Egyik téli estén fényűző ferrarai palotájában don Juan Belvidéro vendégül látta az Este-ház valamelyik hercegét. Abban a korban az ilyen ünnepség káprázatos látvány volt, amilyent csak királyi gazdagság vagy főúri hatalom rendezhetett. Az illatos gyertyák fényében hét vidám hölgy ült az asztalnál negédes beszélgetésbe merülve; körös-körül a csodálatos remekművek fehér márványa kiemelkedett a falak vörös stukkójának hátteréből, s élénk kontrasztot alkotott a díszes török szőnyegekkel. A hölgyek selyembe voltak öltözve, szemük túlragyogta az aranyékszerek, a drágakövek csillogását; mind a heten tüzes szenvedélyekről meséltek, melyek azonban ugyanúgy különböztek, mint ahogy szépségük is más és másféleképpen vakított. Szavaik és gondolataik teljes összhangban voltak, csak arckifejezésük, egy-egy pillantásuk, kézmozdulatuk vagy hanglejtésük adott beszédüknek sikamlós, buja, érzelmes vagy csúfolódó színezetet.

Az egyik mintha ezt mondta volna: - Szépségem felhevíti az aggok jéggé fagyott szívét.

A másik: - Szeretek a párnákon heverni és mámorosan gondolni imádóimra.

A harmadik, még kezdő e lakomákon, pirulni látszott: - Szívem mélyén, úgy érzem, megszólal a lelkiismeret! - mondta. - Katolikus vagyok, s félek a kárhozattól. De hát annyira szeretlek, ó! olyan forrón, hogy az örökkévalóságot is fel tudnám áldozni érted.

A negyedik, fenékig ürítve egy serleg khioszi bort, felkiáltott: - Éljen a vidámság! Valahányszor felkel a nap, új életre ébredek! Felejtem a múltat, s a tegnap szenvedélyeitől ittasan élvezem minden este a boldogsággal, szerelemmel teli életet!

Belvidérót a mellette ülő hölgy lángoló pillantással, hallgatagon nézte. - Nem bíznám bravókra, hogy megöljék a kedvesemet, ha elhagyna! - Felkacagott, de vonagló kezében eltört a mesésen faragott cukrosdoboz.

- Mikor leszel már nagyherceg? - kérdezte a hatodik hölgy a hercegtől, fogai gyilkos örömmel villogtak, szemében érzéki láng égett.

- S mondd, Belvidéro, atyád meddig él még? - szólt a hetedik nevetve, s mámorosan, bohókás mozdulattal virágcsokrot hajított don Juan felé. Ártatlan, fiatal lány volt ez, aki hozzászokott, hogy játsszék minden szent dologgal.

- Ugyan! Ne beszéljen erről - kiáltotta a szép és fiatal don Juan Belvidéro - a világon csak egy atya van, akin nem fog a halál, s ez a sors akaratából az enyém!

A hét ferrarai kurtizán, don Juan barátai, s maga a herceg is elszörnyedten kiáltottak fel. Kétszáz esztendővel később és XV. Lajos idejében a jóízlésű emberek csak nevettek volna ezen az élcen. De talán egy orgia kezdetén még túlságosan józanok a mulatozók? Vagy talán a gyertyák fénye, a szenvedély kiáltásai, az arany- és ezüstedények látványa, a borok illata és a legelragadóbb asszonyok társasága ellenére ott rejtőzik még a szívek mélyén valami, ami szemérmet parancsol az emberi és isteni dolgok iránt, amíg a tobzódás mindent bele nem fojt a csillogó bor áradatába? A virágok már megfonnyadtak, a szemhéjak le-lecsukódtak, s a mámor, mint Rabelais mondotta, a lábakba szállott. E pillanatnyi csendben megnyílt az ajtó; s mint Baltazár lakomáján, megjelent az Úr - egy fehér hajú, reszketeg járású, összevont szemöldökű öreg szolga képében; az agg belépett, szomorúságot árasztva maga körül, pillantásával elhalványította a virágkoszorúkat, az aranyozott serlegeket, a gyümölcshalmokat, a vigasság ragyogását, a meglepett arcok bíborát és a sokszínű párnákat, melyekbe fehér női karok süppedtek; s végül sötét fátylat borítva a vidámságra, gyászosan kongó hangon így szólt: - Uram, atyja halálán van.

Don Juan felállt. Kézmozdulatával mintha ezt mondta volna vendégeinek: "Bocsánat, ilyesmi nem történik minden nap."

Vajon nem esik-e meg gyakran, hogy atyjuk halála az élet ragyogása, egy féktelen mulatozás keltette könnyelmű gondolatok közben lepi meg a fiatal embereket? Szeszélyeiben a halál éppoly kiszámíthatatlan, mint amilyen kiszámíthatatlanul taszítja el magától egy kurtizán a szeretőjét; csak éppen megbízhatóbb: sohasem csalt meg még senkit.

