XII.

A szoba ajtaja még nesztelenebbül és még szélesebbre nyílt, mint máskor. Az öreg doktor szinte vigyázzban állt az ágy mellett, s a másik két orvos is tiszteletteljesen követte a világhírű sebészt, akivel egyszerre tele lett a szoba. Pedig nem volt nagy ember a tanár. Nagyképű pápaszemet se hordott, és mozdulatai is fegyelmezetten egyszerűek voltak… de a szeme!

A kis gróf egyszerre visszamosolygott rá, pedig az Isten a megmondhatója: nem volt már régen nevető kedve.

A többi doktor kiment, és egyedül maradtak.

Aztán szó került mindenről. Vadászatról, lovakról, utazásokról, lányokról, de a betegségről egy szó sem esett.

Elmenőben azt kérdezte még a tanár:

– Jó lesz, ha délután megcsináljuk?

Semmi nagy szó! „Műtét”, „Operáció”. Csak egyszerűen, hogy: megcsináljuk.

Mintha arról lett volna szó, hogy egy pár csizmát kell megtalpalni.

– Meg se vizsgál, tanár úr?

– Miért? Tiszta eset ez nagyon, és a röntgenképek tökéletesek.

– Megmaradok?

A tanár nevetett.

– Erre nem válaszolhatok – egy kis szünetet tartott –, de komolyan mondom, holnap szívesen állok rendelkezésére.

És megint nevetett.

Mire azonban délután lett, elmúlt a varázs. A különféle készülődések titokzatosak voltak, a csend mintha nagyobb lett volna, az orvosság bódítóbb, és künt szürke az ég, mint maga a szomorúság.

Később jeges eső kezdte verni az ablakot, és a fák meztelen ágai reménytelenül hajladoztak a ködlő délutánban.

Az öreg doktoron új köpeny, és nem tudja legyűrni izgatottságát.

– Kimegyek egy cigarettára – mondja végül, de hármat se szippant, már jön vissza, és amikor betolják a kocsit, olyan hirtelen áll fel, mintha valami feszültség szakadt volna el benne.

– Na, már itt is van…

Endre gróf jól megnézi a gumikerekű alkalmatosságot s az embereket is, akiket most lát először.

– Lábon is mehettem volna.

– Így kényelmesebb.

Az öreg doktor is ott lábatlankodik, mert segíteni akar, de leintik.

– Hagyja csak, doktor úr.

S a kocsi elindul kifelé, olyan zajtalanul és rázás nélkül, mintha vízen járna.

A folyosó üres. A szobaajtók egymásután suhannak el mellette s a beteg nézi a számokat.

– 253-254-255-256… Kettő meg öt, az hét, meg hat, az tizenhárom – adja össze magában az utolsó szoba számait. Endre gróf szereti a tizenhármas számot, de már kanyarodnak is.

Az öreg doktor izgatottan megy a kocsi után, mint a kotlós a kiskacsák után, melyeket nem követhet a vízbe.

A műtő ajtaja kitárul és becsukódik.

Ragyog minden, és ennek a ragyogó tisztaságnak szaga van. A sarokban duruzsol valami, az asszisztensek tesznek-vesznek, szándékosan személytelenné téve önmagukat. Egy-egy műszer koccan, hidegen, mint a jég, azután jön az altató.

– Nem gyenge a szívem? – kérdi Endre gróf, aki hallott valamit, hogy a gyenge szív az altatás közben egyszer csak megáll.

A tanár szemében most valami mérhetetlen melegség villan fel.

– A szíve nagyon jó, és higgye el, ezzel a szívvel még szeretni is lehet.

– Szeretni… – gondolta szomorúan a beteg –, szeretni? – Mit is szeretett ő eddig életében? És amíg számolt, nem a számokra gondolt. Rohanva vágtattak a gyermekkor évei, egy kép, egy arc, egy hír, egy illat.

Az öreg kastély csendes szobái, Anti, az inas, lobog a tűz a kandallóban, egy cigányasszony meztelen mellére fogja gyermekét, a patakon nyílik a sárga vízililiom, a káplán lágy hangja, amint misézik, a kórház papja, amint fölébe hajlik áldozáskor.

Aztán kezd kihagyni az emlékezet.

Mintha az öreg Retek ülne mellette a tóparton.

– Milyen dohányt szív maga, Retek?

– Hármas dohányt, instálom, de elolthatom, ha büdös…

Füstölög a pipa, bódító, nehéz füsttel. Szinte fullad tőle, de aztán elszürkül minden, és ájult zuhanással esnek megbicsakló gondolatai a semmibe.

Az erdő csendes. A vágásszél bokrain cinkék keresgélnek, már a Mindenható tudná megmondani, mit találnak ilyenkor. A bokrok ágai fagyosak – jeges eső esett az éjjel –, és már az maga is csodálatos, hogy nem fagy el az a cérnavékony kis lábuk.

De nem fagy el, az bizonyos, és találnak is valamit, az is bizonyos, mert hiába nem ugrándoznának – annál több esze van a cinkének.

Az öreg Retek nézi a cinkéket, bár most nem erre gondol. Ezeket ő máskor gondolta, de azért érdemes felemlíteni. Most arra gondol, hogy mikor jönnek már az urak és Lesi. Amint világosodott, itt volt és most már annak két órája. Kinéz az útra, de nem jönnek. Rakjon tüzet? Ez egy kicsit illetlenségszámba megy – mintha füstölne az elkövetkezendőkre –, de hát megfagyni se akar. Ha ezt az urak belátják, jó, ha nem látják be: úgy is jó.

Igenis: rak tüzet!

A tűz hamar fellobban, már egy kis enyhe füst előzi meg. Forgáccsal körülállogatja; két vastagabb esedékfát tesz rá, s ezzel a tűz gondja el van vetve. Az urak még mindig nem jönnek, tehát ácsorogni sem érdemes. Leül egy rönkre, s lába alá szénát igazít, melyet valamelyik fuvaros hagyott ott még a nyáron, és pipára gyújtana, de így éhomra nem ízlik a pipa.

Hát akkor gyere, szalonna.

Fél szemmel ugyan az utat leste, de azért komótosan megreggelizett, és amikor egy-két korty pálinkát is lenyelt a szalonnára, egyszerre más színben látta a világot.

A pipafüstben nyugalom és békesség volt. Most már egészen pontosan tudta, mi a teendő.

Amikor a kocsizörgés pattogni kezdett a téli erdőben, nyugodtan állt ki a sarokra – mint máskor –, mintha nem is ma fordulna meg, hogy a régi kenyér megmarad-e, vagy elveszik.

Lesi – természetesen – az urakkal jött. Új bekecs volt rajta, és ő is úgy viszonozta Retek köszönését, mint aki felült már a hintóra.

A jószágigazgató sárga cipőt, szürke harisnyát, zöld nadrágot és kockás kabátot viselt. Azonnal a tűz mellé húzódott, kezeit melengetve.

– Csak parancsolj, saját hatáskörben – mondta Imreinek, aki maga után intette a két erdőőrt.

A farakások számbavétele egész délelőttbe tartott, és Csőrös dr. dühösen topogott a tűz körül.

– Mire való ez a komédia – mérgelődött magában. – A lopott fa ott van valamelyik paraszt udvarán, oda kell menni és kész. Ez az Imrei is egy nagyképű fráter. Az öreg Répa – vagy mi a neve – nyilván kiszolgált öregember, és mellesleg lopott is. Neki pedig megvan már erre az állásra a jelöltje. Egyik kliense ajánlotta, aki meg akar szabadulni tőle; ez a kliens pedig sokkal drágább ember, semhogy bármit meg lehetne tőle tagadni. Az öregnek tehát mennie kell.

Délfelé – ahelyett, hogy a nap szétverte volna a felhőket – elködösödött az idő. Csőrös dr. már türelme legvégső határán volt, amikor Imrei jelentette.

– Hat méter hiány!

– Meglesz az is. Egy bárca, úgy látszik, otthon maradt – mondta kicsit bizonytalanul Retek.

– Elég! – torkollta le Csőrös. – Ami nincs itt, az már nem lesz meg. Nem is lehet meg. Délután ötre jöjjön be az irodába. Végeztünk!

Nem is szóltak az öreghez semmit, pedig szokása szerint a kocsiig kísérte őket. Ott állt, amíg betakaróztak, és amikor a kocsi elindult, levette kalapját, de csak a mérnök biccentett vissza.

A kocsit aztán elnyelte a köd, az öreg Retek pedig ott állt fehér fejjel, és csak később tette fel kalapját, mielőtt alaposan megnézte a kalap zsinórját, mely nagyon zsíros volt mindenképpen.

Dombos János intézőéknél pontosan tizenkét órakor volt az ebéd. Erre nagyon kényes volt az intéző, és ugyancsak ő volt, aki ezt a terminust úgyszólván soha nem tartotta be. Mert egy gazdaságnak ezerféle ágazata és – ebből kifolyólag – ezerféle nyavalyája van.

