elrobogó kocsi után.

– A tűz vessen fel benneteket – mondta keserűen, bár hozzátette: – Uram bocsá’! – és szájára veregetett, amiben azonban semmi meggyőződés nem volt.

A kocsi csúszkálva vágtatott a puha, havas úton. Az erdő is tele volt köddel, de a szél elállt, és erősen hidegedett az idő.

– Holnaputánra rendelte el a gróf úr a vadászatot – mondta Csőrös – jó lenne, ha akkorra esne egy kis hó és megkeményedne az idő. Mégiscsak az az igazi, ha szánon megy az ember vadászatra.

– Kit hívunk meg a környékről? Amikor Endre gróf itthon van, a doktort szoktuk, a jegyzőt s az uradalomtól Dombost, az intézőt. A doktor most nincs itthon.

Csőrös arca az intéző nevére elkomorodott. Valamit már kell tenni ezzel az emberrel. Vagy megszelídíteni, vagy megtörni, ami most már mind nehezebb lesz, ha Endre gróf visszajön.

– Jó. Hívd meg őket, legalább ezzel a Dombossal is dűlőre jutunk. Az az érzésem, hogy ez az ember – a maga konokságában – tulajdonképpen értékes ember… Nem gondolod?

– Kétségtelenül, de rá amúgy is szükség van, mert a hajtókat, fogatokat a gazdaság adja.

– Nagyon helyes! Aztán fehér asztalnál majd elintézzük az elintézendőket. Minek verekedjünk, amikor egyet akarunk?

Imrei komoly arccal ült a kocsin, de ha Csőrös most gondolatai közé vethet egy pillantást, ott gúnyos hahotázást látott volna.

Ezt a szegény Puskást pedig – az Isten tegye akárhová – már ki nem állhatta. Sárga bőrkesztyű van a kezén, és nem jó neki az öreg Retek gerendás háza, de amikor a fácántenyészetről kérdezte: azt mondta: „Fácánokkal még nem foglalkoztam kérem, de el fogom sajátítani.”

Körüljárták Retek kerületét, aztán hazafelé fordult a kocsi, mert közben felszállt a köd, erősen megfagyott az út, és a kocsi veszedelmesen csúszkált a félig havas erdei csapásokon.

Mire hazaértek, szúrósan és hidegen villogtak már a csillagok.

Körülbelül ebben az időben panaszkodta el Retek nagy búját-baját, amit a beteg szótlanul hallgatott végig, miközben az öreg doktor akkorákat fújt a méregtől, mint egy kovácsfújtató, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy Imrei pipogya pojáca, Csőrös pedig himpellér, aki visszaélt Béla gróf jóságával.

– Na és amikor maga bebizonyította igazát?

– Hiába beszéltem, kérem, pedig a mérnök úr is mellém állt. Azt mondta a jószágfelügyelő úr…

– Miféle jószágfelügyelő?

– A jogtanácsos úr – mert közben jószágfelügyelő lett – azt mondta kérem: eleget szolgáltam, adjam át helyem a fiataloknak.

Az öreg doktor kibontotta gallérját.

– Hát engem megüt a guta.

A beteg maga elé nézett, és kezével a takaró gombjait pödörgette. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, elmosolyogta magát.

– Ne idegeskedjen, doktor úr! Elhozta a pipáját, Retek?

– Hogyne hoztam volna, itt van a tarisznyámban.

– Hát akkor gyújtson rá.

– Igenis.

Retek János komótosan megtömte a pipáját. Nem sietett vele, mert – ezt mindenki tudhatja – a pipatömést elkapkodni nem lehet. Aztán elővette a piros fejű gyújtót és rágyújtott.

A lágy füst szállongva lebegett a szobában, és az öreg Retek megjegyezte, hogy ez a legjobb pipa a világon, mert volt neki már stájer pipája is, valódi porcelánból, amelyre képek voltak festve, de az inasa se lehetett ennek. Ezzel megnyomkodta bütykös ujjával a kunkorgó parazsat, és rácsattintotta a fedelet.

– Mert ez az öreg gróf úr pipája volt, és akkor kaptam, amikor a nagy bikát meglőtte a feketevízi vágásban. Most az ősszel volt húsz éve…

Szállt a füst. A beteg s a doktor ritkán szóltak, mert a szoba falai mintha ködbe vesztek volna s a pipafüst öreges illata mögött mintha suhogni kezdtek volna régen kivágott őszi erdők.

A füst lassan behálózta az egész szobát, és hiába ágaskodott ellene a kötszerek, vödrök, ollók és orvosságok beteges szaga. Retek dohányának férfias illata elnyomott mindent.

– Hát amikor farkast lőttünk!…

Lassan ballagott az este.

– Reteknek szállásról kellene gondoskodni, doktor úr…

– Hát akkor nyugodalmas jóéjszakát kívánok – állt fel Retek is. Az ajtóban összeütötte a bokáját, és utánament a doktornak az előbbi fényes folyosón.

A portás nehezen került elő.

– Tamás őméltóságát segítettük fel. Tamás tanácsos úr, méltóztatik tudni.

– Kinek ad tanácsot? – kérdezte dühösen az öreg doktor.

– Azt nem tudom, kérem.

– Na! Valószínű ő se tudja. Az erdős úrnak kell egy kis szoba, ahol jól megalszik.

– Van kérem. Jó meleg kis szoba. Itt mindjárt mellettem. Tessék jönni.

Barátságos, kis szoba volt. A doktor hamarosan otthagyta őket.

– Ha valami kellene, ezt a csengőt nyomja meg főerdész úr – magyarázta barátságosan a portás –, hanem az a madár igazán csoda. Ki tanította?

– A kis unokám, a Péter.

– Csoda no! Azt mondta, hogy: Tolvaj! Kétszer is.

– Ilyeneket is mond, de azért nem kell rá haragudni. Nagy kópé.

– Dehogy haragszom! Ugatott is…

– Néha goromba, mindenféle disznóságokat mond, de azt nem az unokámtól tanulta. A fuvarosoktól. Komisz szájú emberek vannak köztük.

– Tudom én azt. Ide is járnak, szenet hoznak meg fát, ütik-verik a lovakat. A kalickát letakartam, mert nálam egész éjjel világosság van. Ha pedig ki akar menni, főerdész úr, az itt van balra, harmadik ajtó.

– Megértettem – mondta vidáman az öreg Retek, és kezet nyújtott a portásnak.

Amikor egyedül maradt, nagy bizakodással nézett körül. Igaz, hogy gazdája nem mondott semmit a visszafogadásról, de amit mondott, az is elég volt. Akit ki akarnak dobni, azzal nem bánnak így. De nem ám.

Ekkor kopogtak az ajtón és egy szobalány tálcán vacsorát hozott és bort is.

– Tessék vacsorázni.

És már ment is a dolgára.

Vacsora után a tálcát ugyanolyan gyorsan rakta össze, és Retek nagyon, de nagyon jól érezte magát.

– Na, lesz mit mesélni az asszonynak.

És halk fütyörészéssel nekikészülődött a lefekvésnek. Óráját, bukszáját kirakta az asztalra, mint ahogy szokta, de amikor csizmáira nézett, felszisszent.

– Az árgyélusát, hát titeket meg ki húz le?

Próbálta így, próbálta úgy, de a csizmák meg se moccantak, és hiába nézett be az ágy alá, csizmahúzónak nyoma sem volt.

A csengőre nézett. Volt annak három gombja is. Na most melyiket? Tanácstalanul leült az ágy szélére.

– Szamár vagy, János – szidta magát, aztán óvatosan megnyomta az egyik gombot.

– Lesz, ami lesz – gondolta és várt.

Éppen a kabátját vetette le, amikor kopogtak az ajtón.

– Szabad – mondta Retek vidáman, és várta a portást, aki helyett azonban egy idősebb ápolónő lépett be olyan fehér ruhában, hogy szinte világított.

– Tessék, bácsikám!

Retek elszégyenkezve kelt fel az ágy széléről, és magára dobta a kabátját.