Amikor don Juan behúzta maga mögött a terem ajtaját és végighaladt a hosszú, hideg és sötét folyosón, megpróbált színészi pózt erőltetni magára; az imént ugyanis, fiúi szerepére gondolva, asztalkendőjével együtt jókedvét is elhajította. Az éj szurokfekete volt. A hallgatag szolga, aki a fiatal embert a halottasszoba felé vezette, eléggé gyéren világította meg gazdáját, úgyhogy a HALÁLNAK, a hideg, a csend és a sötétség józanító hatását kihasználva, sikerült talán lopva néhány gondolatot ébresztenie e tékozló fiú lelkében; don Juan számot vetett életével s magába mélyedt, hasonlatosan a bírói emelvény felé tartó vádlotthoz. Don Juan atyja, Bartholoméo Belvidéro, kilencven esztendős aggastyán volt, aki élete javát kereskedelmi ügyletekkel töltötte. Sokszor bejárta Kelet mesés országait: közben óriási vagyont és olyan tudást szerzett, amely - mint mondogatta - értékesebb az aranynál meg a gyémántnál. A kincsekre egyébként már nem sok ügyet vetett. - Egy fogat értékesebbnek tartok egy rubintkőnél, s az erőt elébe helyezem a tudásnak - kiáltott fel néha mosolyogva. E jó szülő szerette hallgatni don Juant, amint az valamely ifjúi bohóságáról mesélt, s élcelődő hangon így szólt, aranyat adván neki: - Drága gyermekem, csak az olyan bolondságokkal törődj, amelyekben kedved leled. - Bartholoméo volt az egyetlen aggastyán, akinek öröme tellett egy ifjú ember látásában; ha e ragyogó, erőtől duzzadó életben gyönyörködött, szülői szeretete feledtette véle roskatag öregségét. Hatvan éves korában szerelemre gyulladt egy szépséges, békés lelkű, angyali teremtés iránt. Don Juan volt az egyetlen gyümölcse e késői és múlandó szenvedélynek. Az öreg immár tizenöt esztendeje siratta drága Juanáját. Számos szolgája és fia ennek az aggkori bánatnak tulajdonította furcsa szokásait. Palotája legkényelmetlenebb szárnyába vonult vissza, ahonnan nagy ritkán jött elő; maga don Juan is csak akkor léphetett be lakosztályába, ha erre engedélyt kapott. Ez az önkéntes remete úgy járt-kelt palotájában vagy Ferrara utcáin, mintha keresne valamit; álmatagon, bizonytalanul meredt maga elé, mint aki küzd valamilyen gondolattal vagy emlékkel. A fiatal Belvidéro pompás estélyeket adott; a palota visszhangzott örömkiáltásaitól, lovak patái csattogtak az udvaron, a lépcsőkön kockázó apródok hangosan perlekedtek - Bartholoméo viszont napjában hét uncia kenyeret evett s vizet ivott hozzá. Ha egy kevéske szárnyast kért, csak azért tette, hogy a csontot odaadja fekete uszkárjának, hűséges társának. Sohasem panaszkodott a zaj miatt. Amíg beteg volt, és a kürtök rivalgása, meg a kutyaugatás fel-felébresztette álmából, csak ennyit mondott: - Ó! Don Juan tér haza! Soha a földön nem volt ilyen elnéző és engedékeny szülő; s az ifjú Belvidéróban, aki hozzászokott, hogy formaságok nélkül beszéljen atyjával, megvolt az elkényeztetett gyermek minden rossz tulajdonsága; úgy bánt Bartholoméóval, mint öreg szeretőjével a szeszélyes kurtizán: egyetlen mosolyával feledtette tiszteletlenségét, jókedvét áruba bocsátotta, s engedte magát szeretni. Most, ahogy maga elé képzelte fiatal éveit, don Juan rádöbbent: aligha tudna olyan esetet mondani, amikor atyja nem volt jó hozzá. Amint végighaladt a folyosón, megmozdult benne a lelkiismeret, s úgy érezte, kész megbocsátani atyjának, amiért ilyen sokáig élt. Elfogta a gyermeki tisztelet érzése, mint ahogy a tolvaj is becsületes emberré válik, ha már-már biztosan élvezheti ügyesen ellopott millióit. Gyors léptekkel haladt át atyja lakosztályának magas és hideg szobáin. Megcsapta a falakból áradó nyirkos, nyomasztó levegő, a vastag, öreg szőnyegek, porlepte szekrények dohos szaga; majd ott találta magát az aggastyán antik szobájában egy undorító ágy előtt, mellette a tűz már félig kialudt. A gótikus asztalra tett lámpa szabálytalan időközökben hol gyengébb, hol erősebb fénynyalábokat vetett az ágyra, mindig más és más megvilágításban mutatva a benne fekvő alakot. A hideg befütyült a rosszul zárt ablakok résein; a hó tompán csapkodta az ablaktáblákat. Don Juan akaratlanul is összerezzent, oly erős ellentétben volt e látvány azzal a környezettel, amelyet az imént hagyott el. Borzongás járta át, amint az ágyhoz lépett; egy szélroham után a lámpa eléggé erősen megvilágította Bartholoméo fejét: arcvonásai eltorzultak, bőre, amelynek zöldes színét a párna fehérsége még félelmetesebbé tette, a csontokhoz tapadt. Fájdalomtól összehúzott, félig nyílt, fogatlan száját időnként sóhajok hagyták el, melyeket komoran kísért a süvöltő vihar. A testi romlás jelei ellenére a fej hihetetlen hatalmat, erőt sugárzott: egy felsőbbrendű szellem és a halál küzdelme volt rajta látható. A betegségtől beesett szem megtartotta különös, átható erejét. Úgy rémlett, mintha tekintetével a haldokló Bartholoméo át akarná döfni ágya lábánál ülő ellenségét. E merev és hideg pillantás dermesztő hatását csak fokozta a mozdulatlan fej, amely hasonlított az orvosok asztalán levő koponyákhoz. A takaró alatt pontosan kirajzolódtak a test vonalai: az aggastyán tagjai is merevek voltak. A test halálba dermedt, csak a két szem élt. Az ajkat elhagyó hangok végül szinte gépiesekké váltak. Don Juan elszégyellte magát, hogy egy kurtizán csokrával lépett haldokló atyja ágyához, magával hozva a lakoma parfümjeinek s a bornak illatát.

- Szórakoztál! - kiáltott fel az aggastyán, észrevéve fiát.

E pillanatban az orkán zúgásán át tiszta és könnyed énekhang csendült fel, egészen a gyászos szobáig hatolva: a dallamot viola akkordjai festették alá, amellyel az énekesnő, a vendégek gyönyörködtetésére, dalát kísérte. Don Juan nem akarta hallani e választ, amely oly nyersen erősítette meg atyja szavát.

- Nem haragszom rád, gyermekem - szólt ismét Bartholoméo. E gyengéd szavakra rossz érzés hatalmasodott el don Juanon, nem tudta megbocsátani atyjának e fájdalmas jóságot.

- Mily lelkiismeretfurdalást okoz ez nekem, atyám! - hangzott a képmutató válasz.

- Szegény Juanino - mondta tompán a haldokló - mindig jó voltam hozzád, ugye, hogy nem kívánhatod halálomat?

- Ó! Ha visszaadhatnám életed, lemondanék életem egy részéről! - kiáltott fel don Juan. ("Ilyesmit mindig mondhat az ember, gondolta e tékozló fiú, olyan ez, mintha a világot ígérném a szeretőmnek!") Alighogy végére ért gondolatának, az öreg uszkár felugatott. Don Juan megremegett az értelmes hangra, úgy érezte, hogy a kutya megértette.

- Jól tudtam, fiam, hogy számíthatok rád. Élni fogok. Meglátod, elégedett leszel. Élni fogok, de anélkül, hogy napjaidból akárcsak egyet is elvennék.

- Félrebeszél - mormolta don Juan. Majd fennhangon hozzáfűzte: - Igen, drága atyám, biztosan élni fogsz, amíg csak élek, hiszen képedet mindig szívemben hordozom.

- Nem erről az életről beszélek - szólt az agg. Minden erejét összeszedve megpróbált felülni. Belédöbbent a gyanú, amely a haldoklók párnája alatt szokott csak leskelődni. - Figyelj szavamra, fiam - folytatta, e végső erőfeszítéstől elgyengült hangon - éppúgy nincs kedvem meghalni, mint ahogy te sem akarod megfosztani magad szeretőidtől, a bortól, lovaktól, sólymoktól, kutyáktól és az aranytól.