– Menjünk! – ugrott fel néha a kocsira, amikor megkondult a harang. A kocsis már meg is húzta a gyeplőt, amikor egy asszony penderedik ki a cselédházból.

– Tekintetes uram! Tekintetes uram!

A kocsis magától áll meg.

– Mi a baj?

– A lányom! Most hirtelen… bába kellene…

Az intéző nézi az asszonyt, de már arra gondol, honnét a csodából vesz most gyorsan kocsit. A fogatok az erdőn vannak, az egyes sánta, a másik pár futóló az állatorvost vitte haza, az öszvérek a fináncokért mentek az állomásra.

Leveszi a kalapját, ami a tanácstalanság mellett egyúttal a növekvő dühöt is jelenti.

Közben az ember lép a kocsihoz.

– Jó, hogy itt tetszik lenni, az egyik ökör felfúvódott.

Az intéző most egészen leveszi kalapját. Belenéz, mintha lenne benne valami, nagyot nyel, aztán leszáll a kocsiról.

– Eredj a bábáért! Hol van az az ökör?

Így azután az ebéddel többnyire baj van. Az intézőné vár egy darabig, és csitítgatja a gyerekeket, hogy „apátokat meg kell várni”, de a gyerekféle nem méltányolja az ilyesmit. Éhesek és enni akarnak. Végül is leülnek enni. A következő percben hallatszik a kocsirobogás, utána léptek az ebédlő felé.

– Na, talán megvárhattatok volna.

– A gyerekek…

– A gyerekek is várhatnak!

Következő nap azután vár a család. Az anya sarkára áll az éhes gyereknéppel szemben. Várnak hát. Sem többet, sem kevesebbet, mint előző nap.

Jön a kocsirobogás, és jönnek az ismerős léptek.

– Na! Ezerszer megmondtam, hogy ha sokat késem: egyetek!…

– Tegnap is…

– Az más!

És szótlanul kanalazták a levest.

– Mi volt az iskolában?

Ez már más hang, és a család felderül. A legidősebb fiú beszámol az iskoláról. Számtanról, földrajzról és hogy Paskai Vendel beleült a rajzszegbe. A rajzszeget Lakatos Vince helyezte Vendel alá, amíg felálltak, hogy a tanító urat üdvözöljék. Vendel tehát üvöltve ugrott fel, viszont Vincét a tanító úr alaposan elfenekelte, pedig – azt mondják a gyerekek – a tanító úrnak nem szabad senkit megvernie.

– Marhaság! Miért ne lenne szabad. Az iskolában a tanító úr az apátok. Az apa pedig akkor veri meg gyerekét, amikor rászolgál. Nem igaz?

– Dehogynem – mondják a gyerekek bizonytalanul.

– Jó, hogy ezt elmondtátok! Én majd külön küldök a tanító úrnak egy pálcát, hogy elrakjon benneteket, ha nem fértek a bőrötökbe. – A gyerekek aztán megköszönik az ebédet és kirobognak.

Az intéző cigarettára gyújt.

– Posta nincs?

– Nincs. Klári volt itt.

Klári: Imreiné, és Dombos nem szereti. Klári csinos asszony, úriasszony, rendes asszony, szava méz és a nyelve fullánk. Nem olyan, mint a méh fullánkja, mely egy szúrás után benneszakad, és a tulajdonos meghal. Ez a fullánk nem szakad benne és mindig van benne elegendő méreganyag.

– Szóval: Klári volt itt.

– Na, hálaistennek!…

– Azt mondja, hogy a jogtanácsos jószágigazgató lett…

– Nem kalocsai érsek?

– Az ura nem is fogadta el. Összekülönböztek. A jogtanácsos azt mondta, hogy ez csak a mezőgazdaságra vonatkozik.

– Elhitted neki?

– Így mondta…

– Persze hogy így mondta! Hogy megint én vigyem dűlőre a dolgot. Neki fejjel a falnak. Hát ebből nem eszik a Klárika. Meg az a nyeszlett ura sem. Mi dolgod van délután?

– Gyerekruhát javítok.

– Az ráér! Készülj össze. Én kicsit pihenek és délután megyünk be a városba. Ránk fér egy kis szórakozás.

Az asszony kérdően nézett urára, aztán odament és szelíden megcsókolta.

– Te tudod, János.

Dombos János nehéz ember volt. Nehéz emberben, kemény emberben puha, nagy szív.

– És a legjobb ruhádat vedd fel, ami csak van.

Az új jószágigazgató délután négyre rendelte át az intézőt. Ebéd után háromkor szólt a mérnöknek.

– Ezzel a Dombossal is tisztázni kell a dolgot – mondta –, légy szíves szólni neki, hogy jöjjön át.

Imrei készségesen telefonált, de csüggedten jött vissza.

– Bement a városba.

– Bizonyára nem tudta, hogy itt vagyok.

– De tudta, mert a feleségem volt odaát…

Csőrös sziszegett.

– Nem tudom, mit akar ez az ember, de nekem holnap okvetlenül haza kell mennem.

– Majd átizenünk neki, hogy holnap jöjjön át. Jó lenne, ha írnál neki.

– Nem szeretek nagy feneket keríteni a dolgoknak, de ha nálatok ez a szokás…

– Igen. Hivatalos ügyekben írásban érintkezünk – mondta Imrei, és arra gondolt, hogy mégiscsak jobb, ha Dombos dönti ki ezt a mondvacsinált jószágfelügyelői falat.

A levél tehát elment.

Reggel azonban hiába várták Dombost, pedig az is meg lett írva, hogy egyúttal reggelire is szívesen látják.

– Az intéző úr már három órakor elment vásárba – mondta telefonon az öreg mindenes.

– A levelet odaadták neki?

– Nem adhattuk kérem, mert későn jött haza. Az irodába tettük az asztalra.

– Hát nem ment az intéző úr az irodába?

– Nem mindig szokott, kérem…

Csőrös jószágfelügyelő tajtékzott.

– Levonom a konzekvenciát! Visszaadom a megbízásom, ha Béla gróf nem ad elégtételt, de ennek az alaknak mindenesetre kitekerem a nyakát, akárcsak annak a vén tolvaj kerülőnek.

Igen, Retek Jánosnak – elvben – ki volt tekerve a nyaka. De ez már tegnap történt, délután öt és hat óra között.

Öt órakor bekopogott az öreg, összeütötte bokáit és szokása szerint azt mondta:

– Parancs!

Csőrös a monoklijával játszott – ezt a műveletet Retek illő tisztelettel szemlélte –, és „átható” pillantással nézett az öregre.

– Hat méter fa nem sok – kezdte Csőrös –, de hat méter annyi, mint hatszáz méter, ha lopásról van szó. Igaz?

Retek nem szólt.

– Aki tolvaj, az tolvaj – igaz?

– Ez igaz.

– Na látja. Maga éjnek idején kiadott az uradalom erdejéből hat köbméter fát.

– Ez lehetséges.

– Akkor mit akar?

– Én, kérem, semmit.

– Hát akkor ne komédiázzunk! Örüljön, hogy futni engedjük. A méltóságos gróf úr egész évi járandóságát kiadja – ami elé mi se gördítünk akadályt –, és maga legyen boldog, mert végeredményben a kenyéradó gazdáját lopta meg.

– Ki mondja ezt?

– A tények mondják, és mi is mondjuk. Nekem nincs időm magával itt vacakolni. Itt az elbocsátólevele. A járandóságát kikapja egy évre, és január elsején elmegy. Megértette?

– Az az egy hiányzó bárcám is meglesz… elkevertem valahová, majdnem negyven éve szolgálok.

– Itt az elbocsátója. Ha pedig negyven éve szolgált: eleget szolgált. Adja át helyét a fiataloknak.

– Ellátom én még a szolgálatomat.

– Nem érdekel. Értse meg, hogy a börtöntől mentjük meg. Nem indítunk vizsgálatot, nem megyünk a csendőrségre – ahová magát bizonyos érzékeny szálak fűzik –, hanem hallgatunk. Hallgasson maga is, és január elsején menjen el jól megérdemelt nyugalomba.

– És ha meghozom a hiányzó bárcát?

– Akkor meghozza. Akkor én leszek a legboldogabb ember, mert higgye el, öregem, én nem születtem hóhérnak.

– Akkor visszamaradok?

– Ami egyszer megtörtént, az megtörtént. Szépíteni lehet a dolgon, hogy összejajgatja a hiányzó fát, vagy kifizeti, de az már nem jelent semmit. Jóformán semmit.

– Szóval nekem el kell mennem.

– Igen.

Retek csigalassan hajtogatta össze az elbocsátólevelet.

– Az igazságomat azért megkereshetem, azt hiszem?

– Csak keresse, öregapám, de titokban, mert amit tett, az hivatalból üldözendő, és ha a dolog kiderül, hát becsukják.

Ez volt tegnap délután. Ma pedig itt van Dombos komiszkodása. Nem egyszerű dolog a gazdálkodás. Imrei hallgatott. Csőrös föl s alá sétált az irodában – monoklija a mellén lógott –, amikor kopogtattak, s az öreg Retek viharvert arca jelent meg az ajtóban.