– Bocsánat, tekintetes asszony, de…

– Nincs semmi baj. Mire lenne szüksége?

– Egy csizmahúzóra. De ne tessék haragudni, hogy éjszakai pihenésében zavartam.

– Dehogy haragszom. Én úgysem alszom éjjel, de azért, ha ilyesmire van szüksége, az első csengőt kell megnyomni. Akkor Józsi jön, a háziszolga.

– Igenis.

Jött is Józsi nyomban egy vas csizmahúzóval, mely olyan volt, mint egy krokodil, még szeme is volt. Szép csizmahúzó volt nagyon és ehhez mérten jó is. Józsi szó nélkül elvitte a csizmákat és Retek végre egyedül maradt.

Szépen elrakta ruháját és nagy sóhajtással lefeküdt.

A villanyt lecsavarta és mély sötétségben maradt a szoba, hol Retek János – hanyatt fekve a jó ágyban – belekezdett esti imájába.

És az Isten a sötétben is egészen tisztán látta Retek Jánost, aki soha nem hagyta el az Istent, és mélységes hittel hitte, hogy az Isten se hagyja el őt.

A város zsongása ekkor már elhalkult. A szanatórium parkjának bokrain jéggé fagyott az olvadás, később pedig mind homályosabbak lettek a csillagok, mert mélyen járó nehéz felhőket hozott a szél, és amikor éjfélre fordult az idő, a fagyos parkot szitálva kezdte verni a hó.

Aludt a város.

A hosszú utcákon céltalanul dermedeztek a villamossínek, a kémények megunták a füstölgést, mert a kályhákban elaludtak a tüzek, a házak némák és sötétek lettek, mint akiknek a nappalhoz semmi közük, a boltok csengői az egereket figyelték, akik a cukrosláda körül motoszkáltak, a fiákerlovak lepokrócozva lógatták a fejüket a standon és csikókorukra gondoltak, a rendőrök behúzódtak a kapuk mélyedésébe és elosztották magukban a fizetést, amit majd karácsonyra kapnak.

Aludt a város.

Csak a kórházak és szanatóriumok virrasztottak – mert becsukták már a kocsmákat is – és némely ablakuk úgy nézett a havas éjszakába, mint maga a láz, a fájdalom és könyörgés.

De az éjszaka néma volt.

A hófelhők, mint előkelő utasok, szálltak át a város felett és messze mezők üzenetét hozták, hol sírva suhog a fűzfa ága a szélben, és loccsanni sem mernek, annyira fáznak a patakok, a rónák üzenetét hozták, hol még mindig kergén rohan a katáng és a kútágasok úgy jajgatnak, mint elkárhozott lelkek, domboldalak üzenetét hozták, hol a bárányok nyomát régen elmarták már az őszi esők, és a borókabokrok úgy összefogják szoknyájukat, mint falusi lányok, ha sárban járnak… mindenféle üzenetet hoztak, amikre a városban nem figyelt senki, csak a betegek sóhajtottak az élet után, mely ott rejtőzött a fűzfa ágában, a réteken, a rónákon és domboldalakon.

Aludt a város és aludt Retek János, nem álmodva semmit, pedig titokban megolvasta az összes sarkokat és szögleteket, hogy igaz legyen az álom, amit álmodik.

Esett a hó, fehéredett a város, világosodott, ámbár ez a világosság már a virradathoz tartozott, mert a város ezernyi órája gyorsabban morzsolta az időt.

És újra csengni kezdtek a villamosok, de még hosszú órák múltak el, amíg a szanatórium megmozdult.

Retek már nagyon unta magát. Elszívott egy pipa dohányt és kileskelődött a folyosóra, hol csizmái ragyogóan várták. Ennek nagyon megörült. Nyomban felhúzta őket, aztán kiment a portáshoz, hogy egy kicsit elbeszélgessen, no meg a Mátyást megetesse.

Amikor a takarót levették a kalickáról, Mátyás azonnal megismerte öreg gazdáját, és amikor Retek beadta az élelmet, kedveskedve csipegette a kezét.

– Hát megismersz, te akasztófáravaló?

– Tekergő! Tekergő…!

– Mindjárt kimutatod a fogad fehérít. Ezért hoztalak fel?

A portás nevetett, és mivel az ajtó nyitva volt, két fiatal ápolónő is bejött, mert nem hitték el, hogy a madár beszél.

– Na, hol az a híres madár?

Mátyás már befejezte a reggelijét és határozottan élvezte az érdeklődést.

– Mutasd meg, Matyi, mit tudsz – szólt hozzá Retek, és Mátyás megmutatta. Csikorgott, mint a kútgém, ugatott, mint Tisza, majd azt mondta:

– Te lány, te lány – de aztán mondott még valamit, amitől a kis ápolónők sürgősen eltávoztak, Retek pedig majd elsüllyedt szégyenében. A portás azonban úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak.

– Ez hát megmondta! – és vastag combjait csapkodta örömében.

– A fuvarosoktól tanulta – mondta Retek, és elhatározta, hogy ha hazamegy, Péterkét alaposan elnadrágolja.

Később kijött az öreg doktor, és pénzt adott Reteknek, hogy vásárolja meg maga, amit a kis grófnak előírt.

– Majd Józsi elkíséri magát, ahová kell, a gróf úrhoz úgyis csak ebéd után lehet bejönni, mert kezelésre viszik.

Retek tehát bevásárolt. Nemcsak sörétet meg patront, meg szalonkahívót, de gondolt feleségére s az egész családjára. Utána – Józsi indítványára – megittak egy pohár sört és csomagokkal megrakva déltájon érkeztek vissza a szanatóriumba. Az öreg Retek sóhajtva ült le szobájában. Ilyen fáradt már régen nem volt, és fejében zsibongott a nagy város minden lármája.

– Bábel ez, na! – mondta magában. – Most már csak eresszen haza a gróf úr.

– Hogy tetszik Pest? – kérdezte mindjárt Endre gróf, amint leültette az öreget.

– Hát szépnek szép, gróf úr, de nekem egy kicsit nagy. Megvettem mindent. Mindenből a legjobbat, most már csak tessék mielőbb hazaj önni.

– Nem gyújt rá, Retek?

– Szívesen, ha a gróf úr szereti a szagát.

Retek rágyújtott, és amikor a pipa már szinte magától öntötte a füstöt, megszólalt:

– Ma van a nagyvadászat az erdőn.

– És maga nincs ott, Retek…

– Nem vagyok ott, gróf úr. Először nem vagyok ott harminckilenc éve…

– Hát majd a negyvenedikben ott lesz, Retek. És amíg én élek, mindig ott lesz.

Az öregnek kicsit megrándult az arca. Az ünnepi pipát térdére tette, és megtörölte a szemét.

– Hiába, csak komisz ez a dohány, még az én szememet is csípi…

Aztán egymásra néztek.

Csend volt, de ennél a csendnél többet nem lehetett mondani.

Künn az ablak előtt puhán hullott a hó és a Tavaszt takargatta lágy suttogással.

Ezen a reggelen csengő szánkók szaladtak végig a falun, mert az éjjel fagyott és hó is esett. Az erdőszélen vidám tüzek pattogtak, és Dombos intéző most adta oda Lesinek a nagy pálinkásbutykost.

– Mindenkinek egy pohárkával. A gyerekek nem kapnak.

– Sorakozó! – kiáltott Lesi. – De gyerekféle bele ne álljon a sorba, mert nyakon vágom.

A hajtók tehát felálltak sorba és Lesi mindenkinek kimérte a kis pohár pálinkát. A gyerekféle pedig a tűz körül melegedett és irigyen néztek az öregekre.

Az ég borús volt, és minden pillanatban újra eleredhetett a hó.

– Most már talán felállíthatnám a hajtókat – mondta Lesi.

– Jó lesz – bólintott Dombos –, csak figyelmeztesse őket, hogy csendben legyenek.