"Azt elhiszem" - gondolta a fiú, miközben letérdelt az ágy mellé és megcsókolta Bartholoméo hidegülő kezét. - Atyám, drága atyám, nyugodj meg Isten akaratában.

- Az Isten én vagyok - lihegte az aggastyán.

- Ne káromold Őt - kiáltott fel a fiú, amint meglátta, hogy atyja arca fenyegető kifejezést ölt. - Felvetted az utolsó kenetet! Vigasztalan lennék, ha bűnben halnál meg.

- Hallgass rám végre! - kiáltotta a haldokló eltorzult szájjal.

Don Juan elhallgatott. A szobán dermesztő csend lett úrrá. A hóvihar zúgásán át ismét felcsendült a viola és az elragadó énekhang, gyengén, fátyolosan, mint ahogy felvirrad a nap.

- Köszönöm, hogy énekeseket, muzsikusokat hívtál! Lakoma! Fehér bőrű, fekete hajú, szép fiatal nők! Az élet gyönyörűségei! Ne engedd el őket, újjászületek.

"Az agónia tetőfokára hágott" - gondolta don Juan.

- Megtaláltam a módját, hogyan születhetek újjá. Figyelj rám! Lépj az asztalhoz, ha megnyomod a griffmadár mögött elrejtett rugót, kihúzhatod a fiókot.

- Kihúztam, atyám.

- Végy ki onnan egy kis hegyikristály-üveget.

- Megvan.

- Húsz évig fáradoztam, míg végre... - Az aggastyán érezte a vég közeledtét, s minden erejét összeszedve így folytatta: - Mihelyt utolsót sóhajtottam, dörzsöld be testemet e folyadékkal, s újjászületek.

- De hisz ez kevés - válaszolta a fiatalember. Bartholoméo már nem tudott beszélni, de azért látott és hallott; e szavakra ijesztő hirtelenséggel don Juan felé fordította fejét. Nyaka megmerevedett, mint egy márványszoboré, melyet a művész képzelete arra ítélt, hogy oldalt nézzen, kerekre nyílt szeme borzalmas mozdulatlanságba dermedt. Halott volt. Akkor ragadta el a halál, amikor elvesztette egyetlen, utolsó illúzióját. Menedéket keresett fia szívében, de csak sírra lelt ott, s ez mélyebb volt, mint amilyent a közönséges emberek ásnak halottaiknak. Haját szétzilálta az iszonyat, rémült tekintete is még erről beszélt. Apa volt ő, aki kilép sírjából, s haraggal kiált Istenhez bosszúért!

- No nézd csak! Vége a jó öregnek - kiáltott fel don Juan. Sietve emelte a lámpa elé a titokzatos üveget, miként a borivó vizsgálja a teli palackot a lakoma végeztével, s eközben nem látta atyja üvegesedő szemét. A kutya halott gazdáját és az elixírt nézte váltakozva, s don Juan is hol atyjára, hol az üvegre fordította tekintetét. A lámpa kanóca hullámzó lánggal égett. Mély csend ült a szobára, a viola elhallgatott. Belvidéro összerezzent, úgy látta, hogy a test megmozdult. Atyja vádoló szemének merevségétől megijedve lezárta a szemhéjakat, ahogyan a szélben csapkodó zsalugátert csukta volna be egy őszi éjszakán. Mozdulatlanul állt, gondolataiba merülve. Hirtelen rozsdás rugó csikordulásához hasonló, éles zaj törte meg a csendet. Don Juan meglepődésében majdnem elejtette az üveget. Kiütött rajta a verejték: cseppjei hidegebbek voltak a tőr pengéjénél. Fából faragott, festett kakas ugrott elő az órából és hármat kiáltott. Ama szellemes szerkezetek egyike volt ez, amelyekkel a kor tudósai ébresztették magukat meghatározott időben, hogy folytassák munkájukat. A hajnal fénye már vörösre festette az ablakok keresztfáját. Don Juan tíz órát töltött elmélkedve. A régi óra hűségesebben eleget tett feladatának, mint amilyen hűségesen don Juan teljesítette Bartholoméo iránti kötelességét. E szerkezet fából, csigákból, zsinórokból, kerekekből volt, míg őbenne az a sajátos, csak emberekre jellemző mechanizmus működött, amelynek szív a neve. Nehogy elvesszen a titokzatos folyadék, a szkeptikus don Juan visszatette az üveget a gótikus asztalka fiókjába. Ebben az ünnepélyes pillanatban a folyosóról tompa zsivaj hallatszott: zavaros hangok, elfojtott nevetés, könnyed léptek, selyemsuhogás, s végül olyan nesz, mint amikor egy vidám társaság megpróbál komolyan viselkedni. Az ajtó kitárult, s bizarr rendetlenségben, amely akkor hatalmasodik el a reggel fényeitől meglepett táncosnőkön, midőn a nap harcba kezd a gyertyák sápadó lángjaival, megjelent a küszöbön a herceg, a hét kurtizán, megjelentek don Juan barátai és az énekesnők. Eljöttek valamennyien, hogy elmondják a részvét szokványos szavait.

- Ó, ó! Szegény don Juan mégiscsak komolyan vette a halálesetet - hajolt Brambilla füléhez a herceg.

- De hiszen atyja valóban jó ember volt - hangzott a válasz.

Don Juan éjszakai elmélkedései oly hatásos kifejezést kölcsönöztek arcának, hogy láttára elcsendesedett a csoport. A férfiak mozdulatlanul megálltak. A nők, bortól szikkadt ajakkal, a csókoktól kipirult arccal, letérdeltek és imádkozni kezdtek. Don Juan akaratlanul is összerezzent, látván, hogy a tündöklés, öröm, kacagás, ének, fiatalság, szépség, hatalom - az egész testet öltött élet - így leborul a halál előtt. De hát ebben az imádnivaló Itáliában a dőzsölés meg a vallás oly jól megfért egymással, hogy a vallás dőzsölésnek számított, a dőzsölés pedig vallásnak! A herceg gyöngéden megszorította don Juan kezét; az arcokon megjelent ugyanaz a félig szomorú, félig közömbös fintor, majd eloszlott az egész látomás, üresen hagyva a szobát. Valóban az élet képe volt ez! Ahogy lefelé haladtak a lépcsőkön, a herceg így szólt Rivabarellához: - Ugyan! Ki hitte volna, hogy don Juan csak színleli az istentelenséget! Hiszen szereti az apját!

- Láttad azt a fekete kutyát? - kérdezte Rivabarella.