Csőrös köszönni se engedte.

– Mit akar?

– Meghoztam a hiányzó bárcát, instálom.

– Miféle bárcát?

– A hiányzó hat méter fáról.

Imrei felkelt, és gyanakodva, de bizonyos belső elégtétellel ment az öreghez, hogy elvegye tőle az utalványt, mely nélkül fát az erdőből kiadni nem lehetett.

– Ki vitte el ezt a fát?

– A részeges Kiss Imre.

– De ez a cédula az Ungár nevére van kiállítva.

– Az úgy van, kérem – magyarázta Retek –, hogy a tekintetes mérnök úr kitiltotta a Böröc Zsigát az erdőről, mert szájaskodott. Az Ungár szomszédja a Zsigának, hát megvette a fát neki, mert ő úgysem kapott volna. A fát megnéztem, ott van.

Imrei erdész volt végeredményben, és menthetetlenül kidobja az öreget, ha a lopás rábizonyul. Talán sajnálta volna is; de most, hogy az új jószágigazgatóra hárult ez a feladat és az egész vád csütörtököt mondott, határozottan örült.

A cédulát Csőrös elé tartotta.

– Én adtam ki. Retek dolga teljesen tisztázódott.

– Mi az, hogy tisztázódott? A fát éjnek idején vitték el. Idegen udvarba vitték. Ez mégse tiszta dolog.

– Ezért legfeljebb Ungár számol.

Csend lett. Csőrös leejtette monokliját, és kliensére gondolt, akinek megígérte, hogy használhatatlan emberét elhelyezi.

– Csodálom, hogy nálad ilyen dolgok történhetnek.

– Bocsánat…

– Kérlek, ezt majd négyszemközt. Véleményem ezek szerint Retek erdőőrről megváltozott. Retek! – mondta pátosszal és feltette monokliját –, ön becsületes ember.

Odalépett az öreghez, és kezét nyújtotta.

– Mindazonáltal, tekintve, hogy a mérnök úr a gróf urat úgy informálta, hogy maga lopott, s ezért magának fel kell mondani, amiben közrejátszott a maga öregsége is, a felmondást; bár nagyon sajnálom, én vissza nem vonhatom.

Retek mély megdöbbenéssel nézett maga elé. Nem értette az egészet.

– Szóval akár becsületes az ember, akár gazember, egyre megy?

– Ne forgassa ki a dolgokat. Maga öreg ember, de a gróf úr új garnitúrát, fiatal, tetterős embereket akar látni maga körül. Ez érthető ugye?

– Nem értem!

– Nekem pedig nincs időm magyarázkodni!

Az öreg Retek kihúzta magát.

– Nem is kívánom a nagyságos úrtól. A nagyságos úr nem idevaló, nem érti a mi életünket. Én a kenyeremet nem a nagyságos úrtól kaptam, hát nem is veheti el. Jó napot kívánok!

Az ajtóban megfordult még.

– A mérnök úr parancsol valamit?

– Nem, Retek, köszönöm. Szombaton parancs, mint rendesen.

Imrei szinte melegen beszélt, ami nem kerülte ki Csőrös figyelmét.

Amikor egyedül maradtak, egy gyorsan közeledő kocsi mormolása állt meg a ház előtt.;

– Indulnod kell – mondta Imrei –, bár mehetnél az esti vonattal is.

– Nem, várnak. Nézd – lépett közelebb a mérnökhöz –, nekünk végeredményben össze kell dolgoznunk.

– Természetesen!

– Na látod! Nem mindegy az, hogy az öreg mikor áll odébb? Egy évvel előbb, vagy egy évvel utóbb?

Imrei húzta a vállát.

– Mindenesetre add elő a dolgot a gróf úrnak, és határozzon ő.

– Helyes. Értem. Óvatos ember vagy és jó partner. A gróf úr úgy fog határozni, ahogy mi akarjuk. Ennek az intézőnek pedig levélben adom tudtára a megváltozott viszonyokat.

Anti, az inas – vagy mint az öreg doktor mondaná, a „főinas” – a kastélyfeljáró kőlépcsőjén állt és egy kis bottal különféle ákombákomokat rajzolt a hóba.

És fütyörészett.

Anti kiskabátban volt – pedig fagyott –, tehát vagy ivott az öreg inas, vagy pedig valami lényeges körülmény feledtette vele az óvatosságot.

A park fáin egy-két fenyőrigó ült, és Anti arra gondolt, hogy amikor még gyerek volt – régen volt ez persze, és apja mellett a Felvidéken szolgálta az öreg grófot –, ilyen fenyőrigókat hoztak az erdőőrök a nagy hegyekből, melyeknek orma még nyáron is hidegen füstölgött.

Anti a fenyőrigók mellett a múltra és volt gazdáira gondolt. Szerette őket? Ezt így talán nem lehetne mondani, de velük volt, és azoknak az erős embereknek erős egyénisége – túl a vagyon hatalmán – magával sodorta őt is, és megszokta velük örülni és velük bánkódni.

Ő már tulajdonképpen nem is Rénes Antal volt, csak az öreg Anti, aki bútor volt a vén kastélyban, csak az igazi bútorokkal ellentétben, helyenként mozgott is.

Ha romlott valami, ha kitörött egy székláb, vagy megállt valamelyik öreg óra: szinte fájdalmat érzett vagy hiányt, mintha meglopták volna, és ha a szék újra jó lett, s az óra újra ütni kezdett, boldog volt a maga csendes fütyörésző megelégedettségével.

És most fütyörészett.

Írogatott a hóba, és körülnézett, hogy jön-e valaki, akinek bizonyos dolgokat elmondhatna.

Ekkor ment el a kerítés mellett az öreg Retek. Kalapja kissé a tarkójára volt lökve és konokul a földet nézte, de ugyanolyan öreg szolga volt, mint ő, bajtárs, talán barát, bár ezek a fogalmak nem jelentették azt a viszonyt, amit vele szemben érzett.

– Retek bácsi!

A kiáltás nem volt hangos. Parancsoló se, kérő se, talán hívó se. Olyan volt, mint amikor felkiált valaki, hogy: megtalált valamit. Az öreg Retek felütötte a fejét.

– Na!

És körülnézett, mert télidőben tétova a hang, és nem tudni, honnan jön.

– Nem jönne be egy szóra? Kinyitom a kisajtót.

És Anti kinyitotta a kisajtót, mely közrendű emberek előtt meg nem nyílott soha.

– Úr lettem! – mondta fanyar mosolygással Retek, és maga is nekifeküdt az ajtónak, hogy be lehessen csukni, mert ritkán nyitották ki, s a használatlanságtól megvetemedett.

Amikor az ajtó bezáródott, megálltak egy szusszanásra. Egymásra néztek.

– Éppen engem vártál?

– Éppen magát!

És elindultak a kastély felé, mert a levegőben volt, hogy a többit már csak ülve lehet elmondani.

Retek éppen úgy verte le lábáról a havat, mintha a gróf hívatta volna, és éppen úgy vette le a kalapját, mintha beteg gazdája ott lett volna valahol a kastélyban; és ezt Anti nagyon természetesnek találta. Végigmentek a folyosón és az inasszobánál megállapodtak.

– Tessék!

Antiból házigazda lett egyszerre.

– Tessék, Retek bácsi!

Ez a „bácsi” ugyan nem volt egészen indokolt – alig nyolc év különbség volt a két ember között –, mégis hozzájárult a hangulat tisztázásához, mert Retek nagyapa volt, keményebb életet élő ember, míg Anti gyermektelen belső inas.

Az inasszobában duruzsolt a kályha és enyhe cipőpasztaszaggal, pipafüsttel vegyes meleg lehelte körül az érkezőket.

Anti lenyúlt a kályha mellé, és varázslatos finoman egy üveg bort és két poharat kerített az asztalra.

– Most iszunk valamire!

– Ha te mondod, Anti!

– Én mondom!

A két pohár bor eltűnt.

Retek sarokba állította puskáját, és levette kabátját.

– Hát akkor mondd!

Anti újra töltött.

– A doktor úrral beszéltem, alig fél órája, az operáció sikerült!

A kályhában pattogott a tűz. A sarokban támaszkodott a puska, a két ember összenézett, és a melegnek, a falnak, a bornak, és szállongó pipafüstnek értelme lett egyszerre.

– Sikerült?

– Jól sikerült! Az előbb arra ittunk.

– Mintha megéreztem volna… egyszerre kiittam, pedig nem szoktam.

– A gróf úr még nagyon beteg, de a nagy bajon már túl van. Igyon, Retek bácsi.

– Hát iszom is. Azért is, mert örülök, és azért is, mert – úgy nézz rám, Anti – facér ember vagyok mától kezdve.

És elmondta a felmondás minden részletét.

Anti sűrűn pislogott.

– Nem akarom elkiabálni, de a jogtanácsos úr, azt hiszem, gazda nélkül csinálta a vásárt. Béla gróf nem sokat törődik az egésszel, ő pedig úgy rendelkezik, mintha a mi gazdánk nem is lenne a világon.

