X.

Pecsenyés Ábrisné egyik reggel, amikor kinézett az ablakon, különös dolgot látott. A szemben lévő ház tűzfalához létra volt támasztva, és egy kőművesforma ember valamit méricskélt.

Kurucné talán eladta a házát? – törte a fejét és tovább figyelt.

Kurucné fiánál lakott a városban, és elhagyott kis házát eddig nem tudta eladni senkinek, de most – úgy látszik – megvette valaki. Vagy csak kiárendálta? Ezt meg kell tudni.

Az ember nem fordult meg a létrán, csak kampós, nagy szegeket vert a falba, aztán egy táblát vitt fel.

Na, most kiderül minden.

Ki is derült.

Az ember megfordította a táblát:

Az utcán egy-két gyerek is megállt, és nézte, hogy Fenyéri István hogyan erősíti meg a táblát. Pecsenyésné pedig leroskadt a már ismerős díványra.

– Hát ide jönnek! Éppen ide!?

Mert az egész falu tudta, hogy Rozálék összeesküdtek, sőt – Pecsenyésné jóvoltából – azt is tudták, hogy az öreg Reteknét hiába hívták az esküvőre.

– „Szégyent hoztál rám, lányom, nem megyek” – mondta állítólag az öregasszony, és nem is ment.

– „Olyan mondta, aki hallotta…”

Fenyéri István leszállt a létráról, megnézte művét – mosolygott –, aztán a nagy létrát hóna alá vágta, és bement a házba.

Az emberek, akik elmentek a ház előtt, bólintottak.

– Van már ácsunk is.

Aznap Pecsenyésné nem ment el hazulról, mert látni akart mindent. Széket húzott az ablakhoz, és lesett, mint a macska.

Déltájban szekér fordult be Fenyériék kapuján. A kocsis mellett Rozál ült, a saroglyában pedig Péter őrködött, ha valami leesnék a szekérről. De hát nem esett le semmi.

A kocsi megállt az udvaron, és – sajnos – rögtön becsukták a kaput.

– Becsületes ember nem titkolózik – mérgelődött Pecsenyésné, és felment a padlásra, ahonnét aztán jól látta, mit csinálnak Fenyériék.

Rozál mindjárt kinyitogatta az ablakokat, Péterke körülszaladta az udvart, István pedig a kocsissal leemelte a szekrényt, az asztalt és a székeket.

– Három székük van a koldusoknak – epéskedett magában Pecsenyésné, és amikor pár hasáb fát is ledobtak a kocsi fenekéről, úgy felháborodott, mintha az ő fája lett volna.

– Az uraság fája. Majd ezt is számon kéri még valaki…

Az üres kocsi aztán újra elindult az erdő felé, de most már csak Péterke ült a kocsis mellett, mégpedig feltűnő komolyan.

A kaput megint betették, nem is gondolva arra, hogy Pecsenyésnét padlásfogságra ítélték, ahol pedig meleg volt, mint a pokolban.

István a fát összerakta a kút mellett, a kapusarkakat megolajozta, aztán Rozállal behordták a bútorokat.

Egy-egy pillanatra megálltak, mondtak valamit, egymásra néztek, sőt egyszer meg is csókolta István Rozált.

– Szégyentelenek! – szisszent fel Pecsenyésné. – Fényes nappal… – és Lesire gondolt, akit már régen nem látott.

Később füstölni kezdett a kémény, és megérkezett a kocsi is az új rakománnyal.

Ágynemű, takarók, lábasok, sajtárok, István szerszámai, egy pad, tyúkketrec pár tyúkkal, kacsával és zsákok félig vagy egészen tele.

A kocsi aztán a falu felé fordult, Fenyériék hurcolkodása véget ért.

Az udvaron csak a pad maradt, melyet Rozál a kút mellé, az almafa alá állított.

– Esténként majd ezen ülünk – mondta, aztán elkezdte mosni az ablakokat. István pedig kiseperte az udvart és helyrekalapált egy-két deszkát is a kerítésen.

Péter kiült az utcára, és kihívóan nézegette a gyerekeket, akik a postára vagy a boltba arra szaladtak. A kis ajtó azonban nyitva volt, ha „történne valami”, hogy beugorhasson, mint a kutya a házába.

Árkos Laci is arra vetődött, de nem úgy nézett rá, mintha a haragot nagyon tartotta volna. Tisztelettel pillantott fel a táblára, aztán Péterre és megállt.

– Ez most a ti házatok?

– Mienk! Az az apám neve, és tegnap mókust lőttem.

Árkos Laci szeplős arca kipirult a kíváncsiságtól.

– Mókust!?

– Azt. A bőriből beretvatokot csinált öregapám, a húsát meg megette a Mátyás.

– Nekünk meg gilicénk van, kettő.

Péter a gilicék ellensúlyozására a zsebéből elővette a csúzlit.

– Ezt már láttad?

A házból kiáltás hangzott ki.

– Péter!

Péter beszaladt a kapun, de anyja már jött kifelé, és megütődve nézett Lacira. Eszébe jutott a gúnyvers.

Retek Péter; zabigyerek,

fején nagy búb, mint egy retek.

De Rozál most nem tudott haragudni. Hol van már a tavalyi hó?… Hol van Retek Péter? Az ő törvényes fia Fenyéri Péter! És Ilona nem rossz asszony tulajdonképpen, de hát egy anya se szereti, ha fiát paprikával akarják megvakítani, és Pecsenyésné volt akkor is a főkolompos. Rozál arra gondolt, hogy Pecsenyésnét most nagyon eszi a penész, és megesküdött volna rá, hogy valahonnét most is leskelődik. Szeme Laciról átvillant a szomszéd házra, és Pecsenyés Ábrisné nem tudta a fejét idejében elkapni a padlásablakból…

– Menjetek kisfiam a boltba, vegyetek egy kiló sót meg két deka élesztőt. Vigyázz Lacika te is, hogy Péter el ne veszítse a pénzt. Aztán ha hazamégy, mondd meg édesanyádnak, hogy tiszteltetem. Mink is falusi lakosok lettünk…

Árkosné nem hitt a fülének, amikor Laci eldarálta az üzenetet.

– Nagy tábla van a házukon, meg cukrot is adtak.

Árkosné arra gondolt, hogy az ő ura kőműves, Fenyéri meg ács. Kéz kezet mos, aztán a kutat is meg kellene javítani, ami ácsmunka…

– Azt mondta, hogy tiszteltet?

– Azt. Péternek új kése van, meg csúzlija is…

Árkosné ezek után még egy tekintetet vetett a kútra, és pár perc múlva friss kenyérrel a hóna alatt ment Fenyériékhez.

– Már előbb jöttem volna – lelkendezett –, de csak most hűlt ki a kenyér, mondom: nem jövök üres kézzel, ne vesződj most kenyérsütéssel, amíg helyre nem vergődtök.

Rozál az udvaron vette át a kenyeret – hadd lássa Pecsenyésné a padlásablakból –, azután kezét Ilona vállára tette.

– Hát gyere be, nézd meg a mi szegénységünk.

Közben arra gondolt, hogy Pecsenyésnét megüti a guta a padláson, amiben nem sokat tévedett.

Pecsenyésné már a gyerekek barátkozását is rosszallólag nézte, és amikor Ilona megjelent, szuszogva szédelgett le a padlásról.

A hűs szobában megtörölte arcát.

– Csak barátkozzatok! Az nevet, aki utoljára nevet – és kiment az udvarra, hogy kukoricát szórjon az alvásra készülődő baromfiak elé.

Mert közben bealkonyodott.

A házak füstölni kezdtek, és füstjük már vastagabb volt, mint amikor még a nyár volt az úr a mezőkön.

Fáradt és öreg volt a nyár, csak a szíve volt még meleg, de reszkető kezével hiába ültette már a virágokat: nem kellettek senkinek.