– Tudjuk mi a rendet, uram – mondta egy idősebb hajtó –, a fiatalságot meg kordában tartjuk.

És a hajtók libasorát lassan elnyelte az erdő.

Dombos egyedül maradt. Most már nem kerülhette el a találkozást Csőrössel, és nagyon elhatározta, hogy okosan viselkedik. Anti már neki is megsúgta a kis gróf javulását, így nem sok értelmét látta a veszekedésnek. Arról persze, hogy ő jószágfelügyelőnek szólítsa, szó sem lehet.

Amikor tehát a mérnök szánja megérkezett, kedélyesen odament a szánkóhoz, amit Csőrös jó jelnek számított. Vidáman lépett Domboshoz.

– Itt van a mi elveszett barátunk. Jó reggelt, jó reggelt!

– Adjon Isten! – mondta hasonló hangnemben Dombos. – A hajtókat már elvitte Lesi. Gyerünk a tűz mellé, és igyunk egy kis célzóvizet, mert ma hideg napunk lesz.

Csőrös nagyon gondolkozott, hogy már most letegezze-e az intézőt, vagy várjon vele a vacsoráig, ahol bizonyára emelkedettebb lesz a hangulat. És úgy határozott, hogy vár.

Az erdőszélen újra csengett egy szán.

– Gróf úrék! – ugrott fel Csőrös.

– A jegyző – mondta Dombos –, neki van legjobb diópálinkája a megyében.

– Szervusz, Sanyi! Hoztál valami értelmes italt?

A jegyző széles jókedvvel parolázott, Csőrösnek egy kicsit szertartásosan mutatkozott be.

– Persze hogy hoztam – válaszolt Dombosnak –, ide mindig hozok, csak rendes uradalmakba nem viszek, ott ellátják a vendéget… Neked meg csak az a büdös törkölyöd van.

– Én is vendég vagyok – nevetett Dombos –, itt Zoltán a házigazda.

Imrei az utat figyelte, hol most már csakugyan feltűnt Béla gróf szánkója.

A szán megállt a tűzrakások mellett és Csőrös elsőnek üdvözölte a lelépő grófot.

– A hajtók rendben felállítva, méltóztassék kiadni a rendelkezést a starthoz.

Béla gróf a start szóra kedvetlenül összehúzta a szemét, mert a lóversenyeket juttatta eszébe, hol konokul bentragadt egy-egy lova a startnál, egyébként vadászaton start nincs, amit azonban Csőrös nem tudhatott.

– Bízzuk csak a mérnök úrra, kedves Csőrös. Ez az ő dolga.

Dombos nem mulaszthatott el egy vidám torokköszörülést, aztán elindultak, és Imrei rendben kijelölte mindenkinek a helyét.

– Hol van az öreg Retek? – kérdezte súgva Imreitől a jegyző.

– Szabadságon – súgta vissza a mérnök –, itt állj meg.

A jegyző megállt és nagyon hiányzott neki Retek biztatása, cinkos kacsintása.

– …Itt! Itt tessék megállni. Itt jön ki a róka… de ezt másnak ne tessék mondani.

A jegyző elkeseredetten húzott egyet a kis butykosból, és a szomszéd faluban lakva nem értette, hogy az öreg Reteknek miért kellett éppen ma szabadságra menni.

Ekkor hosszú tutulás borzongott végig az erdőn. Lesi a puskacsövén kürtölt és elindultak a hajtók.

Az erdőnek amúgy is nyugtalan éjszakája volt – a vadak nagyon megérzik az időváltozást – és most erre a szokatlan hangra a fülek mind arra fordultak, hol az elnyújtott búgás nyomán ropogni kezdett a hó.

Először a rókák indultak el. A szarvasok és őzek még csak a fejüket fordították arra, a nyulak pedig ijedten húzták meg magukat a havas vacokban, mert a félelem egyelőre más tanácsot nem adott.

Ropogott az erdő.

Egy vaddisznó felült fektéből, és vaksin bámult a zaj felé. És dühös lett.

Aztán felkelt és egyenesen nekiment a hajtóvonalnak. Nem, a vaddisznót nem lehet hajtani. Ő arra megy, amerre akar.

Egy róka kaján vigyorgással csúszott el mellette.

– Ez a fekete barom egyenesen vesztébe rohan – gondolta a róka, és vörös bundáját mentette a csend felé. A róka halk neszére egy nyúl pattant ki vackából és zörögve rohant vaktában előre.

– Szamár! – dühöngött a róka –, most nem rólad van szó.

– Disznó! Disznó! – ordított egy hajtó.

– Ne engedd! Vigyázzatok…

A disznó azonban konokul túrta a havat. Átugrott a keskeny kocsiúton, és amikor messze a háta mögött érezte a hajtókat, híres orrát a szélnek fordította. Aztán lassú ügetéssel eltűnt a fenyvesben.

– Hol a disznó? – loholt oda Lesi.

– Erre ment ki – mutatta az egyik gyerek a disznó csapását.

– Hű, mekkora volt! – mérgelődött Lesi. – Mért nem vigyáztál?

– Meg kellett volna sózni a farkát – mondta egy öregebb hajtó.

– Tartsa meg a buta vicceit – torkolta le Lesi. – Kakas! Kakas! – ordította azután, mert egy ragyogó piros fácánkakas burrant fel előtte.

A puskások kezében már megfeszült a puska. A surranó neszek meglódultak, megtorpantak és egy-egy pillanatra elvesztek. Az előbbi fácánkakas Béla gróf feje felett szállt át, de pattant a puska, és a kakas zörögve hullott a nyiladékon túl a bokorba.

A puska durranására ijedten állt meg a róka.

– Ha az a bolond fácán nincs, ezt én kaptam volna – és oldalt loholt, ahol még csend volt.

– Ha az öreg Retek itt lenne, jobb helyre állított volna – gondolta a jegyző. – Ez az Imrei egy irigy kutya…

Ekkor valami vöröset látott villanni a bokrok között és mérgesen odalőtt. A bokorról leporzott a hó, de nem mozdult semmi.

– Káprázott a szemem – morogta magában –, majd azt mondom, hogy nyúlra lőttem, de messze volt. Ezek a töltények se kifogástalanok már. Öregek…

Ekkor már hol itt, hol ott szólt a puska.

Az őzek tanácstalanul rohantak össze-vissza – hiszen ha tudták volna, hogy őrájuk ma nem vadásznak! –, a szarvasok pedig reménytelenül mentek a puskásokig, és csak akkor ugráltak át a nyiladékon, amikor már megcsapta orrukat az emberbűz.

A gyalogló fácánok már egészen a puskásokig szorultak, de vártak, és csak akkor repültek fel, amikor a hajtók már majdnem rájuk léptek.

Ekkor már sűrűn szóltak a puskák. Béla gróf kis húszasa alig pattant, a többieké mélyebb hangon durrogott, míg Lesi öreg tizenkettese olyanokat bődült, hogy megremegtek a fák. A visszatörő vadra Lesi is puskázhatott.

Nemsokára véget ért a hajtás. A jegyző bosszúsan nézte, hogyan szedik össze a többiek előtt a vadakat, amikor megszólalt előtte egy hajtó.

– Hej, de szép róka!

A jegyző majd elszédült örömében.

– Csak egy pillanatra láttam. Egyetlen rövidke pillanatra. Odavágtam a lövést, s a róka feküdt…

Arról nem beszélt, hogy ez az első rókája, mert ez a Dombos – jó gyerek, jó gyerek, de – úgy felavatta volna, hogy arra nem is jó gondolni. De arca ragyogott, és még Lesinek is jutott a diópálinkából.

Elkezdődött a második hajtás, és az erdő téli békéjét széttaposták az emberek. A hó lepergett a bokrokról, a vadak búvóhelyei láthatók lettek, a magasan szálló varjak minden lövés után siránkozva felkárogtak, a tarisznyák kiürültek, a tüzek elhamvadtak, és üszkös fekete foltot hagytak az erdő fehér arcán.