- Most aztán mérhetetlen vagyon ura lett - sóhajtott fel Bianca Cavatolino.

- Mit nekem! - vonta meg a vállát a büszke Varonese; az, aki eltörte a cukrosdobozt.

- Mit neked?! - kiáltott a herceg. - A maga tallérjaival ő éppúgy herceg, mint én.

Az ezernyi gondolat közt hányódó don Juan eleinte habozott: nem tudta, mitévő legyen. Atyja kincseinek láttán talán könnyebb lesz a döntés, gondolta. Este, lelkében ijesztő önzéssel, visszatért a halottasszobába. Ott találta az egész háznépet: a pompás ravatalt díszítették, amelyre a néhai nagyurat fektetik másnap, fénylő gyertyák sora közé; e ritka látványt egész Ferrara megcsodálja majd. Don Juan intett, az emberek mind megálltak, döbbenten, remegve.

- Hagyjatok magamra - szólt don Juan elváltozott hangon - csak akkor jöhettek vissza, ha én kilépek innen.

Amikor az utoljára maradt öreg szolga léptei is csak gyengén kopogtak már a kőkockákon, don Juan sietve bezárta az ajtót, s megbizonyosodván, hogy egyedül van, felkiáltott: - Próbáljuk meg hát!

Bartholoméo teste egy hosszú asztalra volt kiterítve. A balzsamozók, hogy elrejtsék a szemek elől a hátborzongató hullát, amelyet a vénség és a soványság csontvázhoz tett hasonlóvá, leplet borítottak rá, mely a testet, a fej kivételével, teljesen betakarta. E múmia a szoba közepén feküdt; a lágy kelme alatt elmosódottan rajzolódtak ki hegyes, merev és vékony formái. Az arcon nagy, lilaszín foltok ütöttek ki, jelezvén, hogy a balzsamozást ideje befejezni. Minden szkepticizmusa ellenére remegés fogta el don Juant, amikor kihúzta a bűvös üveg dugóját. Amint a fej fölé hajolt, kénytelen volt egy pillanatig várni, annyira reszketett. De a feslett udvar erkölcsei idejében és alaposan megrontották ezt a fiatalembert; egy d'Urbin herceghez méltó gondolat bátorságot öntött belé, amelyet az erős kíváncsiság csak ösztönzött. Mintha démon suttogta volna neki e szavakat, visszhangot keltve szívében: - Nedvesítsd be az egyik szemét! Gyolcsot fogott, óvatosan megmártotta az értékes folyadékban, s könnyedén végigsimított vele a hulla jobb szemhéján. A szem felnyílt.

- Ah! Ah! - szólt don Juan, s úgy szorította kezében az üveget, mint ahogy mi kapaszkodunk álmunkban az ágba, amely a mélység fölött tart bennünket.

Élettel teli szemet látott, gyermeki szemet a halott fej üregében: a fény ott remegett a zsenge fluidum közepén! S úgy csillogott a szép fekete pillák védelmében, mint az a magányos világosság, amelyet téli estéken pillant meg az utazó a pusztaságban. Úgy rémlett, mintha e lángoló szem rá akarná vetni magát don Juanra: gondolkodott, vádolt, elítélt, fenyegetett, ítélkezett, beszélt, kiáltott, harapott. Minden emberi szenvedély benne égett. A legmegindítóbb könyörgés, királyi harag, a hóhéraitól kegyelmet esdeklő leány szerelme; pillantása olyan átható volt, mint a vesztőhely utolsó lépcsőjére lépő elítélté, amikor végignéz a körülállókon. Annyi élet lobogott e töredéknyi életben, hogy don Juan visszahőkölt, s a szobában fel-alá sétálva nem mert a szemre tekinteni, melyet ott látott a padlón, a szőnyegeken. Az egész szoba teli volt hintve tüzes élettel, értelemmel teli pontokkal. Mindenütt szemek ragyogtak, s fenyegetőzve néztek rá!

- Biztosan megélt volna újabb száz évet - kiáltott fel akaratlanul don Juan, amint valami ördögi sugallatra ismét atyja elé lépett, s e ragyogó szikrát nézte.

Az értelmes szemhéj hirtelen lecsukódott, majd újra felpattant, mint egy asszonyé, amikor enged szeretője ostromának. Ha egy hang "Igen!"-t kiáltott volna, don Juan akkor sem rémül meg jobban.

- Mit tegyek? - gondolta. Volt elég bátorsága ahhoz, hogy megpróbálja lefogni a szemhéjat. Próbálkozása nem sikerült.

- Kivájjam? Apagyilkosság volna? - kérdezte magától.

- Igen - mondta a szem hunyorítva, elképesztő iróniával.

- A pokolba! - kiáltott fel don Juan - ez boszorkányság!

A szemhez hajolt, hogy kivájja. Nagy könnycsepp gördült le a holttest beesett arcán és Belvidéro kezére hullott.

- Éget - sziszegte leülve.

Ez a harc úgy kifárasztotta, mintha egy angyallal harcolt volna, akárcsak Jákob. Végül felállt: - Csak vér ne ömöljön. - S összeszedve mindazt az erőt, ami az aljassághoz kell, a gyolccsal kinyomta a szemet, anélkül, hogy odanézett volna. Váratlanul borzalmas nyöszörgés hallatszott. A szegény uszkár nyüszítve kiadta páráját.

- Része volt talán a titokban? - kérdezte magában don Juan, a hűséges állatot nézve.