A nappalok elhűvösödtek, és az éjszaka hideg lába nyomán lila virágok születtek a réten, akik már nem a nyárt tartották szülőanyjuknak.

Az út menti fák észak felé néztek, mintha vártak volna valakit, a levelek susogva reszkettek, ha feljött a hold és a gulya lágy kolomp-harangja álmosan simogatta meg az esték ködös borulását.

Keményebben károgtak a varjak, mélyebben dobogtak az öreg hidak, élesebben sziszegett a szél, s az éjszakák szemérmetlenül szabdalták a nappalok világosságát.

A mezőkön ekkor már fényes vasú ekék jártak, meghasogatták a föld hátát, s az omló, puha földben millió mag húzta magára a puha, meleg takarót.

– Jöhet a tél – mondták, és pár hét múlva már zöld levélkéiket fektették a vetőgép barázdájába.

– Szépek a vetések – mondták az emberek, és most már csak a szőlők felé néztek, hol az öreg diófák abban a hitben dobálták le a nedves héjú, fiatal diókat, hogy azokból majd terebélyes diófák lesznek valamikor.

– Édes, jó diófám – mondta az öreg mókus –, nem is gondoltam, hogy vénségedre ilyen buta vagy. Nem kel abból ki egy szem se, mert mind elviszi az ember. Inkább nekem add!

– Nagyon kérdeztek is – susogott jólelkűen az öreg diófa –, csak jöttök és viszitek, de hát csak vigyétek. Minek tartogassam? A télnek? – És titokban olyan helyre is dobott a diókból, ahol sem az ember, sem a mókus nem találhatta meg.

A piros levelű szőlőtőkék józanul és csendesen álltak, mint a kocsmáros, aki csak méri a mámort, de a bort nem issza meg.

És a pincék nevetősek és hangosak lettek. Ablakszemük bohém vidámsággal csillogtatta meg a szabadtüzek lángját, amikor szalonna pirult a parázson, de ha elaludtak a tüzek, feketén és mogorván néztek a sötétségbe, hol már csak a róka járt, akinek szőlőkúrát rendelt Hu, az öreg bagoly.

– És ilyenkor húst nem is szabad enni? – kérdezte aggódva a róka.

– Nagyon keveset és legfeljebb egyszer napjában, ha azt akarod, hogy szemed éles maradjon, füled éber és inad hajlékony, mint a tiszafa ága. Jóformán semmit.

A róka tehát esténként beosont a tőkék közé, és fakadásig teleette magát szőlővel. Pár nap múlva aztán örömmel újságolta Hunak, hogy határozottan jobban érzi magát, és az emésztése is teljesen rendbe jött…

– Csak tartsd be a kúrát – intette szigorúan a bagoly, és elszárnyalt a rét felé.

Szamár – gondolta repülés közben –, amíg szőlőt eszel, nem bántod az egérkéimet – és felült a száradó fűzfára, ahonnét szemmel tarthatta a vidéket.

Mögötte némán állt az erdő, és ha itt-ott le is pergett egy-egy levél, olyan puhán szállt a földre, mintha a sötétség adta volna kölcsön a szárnyát.

De a levelek már nappal is hulltak; és nem hallatszott más az erdőn, mint a favágók és a harkályok kopácsolása, visszhangos szomorúsággal, mintha a nyár ravatalát ácsolták volna.

És a falun is meglassult az élet.

Az emberek fúrtak, faragtak, pipázgattak, vásárokra jártak és helyenként – ha muszáj volt – betegeskedtek.

Csak az iskola lett telehangú és zsibongó, mintha a nyár lusta némasága után nem bírna felébredt jókedvével.

Ehhez a jókedvhez Fenyéri Péter nem kis mértékben járult hozzá, bár néha elcsendesedett, mert az erdőre gondolt, ahová még mindig „haza” járt. A falut csak olyan közbeesett valaminek tartotta, s az öreg Retekék is meghagyták régi ágyát, hogy kint abban alhasson, ha éppen kedve van hozzá.

A szép őszi délutánok Pétert csavargásra ingerelték. Ilyenkor levágta otthon tarisznyáját, evett valamit és rohant a régi házba.

– Ettél, Péterkém? – kérdezte öreganyja.

– Ettem…

– De még ennél?

– Ennék – vallotta be Péter, s az öregasszony örült, hogy Péter evett.

– Csak jó öreganyád főztje, mi?

Péter erre már rendesen csak inteni tudott, mert szája tele volt.

Aztán ki az erdőre!

A kígyó húsát már szépen letisztogatták a hangyák, és a tekervényes csontvázat többször megnézte, de a mókust nem találta már a körtefán, bár most már meg lehetett enni a dércsípte sárga vadkörtét.

A tó vize hidegre tisztult, a gémek elmentek, de a kacsák megszaporodtak és a sűrű, fiatal fenyők közül leste őket.

Nagy volt a délutáni csend, és Péter ijedten húzódott a fenyők közé, mert hangokat hallott.

– Három kocsival vittek el?

– Hárommal. Késő este vitték. Lehetett úgy tizenegy óra.

– Hol rakták le?

– Böröcéknél…

A léptek megálltak.

– Annál, akinél én…

– Annál! A mérnök úr megtiltotta, hogy az erdőre betegye a lábát, hát viszi neki a részeges Kis Imre.

– Ez a gazember Retek meg kiadja…

– Úgy látszik. Még három kocsival akarnak vinni, van egy emberem, ezt is megtudta.

– Hát azt még kivárjuk. Érti, Lesi? Aztán, ha együtt lesz minden, akkor rájuk megyünk a csendőrökkel.

– Könnyű lesz. Nem tüzel a paraszt ilyenkor még hasábfát. A szalma alá rakták a szérűben.

– Jól van, Lesi. Csak figyelje őket. Nem jár rosszul.

A léptek eldobogtak.

Péter lapult, mint a nyúl. És gondolkodott. „Ez a gazember Retek” – azt mondta a mérnök. – „Rájuk megyünk a csendőrökkel…”

Elfelejtette egyszerre a kacsákat. Zsebre vágta a gyönyörű csúzlit, és rohant arrafelé, hol öregapját sejtette.

Az öreg Retek a farakásokat számolta éppen, amikor Péter lélekszakadva megérkezett, és elég értelmesen elmondta, amit hallott.

Retek rövid gondolkodás után tarisznyájába dugta a jelölőkrétát.

– Most ülj ide mellém, Péter, és szép lassan mondj el még egyszer mindent. Várj egy kicsit.

Az öreg Retek megtömte pipáját – mint általában, ha tanácstalan volt – és rágyújtott.

– Na most mondd, de egy szót ki ne hagyj.

Péter elmondta.

– Így mondták?

– Éppen így.

– Akkor jól van!

A levegőben kesernyés cserszag úszkált. Péter maga alá húzta lábát. Retek pedig nézte a füstöt, ami pipájából egyenesen szállt az ég felé.

– Úgy látszik, kitart a szép idő – mondta később –, mert egyenest az ég felé száll a füst. Aztán amit itt nekem elmondtál, erről nem beszélsz senkinek. Értetted?

– Értettem. Meg is esküdhetem…

– Nem kell. Az Isten úgy is hallotta, amit mondtál, és tudd meg, ha eljárna a szád, akkor engem kidobnak a házból, és koldusok leszünk. Elveszteném a kenyerem. Nem beszélsz senkinek. Még apádnak, anyádnak, öreganyádnak se.

– Isten bizony, nem beszélek.

– Mondtam, hogy ne esküdözz – intette az öreg szigorúan Pétert, aki megszeppenve ült a fán, és a szép fehér kenyérre gondolt, amit öreganyja szokott sütni. Igaz, ő a lángost jobban szereti, de ha a kenyeret elvesztenék, az is nagy baj lenne.