Hallgattak egy kicsit. A kályhában tompán duruzsolt a tűz, a bútorok pattantak néha, és a két öreg szolga nagyon kívánta, hogy Endre gróf mégiscsak legyen a világon.

Igen, az operáció sikerült, de erről a beteg keveset tudott. Néha ugyan eszmélő világosság lobbant fel szemében, de aztán láz jött és fájdalmas üresség a nagy seb táján.

– Itt van, doktor úr?

– Persze hogy itt vagyok – hajolt az öreg doktor a beteg fölé, aki a választ már nem értette meg.

És ez a vergődés napokig tartott.

A folyosón még nagyobb volt a csend, mint máskor. A téli ég komoran borult a város fölé és a nagy csendben csak a beteg zsebórája őrölte fáradhatatlanul az időt az éjjeliszekrény márványlapján.

Legnehezebb volt az első ébredés. Mert könnyű volt a kábulat hintóján elsüllyedni az öntudatlanságba, de nehéz volt felkapaszkodni abból a feneketlen mélységből az élet világosságába, amely egyelőre még csak kínlódást tudott adni a betegnek. És a visszazuhanások az öntudatlanságba.

De a kis óra könyörtelenül faragta az időt. A napok lustán éjszakába hajoltak, s az éjszakák is nehezen reggelre ébredtek.

Egy ilyen reggelen történt, hogy a beteg megkérdezte:

– Milyen nap van ma?

Az öreg doktor ijedten nézett szét naptár után, és a beteg az operáció óta először mosolygott.

– Egészen elvadulunk, doktor úr…

Ezek voltak Endre grófnak az első értelmes gondolatai.

– Nem baj, ha elvadulunk, csak a gyógyulás így menjen tovább.

– Hát gyógyulok?

– Nagyon szépen. Az a professzor nem is orvos már, nem is sebész, hanem művész. De talán ne fárasszuk magunkat a sok beszéddel.

Ez a figyelmeztetés felesleges volt, mert a beteg már újra aludt. Az öreg doktor pedig megtelefonálta Antinak, a „főinas” úrnak, hogy gazdája szépen gyógyul, de ezt nem kelt nagydobra verni, mert a beteg még vissza is eshetik.

Anti tehát annyit mondott el a rábízott üzenetből, amennyit akart, és mivel nagyon keveset akart, a falu teljes bizonytalanságban volt. Egyes hírek szerint az operáció sikerült, de a gróf már nem lesz többet normális. Más hírek szerint éppen csak hogy életben maradt, de béna lesz mindkét lába.

Sokkal többet nem tudtak a tisztek se, és Csőrös jószágfelügyelő se, aki pedig már személyesen akart meggyőződni az ő szempontjából olyan fontos tényről. Persze nem engedték a súlyos beteghez.

– Igen, a műtét sikerült, de nagyon súlyos volt, és a beteget még ezer veszély fenyegetheti.

Béla gróf egyszer meglátogathatta ugyan unokaöccsét, de ekkor a beteg eszméletlen volt.

– Ha magához tér, mondja meg neki, doktor úr, hogy itt voltam, és kívánom, hogy mielőbb egészséges legyen.

Az öreg doktor elérzékenyedett, mert látta az örökös szemén, hogy őszintén beszél.

Igen, Béla gróf csak a beteg embert látta, és nem gondolt a nagy vagyonra, amelyet a másik pusztulása árán nem is kívánt. Ezt aljasnak és hitványnak tartotta volna, mint ahogy mostani érzéseit nem érezte érdemnek vagy erkölcsösségnek. Amit tett, ösztönös volt, melyet nyugodt, talán kissé fáradt belső törvények szabályoztak, mint járását vagy egyéb mozdulatait.

– Majd lesz valahogy, mint ahogy mindig volt valahogy – futott át gondolatai között, és fáradt ballagással ment ki a szanatórium kapuján.

XIII.

169

A faluban ebben az időben nagyon korán meggyújtották a lámpásokat. Az ég állandóan borús volt – bár kevés hó esett –, és a kisablakos szobákban már négy óra után este lett.

A tűzhelyen pattogni kezdett a rőzse, a gyerekek éhesen és kifagyva jöttek haza a rétről, hol csúszkálni lehetett, az asszonyok ócska ruhákat foltoztak, vagy a vacsorára készültek, felmelegítve a déli levest és megtoldva egy kis szalonnával.

A férfiak már ellátták az állatokat, hát a naptárban böngésztek, feljegyezve, hogy mikor születik a kiscsikó, nemkülönben, hogy mikor lesz Csomaházán vásár, ahol – tudvalevőleg – a legjobb szűrt árulják.

Retekéknél csend van ilyenkor. Péter a faluban van – már három napja színét se látták –, hát ki lármázna? Az öreg Retek még nem jött haza. Erzsi és Pista pedig a szobában üldögélnek és suttogva beszélgetnek, bár senki se hallgatózik.

A kályhaajtó nyitva, tehát nem lehet azt mondani, hogy sötétben vannak, bár a tűz néha lankadtan lángol, és ilyenkor a suttogás is elhallgat.

Retekné már nem is nagyon ügyel rájuk, mert részint karácsony hetében meglesz az esküvő, részint pedig örök gondban él, hogy hová is mennek azután, mert bizony az öreg Reteknek mennie kell.

Pedig most már Imrei is az öreg mellé állt, de a jószágfelügyelő nem tágított, hiszen az állást már másnak adta, s az új erdőőrt már fel is fogadta. Ez nemcsak Retekéket verte le végképpen, de keserű árnyékot borított Lesi álmaira is. Retek lakásába az új ember költözködik be. Lesi majdnem sírva rimánkodott Imreinek:

– Hát ezt érdemeltem és ennyi szolgálat után?

– Amit főzött, egye meg! Reteknek kitörte a nyakát, nekem pedig kellemetlenségeket szerzett.

– Én becsülettel jártam el.

– És bután! Magának kötelessége lett volna megtudni, tényleg lopott-e az a fa, és milyen utalványra adta ki Retek. De magát elvakította a gyűlölet, és beugratott engem is. Nem tehetek semmit. Nem én intézkedtem így! Örüljön még, hogy Retek el nem agyabugyálja, én az ő helyében mindenesetre megtenném.

Az öreg Retek azonban nem volt verekedős ember. A verekedős ember Részeges Kis Imre volt, akit Ungár, a boltos kirakott fuvarosi állásából. De Ungárnak is volt valamelyes igazsága, mert tőle meg Imrei vette el a bevásárlási könyvet, mert összejátszott Böröc Zsigával.

Részeges Kis Imre tehát fogta ostornyelét – a jobbikat –, és komótosan elballagott komaasszonyához, Pecsenyés Ábrisnéhoz.

– Jó napot, Juli.

– Adjon Isten, Imre.

– Tudod-e, mért gyüttem?

– Majd megmondod, Imre.

– Meg is. Te elárultál engem, pedig én megmondtam, hogy ha eljár a szád, összetöröm rajtad ezt az ostornyelet… – és még mielőtt Pecsenyésné szólhatott volna, Részeges Kis Imre a szó szoros értelmében eltörte az asszonyon az ostornyelet. A jobbikat.

Pecsenyésné most már nyugodtan mehetett látleletért, mert az ostornyél széles barázdákat hagyott a hátán, sőt egyebütt is, mert ha az ember dühös, nem nagyon nézi, hová üt.

– Ha pedig eldicsekednél vele, amit kaptál, hát majd én is beszélek arról a kis dorongfáról, ami az óladban van elrakva, meg a Jágernéhoz is kimegyek, hogy ügyeljen egy kicsit az urára, különösen olyankor, amikor itt éjszakázik nálad.

Pecsenyésné ezek után nem ment a doktorhoz, mert szó, ami szó, a fa is igaz volt, meg Lesi látogatásai is igazak voltak. Igaz ugyan, hogy Lesi a fát szabályosan megvette, de a szégyen csak szégyen maradt volna, és a barátság annyira elmélyült, hogy azt feláldozni nem lehetett.

Az öreg Retek azonban Imre egyéni igazságszolgáltatásáról nem tudott semmit. Nehéz gondokkal a vállán ballagott hazafelé.

Hát el kell menni!

Az ismerős utak, ismerős fák, bokrok, patakok egyszerre búcsúzóan fájni kezdtek, és szinte szóltak hozzá. Most januárban lesz harminckilenc éve, hogy járja ezt az erdőt.

Harminckilenc év! Nagy idő, amely mégis úgy lobbant fel, mint egy nap. Emberek jöttek, mentek ebben a hosszú időben, erdőket taroltak le, és újakat ültettek. A faluban egyszer tűz volt, egyszer búcsún megöltek egy legényt, hogy el ne vehesse Szabó Marit, aki legszebb lány volt a faluban. Szabó Mari aztán egy harmadik legényhez ment feleségül és most már Mari néni a neve, aki visszeres lábával nehezen ballag el a templomig és nem ismer meg senkit, mert olyan rövidlátó.