Don Juan Belvidéro szerető fiú hírében állott. Fehér márványból emléket állíttatott atyja sírjára, az alakok kifaragását a kor leghíresebb művészeire bízta. Csak aznap nyugodott meg, amelyen az emlékmű, atyjának a Vallás előtt térdelő szobra, óriási súlyával a sírra nehezedett; ebbe a sírba temette don Juan az egyetlen lelkiismeretfurdalást, amely a testi fáradtság pillanataiban gyötörte. Felbecsülve az öreg utazó hatalmas vagyonát, don Juan fösvénnyé vált: két élet állott előtte, s ahhoz pénz kellett. Fürkésző pillantásával a társadalom mozgatóerőit kutatta, s fel tudta mérni a világot, annál is inkább, mert egy síron keresztül látta. Elemezte az embereket és a dolgokat, hogy aztán egy csapásra leszámoljon a Múlttal, amelyet a Történelem képviselt; a Jelennel, melyet a Jog alakított ki; a Jövővel, melyről a Vallások lebbentik fel a fátylat. Fogta a lelket és az anyagot, olvasztókohóba dobta őket, úgy látta, nem maradt belőlük semmi, s attól kezdve lett DON JUAN! Az élet illúzióinak ura, a fiatal és szép don Juan belevetette magát az életbe; megvetette a világot, de hatalmába kerítette azt. Boldogságát nem adhatta meg a polgári kielégülés, amely beéri a mindennapi kásával, télen a kellemes ágymelegítővel, egy éjjeli lámpával és új papuccsal minden negyedévben. Nem, ő úgy vetette rá magát az életre, mint ahogy a majom megragadja a diót, és nem sokat teketóriázva, feltöri a gyümölcs közönséges héját, hogy ízlelhesse zamatos belsejét. A költészet és az emberi szenvedélyek magasztos elragadtatása a bokájáig ért csak. Nem esett ama hatalmasságok hibájába, akik, azt képzelvén néha, hogy a kis lelkek hisznek a nagyoknak, megpróbálják a jövő emelkedett eszméit felváltani múlandó gondolataink aprópénzére. Ő is tudott hozzájuk hasonlóan úgy járni, hogy lába a földön volt és feje az egekben; de jobb szeretett ülni és csókjaival szikkadtra szívni gyenge, friss és illatos asszonyi ajkakat; a birtoklásra, a hosszú, könnyed gyönyöröket adó keleti szerelemre törekedett, s a Halálhoz hasonlóan mindent szemérmetlenül felemésztett, amerre csak járt. Egyedül a nőt szerette az asszonyokban, s a gúnyt lelkének természetes tartozékává tette. Amikor kedvesei ágyba feküdtek, hogy az egekbe emelkedjenek, s felolvadjanak a részegítő elragadtatásban, don Juan követte őket, nehézkesen és oly beszédes őszinteséggel, ahogyan csak egy német diák tehette. De ÉN-t mondott, amikor kedvese aléltan, mámorosan azt suttogta: MI! Csodálatosan értette a módját, hogy jól érezze magát egy asszony társaságában. Mindig volt elég ereje elhitetni véle, hogy remeg, mint a fiatal gimnazista, aki a bálban így szól első táncosnőjéhez: "Milyen jól táncol!" De a kellő időben tudott fenyegetőzni, ki tudta vonni éles pengéjét és meg tudta törni a kőszobrokat is. Egyszerűségében gunyorosság volt, könnyeiben nevetés: tudott úgy sírni, mint egy asszony, aki így szól férjéhez - "Végy nekem fogatot, különben megszakad a szívem". A kereskedőknek a világ nem egyéb, mint áruk vagy bankók tömege; a fiatal férfiak legtöbbjének egy asszony; néhány asszonynak egy férfi; egyes embereknek egy szalon, egy társaság, egy városnegyed, egy város; don Juannak az egész világ ő maga volt! A kellem és a nemesség, a megigéző szellem mintaképe gyanánt bárkáját minden parthoz odakötötte; s bár engedte magát vezetni, csak oda ment, ahová akarta, hogy vezessék. Minél többet élt, annál többet kételkedett. Az embereket vizsgálva gyakran látta, hogy a bátorság nem más, mint vakmerőség; a megfontoltság gyávaság; a nemeslelkűség ravaszság; az igazság bűn; a gyengédség együgyűség, a becsületesség számítás: és a sors különös akaratából észrevette, hogy az igazán becsületes, gyengéd, igaz, nemes lelkű, megfontolt és bátor embereknek egyáltalán nincs becsületük a világban. - Mely kegyetlen tréfa! - mondotta magában. Ez nem Istentől van. S ettől kezdve nem törekedett többé egy jobb világra: sohasem fedte fel magát, ha valamely nevet hallott említeni, és a templomok kőszentjeit műalkotásoknak tekintette. Az emberi társadalmak mechanizmusát megértve nem sértette túlságosan az előítéleteket, mert nem volt akkora hatalma, mint a hóhérnak; viszont a társadalom törvényeit azzal a könnyedséggel és szellemességgel forgatta ki, amelyet oly jól láthatunk Monsieur Dimanche-sal való párbeszédéből. Valóban az a típus volt, mint Molière Don Juan-ja, Goethe Faust-ja, Byron Manfred-je és Maturin Melmoth-a. Nagyszerű teremtmények, akiket Európa legnagyobb lángelméi formáltak meg, s amelyekhez Mozart akkordjai éppúgy hozzátartoznak, mint Rossini lantja! Iszonytató teremtmények, akiket a rossznak az emberekben lakozó szelleme tesz örökkévalóvá, s amelyekből minden évszázadban akad egy-kettő: akár beszédbe elegyedik az emberekkel, Mirabeau-ban öltve testet; akár megelégszik azzal, hogy csendben cselekedjék, mint Bonaparte; vagy hogy egyetlen ironikus műbe sűrítse a mindenséget, mint az isteni Rabelais; akár nevet az embereken, ahelyett, hogy szembeszegülne a dolgokkal, mint Richelieu marsall; vagy még inkább - gúnyt űz az emberekből is meg a dolgokból is, mint nagyköveteink leghíresebbje. De don Juan Belvidéro lángesze már előre magában foglalta mindezeket a zseniket. Ő mindenből gúnyt űzött. Élete egyetlen gúnyolódás volt, nem kímélte az embereket, dolgokat, intézményeket, eszményeket. Az örökkévalóságról fél óra hosszat társalgott fesztelenül II. Gyula pápával, s a beszélgetés végén így szólt nevetve:

- Ha feltétlenül választanom kell, inkább hiszek Istenben, mint az ördögben; a jósággal párosult hatalom mindig erősebb, mint a Rossz Szelleme.

- Igen, de Istennek az az akarata, hogy ezen a földön vezekeljünk bűneinkért...

- Mindig a búcsúleveleire gondol? - vágott vissza Belvidéro. - Nos, első életem hibáinak megbánására még egy egész életem van hátra.

- Ó! Ha te így érted az öregséget - kiáltott fel a pápa - az a veszély fenyeget, hogy szentté fognak avatni.

- Amióta Szentséged a pápai trónuson ül, mindent elhihet az ember.

S elindultak megnézni a munkásokat, akik a Szent Péternek szentelt hatalmas bazilikát építették.

- Szent Péter az a zseniális ember, akinek kettős hatalmunkat köszönhetjük - szólt a pápa don Juanhoz - megérdemli ezt az emléket. De éjszaka néha arra gondolok, hogy egy özönvíz elmos mindent, s kezdhetjük újra...

Don Juan és a pápa nevetésre fakadtak: megértették egymást. Egy bolond másnap elment volna mulatni II. Gyulával Raffaelhez vagy a pompás Villa-Madamába; de Belvidéro a főpapi misén jelent meg, hogy megbizonyosodjék kételyei felől. Tivornya közben La Roveré meghazudtolhatta volna magát és még belefogott volna az Apokalipszis magyarázatába.