És más lakna a házban. Abban a házban, ami ugyan a grófé volt, de ezt Péter nem is nagyon hitte el, mert úgy gondolta, a ház azé, aki benne lakik. Talán Lesiék laknának a házban, és ő nem mehetne be a konyhába, de még az udvarra se…

Péter maga elé nézett, és újra megesküdött, hogy nem beszél, mert a háznak és a kenyérnek meg kell maradni.

Az őszi alkony belopózott a parkba és a kastélyba is. A park öreg fáin károgva veszekedtek a varjak, és a fácánok robajló szárnnyal vergődtek alvóágaikra.

A kastély konyhaablakai kivilágosodtak, az istállókban zörögtek az itatóvödrök, és valamelyik istállógyerek vidám füttye úgy szállt a bokrok között, mint a nyár emléke.

Aztán elcsendesedett minden, csak később kezdett ropogni a kavicsos út, és valaki erősen szuszogott.

– Fene ezt a dombot! Nem rohanja meg ezt az ellenség, hogy ilyen magasra biggyesztették…

– Jó estét kívánok, főorvos úr.

– Jó estét, főinas úr, hát mi van megint?

– Most már jobban van a gróf úr, de az előbb még nagyon odáig volt.

– Nem kell mindjárt megijedni. Törölje le, Anti, a cipőmet. Maguk már tüzelnek?

A nagy kandallóban pattogva égtek a hasábok, és lángjuk fényes szárnya hol egy képet, hol egy agancsot világított meg a falon.

– Csak tüzelünk, instálom, de ez még nem fűtés. Erre tessék, a gróf úr a szobájában van.

Az öreg doktor előtt kinyílt az ajtó. A kis gróf félig feküdt az egyik heverőn, de rohama láthatólag már elmúlt. A szobában félhomály volt, de az öreg doktor szemét nem kerülte el a beteg furcsa nézése és fejtartása.

– Gyújtson rá, doktor úr. Most már jobban vagyok, de mégis jobban szeretem, ha maga itt van.

A doktor rágyújtott.

– Itt is maradhatok most már… a helyettesem megérkezett.

Nagy csend lett. A beteg megsimogatta a heverő karfáját és bólintott.

– Eljött az idő?

– Eljött. A klinikát még ma értesítjük, a tanár vár bennünket. Körülbelül erre az időre mondta. Legalább túl leszünk rajta.

– Igen.

– Túl leszünk rajta, mert én – tessék csak ezt elképzelni – táncolni akarok a gróf úr lakodalmán.

A kis gróf szomorúan mosolygott, de nem tudta elképzelni, hogy az öreg doktor a maga százhúsz kilójával hogyan táncolna az ő lakodalmán.

– Igen – mondta újra. – Mindenre gondoltam. A végrendelet készen van. Béla unokaöcsémért kell majd sürgönyözni. Legyen itt addig, úgyis ő lesz az örökös…

– Ő lenne, ha a gróf úr gyermektelenül halna meg.

– Legyen szíves, csengessen, doktor úr. Igen. Nem úgy érzem magam, mint akinek még unokái lennének. Anti – fordult a kinyíló ajtó felé –, Lajos készüljön. Reggel indulunk. A doktor úr poggyászát is még ma rakják fel.

– Igenis – bólintott nagyon komolyan Anti –, csak még azt akarom jelenteni, hogy az öreg Retek volt itt. Várta a gróf urat, aztán hogy nem tetszett menni, bejött. Elküldtem.

– Kár volt.

– Utánaszólhatok még – és Anti sebesen eltűnt az ajtóból.

– Szeretem ezt az öregembert – fordult a doktor felé –, olyan, mint a vén fa az erdőn. Kérges, erős, bizakodó.

Az ajtó kinyílt.

– Na, Retek, mi újság?

– Semmi, kérem alássan, csak, hogy nem tetszett jönni, mondom, benézek, nincs-e valami baj. De látom, nincs, hál’ Istennek.

– Én reggel elmegyek, és nem tudom, látjuk-e még egymást…

Az öreg Retek olyan vidám nyugalommal nézett a fiatalemberre, hogy az nem is folytatta.

– Apró serétet ne tessék elfelejteni hozni, meg jó szőrfojtást is. Meg egy szalonkahívót. Azt hiszem, a tavaszon sok lesz a szalonka. Én ugyan nem nagyon bízom a hívóban, de majd megpróbáljuk. Esténként annyi madarat akasztunk a tarisznyára, amennyit akarunk…

A beteg maga elé nézett, és látta a tavaszi erdőt. Érezte a langyos földszagot, melybe ibolyaillat keveredik, és gondolatai közé nyugalom szállt. Vértelen kezét nyújtotta.

– Köszönöm, Retek. Aztán, ha Isten nevében jobban leszek: látogasson meg. Anti majd megadja a címet.

Az öreg Retek darabos melegséggel szorított kezet:

– Isten megáldja, gróf úr! A sörétet ne tessék elfeledni.

– Boldog ember! – sóhajtott a kis gróf. – Ne feledje majd el, doktor úr, hogy hozzunk mindent, amit az öreg megparancsolt.

Retekéknél ezalatt folyt a varrás. Az öreg varrógép úgy szólt, hogy ebben a boldogtalan világban légiriadót rendeltek volna el, de akkor légiriadót legfeljebb a kakas kiáltott. Kurri úr, ha Suó, a sólyom, vagy Killi, a héja vadászott a környéken. Ámbár Suó úr csak ősszel meg tavasszal volt látható, és nem is árthatott a baromfinépnek, mert a sólyom csak a repülő madarat tudja levágni, a földön összetörné magát. A levegőben azonban nem menekül előle semmi, legfeljebb a csörgőkacsák, de azok is csak akkor, ha közel van a víz.

Killi azonban annál veszedelmesebb a majorságra, mert ha a sólyom villanó penge, a héja nehéz bárd, a földre vágja áldozatát.

Ha Kurri megkiáltotta a vészt, a kis Mátyás is nyugtalan lett. Figyelte a tyúkok rémült rohanását, és közben a saját nyelvén szidta a gyilkost, ha nem is látta. Ha aztán megnyugodott az udvar, azt mondta:

– Hóóó-rukk! – amit legújabban tanult a fuvarosoktól.

Most már egyáltalán nem félt az emberektől. A házhoz tartozott, ahol jól bántak vele, különösen mióta Lesinek kikiáltott a kalickából.

– Tekergő! Tekerrgőő…

Lesi belesárgult a méregbe, mert mintha Péterke hangja lett volna, és dühösen benyitotta a kis ajtót. De az udvar üres volt.

A kis Mátyás ki akart tenni magáért. Lám, ez az ember megértette! És berregni kezdett, mint a varrógép.

Lesi babonás megilletődéssel nézett a kalickára.

– Ez a madár! Jól megtanították, hogy száradjon el a gégéje – és kifordult az útra sietve, mert a Mátyás még azt is utána kiáltotta:

– Disznó! Disznó!

Retekné és Erzsi az ablaknál élvezték végig ezt a jelenetet, és utána telerakták ennivalóval a kis vályút a kalickában, melyet Mátyás sose használt, mert kiszedte belőle az ennivalót.

– Te lány… te lány – mondta Erzsinek hálásan, és Erzsi megsimogatta a madár kontyát, Mátyás pedig megcsipkedte a csillogó karikagyűrűt.

Ha egyedül maradt, bóbiskolt, vagy leselkedett az udvarra, és ha lehetett, a Csuri-népet ingerelte.

Amikor a fecskék eltűntek, megérezte, hogy más idők jönnek, és kicsit szomorú lett, amikor a fecskék búcsúzó csivitelése szorongást és fájdalmat szórt a levegőbe.

Meghűsült az idő.

Az öreg Retek száraz, leveles gallyal fonta be a kalicka két oldalát és tetejét, ami nagyon tetszett a Mátyásnak.

– Tekerrgő – mondta elismeréssel.