És amikor az alkony ködből szőtt palástja ráborult a délutánra – vége volt a vadászatnak.

Retekéknél együtt volt a család. Péter már ebédre megérkezett, mert abban reménykedett, hogy ő is kimegy hajtani az erdőre.

– Nem mégy sehová. Amíg öregapád nem megy, te sem mégy! – és Retekné úgy nézett szeretett unokájára, hogy annak eszébe se jutott még egyszer szólni.

Pista is jött, amint szolgálatát letette, és alkony felé megérkezett a Fenyéri házaspár is.

Csak a konyhában ültek le és bár mindenről beszéltek, gondolataik az öreg Reteknél jártak, aki ma este érkezik meg. Az a kocsi hozza meg, amivel Béla gróf lemegy a vasútra.

– Jaj, csak a jó Isten… – sóhajtotta Retekné, és ebben a sóhajtásban benne volt valamennyiőjük kívánsága.

– Hallgatózzál, Péterkém!

– Még úgyse gyün…

Rozál – azaz Fenyéri Istvánné – olyan mozdulatot tett, melyet nem lehetett félreismerni.

– Mozogj!

Péter ijedten kotródott a pitvarba, de odakint mélységes csend volt. Az eperfán az alvó tyúkok puha gömbjei látszottak. Csám ólja üresen ásított, a kémény füstje a kert felett kúszott, és az ereszen jégcsapok csillogtak, a konyha kiszűrődő világosságában.

Péter fázott, de visszamenni nem mert.

Az öreg Tisza ott feküdt mellette a pitvarban, és Péter arra gondolt, hogy meghúzza az öreg kutya bajuszát, amikor Tisza hirtelen felült. Füleit a falu felé billentette és belenézett a sötétségbe.

Péter megértette a kutya mozdulatát.

– Gyünnek! – kiáltotta be a konyhába, mire kitódult az egész család.

Retekné a füle mögé tette kezét.

– Tik halljátok?

Mindenki hallgatózott.

Retekné már elindult Péterke felé és szeme szikrázott.

– Te!…

Ekkor Pista azt mondta:

– Ha… én hallok valamit.

Újra csend lett és a nagy csendben, halk távoli pengessél közeledett egy szán.

– Olyan füle van ennek a gyereknek – mondta Retekné –, mint a vadmacskának. – És szelíden megsimogatta Péter arcát pofonra emelt kezével.

– Még messze vannak – és behúzódtak a konyhába, de az ajtót nyitva hagyták, mert most nem számított, ha egy kis hideg bejön.

Retekné úgy állította a lámpát, hogy kivilágítson az útra és amikor a szán csengve, dobogva megállt a kertajtó előtt, szélesre tárta az ajtót.

– Szaladj, Péter, hátha valami csomagja van öregapádnak.

Volt is. Jött az öreg Retek befelé, csak úgy, mintha az erdőből jönne.

– Hagyjad, Péterkém, elbírom.

És megállt a konyhaajtó világosságában.

– Jó estét. De összegyülekeztetek – mondta vidáman –, hát jó is, hogy együtt vagyunk. Bontsátok ki ezt a csomagot. Ami felül van. Az alsó, az hivatalos.

Csak aztán kezelt a férfiakkal.

– Nagy út volt, na.

Az asszonyok a csomagot bontogatták. Retekné pedig szelíden leültette az urát maga mellé, és kezét a karján hagyta.

– Nem fáradt?

– Nem érzem különösebben. Ültem idáig.

– Ide nézzen, édesanyám.

A csomagból egyenként jöttek elő az ajándékok. Retekné meleg kendője, a két lány szép nagy, színes kendője, István kucsmája, Pista nagy bőrbugyellárisa és Péterke kése meg nadrágszíja, fényes csattal.

– Magának meg nem vett semmit… – korholta szeretettel felesége.

– Én is megkaptam a magamét!

– Megkapta?

Mindenki elhallgatott. Eddig csak levegő volt a beszéd.

– Megkaptam! – az öreg diadalmasan felkapta a fejét. – Süss-főzz, anyjuk, meg bor is legyen az asztalon, mert a gróf úr, a jó Isten éltesse, azt mondta, hogy ameddig ő él, ebből a házból engem senki fia ki nem rakhat ezen a világon.

Imreiék ebédlőjében javában tartott a vacsora. – Csak olyan kis vadászvacsora – mondta Imreiné, de az asztal világosan megmutatta, hogy a mérnökék Béla grófra is számítottak.

Az intéző felesége is ott volt, valamint a jegyző felesége is.

Csőrös doktor átöltözködött.

– Dámák lesznek jelen, ezt én így szoktam – mondta még az irodában. Amikor kiment, Dombos gúnyosan nézett Imreire.

– Mért nem mondtad, hogy ilyen főúri hely lettetek? Nekem is van egy ferencjóskám…

– Ne bolondozz. Megszokta, hát megszokta.

Dombos legyintett.

– Fog ez még vetkőzni is. Meg is mondhatod neki, hogy ezt mondtam…

Ekkor a kocsis jött be és egy táviratot adott. Imrei a lámpához ment vele és hosszasan olvasta, de látszott rajta, hogy gondolatai már messze járnak.

– Hivatalos?

Imrei gyorsan felmérte az esélyeket.

– Igen. Téged mindenesetre érdekel.

Dombos belenézett.

Retek erdőőr állásában meghagyandó, minden további intézkedést fenntartok magamnak.

Dombos összehajtogatta a papírt, és csak ennyit mondott:

– Na! Ezt majd fekete után szervírozhatod.

Dr. Csőrös jószágfelügyelő tehát átöltözködött és most, monokliját feltéve, felállt, mire csend lett a szobában.

– Mi itt mulatozgatunk – kezdte –, és azt lehet hinni, nem is gondoltunk arra, akinek mindezt köszönhetjük. Pedig gondoltunk. Mindig is gondoltunk. Valamennyien gondolunk és aggódásunk sokszor szállt egy betegágy felé… Azt hiszem, valamennyiünk szívéből beszélek, amikor gyógyulást kívánok a mi betegünknek, Isten éltesse Endre grófot!

Mindenki koccintott.

– Hogy van a kis gróf? – kérdezte Imreiné anyásan.

– Köszönöm kérdését: jobban… Reménykedünk.

– Béla gróf nagyon kedves ember…

– Oh igen. Ő inkább világfi.

Egy kis csend lett. Imreiné kérdően nézett urára, aki a bortöltögetés ürügye alatt meglökte. Imrei csak a szemével intett később, hogy ne beszéljen.

Asztalbontás után odasúgta feleségének:

– Vigyázz, mit beszélsz. Endre gróf táviratozott és azt hiszem Csőrösnek pász… Parancsoljatok a dohányzóba – mondta hangosan.

A vendégek átvonultak a dohányzóba.

Csőrös Imreiné és Dombosné között foglalt helyet, és monokliját villogtatva kicsit raccsolt, látszott, hogy „elemében van”. Szóba került a színház, a művészet, könyvek, gyilkosságok, pletykák, és Csőrös Ede mindenhez úgy szólt hozzá, hogy a többiek a szájukat se nyithatták ki. A jegyző ugyan tett némi erőtlen kísérletet, hogy közbeszóljon, azonban hiába volt minden. Dombos intéző pedig – miután szundított egy kicsit – felkelt és töltött magának.

– Ha már nem kínálják a vendéget…

Csőrös most elérkezettnek látta az időt, hogy ezt a medvét megszelídítse

– Remek alak – mondta elismerően, amíg Dombos felé tartott –, én is kérek.

Azután feltette monokliját, arca ünnepélyes lett és azt mondta:

– Azt hiszem – kérlek –, én vagyok az idősebb… Szervusz!

– Szervusz, Eduskám – mondta Dombos szinte becézve, és fenékig kihajtotta borát.

Imrei kiment a folyosóra, mert félt, hogy kirobban belőle a nevetés, de mikor visszajött, nyoma sem volt már kitörni készülő jókedvének. Csőrössel vigyázni kell.