Mindazonáltal e legendát nem azért mondjuk el, hogy legyen anyaguk azoknak, akik tanulmányt akarnak írni don Juan életéről; mi azt kívánjuk csak bebizonyítani a becsületes embereknek, hogy Belvidéro nem halt meg a kőszoborral vívott párbajában, mint néhány litográfus akarja elhitetni. Don Juan Belvidéro, amikor hatvan esztendős lett, letelepedett Spanyolországban, öreg napjaira nőül vett egy fiatal és elragadó andalúziai leányt. De számításból nem volt sem jó apa, sem jó férj. Megfigyelte, hogy igazán gyengéden csak azok az asszonyok szeretnek bennünket, akikre keveset gondolunk. Doña Elvira, akit idős nagynénje istenfélelemben nevelt egy andalúziai kastélyban, néhány mérföldnyire San-Lucartól, maga volt a testet öltött odaadás és báj. Don Juan úgy vélte, hogy e fiatal leányból olyan feleség lesz, aki hosszú ideig küzd a szenvedély ellen, mielőtt enged neki, remélte tehát, hogy amíg meg nem hal, meg tudja őrizni a leány erényét. Komoly kedvtelés volt ez, sakkjátszma, amelyet öreg napjaira tartogatott magának. Okulva atyja, Bartholoméo minden hibájából, don Juan elhatározta, hogy öregsége idején legkisebb cselekedetével is annak a drámának sikeres végkimenetelét fogja szolgálni, amelynek az ő halálos ágyán kell beteljesülnie. Kincseinek legnagyobb részét palotája pincéjébe ásta el Ferrarában, ahová csak ritkán látogatott el. Vagyonának másik részét életjáradékba fektette, hogy felesége is meg gyermekei is minél hosszabb életet kívánjanak neki: olyan ravaszság volt ez, amilyennel atyjának kellett volna élnie, neki magának ugyanis nem sok szüksége volt e Macchiavellihez méltó okoskodásra. Az ifjú Philippe Belvidéróból, a fiából olyan lelkiismeretesen vallásos spanyol lett, amilyen istentelen az apja volt - talán azért, mert a mondás is ezt tartja: fösvény apának tékozló a fia. Belvidéro hercegné és Philippe lelkiatyjául don Juan San-Lucar apátját szemelte ki. E pap szent férfiú volt, csodálatosan arányos, szép alakú, gyönyörű fekete szemű, feje mint Tiberiusé; fáradt a böjtöléstől, sápadt az önsanyargatástól, s naponta ki volt téve a kísértésnek, hasonlatosan mindazokhoz, akik magányosan élnek. Az agg nagyúr talán azt remélte, hogy még meg tud ölni egy szerzetest, mielőtt véget ér első élete. De, akár azért, mert az apát volt olyan erős, mint maga don Juan, akár mert doña Elvirában több volt az óvatosság és az erény, mint amennyi Spanyolországban ragad az asszonyokra, don Juan kénytelen volt botrány nélkül, öreg vidéki plébános módján leélni hátralevő napjait. Néha abban lelte örömét, ha fiát vagy feleségét rajtakapta vallási kötelességeik elmulasztásán. Ilyenkor parancsolóan követelte, hogy pontosan teljesítsenek minden kötelezettséget, amelyet a pápai udvar ró a hívőkre. Végül csak akkor volt igazán boldog, ha hallotta, hogy San-Lucar gáláns apátja, doña Elvira és Philippe valamely lelkiismereti kérdésről vitatkoznak. De lassan elkövetkeztek a vénség napjai, bármilyen aprólékos gonddal ápolta is magát don Juan Belvidéro úr; s e fájdalmas kor bekövetkeztével kitörtek belőle a tehetetlenség kiáltásai, melyek annál szívszaggatóbbak voltak, minél tömegesebben rohanták meg forrongó ifjúságának és érzéki gyönyörökkel teli férfikorának emlékei. Ez az ember, akinek szemében az volt a tréfa netovábbja, ha sikerült másokkal elhitetnie azokat a törvényeket és elveket, amelyekből ő gúnyt űzött, esténként egy talánra gondolva aludt el! A jó modornak ez a mintaképe, e herceg, aki fáradhatatlan volt az orgiákon, büszke az udvari társaságban, kedves az asszonyokkal, kiknek úgy törte szét a szívét, mint a paraszt a fűzfavesszőt, e zseniális ember makacs huruttal bajlódott, kínos zsábától, gyötrő köszvénytől szenvedett. Fogai kihullottak, mint ahogy egy estély végén a legfehérebb, legékesebb dámák mennek el egymás után s kihaltan, üresen hagyják maguk után a termet. Végül erős keze reszketni, karcsú lába inogni kezdett, s egy estén horgas, jeges kezével torkon ragadta a szélhűdés. E végzetes naptól fogva mogorva és rideg lett. Szemrehányásokkal halmozta el fiát és feleségét, amiért oly odaadóan ápolták: csak azért veszik körül megható és meleg gondoskodásukkal, mondogatta néha, mert minden vagyonát életjáradékba fektette. Elvira és Philippe keserű könnyeket ontottak ilyenkor, s kétszerte inkább elhalmozták kedveskedéseikkel a gyanakvó öreget, akinek reszkető hangja gyengédre váltott, amikor feléjük fordult: "- Barátaim, drága feleségem, ugye megbocsáttok nékem? Gyötörlek benneteket kissé. Fájdalom! Miért használsz fel, nagy Isten arra, hogy megpróbáld e két angyali teremtést? Örömüknek kellene lennem, s korbácsuk vagyok." Így láncolta őket ágyához, feledtetve hosszú hónapok türelmetlenségét és kegyetlenségét egyetlen órával, amikor kimondotta rájuk kedvességének és hazug gyengédségének újabb meg újabb kincseit. Szülői számítás volt ez, s őneki ezerszer jobban sikerült, mint valaha atyjának. Végül oly beteg lett, hogy amikor ágyba fektették, úgy kellett bánni véle, mint törékeny vitorláshajóval a veszedelmes csatorna bejáratánál. Elérkezett halála napja. E ragyogó és kétkedő szellem, akinek csupán értelme élte túl a legborzalmasabb testi romlást, ágyban feküdt, s mellette ott álltak azok, akiket sohasem szívelt: az orvos és a gyóntató. De jókedvűen beszélgetett velük. Nem ragyogott talán feléje egy csillogó fénysugár a jövő fátyola mögül? E fátylon, amely ólomból való volt a többi ember, s áttetsző az ő számára, árnyékként kergetőztek a fiatalság könnyű, elragadó gyönyörei.