– Majd szájon kaplak, csak velem kezdj ki – sértődött meg az öreg, és még odabent is dohogott. – Letekergőzött ez a Mátyás! Engem!

A Mátyás azonban örült a gallysátornak, és most már a szél se fütyült olyan szemtelenül keresztül a kalicka rácsán. Mert ahogy múltak a napok, foga kezdett nőni a szélnek.

A pitvaron száraz levelek zörögtek végig, az ólak tetején reggelenként dér csillogott, a szabad mátyások kiáltása messzebbről is odahallatszott a kalickához, mert megritkult az erdő, s egy-egy szélrohamra színes fergetegként szakadtak le a száraz levelek.

Az idő fordulása azonban nem bántotta a kis Mátyást. A szálló szabadságot nem ismerte, és vágyai nem nőtték túl a kalicka határait. Ennivalója mindig volt, és az öreg Retek tudta, hogy mit esznek a mátyások az erdőn. A hús mellett makkot, aszalt vadcseresznyét, sőt elhullott madárporontyot és egeret is adott neki, hiszen köztudomású, hogy a mátyások nem állanak szent hírében a madarak között, és az emberek se adták neki hiába a „fészekrabló” előnevet.

A kis Mátyás tehát megkapott mindent, ami fejlődéséhez kellett. Csontjai megerősödtek, szárnya kiszínesedett, és pehelytollai olyan melegen simultak rá, mint a szabad testvérekre.

Ámbár azok – ezt érezte a kis Mátyás – messze elmaradtak mögötte, mert nem értik az emberi beszédet, félnek tőle, nem tudnak a Csuri-nép nyelvén, nem tudnak a tyúkokhoz és fecskékhez szólni, és nem tudnak ugatni, mint Vahúr, a kutya, aki már megszokta, hogy az ismeretlen embert és a fahordó kocsikat ketten ugassák; ő meg a kis Mátyás.

Az ilyen közös ugatás után az öreg Tisza mindig odaballagott Mátyás kalickája alá, felnézett, farkát barátságosan csóválta, mintha azt mondta volna:

– Sokat tudsz, te madár! Én csak a magam nyelvén beszélek.

A Mátyás ilyenkor kidugta fejét a kalicka rácsán, és kedves lágysággal szólt valamit:

– Ezt nem értem – hegyezte füleit az öreg kutya és el akart menni, mire Mátyás utána szólt:

– Hóóó-rukk!

Tisza erre megfordult.

– Sokra viszed még! Úgy beszélsz, mint az ember, és én ilyent még nem is hallottam; de most elmegyek Múhoz, akinek sok baja van a fiával. Hallottál róla?

Nem. Mátyás nem hallott erről, de nem is értette volna meg az ember aljas fortélyát, mellyel a borjút leszoktatták a szopásról.

Mú – mint minden állat – nagyon szerette gyermekét, és boldog volt, ha a selyemszőrű kisborjú szopni kezdett. Az öreg tehén nem tudta, mi ez az érzés, de úgy tűnt, mintha a virágos füvek elolvadnának benne, és meleg élettel folynának fia szájába, hogy erős és nagy legyen. Mú ilyenkor boldog volt, mert Mú nem tudta, csak érezte, mi a szeretet.

Egyszer aztán szörnyű dolog történt.

Mú egyszerűen, de erélyesen felrúgta a borját. A kisborjú feltápászkodott, és körülnézett, hogy mi ez?

Ránézett anyjára, az vissza és szemükben a régi szeretet homályoskodott.

– Gyere – mondta anyja szeme –, egyél. A tejem a tiéd, csak a tiéd.

A borjú odament, és a tehén úgy rúgott újra, mintha Zu bántotta volna, a légy, aki az állatok vérét szívja.

Mú ekkor már dühös volt. Fejét ingerülten rázta, csak úgy csattogott a lánc a nyakán, és rábődült a borjúra.

– Rendesen egyél! Úgy szúrsz, mint a mészáros, aki az emberek közt is az utolsó.

A borjú még egyszer odament, de már félt, és amikor anyja felemelte lábát, belátta, hogy ez a forrás elapadt. Nincs! Olyan érzés volt ez, mint amikor egy miniszter nyugdíjba megy, és nem érti meg, hogy az emberek saját érdekükből fejték – amikor lehetett –, és saját érdekükből taszítják el maguktól, amikor lehet.

Pedig az ok más volt.

Erzsi volt!

Barát Pista volt, a csendőr.

És a pénz, ami nem volt.

Mert miből lesz a pénz egy szegény vadőr házánál?

Baromfiból, disznóból, szénából, fából és – tejből.

És miből él a kisborjú?

Tejből!

Múnak pedig nem futja Erzsinek és a borjúnak is. Választani kell.

Az öreg tehén a borjúnak adná a tejet, de a tej árára Erzsi is számít. A borjú egyen szénát! Egyen répát! Egyen darát, de a tejet hagyja békén! Elég nagy már!

A borjút el kell választani!

Erzsinek még lepedő kell, paplan kell – dunyhával csak a parasztok takaróznak –, háziruha kell – a tiszthelyettesnének két háziruhája is van –, tehát a tej árára szükség van.

Hajnalban az istállóban még sötét van. A kisborjú alszik, és alig veszi észre, hogy orrára szöges bőrövet csatolnak. A szögek kifelé szúrnak, a borjú orrát csak a puha bőr éri. Meg lehet szokni. Alszik tovább.

Csak reggel borul fel a béke. Amikor szopni akart, csúnyán beleszúrt anyja tőgyébe. Mú rúgott. Hát ilyen gyereke van neki? Szúr?

A borjú nem tudja ezt.

Hát ilyen anyja van neki? Rúg?

Egy darabig még próbálták egymást, de egyik se engedett. Az egyik szúrt, a másik rúgott, és meggyűlölték egymást.

A borjú elkeseredetten rágta a szénát, anyja pedig csak titokban nézett oda, mert még mindig nem tudta elhinni, hogy az ő puha, kedves kis borja ilyen gonosz legyen.

Tisza benyomta orrával az istállóajtót, és leült Mú mögött. Vakarózott egy kicsit, aztán ránézett az öreg tehénre. Mú csak fejének rázásával válaszolt.

– Semmi újság. Még mindig szúr. Ilyent még nem is hallottam. Már nem is törődöm vele.

– Csodálatos – ingatta fejét Tisza –, az én kölykeimmel sose volt ilyen baj. Változik a világ…

Szigorú pillantást vetett a borjúra, és kiment az istállóból, ahol pedig enyhe meleg volt, de ezzel is mutatni akarta, hogy nem marad együtt egy ilyen elvetemedett kölyökkel.

A kisborjú ezt sem értette. Lassan rászokott a szénára, répára, darára, és teljesen elhidegült anyjától, aki – különben is – furcsa ugrándozásokat végzett itatás közben és csak akkor nyugodott meg, amikor elvitték Bömböshöz, a bikához látogatóba.

Hogy a bika miket mondott Múnak, az nem derült ki, de hogy tökéletesen megnyugtatta, az bizonyos.

Időközben azonban átlátszóan kopasz lett az erdő. A cserfák és tölgyfák ugyan tartották még leveleiket, de ezek is holtan zizegtek a szélben, és árnyékot se tartottak, ha éppen ki is sütött a nap.

Csak a fenyő zsongott a régi hangon, és zöld pompájában úgy állt, mint temetésen a kántor, akinek semmi köze a halotthoz. A fenyő nem félt a téltől, s a rohanó szél is megtorpant a fenyves szélén, mintha falnak ment volna.

Bent pedig, a sűrűben, csak hallani lehetett, hogy ordítoz a szél, mintha farkas járt volna a karám körül, ahová nem lehet bemenni.

Tudták ezt a vadak is, és tele volt velük a fenyves.