Aztán jött az öreg gróf halála. Nehéz volt szinte elhinni, hogy az idő az ilyen nagy urat is odadobja az enyészet lakodalmára, bár a nagy márvány kriptában talán másféle férgek rágják szét az embert… Ha ugyan egyáltalán vannak ilyen előkelő helyen férgek… Az öreg Retek nem gondolt arra, hogy a test sírásóit önmagában hordja az ember, s az enyészet napszámosai mit se tudnak rangról, címről, vagyonról.

Az öreg Retek megállt a fenyves sarkán a visszaemlékezés kavargásában, és tisztán érezte vállán a nehéz érckoporsó súlyát, mert az öregurat az erdőőrök vitték illő tisztelettel és becsületes meghatódottsággal utolsó pihenőjére.

Akkor este nagy vacsorát kaptak az erdőőrök és bort számolatlan palackokban. A konyha melletti ebédlőben mégis nagy volt a csend, mert a gondolatok az elment urat sajnálgatták, de elszaladtak már az új gazda felé, aki szinte gyerek volt még, de tőle függött a kenyér.

Amikor Retek hazafelé ment, és a holdfényben a park nagy fái között hideg fehéren felálltak a kripta márványoszlopai, megemelte kalapját, és a halottak magános nagy egyenlőségére gondolt.

Ez most mind eszébe jutott, hogy tétován ott állt a fenyves szélén és arra gondolt, hogy itt próbálta ki az öreg gróf az egyik puskáját, és Retek nagy szöggel erősítette meg a céltáblát a sarkon, a magányos tölgyfán.

Ott van-e még a szög?

Ott volt! Kihúzni ugyan nem lehetett, de amikor megfogta, vastagon vált le róla a vörös rozsda és az elvékonyodott szög is arról beszélt, hogy az időnek nem „vasfoga” van, amint azt valahol olvasta, hanem az idő örök lassú folyása az nagy erő – erősebb a víznél, mindennél –, ami mindent megőröl, még önmagát is. Megőrli a búzát, de megőrli a kenyeret is, és megőrli a szolgálatot is, amit Retek harminckilenc éve vállalt.

És most nincs.

Pedig az erdő a régi, a tarisznya is és a puska is, ő maga is, és most mégis úgy jár az ismerős utakon, mintha árnyék járna utána: a múlt valósága, és ő maga már ideges lenne, akinek itt már nincs köze semmihez.

Az öreg kutya kedveskedve állt a kapuban, és Retek – kivételesen – megsimogatta a kutya fejét.

– Minek örülsz, vén kutya? Persze te nem tudod…

Nem, Tisza nem tudott semmit. Vidáman kísérte gazdáját a konyhaajtóig, aztán odaballagott a kis Mátyás kalickája alá, mintha azt mondta volna:

– Te, madár, láttad? Megsimogatta a fejemet…

A Mátyás kidugta fejét a kalicka rácsán, és vidáman ráugatott a kutyára, ami most már nem idegesítette Tiszát, sőt visszaugatott, mintha azt mondta volna:

– Nagy kópé vagy te, madár, de nem baj, mert – ugye láttad? – megsimogatta fejemet.

– Hallod? – mondta bent Retek a feleségének. – Ezek megint diskurálnak.

Retekné azonban nem válaszolt. A levest szó nélkül tette az asztalra, maga pedig leült a tűzhely mellé.

– Nem eszel?

– Nem kell! Nem kell nekem már semmi se. – És szemei most már mintha mindig könnyesebbek lettek volna.

– Így van, hát így van – azért ne emészd magad. Enni meg kell.

Ekkor kint megint ugatni kezdett a kutya. Erzsi odament az ablakhoz.

– Anti bácsi.

– Az inas?

– Az.

Retekné gyors mozdulattal visszatette a levesestálat a tűzhelyre, a tányérokat elkapta ura és Erzsi elől.

– Mozogj, Erzsi! Teríts rendesen. Maga vigye Antit a belső szobába. Itt fogjuk ebédre. Kolbászt hozz le, Erzsi… Tessék, tessék! – fordult kedvesen az ajtó felé, és amíg Anti a lábát törülgette, már nyoma sem volt az előbbi keserű hangulatnak.

Az öreg inas tíz éve nem volt Retekéknél, de azért barátnak számított, mint ahogy az is volt. Hogy most beállít, ennek oka van! Még nem tudni, mi, de Anti nemhiába jött. Az arca is ezt mutatja. Ruhája is, Anti az öreg gróf ruháit hordja, ha azt akarja mutatni, hogy nincs szolgálatban, és az öreg gróf agancsfejű botjával botoz, ami különösen tiszteletreméltó külsőt ad neki.

Anti ilyenkor inkább egy nyugalmazott tiszttartóhoz hasonlít, mint valóságos inashoz, amit a magas gallér és a lapos nyakkendőbe tűzött szerecsenfejű tű is megerősít.

– Hát csoda történt, Anti?

Anti mosolyog, a nevezetes botot nagy gonddal támasztja a sarokba, és parolázás közben azt mondja:

– Neked pedig, Erzsikém, lelkemből gratulálok.

Hát igen! Anti nem hiába forgott egész életében urak között! A két öreg ellágyulva néz Erzsire, aki belezavarodik a gratulálás utáni csendbe. – Eredj a dolgodra – menti Retekné a helyzetet –, maguk meg menjenek be a szobába. Erzsi, úgy készülj, hogy Anti bátyád ittmarad ebédre.

– Azt már nem! – tiltakozik teljes belenyugvással Anti. – Nem azért jöttem én.

– A vendég ne feleseljen – vidámkodik Retekné, és bort visz a belső szobába, hol pedig pattog a kályhában a tűz, és a zöld kanapén zöld galambok csókolóznak immáron nyolc éve fáradhatatlanul.

Anti leereszkedett a kanapéra, Retek tölt.

– Ez persze nem olyan jó, mint az urasági, de azért ihatós.

– Jó kis bor – bólint Anti szakértelemmel, aztán hallgatnak egy kicsit. Retek nem sürgeti, hogy Anti beszéljen, Anti pedig nem siet vele. Csak módjával mindent. Így aztán szóba kerül az időjárás, a favágók verekedése, a közeledő vásár, egy állítólagos veszett kutya és a kastélybeli szakácsné reumája, melyet Harkányban akar megfürdetni. Csak a hosszú úttól fél.

– Én se szeretek vasútozni – mondja Retek –, az a sok nép, füst, tolakodás…

– Pedig arra is sor kerülhet – mondja Anti –, az ember sohasem tudja.

– Utazás?

– Az. Utazás. Pestre. Ha az embert a gazdája akarja látni, akkor menni kell.

– Hát persze.

Az öreg Retek hallgatott, Anti pedig feljebb húzta nadrágját, hogy ki ne térdesedjen. Retek gondolatai közt meghatódás, melegség és remény támadt.

– Hála legyen az Istennek, ha annyira jól van. Aztán engem akar látni, nem az intéző urat vagy a mérnök urat?…

– Nem. Csak magát! A doktor úr telefonozott – így mondta: „az a vén akasztófa Retek meg szedje össze magát, és tüstént jöjjön ide fel, mert a gróf úr látni akarja”. De nagyon jó kedve volt a doktor úrnak. Még azt is mondta: „főinas úr, most már lehet örülni, de másnak ne beszéljen róla, csak az öreg Reteknek”.

– Jó ember a doktor úr – bólintgatott Retek.

– Tüskében mézescukor – vélte Anti, és úgy érezték mind a ketten, hogy a kályhában melegebben dorombol a láng, és mintha hirtelen napsugár vágott volna be az ablakon, pedig kint tél volt, és nehéz köd ereszkedett a tájra, de bent a szobában láthatatlanul felsütött a nap.

Ez a nap a szanatóriumból indult el, hol az egyik reggelen Endre gróf szokatlanul jól ébredt. Az éjjelt mélyen végigaludta, fájdalmai csitultak, és a reggel mintha világosabb lett volna, mint máskor. A függönyök fehérebbek, az ágy puhább – nagyot nyújtózkodott –, és kint a hóesésben mintha eljövendő telek szánkói csilingeltek volna.

Egyedül volt, mégis mintha sokan lettek volna körülötte, akik gondolatban körülállták.

– Talán meggyógyulok – mondta magának, és arcát az ablak felé fordította, a külső világ felé, amelyre eddig alig gondolt.

– Puskaport és sörétet veszek, mert az öreg Retek megparancsolta. – Kicsit mosolygott.

– Hiszen meg is látogathatna az öreg. Rágyújtana az ünnepi pipára, s a füst férfias szaga ráfeküdne a tisztaságnak erre a színtelen bűzére. Nagy csizmáival itt kopogna az ágy körül, és arcáról a tölgyerdők kérges cserzettsége sütne ebben a puha fehérségben.

Így tervezgetett a beteg, s újra elaludt, de párnájára vidám álomregények szálltak, melyek akkor se repültek el, amikor az öreg doktor bekopogtatott a szobába.