Aztán elálmosodtak…

Amikor a jegyző szánkója előállt, Dombos is karonfogta feleségét, de előbb odasúgta Imreinek:

– A sürgönyről én nem tudok…

Aztán nagyon nyájasan elbúcsúzott Csőröstől.

– Mikor látunk megint, kedves Edém? – mondta és nagyot ásított, mintha a válaszra már nem is lenne kíváncsi.

Csend lett utánuk.

A kiskastély kéményei csak a meleget lehelték már a dermedt éjszakába, a réten még keményebbre fagyott a hó, a mérnökné kiszámította: mennyibe került a vacsora, a szakácsné a borravalót rakta össze, az úton pedig alig csengve ment a jegyző szánkója és a jegyző ölében tartva simogatta élete első rókáját.

Imrei lefekvés előtt belekarolt a jószágigazgatóba.

– Parancsolj talán az irodába; míg rendbe teszik a lakást…

– Illene már lefeküdni.

– Persze, de mutatni akarok valamit. Nem kellemes…

Csőrös arra gondolt, hogy ezek a vidékiek mindenből olyan nagy hűhót csinálnak, de amikor a táviratot meglátta: rosszat érzett.

Feltette a monokliját, és lassan elolvasta. Elolvasta még egyszer, és arra gondolt, hogy Imrei most nézi őt.

Arca először megkeményedett, majd ellágyult. Aztán kedves, jóindulatú mosolygásba csapott át.

– Na, hát ennek igazán örülök. Nem is gondolod, milyen nehéz volt az öreg Retek visszamaradását kiverekednem…

XV.

Másnapra kiderült az idő, de kemény maradt. A patakok hátát eres jég varrta össze, a varjak még akkor is a fákon ültek, amikor felsütött a nap, az ablakokon jégvirágok afrikai pálmákról álmodtak, a verebek szótlanul gubbasztottak a fákon és gömbölyűek voltak, mint a kofák a piacon, az emberek bajusza zúzmarás lett, amit nem lett volna érdemes letörölni és a kéményekben olyan nehezen szakadt fel a füst, mint az öregemberek köhögése… amikor Retek János kiállt háza pitvarába és végignézett a tájon, amely most újra az övé lett egyszerre.

Nem a föld lett az övé és az erdők se, de övé lett a ragyogás, a hó, az árnyék, a szél, a felhők, a füst, a tűzhely, az otthon, az öreg tarisznya és a puska; szóval az övé lett: minden.

– Megfázik, János…

– Inkább melegem van – mondta Retek, akinek – ha kiskabátban is, de – ki kellett állni egy pillanatra, mert úgy ébredt, mint a madár, aki azt álmodta, hogy szárnyait levágták és most mégis tud repülni.

A konyhában most csak ketten voltak és Péterke aludt a vacokban.

– Hát meséljen is valamit! Mit látott Pesten? Hogy fogadták? Mit csinál a kis gróf? Milyen az a kórház?

– Na, várj egy kicsit. Az a kórház nem kórház, hanem szanatórium.

– Szanatórium?

– Az. Olyan jobbféle kórház. Szép kis szobát kaptam, vacsorát, bort, és a csizmámat is elvitték kipucolni. Mire felébredtem, már ott álltak haptákban az ajtó előtt. A gróf úr meg leültetett, rágyújtottam a pipámra, és jól eldiskuráltunk.

– Azt azért nem kellett volna. Rágyújtani… arra a büdös pipára? Nem, János?

– De ha kívánta! Mondom, rágyújtottam és elmondtam mindent. Endre gróf meg csak hallgatott, aztán mondta azt, amit már az este is elmondtam.

Az öregasszony kötényével törölgette szemét.

– Aztán most miért sírsz? Milyen is vagy, te asszony, mikor örülni kellene…

– Milyen vagyok? Olyan vagyok! Ilyen vén embernek meg tudni kellene, hogy nemcsak szomorúságból lehet sírni. Iszik kend egy kis pálinkát?

– Ilyen ember ne inna?

Szép reggel volt. Úgy ment Retek az erdőre, mint a király a népe közé, akiről azt mondták hitvány udvaroncok, hogy el akarja hagyni.

Nem kellett volna kimennie, hiszen korlátlan szabadságot kapott, de öreg vakációs diáknak érezte magát, aki már levizsgázott és nagy vágyat érez könyvei után.

Az erdő a tegnapi napról beszélt.

Jól látszott, hol álltak a puskások és merre jöttek a hajtók. Látszott a nyulak véres bukfence, a fácánok zuhanó esése és a sörétek pásztája a hóban, ami olyan, mintha egy ritka kötésű nyirágseprűvel végigvágnának a havon.

Az eldobott üres patronokról azt is látta: ki hol állt. Itt állt Béla gróf, itt az intéző, itt a mérnök, itt a jegyző.

Persze megint nem lőtt semmit.

A havon valami vonszolás nyoma látszott. Róka? Nem. A jegyző nem… – de ahogy tovább vizsgálta a nyomokat, meggyőződött róla, hogy a jegyző rókát lőtt.

Csuda!

Aztán ment tovább. A napsütésben vidáman szálltak a cinkék, mintha a tavaszt hívták volna, némán repültek a varjak, mintha hírt hozott volna valaki, hogy szedetlen kukorica van a szomszéd határban, és távoli falvakban üde vidámsággal megszólaltak a harangok, mintha égi szánkókban a szentek igyekeztek volna vasárnapi misére.

Az öreg Retek megállt. Számolt: csütörtök… péntek… szombat. Na! Hát már a vasárnapot is elfelejtem? Felnézett az égre, levette a kalapját és a visszakapott erdő ragyogása ünnepként terült széjjel az egész világon.

A kis Mátyás nem szerette, ha kalickáját fertőtlenítik, pedig Kapai, a vastag portás úgy bánt vele, mint a hímes tojással.

– Ne haragudj, no. Látni akar a gróf, és ilyen koszos kalitkával nem mehetsz be. Nincs ugyan nyílt seb már a fején, de azért nagyon vigyáznak rá… Igaz – azt mondják –, rendes gyerek és annyit szenvedett… hát akkor ne rontsuk el. Gyógyuljon meg, és neked ezüstkalickád lesz.

A Mátyás hosszasan ugrált ide-oda kalickájában, míg Kapai valami büdös ronggyal végigtörülgette az egészet.

Így! Na gyere!

Endre gróf jól megnézte a madarat, amikor behozták.

– Nem hiszem, hogy beszél…

Kapai lelkendezett:

– Ez, méltóságos uram, ez nem beszél? Majd csak tessék várni... én se hittem…

És felakasztotta a kalickát a falra.

Ennivalóról azonban elfeledkezett.

A Mátyás egyelőre ismerkedett a környezettel, de már nem félt egy embertől se. Úgy érezte, hogy az emberek kötelessége őt etetni, itt pedig nem adnak neki enni.

Eszébe jutottak a régi ébredések Retekéknél, ami úgy kezdődött, hogy csikorogni kezdett a kútgém…

Endre gróf felült az ágyban, mert a nagy kötés alatt nem hallott jól.

– Furcsa, itt is van gémeskút?

A Mátyás elhallgatott.

Ez az ember ezt nem szereti?

Ekkor jött be az öreg doktor.

– Hallom, a Mátyás már produkálja magát. Csodálatos, szinte elhiszi az ember, hogy kútgém volt.

– Hát nem?

– Á, dehogy! Ez az imposztor.

Az imposztor ezek után sokáig hallgatott – aludt is egy kicsit –, de aztán felzavarta az éhség.

Végiggyalogolt kalickáján, kinézett a rács között, és miután senki se törődött vele, elkezdett ugatni, mint a kutya.

A doktor nevetett.

– Hallja? Az a csodálatos, hogy ez a Mátyás az idén született. Mert öreg madárról hallottam már, de ez még nincs egyéves se…

Enni azonban nem adtak neki.