Puha párnáján elfeküdtek, szélmentes zugaiban meghúzódtak és csak élelemért jártak ki. A vaddisznók a tölgyesbe, őzek, szarvasok a vetésekre, a rókák pedig a faluba, hol mindig akadt a tyúkólon rés, a földön elhullatott tojás és a kertek alatt könnyelmű macska.

De amikor ködkendőjében végigcammogott a világon a téli hajnal, már mind a fenyvesben voltak, aludtak, vagy csak heverésztek, és néha felnéztek egy-egy nyíláson az égre, mintha onnét várták volna a tavaszt.

Pedig a tél még csak most indult el, valahonnét északról, ahol az öreg Tél lakik, aki minden évben elküldi valamelyik fiát, hogy hódítsa meg a világot.

Az emberek tudják ezt és alattomos hódolattal tömjéneznek eléje tűzzel, füsttel, ami csak kifelé hódolat, befelé meleg, és a nyár ígéretét hordja magában.

Égnek a kályhákban a tüzek, vastagon füstölnek a kémények, aszerint, ki milyen fával tüzel.

Pecsenyésné kéményéből például világos, kékes füst száll felfelé, ami száraz akácfát jelent. (Fára ne legyen gondja, Juliska – mondta Lesi.) Fenyériék kéménye csak úgy ontja a habos fehér füstöt, ami biztos jele, hogy István dolgozik és gyaluforgácsot rak a kis pléhkályhába. A műhely meleg, István mosolyog és fütyörész, a földön pedig Péter kalapál valamit, amiből kalicka lesz, akárki megnézheti. Péter kezén, több apró seb mellett, különféle kötések is vannak. Péter még nem járatos az asztalosiparban.

Retekék kéménye sötét, kék füstöt lök a magasba, ami cserfára vall, gyertyánra, esetleg égerre. A füst néha kivilágosodott, aztán megint elsötétül, ami azt jelenti, hogy ágfával tüzelnek, sokszor kell a kályhára tenni. Az új darabok füstje mindig sötétebb. Ágfával pedig azért kell tüzelni, mert a járandó hasábfát már régen eladták. A varrógép irgalmatlanul berreg, pénzt eszik és cérnaszagot terjeszt.

A kiskastély kéményei nehéz fekete füstöt öklendeznek a rét felé. Csak nyírfának – a nyírfa kérgének – van ilyen kormos, bársonyos füstje. De ennek a füstnek bársonyos a szaga is. A gyantás illat kiáramlik a kályhákból, és őszi szaga lesz a szobának.

A mérnökéknél nyírfával tüzelnek és csak a nyír tetejére tesznek bükkhasábot.

Kellemes meleg az egész lakás, és az iroda felől, ha kinyílik az ajtó, könnyű cigaretták és nehéz szivarok füstje csapódik ki a folyosóra, és végigkúszik az egész lakáson.

A konyha felől fojtottan hallatszik egy-egy bárdvágás és a mozsártörő távoli hangja, ami a szánkócsengő csilingelésére emlékeztet.

Az irodában nagy a füst. Az íróasztal körül bőrfotőjök, az asztalon öblös hamutartók, a padlón szőnyeg. A szobát átrendezték, mert – íme – nagy tanácskozás színhelye lett.

Itt van Béla gróf, a jogtanácsos, az intéző és az erdőmérnök.

A jogtanácsos beszél, és csak nagy ritkán – akkor is csak rövid időre – engedi át a szót az intézőnek vagy az erdőmérnöknek. Ha azok már belejönnének a mondanivalóba, leemeli monokliját, és valami utolérhetetlen fölényes mozdulattal elhallgattatja az illetőt.

– Helyes! – mondja. – Az intéző úr világosan látja a dolgokat. Igazuk van azoknak, akik sok jót mondtak nekem az intéző úr szakképzettségéről… de mi (itt ránéz Béla grófra) magasabb nézőpontból is elbíráljuk az eseményeket. Hiszen azért vagyunk itt…

Béla gróf leplezetlenül unatkozik. Ha rájönne az ásítás, ásítana is, de nem tud ásítani. Néha rágyújt egy cigarettára, néha tölt magának egy pohárka konyakot.

– …azért úgy gondoltam – mondja a tanácsos –, akárhogy forduljon is Endre gróf állapota, az erdőben nagyobb vágást kell eszközölni. Az értékesítést majd én kézbe veszem. Kitűnő összeköttetéseim vannak.

– Helyben is jól el tudjuk adni, és…

A jogtanácsos felemeli a monoklit, a szó megszakad a mérnökben. A jogtanácsos mézédes mosolya mögött a kellemetlenségek nyílfelhője úszik.

– Egész jó ez a konyak – mondja váratlanul Béla gróf, és a monokli megakad a levegőben. A jogtanácsos újra felveszi az üveget, és szakértően nézi a konyak márkáját.

– Az intéző úr majd gondoskodik, hogy a kastély részére is ebből rendeljenek.

Az intéző arca elkomorul. Sűrű vérű, nehéz ember. De uralkodik magán. Eddig annyit tudott meg, hogy amit ő elképzelt és dolgozott, az nagyon szép ugyan, de ezután minden másképp lesz. A jogtanácsos magasabb szempontból nézi a dolgokat, holott a tinót az üszőtől s az árpát a búzától aligha tudja megkülönböztetni. A „magasabb szempont” valószínűleg arra jó, hogy a tisztek érezzék a jogtanácsos atyai és szellemi vezetését és azt el is ismerjék. Erre gondol az intéző, de hogy a konyakot is ő rendelje meg, az már sok.

– Jó – mondja mogorván –, majd szólok Antinak. A kastély bevásárlásait ő intézi és a kulcsárné.

Béla gróf szép, egészséges gyűrűket fúj a levegőbe. Pestre gondol, és unalmasnak tartja ezt a sok beszédet.

Az intéző felhasználja a csendet.

– A mezőgazdaság ügyeivel, azt hiszem, végeztünk, és a gróf úr szíves engedelmével én elmennék, mert ökröket adok át. A kereskedők várnak…

– Tessék, intéző úr.

– Furcsa ember – néz utána a jogtanácsos –, makacs. – És mosolyog, de mosolyában az van, hogy: találkozunk még!

Az erdőmérnök vállat von, ami lehet beleegyezés is, hogy igen, az intéző furcsa ember, de ő erről nem tehet.

– Végeztünk? – kérdi reménykedve Béla gróf.

– Még egy ügyet kell megbeszélnünk – mondja a mérnök –, az egyik öreg erdőőrünk ügyét, aki fát lopott.

– Rá van bizonyítva?

– Ő még nem tudja, de bármely percben rá lehet bizonyítani. A fa itt van az egyik parasztudvarban, szalma alá rejtve, és ismerjük a fuvarost is, aki odahordta.

– Hivatalból üldözendő! – mondta a jogtanácsos. – Becsukjuk az öreget.

– Nem tudom, tekintettel hosszú szolgálatára…

– Várjon, mérnök úr! A gróf úr bizonyára ugyanazt gondolja, amit én: simán ki kell dobni.

Béla gróf szemében valami érdeklődés villant meg.

– Mennyi ideje szolgál?

– Harminckilenc éve.

– El lehet bocsátani, ha igaz az eset, de minden járandóságát ki kell adni.

– Hát… – kezdte a mérnök.

– Pardon – kapta le monokliját az ügyvéd –, ki kell adni. Öregember, tévedett. A járandóságát nyugodtan kiadhatjuk.

– Bocsánat, mit adjak ki neki? Januárig minden járandóságát kivette.

– Az más.

– Annyit kell neki adni, hogy egy évig, amíg esetleg állást kap, megéljen – mondta Béla gróf, aki nagyon könnyelmű volt, szerezni sohase szerzett egy lyukas rézkrajcárt se, de a szomorúságtól és tragédiáktól irtózott.

– Más nincs?

– Nincs.