A beteg nagyon komolyan feküdt az ágyban, sőt igyekezett fájdalmas arcot vágni, de az öreg doktort nehéz lett volna becsapni. Endre gróf szeme tisztán nézett a világba, az értelem világossága és a jó álom pihentsége csillogott benne, és ezt a csillogást az öreg doktor okulája úgy elkapta, mint a fecske a legyet.

Leült az ágy mellé, szelíden megfogta a beteg kezét.

– Imádkozott már ma, gróf úr?

– Bizony nem.

– Hát én most kimegyek és elszívok egy cigarettát, addig köszönje meg az Istennek, hogy meggyógyult.

Azzal nehézkesen felkelt, és kiment a szobából.

Endre gróf azt akarta mondani, hogy ne menjen, de aztán mégse szólt, mert jó volt egyedül maradnia. Igen, imádkozni kellene. Összekulcsolta kezeit, és most a régi elfeledett imádságok is mind eszébe jutottak. Csodálatos – gondolta ima közben –, máskor csak könyvből tudtam imádkozni – és boldogan érezte a hálaadás gondolatainak világos futkározását felszabadult agyában.

Amikor a doktor visszajött, már nevetett.

– Most már elhiszem, hogy meggyógyulok. Lehetne hazatelefonálni az öreg Retekért? Szeretném az öreget látni. Magam sem tudom, miért…

– Hát ez nem nagy kívánság. Én is kedvelem a vén akasztófáravalót. Változatosságot hoz, meg egy kis egészséges erdőszagot.

– A pipáját is hozza fel. Az ünneplő pipáját… de még várjon egy kicsit, doktor úr – és erőtlenül kezébe fogta az öreg kezét –, most már világos fejjel és nagyon sok hálával köszönöm… és soha nem felejtem el…

A doktor krákogott és igen mérgesen igyekezett nézni, ami a lehető leggyászosabban sikerült.

– Ugyan, kérem. És a kötelesség? És hogy soha nem felejti el… mindenki elfelejti!… – Újra erősen köszörülte a torkát, és szorongatta a beteg kezét, ami sehogy se passzolt a kemény és hivatalosnak szánt hanghoz.

– Szóval Retek és a pipa. Az ünnepi pipa. Már megyek is, mert még elfelejtem.

Kicsit még összenevettek, mint a cinkosok, és legszívesebben megölelték volna egymást, de tekintettel kellett lenni férfiasságra, bizonyos egészen ostoba formaságokra és az öreg Kaszásra is, aki sokáig leselkedett az ablak alatt, és talán most szedi össze a szerszámait. Benézne talán éppen az ablakon és a guta ütné meg, hogy így fittyet hánynak neki, pedig őrá mindenképpen szükség van.

Így aztán nem ölelték meg egymást, de a szeretet és a reménység szétomlott a szobában, az öreg doktor pedig elment telefonálni Retekért s ünnepi pipájáért.

Szombaton Retek úgy ment be parancsra, mint máskor. Imrei szokatlan melegen kezelte az öreg embert, aki egy szóval se említette többet az elbocsátást, ő pedig nem hozta elő, mert a jószágfelügyelővel nem lehetett ujjat húzni. Sokáig már úgysem szolgálhatott volna az öreg.

– Egy kis szabadságot kérnék. Két napot. Hely után nézek – mondta Retek, amikor a hivatásos résszel végeztek.

– Jól van, Retek. Amennyit akar. Csak menjen.

– Köszönöm alázattal.

Hazafelé mentében arra gondolt, hogy nem hazudott. Ő csakugyan hely után ment, mégpedig a saját régi helye után.

Odahaza már minden el volt készítve a nagy útra. Ruha, ing, az új csizmák, a régi tarisznya, kifényesítve, új csattal ellátva, és benne az ünnepi pipa. Hogy nem felejtette el a gazdája?! Hát nem felejtette el, na!

Ballagott az öreg az erdő szélén, és észre se vette, hogy puhán szállongani kezd a hó. A fák közt sejtelmes suhogás hallatszott, a gyalogút lassan kifehéredett, a rét megszürkült a hulló hó ködében. Retek pedig azon gondolkodott, mit is illik ilyenkor mondani, vagy mit kellene vinni, mert beteget látogatni nem megy üres kézzel senki, még ha csak szegény erdőőr is az ember.

Mit! De mit? Ennivalót nem lehet; valami szép faragott botot? Az öreg grófnak szűzdohányt vinne a föld alól is, de a kis gróf nem pipál. Hát akkor mit?

Megállt hirtelen, kicsit elmosolyodott és hangosan azt mondta: – Ez jó lesz! Ilyent még nem láttak abban a kórházban. Igen. Örül majd a kis gróf, nevet a doktor úr, igen, elviszem ajándékba a kis Mátyást!

Felesége helyeselte a dolgot.

– Igaza van, János. Maga mindig eltalálja, mit kell csinálni. Csak nem lesz-e baj, ha ez a madár olyanokat mond… tudja, néha mindenfélét mond.

– Hát aztán? Olyan az a madár, mint a gyerek. Ha mond, hát mond. Még nevetnek is rajta. De nevetnek ám, mert ez nem cifrázza. Ez kimondja!

Így aztán másnap hajnalban a Mátyás is a szánra került, ami az öreg Reteket az állomásra fuvarozta.

A hó még mindig esett, így nem tudott nagyon sötét lenni, de az erdő feketén suhogott a hajnal ébredő szelében, és nem lehetett látni egyetlen csillagot.

A kis Mátyás szótlanul gubbasztott kalickájában, mert érezte, hogy valami rendkívüli történik vele. Amikor meglódult a szán, majdnem leesett ülőfájáról, de aztán csodálkozva érezte, hogy meg se mozdul, mégis mennek.

Retek közelsége megnyugtatta, élelem is volt a kalickában, így szunyókálni próbált, mert korán volt még nagyon.

A szán pedig halkan csúszott az állomás felé, s a fák mintha csodálkozva ringatták volna fejüket, hogy lám, Retek János, a kicsapott erdőőr Pestre utazik. Nagy dolog ez mindenképpen. Pláne a gróf hívta!

Az állomáson is nagyot nézett az ismerős vasutas.

– Pestre?

– Pestre. Látogatóba.

– Aztán el ne vesszen ám, Retek bácsi.

– A madárért nem kell fizetni?

– Nem. Csak piszkosságot ne csináljon.

– Nem olyan madár ez – mondta kicsit sértődötten Retek és kiment a kis állomás elé, hol akkor gyújtotta meg a bakter a lámpát, ami egyúttal a vonat érkezését is jelentette.

– Gyere, madár – emelte fel Retek a kalickát, és felkapaszkodott a vonatra.

A fülkében félhomály volt és áporodott meleg. Ketten ültek benn mindössze. Egy kupecforma vastag ember a sarokba dőlve horkolt, egy másik pedig kinézett az ablakon, mintha valamit is látni lehetett volna.

– Jó reggelt!

A kupec tovább fűrészelt, a másik pedig mondott valamit, de csak úgy maga elé. Nem barátságos emberek, az bizonyos.

Retek a kalickát feltette a csomagtartóba, aztán ő is kinézett az ablakon, mert a vágtató mezők szürke derengésében lassan reggel kezdett lenni.

A Mátyás pedig riadtan pislogott a kalickában. A vonat kerekeinek csattogása átbizsergett a kalicka padlóján, és finom érzékei számot adtak a nagy erőről, amely ismeretlen úton repítette.

Egyik állomáson termetes asszonyság szállt fel kucsmás kisfiúval, és Retek meggyőződhetett, hogy vannak barátságos utasok is. Az asszonyság egy szuszra elmondta, honnét jön, hová megy, és Retek rövidesen azt is tudta, hogy az asszonyság – özvegy Bihali Tamásné – Borcsa nevű tehene húsz liter tejet ad naponta.

– Hát maga hová megy?

– Pestre.

– Látogatóba?

– Látogatóba, beteghez megyek.

– Hát nagy kincs az egészség. Én tudom. Bár szegény uram rám hallgatott volna. Hiába mondtam neki:

– „Tamás, Tamás, a te bajodnak Pesten van a doktorja.” Nem hallgatott rám. Pedig elég tehetősek vagyunk, hogy jutott volna arra is. Abban az évben született ez a kisfiam. Jó, hogy született, mert belehaltam volna a nagy bánatba. Törüld meg az orrod, Pistike.

Pistike végighúzta öklét az orra alatt, majd kezét a nadrágszárjába törülte.

– Nincs zsebkendőd, te élhetetlen! Aztán mi a maga betegének a baja? Rokon vagy csak ismerős?

– Fejbaja van, de már megoperálták. Javul. Nem rokon…

– Annál szebb, hogy meglátogatja. Magán mindjárt meglátszik, hogy jó ember. Én azt mindjárt meglátom. Nem tudom, hogy van, de meglátom – és dühös pillantást vetett a sarokba, hol a kupec morogva mondott valamit, de aludni már nem tudott, mert az asszonyságnak olyan hangja volt, mint a harangnak.