A Mátyás ezek után felborzolta bóbitáját és vijjogott, mint az ölyv, nyivákolt, mint a macska, majd újra kinézett a rácson, hogy mi lesz azzal az ennivalóval?

Nem lett semmi.

A két ember csak nevetett.

Talán beszélni kellene velük?

– Tekergő! Tekergőő… – kiabált ki a rácson, és Endre gróf úgy nevetett, hogy a fejét fogta.

– Itt fekszem már hónapok óta, és nekem mondja, hogy: tekergő…

– De hátha nekem mondta? – vélekedett az öreg doktor.

Endre gróf most már felült az ágyban, ránézett az öreg doktor pipaszár lábaira, rettentő hasára és úgy nevetett, hogy a könnyei folytak.

– Hogy maga?… Jaj!…

Ebben a pillanatban kopogtak és senki se válaszolt. A beteg – talán életében először – testével-lelkével nevetett – a doktor pedig kissé sértődötten nézett végig magán, hogy mért ne „tekereghetne” ő? Lassan, az igaz…

– Tessék!

– Dr. Csőrös Ede jószágfelügyelő úr – mondta Józsi.

– Várjon a társalgóban. Hogy ront maga ide be?…

Endre gróf a könnyeit törölgette.

– Menjen, doktor úr.

Az öreg doktor összeszedte magát. Retek erdőőrre gondolt és dühös lett.

– Csak tapintatosan, doktor úr…

A doktor úgy ment végig a folyosón, mint aki otthon van. Fehér köpenye papi tógává keményedett, és a sztetoszkóp úgy állt ki a felső zsebéből, mint egy lándzsa.

– Tessék, jogtanácsos úr…

– A gróf úr őméltóságával óhajtanék.

– A gróf úr semmi izgalmat nem bír el. Engem hatalmazott meg. Tessék…

Csőrös még csak az okvetlenkedő zsémbes öreg doktort látta.

– Talán mégis jobb lenne vele…

– Mondom, hogy engem bízott meg.

A társalgó meglehetősen sivár volt. A sarokban egy pálma raboskodott elhibázott délkörének fagyos bilincseiben, és a falon a futurista festészet reménytelen gyöngyei riasztották Csőrös doktort.

– Gazdasági ügyekben is…

– Mindenben! – és szokás szerint kihúzta a sztetoszkópot, mintha azt mondta volna: tessék levetkőzni…

– Három hete keresem a gróf urat. Egyik szegény erdőőr önhibáján kívül… egy kis faeladás… de tisztázódott…

– Ez már el van intézve!

– Nagyon örülök. Béla grófúr közbenjárt?

– Nem kellett. Béla gróf úr nem mondott fel senkinek. Az unokatestvérek egymás közt mindent rendeztek. Mindent!

– Én…

– Természetesen. Jogtanácsos úr továbbra is élvezi a jogtanácsosi illetményeket, olyan mértékben, mint ahogy igénybe veszik. Slusz-pász! Jogtanácsos úr ügyes ember…

– Ügyes a nyavalya… – morogta kifelé menet Csőrös. – Szerencse, hogy megúsztam. – És füttyentett egy taxinak, mert ez a történet olyan nagyon-nagyon régen volt, amikor – már csak a hangviszonyok miatt – egy taxinak becsületsértés nélkül lehetett füttyenteni.

Az öreg doktor pedig visszament beteg gazdájához és az egészséges Mátyáshoz.

– Elintéztem – mondta. – Ahogy megbeszéltük.

– Köszönöm, doktor úr, hanem ezt a madarat nem tarthatjuk idebent…

– Piszkol, ugye?

– Dehogy, hanem amikor maga kiment, először azt mondta: „Hóó-rukk”, aztán olyasmit mondott, amit nem ismétlek. Bejön esetleg valamelyik ápolónő, hát elájul. Legyen a portán, aztán ha Isten nevében hazakerülök, ott mondhat, amit akar.

A portás boldogan vitte ki a madarat.

– Na látod – dörmögött neki –, nevettek rajtad, de enni nem adtak.

És újra visszaakasztotta a kalickát régi helyére.

Retek pedig másnap estefelé beballagott a kiskastélyba, hogy szabadsága után jelentkezzen. Nem sietett jobban, mint máskor és puskáját is úgy támasztotta a sarokba, ahogy szokta.

Az irodában csak Imreiné volt.

– Régen nem láttam már, Retek bácsi…

Retek csak ezután jutott szóhoz.

– Kezeit csókolom a nagyságos asszonyunknak. Nekem kint van dolgom az erdőn, a nagyságos asszony meg idehaza szorgoskodik…

– Nemigen érek rá. Tudja, a disznóölés, meg a vendégek, Béla gróf is többször volt itt, a jogtanácsos úr meg szinte itt hetelt…

– A jószágigazgató úr?

Imreiné megakadt volna, de szerencsére a mérnök nyitott be.

– Angyalom – mondta ünnepélyesen –, kérem most hagyjon bennünket magunkra. Fontos, hivatalos ügy.

– Jaj, de titokzatosak maguk, férfiak. Mikor lesz Erzsikének az esküvője? – fordult menet közben Retekhez.

– Karácsony hetében, instálom.

– Szép pár lesznek! Ügyes lány az az Erzsi… na – megyek már.

Amikor maguk maradtak, Retek régi szokása szerint összeütötte bokáját.

– Parancs.

Imrei Retek vállára tette kezét.

– Távirat érkezett a gróf úrtól, amely szerint maga régi állásában megmarad, és én ennek nagyon örülök.

– Köszönöm, mérnök úr!

– Maga hallotta, hogy én maga mellé álltam és megtettem, amennyit lehetett.

– Tudom, mérnök úr.

– És most a jogtanácsos úr azt mondta, hogy a maga visszamaradását ő verekedte ki… Mit tud erről?

– Erről én semmit nem tudok. Ezt csak Endre gróf úr tudná megmondani, de ha a jogtanácsos úr azt mondta, akkor az bizonyára úgy is van. Egy ilyen nagy úr csak nem hazudik, aki úgy játszik más ember kenyerével, mint a gyerek a babaruhával…

Imrei máskor nem engedte volna meg ezt a hangot, de most az erdőőr mögött valami magabiztos erő lappangott.

Imrei egyelőre sötétben tapogatózott. Fel s alá járkált az irodában, és az öreg Retek nem segített neki. Kérdezzen – gondolta – akkor majd felelek.

– Írt maga a gróf úrnak?

– Nem írtam én kérem, egy betűt sem.

– Hát akkor honnét tudta meg ezt az egész históriát?

– Magam mondtam el neki, kérem.

– Úgy?

– Igen. Parancsra mentem fel. Úgy telefonoztak értem…

– De hát miért hívta magát a gróf úr, ha nem ebben az ügyben?

– Megmondom, kérem. A gróf úr nagyon szereti az én komisz dohányom pipafüstjét. Kívánkozott utána… s ha már ott voltam, elmondtam az én nagy bajom. Rosszul tettem?

– Igaza van. Én se tettem volna másként – és az öreg Retek már régen elment, a mérnök még mindig fel és alá járt a szobában.

– Bolondok ezek – mondta végül.

A mérnök otthon volt a számok erdejében, a vonalak és síkok világában, de azt sehogy se tudta megérteni, mennyi minden más is van egy öreg pipa szállongó, selymes füstjében.

A tél pedig ballagott a maga útján. Megállt – néha elfáradt –, s ilyenkor kisütött a nap, aztán újra megmérgesedett, s ordítozva hajszolta a hófelhőket, melyek országokon keresztül hullatták érintetlen fehér pelyhüket.

Karácsony táján is felsütött párszor a nap, de a délutánok már ködöt hoztak, s az utasok szánkói tétován csilingeltek az utakon.

Retekéknél már készen volt minden Erzsi lakodalmára. A ruhák, ágynemű, fehérnemű, és ha Retekné ránézett a tornyosuló sok holmira, szinte arra gondolt, ha mindezt elviszik, mi marad tulajdonképpen a házban?