– Akkor köszönöm, uraim. Az apróbb ügyeket tessék saját hatáskörükben elintézni. Én ma este Pestre utazom, de karácsony hetében lejövök, és akkor megtartjuk a vadászatokat.

A mérnök és az ügyvéd egyedül maradtak.

A cigaretták elgondolkodva füstölögtek.

Az ügyvéd kinézett Béla gróf után az ablakon, és gyámkodó, bennfentes mosolyt eresztett utána.

– Jószívű, kedves fiú. Nagyon szeretem. Ez nem zavarja az embert a munkában. Úr és végtelenül megértő.

Ellépett az ablaktól, és monoklijával játszva, csak úgy mellesleg megkérdezte a mérnököt.

– Az intéző mióta van itt?

– Régen. Az apja is itt szolgált.

– Hogy vagy vele? – tegezte először a mérnököt.

– Vagyok…

– Nem kellemes ember.

– Nehéz ember.

– Hohó! Nem szabad nehézemberkedni. Együtt dolgozunk, egy a cél, de ha muszáj, alá is kell rendelni magát az embernek. A gróf úr engem bízott meg az összes ügyek vezetésével, azt neki is tudomásul kell venni.

A mérnök hallgatott. Szemét kicsit meghunyorította, és azt gondolta, hogy ezt a gróf nem mondta, tehát ő nem veszi tudomásul.

– Ide lehetne rendelni az intézőt?

– Parancsolj – udvariaskodott a mérnök –, van telefonja.

A telefonon hosszú ideig nem jelentkezett senki. Végül egy borízű hang beleszólt:

– Tessék parancsolni.

– Küldjék az intéző urat a telefonhoz.

– Azt most nem lehet.

– Ki beszél ott?

– Itt az öreg Józsi, a mindenes. Az intéző úr most ökröket ad át, onnan pedig nemigen gyün el.

– Csak mondja neki, fiam, hogy a jogtanácsos úr akar vele fontos ügyben beszélni, akkor majd jön.

– Hát megpróbálom.

Az intéző ott állt a mázsánál. Mellette a magtáros és a kereskedő, a mázsa másik oldalán pedig a gazda.

Az ökrök egyenként mentek a mázsa lapjára, és a gazda hangosan mondta be az ökrök számát.

– Ez se hízott semmit – dühöngött az intéző. – Na, mit akar, Józsi?

– Telefon – instálom –, valami jogtanácsos. Nagyon fontos. Az intéző megállt a számolásban és letette a ceruzát.

– Mondja meg, hogy most nem mehetek.

– Megmondtam. Azt mondta, hogy nagyon fontos.

– Hát akkor várjunk egy kicsit. Azonnal jövök vissza. – Amíg az irodához ért, megfontolta a dolgot. – Vagy most, vagy soha. Ez az alak már dirigál, szegény kis gróf, még le sem hunyta a szemét. Ha most rám ül, rajtam is marad, de nem fog rám ülni.

Felvette a kagylót.

– Tessék parancsolni, ügyvéd úr.

– Kérem, jöjjön ide, intéző úr, az erdészeti irodába.

– Most bajos, mert az átadást nem hagyhatom itt. Tessék megmondani, miről van szó, és rövid úton megadom a választ.

– Ezt nem lehet, kérem. Ne tessék nehézségeket támasztani.

– A gróf úr ott van?

– Nincs, de ez nem is fontos. Helyette én rendelkezem!

– Kár, mert ő tudja, hogy ezt a munkát a felelős vezető tiszt nem bízhatja a gazdára. Ami pedig a rendelkezést illeti, erre vonatkozólag méltóztassék tudomásul venni, hogy az ügyvéd úrtól jogi tanácsokat elfogadok, mint az uradalom egy másik alkalmazottjától, de rendelkezést nem. Jó napot!

És levágta a kagylót, hogy az azonnal kettévált.

– Meg kell ragasztani – mondta az öreg mindenesnek, és amíg a mázsához ért, számadást tett magában.

– A fiatal gróf még él, és akinek halálhírét költik, az soká él. Béla gróf ilyen felhatalmazást nem adott, és ha adott, azon még nem töri ki a nyakát az ember.

– Jöhet a következő ökör! – kiáltotta és nagyot fújt, mert a méreg még nagyon ágaskodott benne.

Az ügyvéd elsárgulva tette le a kagylót. Jó modorú ember volt, de az úgynevezett „rámenős” fajtából, és most ez a vidéki béres szinte legázolta.

Maga elé nézett és elmosolyodott.

– Azt hiszem, nemcsak az öreg erdőőr megy el innen rövidesen. De erről nem kell beszélni.

A mérnök elterelte a témát.

– Endre grófról mit tudsz?

– Semmit. Vagy nem tudod? Lemondtak róla! Persze sajnálom szegényt. Minden fiatal életet sajnál az ember. Most valami külföldi agysebészt hozatnak neki.

És legyintett.

XI.

A betegszoba ablakának kis négyszögében egy ág hajlongott, és nagy ritkán cinke szállt erre az ágra. A cinke aztán elrepült, és megint csak napok múlva lehetett látni.

Ha az ág jobban mozgott, az öreg doktor kifelé intett.

– Szél van.

– Szél.

De az ág is, a cinke is, a szél is a külső világhoz tartoztak, amely az egészséget, talán az életet jelentette, míg bent némán mozogtak, halkan beszélgettek az emberek, és a betegeknek, guminak, fehérneműnek, kötszereknek és orvosságoknak különös, összekeveredett szaga szinte állt a levegőben.

Ezt a szagot nem lehetett kiszellőztetni.

– Cinke! – mondta az öreg doktor.

– Cinke!

– Nekem volt egyszer egy cinkém – mesélte –, télen találtam a rendelő ajtajában. Felmelengettem, etettük és megmaradt. Olyan szelíd volt, hogy a fülem csipkedte, ha délután lefeküdtem egy kicsit aludni. De aztán eleresztettük tavasszal.

– Tavasz…

– Eljön az is. Holnap megérkezik a világ legelső agysebésze és egy-két nap alatt túl leszünk rajta.

A kis gróf gondolatai visszaszaladtak a kastélyhoz, egészen az indulásig. Milyen régen volt!

Akkor este az öreg Retek sörétrendelése szinte meggyógyította, és az öregember tavaszváró, szalonkaremélő hite alól a remények rügye felemelte a betegség halott avarját.

De aztán éjszaka lett. Újra élni kezdtek körülötte a falak, elmúlt időkről suttogtak az öreg bútorok, és az éjszaka neszezései a fekete elmúlás útját egyengették.

Nem tudott aludni. Gondolatai visszakalandoztak érkezésére, amikor még egészséges volt, és napsugárban úszott a világ. Kicsit idegenkedett ugyan a gazdag örökösnek, a „kegyúr”-nak kijáró hódolattól, de ezt olyan hamar meg lehet szokni és olyan hamar elhiszi róla az ember, hogy személyre szól.

Addig ő az úgynevezett szegény grófok osztályába tartozott, de – miután a várományos csak nyolcvan kilométeren felül tartotta elviselhetőnek az autózást – váratlanul előrelépett a gazdag grófok sokkal elviselhetőbb kasztjába.

És egyszerre feléje fordultak az arcok és a forgatható szívek. Eddig csak pár könyvvel, egy-két öreg puskával és az elődök emlékeivel rendelkezett korlátlanul, de akkor kinyílt előtte a valóság; a föld birtoklása, az alkalmazottak felett való ítélet kétes joga és a pénz hitvány, néma hatalma.

Nem tudott élni egyikkel se, mert mire elhatározhatta volna magát, hogy kényúr lesz vagy apostol, jött a betegség, és egyszerűen beteg ember lett. Egyszóval: páciens, akinek láza van, diagnózisa van, meggyógyul, vagy nem gyógyul, de az élet vidám lehetőségei egyszerre víziós köd alatt kezdtek úszni, és ő, a gazdag ember és főúr, embertelenül kínlódni kezdett.