Pistike ekkor felmászott az ülésre, és leplezetlen vágyódással a Mátyásra mutatott.

– Madár. Mátyás-madár.

– Nahát! – csapta össze kezét Bihali Tamás özvegye. – Még ilyet se láttam. Madarat visz a betegnek?

– Madarat. Tud ez beszélni is…

– Hát akkor beszéltesse.

– Most nem akarom. Talán most nem is beszélne. Meg van ijedve. Amúgy szelíd.

– Megfoghatom? – kérdezte Pistike.

– Persze hogy megfoghatod! Ez a bácsi megengedi.

– Nem lehet – szabadkozott az öreg Retek –, nem lehet, sose fogtuk kézbe.

– Akkor ne fogd meg, kisfiam, ha a bácsi sajnálja tőled ezt a kis örömet is.

– Nem sajnálom, de kár lenne, ha elrepülne.

– Ne féljen attól, ha az én fiam megfogja!

– Akkor megdöglik! – mondta a kupec, hogy valamivel fizessen megzavart álmáért. – Nem szokás a madarat fogdosni. Nem liba az…

A kupecnek olyan hangja volt, mintha hosszú, bolthajtásos folyosó végéről beszélne. Mélyen zengett és megtöltötte az egész fülkét.

Szerencsére nyílt az ajtó, és a kalauz kérte a jegyeket. Retekét jól megnézte.

– Pestig szól – mondta Retek szerényen.

– Látom, addig még jócskán ülhet az erdész úr.

– Ráérek. Most nincs más dolgom.

– Szép élet a maguké – mondta hozzáértően az asszony. Járni a szép erdőt, kocsikázni, vadászni…

– Nem panaszkodom – mondta Retek.

– Én is szeretném, ha a fiam erdész lenne, nem valami vásárjáró, lószagú kupec vagy ilyesmi. (Nesze, kupec!)

– Kinek ez, kinek az – enyhítette a légkört Retek, és nagyon szerette volna, ha az asszonyság kiszáll, mert még a kupec valami csúfságot tesz vele. De a kupec – ha ugyan az volt – nem akarta meghallani a megjegyzést. Pár perc múlva újra horkolt, és Bihaliné is kiszállt a következő állomáson.

Közben kivilágosodott a vonat útja, elállt a hó, és a szél vörös szélű felhőket kergetett a fehér mezők felett.

Retek nyugodalmasan pipálgatott. Egyszer megnézte a Mátyást is és biztatgatta.

– Egyél, madár, valamit. Más gazdád lesz azután, de jó gazdád lesz. Talán ezüsttányérból eszel. Aztán ne feledd el, hogy nagyon csúnyákat nem muszáj mondani. Úri népek közé kerülsz.

A kis Mátyás érdeklődve borzolta fel bóbitáját, de nem szólt semmit, mert az utazás izgalmai félelemmel vették körül, és – őszintén szólva – nem is tudta, hogy ilyen alkalommal mit kell mondani.

S a vonat csattogva vágtatott az idő után.

Az állomásokon másfajta emberek várakoztak, másféle ruhákban és a táj is hol ellaposodott, hol megdombosodott. A mezőket erdők váltották fel, s ilyenkor Retek ismerősen bólintott.

– Szép erdő! Szép nagy erdő!

Aztán megint nádasok jöttek, apró tavak, hol a friss jég tükrén ezüsthidat rakott a nap, és a nádasok mélyen lefeküdtek a szél suhogó rohanása alatt.

De a szelet csak látni lehetett, érezni nem. Bent a meleg együtt szaladt a vonattal, és déltájon Retek kibontotta a tarisznyát és megebédelt.

Ebéd után szundított is egy kicsit, de aztán már nem mert elaludni, bár a kalauz nagyon biztatta.

– Aludjék csak nyugodtan, erdész úr, majd felköltöm én, meg a vonat úgyse megy tovább.

Barátságos ember volt a kalauz, de azt Retek semmiképpen sem értette meg, hogy a vonat mért ne menne tovább. A vonatnak az a dolga, hogy menjen és ha a vonatok mind megállnak Pesten, abból hiba lenne. Nem, ezt a kalauz csak tréfából mondhatta.

Azért hát éberen olvasgatta az állomások neveit, és elnézte a sürgönydrótok hullámzó futását. Elővette a papírt többször, melyre Anti felírta a pontos címet és a villamos számát is, amely közel viszi a szanatóriumhoz. Onnét csak pár lépés az egész.

Késő délután volt már, amikor apró házakkal kezdett népesedni a vidék. A vonat mind sűrűbben állt meg, és váltókon dülöngélt, míg betalált az állomásra. Retek csodálkozott is, hogy betalált. Sokat okosodtak az emberek, az bizonyos…

Egyszer aztán hatalmas vashíd ívei kezdtek zengve dübörögni és az öreg vadőr tudta már, hogy nagyon közel van Pest, mert a híd alatt félelmes nagyságban a szürkeségben elúszó folyó nem lehet más, csak a Duna.

– Szép nagy víz! – bólintott magában Retek, és egy kis büszkeséget is érzett, hogy lám, nekünk is van ilyen nagy vizünk, nemcsak mindenféle idegen nációnak, amiről a kalendáriumból értesült.

És amint a vonat leért a hídról, a házak között egyszerre fojtottabb lett a csattogás. Nagy kémények füstölögtek itt-ott, az utakon széles farú lovak döcögtek nagy társzekerekkel, és megsokasodtak az emberek, akik mind siettek valahová.

– Fürge népek, az bizonyos – gondolta Retek –, talán vasútra mennek vagy litániára? Mert mért sietnének egyébként?

Magas töltésen ment most a vonat, és jól látszott a nagy házerdő kéményekkel tűzdelt zsindelyes teteje.

Ez hát Budapest vagy Pestbuda, amint az öregek mondták. Nagy város, főváros, de Retek János azért békés nyugalommal készülődött.

– Ilyen is van. Van falu és van város. Ez a legnagyobb – és az öreg vadőr kicsit büszke is volt a fővárosra, amelyet – valljuk meg – most látott először életében.

És békésen hallgatott a nagy üvegmagtár zsibongásában. A pipaszár kiállt kicsit a tarisznyából, és kezében óvatosan himbálózott a kalicka. Jegyét elvették, aztán együtt sodródva a sok emberrel, egyszer csak kint találta magát a téren, hol csengve szaladgáltak a villamosok.

– Hát ezek között lesz az enyém is, csak ki kell várni. A számuk – úgy látom – fel van írva, hát nem lehet eltéveszteni.

Jött is a villamos nemsokára. Száma alatt már lámpa égett, mert a késő délután köde alatt sötétedni kezdett a város.

A kalauznak megmondta pontosan, milyen utcába és hány szám alá megy.

– Majd szólok, ha le kell szállni – mondta a kalauz. – Madarat visz?

– Azt. Mátyást. Beszélni is tud.

– Fene se nézné ki belőle. Hát majd szólok. – És ment tovább, csattogtatva fényes fogóját.

– Csak el ne felejtse – aggódott Retek, de aztán csodálkozva nézte a várost, amely dacolt a téli esttel, és a kirakatok csillogása kihullt a gyalogjáróra. És itt is sietve jártak-keltek az emberek.

Ezen már nem csodálkozott, de a kalauzt minden alkalommal figyelmeztette.

– Ne feledkezzék meg rólam, kalauz úr!

– Csak legyen nyugodt, öregem.

Igen, így mondta, hogy: öregem.

Hát nem látja ez, hogy ő erdész? Hajtókáján az arany cserlevelet Erzsi dörgölte ragyogóra, és különben is, madarat visz. Aztán most azt mondja, hogy: öregem.

Nagyon barátságos volt először is, az igaz, vagy talán ismeri őt? Vagy ez itt szokás? Hát így van. Csak szóljon.

Szólt is:

– Itt most szálljon le, bácsikám, aztán ezen az utcán menjen fel. Ki van írva a szanatórium neve.

Retek leszállt. – Most meg azt mondta, hogy bácsikám. Akár egy rokon. – Kicsit nézett még a villamos után, tűnődve, hogy elcsilingelt, de aztán egyszerre közel érezte magához beteg gazdáját. Megigazította az ünnepi pipaszárat a tarisznyában, és tempós kopogással elindult a szanatórium felé.

Hamarább odaért, mint gondolta. A kapuban megállt egy kicsit, mert össze kellett szedni szétfutott gondolatait.

A kalickát letette a földre.

– Aztán jól viseld magad – intette a Mátyást, de ezzel inkább magának szólt, és arra gondolt, hogy majd kitudódik, hogy mit kell mondani. És a fehér kavics csikorogva vitte a fényes porta felé.

A szőnyeg kiért az udvarig.

Csizmáját alaposan letisztogatta és a tábornok-portás előtt megemelte a kalapját.

– Engem az Endre gróf úr rendelt ide, telefonon. Akinek a fejét operálták.

– Hát ez a madár?