De azért boldog volt nagyon, és ő, aki a legtöbbet dolgozott, áldozott Erzsiért, amikor eljött a nagy nap, alig találta régi ruháját, cipőjét, mert bizony az öregasszonyról elfeledkezett mindenki. Elsősorban ő maga.

Az esküvő pedig olyan volt, hogy sokáig beszéltek róla a faluban.

Ott voltak mérnökék, intézőék, tanítóék, az összes csendőrök, nagyszámú rokonság, Péter, vadonatúj csizmájában – ami nem szorított… –, Árkosék, a fal mellett meghúzódva Pecsenyés Ábrisné és a csendőrök mögött – igen, ezen ne is csodálkozzék senki – Lesi Gábor feleségestül. Egyszóval: az egész falu.

Szólt az orgona, szinte parancsszóra kisütött a nap, és egyszerre ünnep lett a templomban. A csendőrök katonásan sorakoztak, a nép előrehajolva figyelt, Barát Pista arcán megfeszült a bőr, és kis bajusza hetykébben állt, mint valaha, az őrmesteri csillagok felett.

Erzsi koszorúján fehér volt a mirtusz, mint a hó, az öreg Retek összetett kézzel nézett maga elé, és mellette felesége, egyszerű fekete kendőben, csendesen sírdogált.

Ezenközben Barát István és Retek Erzsébet férj és feleség lettek.

Utána a jókívánságok zűrzavarában összekeveredett az egész násznép – mint ahogy ez már szokott lenni –, mindenki gratulált mindenkinek, csak az új házasok álltak megzavarodva a menekülés szelíd óhajtásával.

Retekék nagy megelégedéssel látták, hogy Lesi is nagyon komolyan és ünnepélyesen szorított kezet a fiatalokkal, sőt Lesiné kedvesen megsimogatta Erzsi arcát.

– Olyan boldog légy, mint amilyen szép vagy…

Hát ezt nagyon szépen mondta Lesiné, az bizonyos, és ilyen napon ki tudna haragot tartani?

Amint kifelé mentek, Retekné megfogta a mellette ballagó Lesi kabátujját.

– Aztán szívesen látjuk magukat is egy kis szerény vacsorára.

Lesi olyan komoran köszönte, mint aki tudja, mivel tartozik a szent helynek.

– Jól tettem, hogy meghívtam őket? – kérdezte az öregasszony hazafelé menet urától.

– Amit te teszel, az mind jól van téve.

És a két öreg egymás mellé húzódott a szánkóban. A két öreg kéz megtalálta egymást.

– A fiatalok hát kierepültek – gondolták, és életük most már megint magános lesz, mint amikor elindultak.

Ámbár hiszen unokák is vannak a világon.

A házat megtöltötték a hívott és hívatlan vendégek. Hívatlan vendég volt például Lapát Gergő és teljes zenekara – összesen hárman –, akiknek ugyan egyelőre nem jutott hely, de megmondták nekik, hogy később nézzenek vissza.

Az uradalmat Imrei képviselte, aki, miután személyes ajándékát átadta, vacsora közben felállt, és egy levelet húzott ki a zsebéből.

Nagy csend lett a szobában.

– A fiatalokat már mindenki felköszöntötte, s én most áldást kérek az öregekre, akik a fiatalok boldogságát anyagiakkal és szeretettel elősegítették. És ebben a jókívánságban nem vagyok egyedül, mert Endre gróf úrtól levelet kaptam, melyben Retek Jánost főerdőőrnek kinevezte, és jövedelmét az eddigieknek kétszeresére felemelte. Boldog vagyok, hogy hűséges munkatársamnak ezt az örömet én mondhattam meg.

Imreiné tapsolt, a többiek éljeneztek. Imrei pedig szívesen és hosszan megrázta az öreg Retek kezét, aki válaszolni egyáltalában nem tudott.

– Lám, az Isten – gondolta –, pár nappal ezelőtt még a kenyértelenség, szomorú öregség árnyéka, ma pedig kisütött a nap. Hová tegyen egy öregember ennyi boldogságot?

Lesi is odaballagott poharával.

– Hát – ha már így van – legyen jó elöljáróm, János bátyám…

– Ami volt, az volt – érzékenyedett el végleg Retek, és amikor a mérnökék elköszöntek, maga mellé ültette Lesit.

– Ide ülj, Gábor – mondta kissé akadozva –, nekünk erdészeknek egymás mellett a helyünk.

És ahogy múlt az idő, úgy fogytak a vendégek.

A fiatalokat elröpítette egy szánkó a vasútra, Pista szüleivel egyetemben, és erre megindultak a helybéliek is.

Kemény idő volt, a hó lassan szállingózott, és Erzsi még kiáltott vissza valamit, de a kiáltást már elkapta a szél.

Fenyéri, a nagy darab ács, szelíden beterelte Reteknét, aki még akkor is kint állt, amikor a távozókat régen elnyelte a téli éjszaka.

– Jöjjön be, édesanyám, hiszen visszajönnek Erzsiék.

– Persze, persze – motyogta az öregasszony –, de hát mégis…

Később aztán Istvánék is elkövetkeztek, csak még Péterkét kellett megkeresni, aki egy félig elszívott szivar emlékével küzdött az istállóban.

Péter már régebben elhatározta, hogy szivarozni fog, és most egy füstölgő fél szivarral kiosont az istállóba.

– Ez hát a szivarozás. Nem is rossz – és bodor füstöt eresztett a sötétségbe.

Később azonban meglódult előtte a világ. Szeme előtt tüzes karikák táncoltak, fülében pattogott valami, és Péternek csak annyi ideje maradt, hogy a szivart bedobja az istálló lefolyócsatornájába.

Azután – ahogy mondani szokás – Péterben elbődült a borjú.

Itt talált rá anyja.

– Jézus, Péterkém, mi van veled?

– Rosszul lettem.

– Azt látom, de mitől?

– Ittam egy pohár bort öregapám egészségére.

– Na, majd elmúlik. Hazamegyünk, lefekszel…

Péter még a szánon is „kiszállt” egyszer, és megesküdött, hogy szivarra rá sem néz többé életében.

Közben lett már hely Lapát Gergő és zenekara számára is, és amikor a vén ház ablakai mögött felsikoltott a klarinét, senki se gondolta volna, hogy bent a szobában – a nevezetes zöld díványon – Retek és Lesi ülnek szorosan egymás mellett és vidáman fújják.

Eladom a szürkét, meg a feketét,

Ölelem a barna menyecskét.

A konyhában pedig Retekné felkötötte munkáskötényét és azt mondta a segítő asszonyoknak:

– Na, mozogjunk, asszonyok, mert mindjárt reggel lesz.

A lakodalom után szép fehér karácsony jött, kemény éjszakákkal, de délfelé már megrokkant a hó, és könnyezni kezdtek a jégcsapok.

A hó később elmocskosodott, és bár vízkereszt táján még egyszer keményen megfagyott, a tél már szemmel láthatóan erőtlenedett.

Erre különben többféle jelek mutattak.

Elsősorban a két új süldő nagyon ficánkolt Retekek óljában, másodsorban a vadlibák éjszakákon át zajongtak, és egyszer csak felkerekedtek észak felé. Aztán nagy köd lett, és január derekán eleredt az eső. A hónak pedig nincs nagyobb ellensége az esőnél és a szélnél. Az eső megbontja, a szél pedig valósággal elsepri.

A varjak károgása elhallgatott, a mókusok korán kezdték tatarozni fészküket, és régen eldugott diók és mogyorók jutottak eszükbe.

– Csak vissza ne jöjjön a tél! – sóhajtották az emberek, és a tél nem jött vissza. Visszajött volna ugyan, de erősen meghosszabbodtak már a napok és a melegülő föld felett csak eső lett a felhőkből.

A tél tehát elment, de a tavasz még nem érkezett meg és így gazdátlan lett pár napig a világ.

Retek erősen aggódott.

– Maholnap itt a tavasz, és Endre gróf csak nem jön.