A hónapok és évek azóta a betegség szárnyai alatt repültek, hol a remény, hol a reménytelenség felé, míg végre eljött az az este, amikor az öreg Retek hiába várta gazdáját a tóparton.

Nem volt nyugtalan, csak a reggelt várta, a fény nagy szomjúságával, és az élet ezer más zaját, mintha ezek átsegítették volna a bajon, az operáción, mindenen.

De a reggel borús volt. Az ablak bádogperemén tompán dobolt az eső, és amikor Anti felhúzta a redőnyt, hamuszínű kámzsájában csak a tanácstalan szürkület járt az ablak alatt.

– Reggel van?

– Reggel van, méltóságos gróf úr.

Ezen a reggelen nem volt érzéke a címek iránt. Ezen a reggelen a meztelen ember indult el valahová, majdnem az „Anyag”, hogy újra – egyelőre – csak ember legyen.

– A doktor úr már itt van.

– Hát akkor keljünk fel mi is, Anti.

És ahogy megmozdult, ahogy a takaró lágy redői megrándultak, ahogy fehér, vértelen ujjai félresimították haját homlokából: érezte, hogy most elindul valahová, ami fájdalmasan bizonytalan, mint maga a születés.

De azért – a fürdő után – éberebb és vidámabb lett minden; csak akkor szürkült el megint, amikor az autó tetején vizes esőujjaival dobolni kezdett az ősz.

A nyárfák a kastély felé szaladtak, az út hitvány szolgaként adta magát alá a kocsinak, mint aki tudja, hogy túléli a másikat.

Az ablaktörlők egyhangú lengéssel terelték az esőcseppeket az üvegen, és régi-régi hangokat idéztek emlékébe.

Öreg pap tanította akkor arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Aki jó, a mennyországba, aki rossz, a pokolba kerül. És végtelen mindenik. A jó is, a rossz is. Végtelen világosság és végtelen sötétség. Szferikus boldog hozsánna és soha nem szűnő fájdalmas gyötrelem, aminek figyelmeztetője a kísérteties óra, mely a pokolban méri a kínok időtlenségét.

Jár az óra örök ingája, és minden lengése egyetlen emberi szó:

„Örökké – soha.

Örökké-soha!”

Örökké: a szenvedés és soha a megszabadulás!

Az ablaktörlő gépkarja így járt az üvegen és néha halkan nyöszörgött.

„Örökké-soha,

Örökké-soha!”

És közben a kátyúk vizét széles ívben vágták az útszélre a kerekek.

– Jó kis kocsi – mondta a doktor, és sóhajtva a zsebébe nyúlt „kuku”-ért, bár szívesebben cigarettára gyújtott volna.

– Ilyen kis cukrokat szopogatok – magyarázta –, ami arra jó, hogy közben nem cigarettázok. Sokat szívok, néha húszat is.

– Az nem sok!

– Neem?

– Én ötvenet is szívtam, amíg egészséges voltam.

Az öreg doktor örült, hogy betege vitatkozik.

– Akkor már jobb a pipa. A régiek pipát szívtak, azaz dohányt és nem papírt.

– Én is megpróbáltam, de csuklottam tőle.

– Szokás az egész – terelte a gondolatokat a doktor. – Azelőtt húsz kilométert is megtettem naponta, most meg húsz métertől is fulladok. Mert mindig kocsin járok, de hát tíz falut nem járhatok gyalog. Irigylem a gyalogembert.

– Az ember mindig irigyel valakit, néha akkor is, ha nem akar tőle elvenni semmit.

– Mire gondol, gróf úr?

– Arra, hogy én irigylem az egészséges embert…

A doktor erre nem tudott mit mondani, hát rágyújtott.

– Szabad? – kérdezte, miután a cigaretta kellemes felhője, mint a köd, végigtapogatta az ablaküveget.

– Csak tessék. Az öreg Retek pipaszagát is nagyon szeretem, pedig az már komoly szag.

Az autó éppen faluba ért, és a kis gróf nem válaszolt. Az apró házak alig ébredtek fel szemében, már el is vágtattak mögéje, mintha az idő a múltba dobálta volna őket, és a házak fehér foltjai után őszi mezők jöttek állandóbb, változatlanabb arcukkal.

Mert a házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.

Ezek persze csak gondolatfoszlányok voltak, melyek úgy repültek az autó mellett, mint a téli álomra készülő, békés táj.

De egyszerre csak ugrálni kezdett az autó, mintha a városvégi házak kietlenségén túl akart volna lenni, aztán pedig lágyan gurult, mintha a városi tanács szorgalmát dicsérte volna, aki jól tudta, hogy az igazi várost nem a perifériák gödreiről ítélik meg.

Endre grófot azonban ez már nem érdekelte. Ő ebben a pillanatban nem volt „nagyvonalú”, ő – mint minden szorongatott ember – csak magán keresztül látta a világot.

A kórházat várta, melyet, ha szebben van meszelve és drágább: szanatóriumnak hívnak, a doktort várta, aki a reményeket még mélyebbről kelti fel benne, és a tanárt várta, akinek az Isten kést adott a kezébe, hogy gyógyítson. Az út, a város, az emberek már csak elmosódó kísérői voltak az élet puha, de mérhetetlen kívánásának.

A város nőtt. Más autók is jöttek-mentek; villamosok csilingeltek, rendőrök integettek, jelzőlámpák színesen villantak, de ezek már mind csak azért voltak, hogy ő mihamarább a szanatóriumba érhessen.

– Ez volt a menzánk – magyarázta az öreg doktor –, és ide jártunk moziba. Persze akkor még néma volt. Mindjárt itt vagyunk.

A megérkezés mégis váratlan volt. Az autó éppen egy szeneskocsit került ki, aztán hirtelen fordult a szűk utcában és kavics kezdett sercegni gumitalpai alatt.

És simán megállt.

– Itt vagyunk!

Endre gróf csak ült. Az ablakon keresztül fehér ajtót látott, rézrúddal fékezett kókusszőnyeget és egy előkelő portás lábát.

– Méltóztassék kiszállni.

Az öreg doktor szuszogva kapaszkodott mindenbe, amibe kapaszkodni lehetett, de a személyzet hamar talpra segítette.

A kis grófot úgy vették ki, mint a pelyhet. Mire a tiltakozó gondolat elindulhatott volna benne, már az autó mellett állt és úgy nézett körül, ahogy a környezet diktálta.

Fájó fejét felemelte, bizonytalan szemével nem nézett sehová, de ösztönös nyugalommal indult a széles ajtón át a csend felé, amely fehér pókhálóként zárult össze utána.

És azóta itt van.

Vele az öreg doktor is, aki őrzi, dajkálja, vigasztalja, és mesél a tavaszról, a nyárról, de legfőképpen magáról és bizonyos öntözőkocsikról, melyek lekötik a port, a tüdővész bacilusait, de amelyek – végeredményben – nincsenek.

És várnak, mert várni kell. Nem egyszerű esetről van szó.

Endre gróf néha türelmetlen.

– És ha más embernek van ez a nyavalyája?

– Azt is megoperáljuk.

– Az is ennyit vár?

– Attól függ…, de gróf úrnak talán megéri, hogy ez a műtét – emberi számítás szerint – biztos legyen…

A kis gróf ilyenkor nem szól semmit. Néha legyint, néha a doktorok jóindulatát látja benne, de néha félrefordul. Otthon hozzászokott már, hogy kellemetlenségeket mondjon, ha nem megy valami simán, de itt, ebben a higiénikus áporodottságban megérezte, hogy itt ez sem segít, és megértette, hogy itt egyetlen úr van csak, az Egészség. A doktorok olcsók vagy drágák, de egyetlen urat ismernek és ez az úr nem a „Beteg”, hanem, ami lesz belőle.