– Ez ajándék. Hogy elmulasson vele, mert ez a madár beszélni tud.

A portás hideg volt, mint a kő.

– A madár itt marad, mert a betegszobába ilyesmit bevinni nem szabad.

– Csak szóljon a gróf úrnak. Majd ő beengedi.

– Itt nem a gróf úr parancsol, de ha az igazgató főorvos megengedi, én nem bánom.

Az öreg Retek meghökkent. Nem parancsol? Az ő gazdája nem parancsol?…

– Hát én itt hagyhatom, de ha valami baja lesz a madárnak, maga felel érte.

A portás meggondoltan tolta aranyszélű sapkáját tarkójára.

– Nem lesz semmi baja. Én is szeretem az állatot. Tessék jönni.

Készségesen felemelte a kalickát, és a borravalóra gondolva, amelyet a gróftól kap, azt mondta:

– A gróf urat itt is mindenki szereti, Józsi – mordult egy szunyókáló, kevésbé díszes ifjúra –, vezesd a főerdész urat a gróf úr szobájába.

A portás feltette a kalickát az asztalra, és benézett a Mátyáshoz. Füttyentett neki, és bedugta az ujját a rácson, de a madár bizalmatlanul nézte.

– Ki lehet ez az ember?

A portás aranysujtásai kicsit megnyugtatták, mert Retek hajtókáján is így csillogott a cserlevél, de ez azért más volt, és zavarta a nagy fényesség is, amely majdnem olyan volt, mint a nap fénye.

– Hát beszélj, ha tudsz beszélni – mondta zsíros hangon a portás, de a madár nem válaszolt.

– Talán éhes vagy? – és egy zörgő papírzacskóból tört kekszdarabkákat dobott be a rácson.

– Az ember ennivalót ad – nézte Mátyás a portás nagy kezét, de azért nem nyúlt hozzá.

Ekkor jött vissza Józsi, a szolga.

– Bevezettem az öreg Mukit a grófhoz. Ez se járt még ilyen helyen… madarat hoz egy szanatóriumba; jó, hogy nem oroszlánt hozott.

A portást nem érdekelte Józsi megjegyzése.

– A nyolcvanasba esti újságot kell felvinni, a tizenhetesbe két szivart, a huszonhármasba pedig virágot.

És visszafordult a madárhoz.

Ekkor Mátyás már egy darab kekszet tartott a szájában.

– Egyél, egyél! – vidámkodott a vastag ember. – Neked tettem be.

A kis Mátyás figyelmesen hallgatta, és mivel semmi veszedelem nem volt a levegőben, tovább ropogtatta a süteményt. A portás pedig kihúzott egy fiókot, és egy kis üveget emelt a szájához.

– Na! Talán neked is adjak belőle?

A kis Mátyás most már barátkozóbb hangulatban volt. Az ember hozzá beszélt, tehát most már valamit neki is kell mondani.

– Tolvaj! Tolvaj! – selypítette hosszas megfontolás után.

A portás kezéből kicsúszott az üveg, vissza a fiókba, és döbbenten nézett a madárra.

– Te… te ördög! – és körülnézett, hogy nem csapja-e be valaki. Aztán elnevette magát.

– Hát téged jól megtanítottak. Eszel még?

A Mátyás megtörölte csőrét a kalicka fenekében, felugrott ülőkéjére, és elkezdett csiripelni mint a veréb, aztán ráugatott a portásra, aki ekkor már majd ledűlt a székről a nagy nevetésben.

– Nem csodálom, hogy félt a gazdád. Igazán okos madár vagy – és felakasztotta a kalickát az egyik fogasra, mert valaki közeledett az üveges ajtóhoz.

– Hét órakor hozzák be Tamás tanácsos úr őméltóságát. Lesse az ajtót, Kapai. Hát ez a kalicka és ez a madár? Csak nem akar állatokat itt tartani? Azonnal el kell távolítani.

– Igenis, gondnok úr – és a portás elindult a kalicka felé. – Endre grófnak hozta a főerdésze. Majd leteszem a pincébe…

– Várjon. Nem kell elsietni a dolgot. Végeredményben a portásszoba nem tartozik szorosan a szanatóriumhoz. Hagyja egyelőre! Majd meglátjuk… Szóval, vigyázza az autót.

Amikor kiment, a kis Mátyás a tollát tisztogatta, a portás pedig kendőt terített a kalickára.

– Hát akkor aludj, madár, ha már a gondnok így tiszteli a gazdádat, mert itt bizony mindig ég ez a kutya villany.

Józsi, a szolga hiába sietett Retek előtt. Az öreg tempósan rakta csizmáit, alaposan megnézte a hosszú folyosót, tükörfényes ajtókat és csillogó kilincseket, de még mindig nem jutott eszébe, hogy mit is mond, hogy újra egészségesen látja gazdáját. Azaz talán még nem is egészséges, csak úgy gyógyulgat.

Józsi kopogott, fürgén eltűnt az egyik ajtó mögött, majd újra kitárta.

– Tessék, főerdész úr.

Retek besétált a szobába. Először az öreg doktor rávillanó pápaszemét érezte, aztán gazdájára nézett, akinek nagy fehér kötés volt a fején, és vértelen keze alig vált el a fehér takarótól.

– Parancs, gróf úr! – a csizmák ismerősen összeverődtek, enyhe pipaszag lengett a szobában, a zöld hajtókán csillogtak a cserlevelek, és az öreg erdőőr kicsit meghatódott arcáról nádasok, rétek és erdők néma üzenete szállt szét a szobában.

– Jöjjön, Retek, közelebb. Ide az ágy mellé, aztán üljön le és meséljen a gróf úrnak…

Az öreg doktor parolázott Retekkel, és amikor gazdája csupacsont kezét is óvatosan markába szorította, azt gondolta, hogy nagyon beteg lehetett szegény.

Óvatosan leereszkedett a karfás székbe, kalapját kezében tartotta és csizmáit maga alá húzta.

– Hát mi újság, Retek?

– Semmi különös, instálom. A vágásokkal végeztünk, az etetőket megraktuk, de amúgy se erős a tél, nem szenved a vad. A vadlibák korán megjöttek, és az új híd is elkészült a paprétnél.

– Hogy tetszik lenni? A szemin látom a gróf úrnak, hogy már jól van, de még jobban is lesz. Sokkal jobban – hál’Istennek.

– Nehéz volt, Retek…

– Annál jobb túl lenni rajta. Tudtam én azt, hogy nem lesz itt semmi baj. Olyan doktor vigyázott a gróf úrra, mint a mi doktor urunk…

– Csak hízelegjen, öreg stüszi, majd még maga is jön a konyhára… – dörmögött a doktor.

– Mért mondanám, ha nem úgy lenne? Meg a nagyobbik leányunkat férjhez adtuk, és a kisebbiknek meg most karácsonykor lesz az esküvője.

– Gratulálok. Retek, adja át az én jókívánságaimat is.

– Hát még, ha a gróf úr benézne hozzánk, csak egy percre, vagy ott lehetne a templomban az esküvőn… nem is merem kérni.

– És táncolna is, mi? – csipkelődött vidáman a doktor. – Emelgetné a mázsás menyecskéket.

– Azt nem gondoltam, bár az öreg gróf úr bizony táncolt az én lakodalmamban, aztán nemcsak úgy tessék-lássék, hanem jobban, mint a kanászok – pedig azok nagyon értik –, kivilágos virradatig. Akkor még földes volt a szobánk, hát amikor elment a vendégség, öt véka földet hordtunk ki, úgy felrúgták a táncosok. Nagyon jól mulattunk, annyi bizonyos…

A beteg hangosan nevetett.

– Szeretnék ott lenni, igazán szeretnék – és arra gondolt, hogy milyen szívesen táncolna ő is földes szobában – mint az öregek –, csak már itthagyhatná ezt a parkettás termet.

– Hát az intéző úrék hogy vannak, meg a mérnök úrék?

– Megvannak, instálom. Intézőéknél kisgyereket várnak – úgy mondják a faluban. Szorgalmas népek… Anti meg nagyon várja már a gróf urat. Egyedül van, azt mondja.

– Hát majd igyekszem, Retek.

– Aztán, ha meg nem sérteném a gróf urat, egy kis ajándékot is hoztam. Egy Mátyás-madarat. Beszél, kérem szépen. Úgy beszél, mint egy ember. A kis unokám tanította, a Péter.

– Hol van?

– Elvették tőlem. Az a kövér úriember, aki a kapuban van. Azt mondta, vigyáz rá, mert hogy ide nem lehet behozni.

– Persze hogy nem lehet – mondta az öreg doktor. – Azt meg nem hiszem el, hogy beszél. Makog talán valamit?

– Beszél az, kérem! Olyanokat mond… hajaj. De nem mindenre az onokám tanította… A fuvarosoktól is sok mindent megtanult. A csúnyábbakat…

– Köszönöm, hogy gondolt rám, Retek, majd vigyázunk a madárra.

– Hogy legalább valami emlék maradhasson rólam, merthogy nekem felmondtak.

(folytatása következik)