Egy szép nyári estén érezte meg don Juan a halál szelét. A spanyol ég csodálatosan tiszta volt, narancsfák illata szállt a levegőben, a csillagok élénk, reszkető fénnyel ragyogtak, a természet a feltámadás biztos érzését keltette benne, s egy jámbor, engedelmes fiú nézett rá szeretettel és tisztelettel. Tizenegy óra felé egyedül kívánt maradni e tiszta lelkű teremtéssel.

- Philippe - szólt hozzá oly gyengéd és szerető hangon, hogy az ifjú megremegett és sírva fakadt a boldogságtól. E kérlelhetetlen atya soha nem ejtette még ki a száján így e szót: Philippe. - Figyelj rám, fiam - folytatta a haldokló. - Nagy bűnös vagyok. S ezért egész életemben gondoltam a halálra. Valaha barátság fűzött II. Gyulához, a nagy pápához. E kiváló főpap félt attól, hogy érzékeim rendkívüli izgalmában valami halálos bűnt követek el halálom pillanata után, amíg meg nem kennek a szent olajjal; egy kis üveget adott hát nekem, benne azzal a szent vízzel, mely a sziklából fakadt annak idején a pusztában. Megőriztem az avatatlanoktól az Egyháznak e kincsét, de felhatalmazásom van rá, hogy fiamnak, in articulo mortis, felfedjem a titkot. Ezt az üveget megtalálod e gótikus asztal fiókjában, mely mindig itt állott az ágyam fejénél... Az értékes kristály hasznodra lehet még valamikor, szeretett Philippe fiam. Esküdj meg örök üdvösségedre: teljesíted-e pontosan parancsaimat?

Philippe atyjára emelte tekintetét. Don Juan túlságosan is ismerte az emberi érzelmek megnyilatkozásait ahhoz, hogy e tekintet láttára ne hunyja le békén a szemét, miként Bartholoméo kétségbeesésben halt meg az ő pillantása láttán.

- Más atyát érdemelnél - folytatta don Juan. - Bátor vagyok megvallani néked, gyermekem, amikor San-Lucar tiszteletre méltó apátja kiszolgáltatta nekem az oltári szentséget, arra gondoltam, hogy semmiképpen sem férhet össze két olyan óriási hatalom, mint amilyen az ördögé és az Istené.

- Ó! atyám!

- És azt mondtam magamban, hogy amikor a Sátán megbékél Istennel, bocsánatot kell szereznie híveinek is, ha nem akar hitvány nyomorult lenni. E gondolat állandóan üldöz. A pokolra jutok hát fiam, ha nem teljesíted akaratomat.

- Ó! Mondd legott, atyám!

- Amint lehunyom a szemem - folytatta don Juan - talán már néhány perc múlva, fogod testemet, mely még meleg, s ráfekteted egy asztalra e szoba közepén. Azután eloltod a lámpát; a csillagok világítanak majd neked. Leveszed rólam ruháimat, s míg lelkedet Istenhez emelve a Pater és az Ave szavait mondod, gondosan behinted e szent vízzel a szememet, ajkamat, egész fejemet előbb, majd egyenként tagjaimat és törzsemet; de Isten hatalma oly nagy, kedves fiam, hogy nem szabad meglepődnöd semmitől!

E szavaknál don Juan, érezvén a halál közeledtét, rettenetes hangon hozzáfűzte: - Fogd jól az üveget. - Majd szelíden kilehelte lelkét fia karjai között, akinek könnyei bőven hullottak don Juan gúnyos, sápadt arcára. Éjfél lehetett, midőn don Philippe Belvidéro az asztalra fektette atyja holttestét. Megcsókolta a fenyegető homlokot és az ősz hajat, s elfújta a lámpát. A hold különös fényt árasztott a vidékre; s e gyenge világosságban az istenfélő Philippe csak elmosódottan láthatta atyja testét, mint valami fehérséget az árnyak közepén. Az ifjú megnedvesített egy gyolcsot a folyadékkal, s imába merülve, mélységes csendben hűségesen megkente a szent fejet. Leírhatatlan suhogást hallott, de azt hitte, hogy a szellő játszik a fák lombjai között. Midőn a jobb kart nedvesítette be, hirtelen erős kéz markolta meg a nyakát - az atyja keze! Velőtrázó kiáltást hallatott, leejtette az üveget, s az darabokra tört.

A folyadék elpárolgott. A kastély lakói összeszaladtak, fáklyával a kezükben. A kiáltásra úgy megrémültek és meglepődtek, mintha az utolsó ítélet harsonája rázta volna meg a világot. A szoba egy szempillantás alatt megtelt emberekkel. A remegő tömeg megpillantotta az alélt don Philippe-et, akit nem engedett földre zuhanni a nyakát szorító erős kar. Majd a jelenlevők észrevették don Juan fejét, mely olyan fiatal, olyan szép volt, mint Antinousé; a fekete hajú, ragyogó szemű, vérpiros ajkú fej rémítően rángatta a hozzá tartozó testet, anélkül, hogy meg tudta volna mozdítani. Egy öreg szolga felkiáltott: - Csoda! S a spanyolok mind utána kiáltották: - Csoda! Doña Elvira, aki istenfélőbb volt, semhogy higgyen a mágia erejében, San-Lucar apátjáért küldött. Midőn a szerzetesfőnök saját szemével látta a csodát, elhatározta, hogy hasznot húz belőle, mint okos ember, s mint apát, aki mindenekelőtt jövedelmének növelésére törekszik. Azonnal kijelentette, hogy don Juan urat minden bizonnyal szentté fogják avatni, s az apotheózis szertartásának színhelyéül a maga kolostorát jelölte meg, amelyet, mint mondotta, ezentúl San Juan-de-Lucarnak fognak nevezni. E szavakra az arcon gúnyos fintor jelent meg.