A kis gróf valahol a tengerparton üdült, de helyette megérkezett – Mátyás, Anti nagy vigasztalására helyenként megrökönyödésére.

– Ezt nem szabad mondani! – kiáltott Anti felháborodottan –, itt ilyent nem szabad mondani.

A Mátyás azonban megszerette Antit, és kitárta előtte egész tudományát.

Anti megcsóválta a fejét és körülnézett a hallban, hol soha ilyen szavak el nem hangzottak. Az ősök azonban nem botránkoztak meg. Mereven néztek ki a vastag aranyrámából, ámbár lehet, hogy éjjel nagyokat mosolyogtak, de ezt nem látta senki.

És egy éjjelen a Mátyás nyugtalankodni kezdett. A nyitott ablakon enyhe holdfény ragyogott és valaki puha imbolygással végigment a parkon.

A kis Mátyás szelíden mondott valamit, és szívében emlékező meleg lett egyszerre. Látta az elhagyott erdőt, a fészket, amelyben született, hallotta a szél szabad suttogását és kiterjesztette szárnyait, mert jó lett volna elrepülni.

Kint pedig mély sóhajtással lélegzeni kezdett a föld. A patakok ezer vidám ostobaságot locsogtak össze, egy róka nagyot ásított az erdőszélen és a gyalogútra ugrott, mert a tavaszi sás vizes levelei csiklandozták tejes mellbimbóit.

Az erdőben szinte füstölgött az avar, a tóban felébredtek a pontyok, és bután néztek egymásra, ahogy csak a ponty tud nézni.

A fák némán álltak. Kérgük alatt bizseregni kezdtek felfelé igyekvő nedvek, és mire reggel lett, a déli domboldalon – ahol a magános szikla volt – kivirágzott a som sárga virága.

Ezen a napon érkezett meg Endre gróf, és azonnal Retekért üzent.

Mire az öreg sietve megérkezett, a dohányzóból már vidám hangok hallatszottak ki a folyosóra.

Ilyen hangokat már régen nem hallott az öreg kastély. Mintha apró poharak csendültek volna, aztán egészséges férfinevetés verte meg az ablakot.

A kis gróf nevetett.

Utána hallatszott az öreg doktor asztmás köhögése. Később a káplán, Imrei és Dombos egyszerre mondtak valamit.

– Retek itt van – jelentette Anti.

– Várjanak, uraim! – és Endre gróf kijött a folyosóra.

Megvállasodott, megbajuszosodott és barnára sült, mióta Retek nem látta. Kezet nyújtott az öregnek, és hosszan, keményen megszorította.

– Köszönöm a gróf úrnak…

– Hagyja, Retek. Nekem is van megköszönni valóm. Hagyjuk, inkább arról beszéljen, megjöttek-e a szalonkák.

– A vadgalambok már megjöttek, a barázdabillegetők is és a kukacok már mászkálnak az utakon… de szalonkát még nem láttam, ámbár az éjjel is megérkezhettek.

– Hát akkor menjünk?

– Menjünk!

Összenevettek. Ó, a betegség, a félelem, a gonoszság elolvadtak, mint a hó.

És amikor a délután árnyékait leterítette az alkony borulása, Retek újra odalépett a kocsi mellé, hogy – mint szokta – lesegítse gazdáját.

Ezen megint csak nevettek. Nem kell már segítség…

Az erdő lassan csendesedett. A bükkös koronája barnán-lilás lett. Egy-egy fácánkakas hangos kiáltással szállt éjszakai alvóhelyére, a fák felett egy denevér csapongott, és magasan a selyemszínű bárányfelhők alatt varjak szálltak éji pihenőre.

A kis gróf s az öreg erdőőr pedig csak ültek, és gondolataikat ritkán kötötték össze egy-egy szóval.

Retek kezében új pipa füstölgött és a puskák a földön hevertek.

A vacsoracsillag akkor nyitotta ki szemét.

– Kedves emlék ez a madár nekem, de mégis, úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha szabadon eresztjük. Mert mit adhatnék neki? Nagyobb kalickát? Kiakasztjuk a parkba, nyitva hagyjuk ajtaját, aztán hadd repüljön ahová akar.

Retek a pipáját simogatta.

– Így lesz jó. Velünk volt minden bajban, hát örüljön is, ha már mi örömben vagyunk.

Ekkor a nyiladék felett korrogva, pisszegve elrepült a tavaszi erdők titokzatos hosszú csőrű madara.

Csak néztek utána.

A puskák a földön voltak.

– Elment.

– Nem baj. Előttünk van még a tavasz – mondta a kis gróf.

– Nekem már csak az ősz – kelt fel vidáman Retek –, de ez így van rendjén.

És másnap Anti a Mátyás kalickáját kiakasztotta egy öreg tölgyfára.

– Itt aztán mondhatsz, amit akarsz, és el is mehetsz, ha úgy tetszik – és kinyitotta a kalicka ajtaját.

A Mátyás reggeli után volt, hát szunyókálni próbált még egy kicsit, de valami különös nyugtalanság nem hagyta pihenni.

Leugrott a kalicka padlójára és észrevette a nyitva hagyott ajtót.

Megdöbbent és kileskelt az ajtón.

Kívül rácstalan, végtelen napsugaras világ volt. Mindenféle madarak röpködtek. Némelyik ágat, másik tollat vitt a szájában, de ezek a madarak nem őhozzá tartoztak.

És ekkor vágyón és tanácstalanul elkiáltotta saját nevét:

– Mátyás… Máátyááás!

Nagyon távolról, mintha valaki válaszolt volna.

A Mátyás izgalmában kiugrott a tölgy vastag ágára. Bóbitáját felborzolta és újra kiáltott.

Ekkor sokáig nem jött válasz.

Visszament kalickájába, aztán újra ki az ágra. Mindig messzebb. Kicsit bizonytalanul ugrált az ágakon és már szárnyát is használta. Végül – maga sem tudta, hogyan – átrepült a szomszéd fára. Ez a fa fenyő volt és jó volt elbújni sötét ágai között, mert a repülés izgalmas gyönyörűsége megijesztette.

De fel is bátorította.

És a szabadság részeg mámorában újra elkiáltotta nevét.

– Mi bajod van? – kérdezte valaki.

Egy másik Mátyás-madár ült felette az ágon. Szép vadmadár. És barátságosan nézett lefelé.

– Semmi. Én az ember madara vagyok. Etet is.

– Megszöktél?

– Eljöttem. Én tudok beszélni az emberrel is. Ott a fészkem.

Az idegen Mátyás borzongva nézett a kalickára.

– Szegény, te ebben éltél.

– Ebben, de most eljöttem – és felreppent a másik madár mellé.

A fenyő lágyan zsongva hajladozott a szélben, és a két Mátyás hallgatva nézte egymást.

– A házamban jó ennivaló van – mondta később az ember madara.

– Nem kell és kérlek, ne egyél abból már te se. Tele van az erdő jó falattal, és sajnálnám, ha az az izé megint bezárna. És nekem még nincs is párom – tette hozzá halkabban.

A fenyő suttogott, a napsugár meleg aranyban fürdette a rügyeket, és a Tavasz puha kis kezével megérintette a rab Mátyás szívét.

Ekkor Anti léptei csikordultak meg a kavicson.

– Ember! – kiáltotta rémülten az erdei Mátyás, és a mi kis Mátyásunk is ijedten szárnyalt utána.

Surrogott mellettük a tavaszi levegő, sárgán virágzott alattuk a gólyahír, aztán régi ismerős hangon suttogni kezdett az erdő.

Szép tavasz volt akkor, és ragyogó nyár következett utána. Mátyásék fészkében alig fértek el a fiókák, és az erdei népek ijedten hallgattak el, ha a Mátyásnak eszébe jutott és emberi nyelven kiáltott valamit az erdőnek.

– Halljátok – suttogták a fiaknak –, ez az a Mátyás, aki sokkal többet tud, mint mi, mert bodzaéréstől somvirágzásik élt az emberek között.

VÉGE