A spanyoloknak az effajta ünnepségek iránti előszeretete oly közismert, hogy nem nehéz elhinni azt a vallásos elragadtatást, amely közepette a San-Lucar apátság ünnepelte a megboldogult don Juan Belvidéro átszállítását az apátsági templomba. E kiváló úr halála után néhány nappal a tökéletlen feltámadás csodájának híre oly gyorsan járta be a falvakat több mint ötven mérföldes körzetben San-Lucar körül, hogy már komikus volt látni a kíváncsiakat az utakon; minden irányból özönlöttek, hogy hallják a fáklyák fényében énekelt Te Deumot. A San-Lucar kolostor antik mecsetje, ez a mórok emelte csodálatos épület, amelynek boltívei alatt már három évszázada Jézus Krisztus neve visszhangzott Allahé helyett, nem tudta befogadni a ceremónia látására egybesereglett tömeget, összezsúfolva, mint a hangyák, bársonykabátos hidalgók álltak az oszlopok körül, jó kardjukkal az oldalukon, s nem találtak helyet, hogy meghajtsák térdüket, amely csak itt hajlott meg. Elragadó parasztnők, akiknek díszes szoknyája szerelemre gerjesztő formákat sejtetett, fehér hajú aggastyánok nyújtották karjukat. Tüzes szemű fiatalemberek álltak felcicomázott öreg nők mellett. Voltak ott gyönyörűségtől remegő párok, kíváncsi menyasszonyok, akiket kedvesük hozott el, egynapos házasok, gyermekek, félénken fogva szülőik kezét. A dús színekben pompázó, kontrasztokban gazdag, virágokkal elhalmozott, tarkaruhás emberek jámbor sokasággá vegyültek össze az éjszaka csendjében. A templom széles kapui megnyíltak. Azok, akik későn érkezvén kívül rekedtek, messziről, a három nyitott kapun át olyan látványt pillantottak meg, amelynek modern operáink légies díszletei csak halovány árnyképét nyújtják. Az ájtatosok és a bűnösök, akik ott szorongtak, hogy elnyerjék az új szent kegyeit, ezernyi gyertyát gyújtottak tiszteletére; az érdek gyújtotta lángok mágikus fénybe borították az egész templomot. A fekete boltívek, az oszlopok és oszlopfők, az aranytól és ezüsttől ragyogó, beugró kápolnák, a karzatok, a mór díszítések, a csipkézett faragások leheletfinom cirádái úgy rajzolódtak ki e fényáradatban, mint vörösen izzó parazsas serpenyőben a lángok szeszélyes figurái. A tüzeknek ez óceánján az aranyozott szentély uralkodott a templom mélyén, s benne a főoltár, melynek pompája a kelő napéval vetekedett. Valóban, az aranylámpák, ezüst kandeláberek, templomi zászlók, bojtok, szentek, fogadalmi szobrok ragyogása elhalványodott a koporsóhoz képest, amelyben don Juan feküdt. Az istentelen az oltár fölött egy Krisztus-kép helyét foglalta el; testét elborították a szikrázó drágakövek, a virágok, kristályok, gyémántok, aranyékek és tollak, amelyek olyan fehérek voltak, mint egy szeráf szárnya. A körülötte égő gyertyák sokasága lánghullámokat vetett a levegőbe, San-Lucar derék apátja, mint a szentély királya, főpapi ornátusban, fején ékkövekkel kirakott süveggel, karingben, kezében aranykereszttel ott ült fejedelmi pompájú karosszékében papjai között: az ezüstös hajú, finom miseruhába öltözött, érzéketlen aggastyánok úgy vették körül, mint a festményeken a szent hitvallók az örökkévalót. A kanonokok feje és a káptalan tagjai, egyházi hívságaik ragyogó jeleivel ékesen, úgy jártak-keltek a tömjénfelhők között, mint ahogy a csillagok gördülnek az égboltozaton. Amikor a dicsőség órája elérkezett, a harangok szavára harangzúgás felelt szerte a vidéken, s a hatalmas gyülekezet Isten felé küldte a dicséret első kiáltását, amellyel a Te Deum kezdődik. Fenséges kiáltás! Tiszta és könnyed hangok, elragadtatott nők hangjai, keveredve súlyos és erős férfihangokkal, oly hatalmas áradatban, hogy az orgona, bármennyire zúgtak sípjai, nem tudta túlharsogni. A ministránsfiúk csengő gyermekhangja és néhány mélyen zengő basszus költői gondolatokat ébresztett; a gyermekséget és az erőt érzékeltette a szeretettől áthatott emberi hangoknak ebben az elragadó koncertjében. - Te Deum laudamus!

A térdeplő nőktől és férfiaktól feketéllő katedrálisban úgy tört fel az ének, mint ahogy az éjszakában hirtelen felvillan egy fény, s a csendet mennydörgés töri meg. A hangok a tömjénfelhőkkel együtt szálltak a magasba, amelyek áttetsző és kékes fátyolba burkolták a templom fantasztikus díszítéseit. Gazdagság, illat, fény és dallam volt minden. A szeretetnek és a hálának e hangáradata elborította az oltárt. Don Juan, aki jólneveltebb volt, semhogy köszönetet ne mondjon érte, és szellemesebb, semhogy ne értené a gúnyt, ijesztő nevetésre fakadt, s hátravetette fejét koporsójában. De, mivel az ördög azt súgta neki, hogy közönséges embernek, szentnek, Bonifácnak vagy Pantaleonnak tekinthetik, a szeretetnek ezt az áradó dallamát vad üvöltéssel zavarta meg, melyhez a poklok ezernyi hangja csatlakozott. A föld áldást mondott, az ég átkot szórt. A templom antik alapjai beléremegtek.

- Te Deum laudamus! - zengte a gyülekezet.

- Az ördögbe veletek, oktalan barmok! Isten, Isten! Carajos demonios állatok, ostobák vagytok a vén istenetekkel együtt!

S megindult a szitkozódások áradata, mint izzó lávafolyam a Vezúv kitörésekor.

- Deus sabaoth! Sabaoth! - kiáltották a keresztények.

- Becsmérlitek a pokol fejedelmét! - válaszolt don Juan fogát csikorgatva.

Eleven karját sikerült a koporsó széle fölé emelnie, s kétségbeesetten, gúnyosan megfenyegette a gyülekezetet.

- A szent megáld bennünket - mondották a hiszékenyek, az öregasszonyok, gyermekek és jegyesek.

Íme, így csalatkozunk gyakran imádatunkban. A felsőbbrendű ember kigúnyolja azokat, akik bókolnak neki, s néha bókol azoknak, akiket szíve mélyén kigúnyol.

Amikor az apát az oltár előtt leborulva énekelt: - Sancte Johannes, ora pro nobis! eléggé kivehetően ez a szó hallatszott: - O coglione.

- Mi történik ott fenn? - kérdezte a helyettes prior, látván, hogy a koporsó megmozdul.

- A szent játsza az ördögöt - válaszolt az apát.

E pillanatban az eleven fej egyetlen erőszakos rándulással leszakadt a testről, amely nem élt többé, s a szertartást végző apát sárga koponyájára esett.

- Emlékezz doña Elvirára - kiáltotta a fej, belemarva az apátéba. Az apát borzalmas kiáltást hallatott. A szertartás félbeszakadt.

A papok mind odarohantak, s körülvették vezetőjüket.

- Agyalágyult, most mondd, hogy van Isten! - hangzott, miközben az apát velőig sebezve, kiadta lelkét.

BALZAC