Az öreg doktort azonban nem eresztette el. Legyen mellette! Hogy összeszűri a levet a többi fehérköpenyes emberrel, az nem baj. A szemében hazai táj van és beszédében hazai íz. Kapocs az öreg doktor a kastéllyal, a képekkel, kandallókkal, emberekkel; kapocs az úttal, a parkkal, a fákkal, az ősszel – ahonnét elindultak –, a söréttel, amit „megrendelt” Retek, a vadőr, és az élettel, ami mindezeken túl van.

Milyen belenyugvó, megértő, szenvedő, kicsi ember lett Endre gróf, a sírváró embernek ebben a láthatatlan nagyságában! Hogy kitisztultak a tájak, gondolatok és emberek! Milyen világosan látta az öreg doktor igyekezetét, az anyáskodó ápolónőt, az elmúlt idők nyers hibáit, és milyen tisztán villantak fel a vadászat rövid pillanatai és hosszú várakozásai, amíg végre az öreg doktor azt mondta, hogy holnap!

Mennyire várta ezt a napot!

És ez a nap – ez a várva várt nap – egyszerre keserves lett akkor, amikor a maga kemény holnaptalanságában eljött.

– Egy-két nap alatt túl leszünk rajta – mondta az öreg doktor, de világosan érezhető volt, hogy csak órákról van szó. Betolják a műtőbe, és egy-két óra múlva eldől, hogy lesz-e még neki tavasz a világon.

Kinézett az ablakon, mintha feleletet várt volna, de mozdulatlanul állt az ág, nem szállt rá madár, és szürke volt az ég.

Aztán összekulcsolta a kezét.

Az erdő felett alacsonyan jártak a felhők. Az utak puhán kanyarogtak a sáros mezők között, és a nagy csend felett csak a vadlibák gágogtak, kérdezgetve az utat a vezérgúnártól, aki jobban ismerte Európa térképét, mint egy földrajztanár.

Reggelenkét ködöt sóhajtottak az elhagyott mezők, és a köd alatt némán álldogáltak százkarú fűzfabokrok.

A szél néha szétkergette a ködöt, ilyenkor hideg lett egyszerre, mert erőtlen magasságban járt a nap, és az éjszakákban már a tél sziszegett.

És elmúlott a felhők nyári borulása, sötétsége. Most szürkék voltak, mint a hamu, vagy habosan gomolyogtak, mint a vizes szalma füstje.

Egy reggelen azután a kis Mátyás csodára ébredt: fehér volt az egész világ.

Puha fehérség takarta az udvart, az ólak tetejét, a kerítések élét, és a kerítés oszlopai csúcsos fehér kucsmában ébredtek, amilyent Dékány bácsi visel, a kisbíró.

Az öreg Retek vidáman krákogott a pitvarban.

– Na. Itt a hó. Kicsit korán jött, de hát kell a vetéseknek – és odaballagott a disznóólhoz.

– Erzsi! Hozd a moslékot!

A moslék langyosan gőzölgött, és Csám, nem törődve hóval, fehérséggel, úgy evett, mintha napokig éhezett volna.

– Jól eszik még, de hát nem várhatunk. A késeket ki kell vinni Istvánhoz, hogy köszörülje meg. Aztán mondd meg neki, hogy szívesen látjuk őket.

Azzal vállára vetette puskáját, és elindult az erdő felé, ahol a friss hó nyitott könyvként árulkodott a vadakra.

Nemsokára vadászat lesz, s akkor az erdőőrnek tudnia kell, hol járnak a nyulak, a rókák, a vaddisznók, a szarvasok, és a jobb vendégeket oda kell majd állítani, ahol lőnek is valamit. És a jó helyekre olyan puskást kell állítani, aki tud is lőni, mert – teszem azt – a jegyző úr hiába állna a legjobb helyen, úgyse lőne semmit, mert a jegyző elhibázná a templomot is, ha ugyan illene megszentelt épületekre lövöldözni. A jegyző úr életében három nyulat lőtt összesen, de ez a három nyúl később harmincra, majd háromszázra növekedett, sőt rókákkal, őzekkel, szarvasokkal bővült. És még vannak, akik azt állítják, hogy a falusi jegyzők rideg, szürke tisztviselők, akiknek semmi fantáziájuk nincs…

Az öreg Retek mégis szereti a jegyzőt, mert hatalmas hátizsákkal jön, s a hátizsákban maga a vendéglátás szorong, szilárd és cseppfolyós állapotban. Éppen ezért – ha nem is kap a vadászaton jó helyet – azt kell neki mondani:

– Ide tessék! A róka itt biztos, de erről ne tessék beszélni!…

A jegyző titokzatosan ráhunyorít Retekre, az kedves cinkossággal vissza és a dolog rendben van.

A rókát azonban rendesen a gróf úr vagy vendégei lövik meg, s így a dolog még inkább rendben van.

Mindehhez azonban tudni kell, hogy merre jár a vad és errevaló a friss hó.

Az erdőben fehér, hűvös, téli csend.

A fákról a könnyű szél nyomán is pereg a hó, és néhol a bokrokban piros mellű pirókok ülnek mozdulatlanul, mintha a csendet hallgatnák.

Az öreg Retek járja az erdőt. Néhol megáll egy percre, lehajol és bólint, mintha azt mondaná: Igen! A fenyves mellett különösen sok a nyom. A szarvasok széles csapást tiportak a hóban, de jártak ott nyulak, őzek sőt három róka is. Jól van. Nagyon jól van. Jöhet a vadászat. Addig már lesz mit tenni a tarisznyába, mert holnap megtartják a disznóölést.

A késeket már köszörüli István, a fűszerfélét megveszik az asszonyok, egy kis bor akad a pincében, így mindenképpen szép napra van kilátás.

Fütyörészve ballag hazafelé az öreg Retek. Este majd beszól a mérnökhöz, hogy holnapra adjon szabadságot, mert a disznót maga szokta ellátni, és ez a munka nemcsak egész embert, de egész napot is kíván. A tölteléket maga keveri, készíti, ahhoz más nem nyúlhat. Nem is szólhat bele. Tavaly feleségére hallgatott, és lám, íztelen lett a kolbász, mert kevés volt benne a bors is meg a hagyma is. Az idén tehát az asszonynak hallgatnia kell.

És estefelé Csám hiába zörgette az olajtót, hiába ordított, már nem kapott enni. Csám dühös volt, sírt is mérgében, de ez nem segített a dolgon. Mikor aztán besötétedett, lefeküdt óljában, szuszogva és elégedetlenül. Apró szemeivel gyanakodva nézett a sötétségbe, de a sötétség nem mondott semmit, így Csám rövidesen elaludt.

A faluban akkor már meggyújtották a lámpákat, s a verebek régen aludtak a szalmakazlakban, ahol meleg volt, és se a bagoly, se a menyét el nem érhette őket.

Az öreg Retek most is benézett a mérnök istállójába, hogy halljon valamit, de a lovak helye üresen állt, és a kocsiszínből is hiányzott a hintó.

– Vendég jön – mondta magában, aztán ellépett a kiskastély felé.

Az iroda ablakai is sötétek voltak, így a konyha felé ment, hogy megtudjon valamit.

Kopogott és óvatosan benyitott.

– Mit akar, Retek?

A mérnökné kedvességére – úgy látszik – ráhullott a hó. Kezét kitérőleg felemelte, nehogy az öreg kezet csókolhasson.

– Nem találom, instálom, a mérnök urat; aztán, hogy a disznómat leölném holnap, szabadságot szerettem volna kérni.

– Jól van! Majd megmondom neki. Nincs olyan nagy szükség magára az erdőn…

– Köszönöm szépen a nagyságos asszonyunknak.

Fordulás közben látta még Imreiné ellenséges szemvillanását és a szakácsné kaján mosolygását, aztán már kívül volt az ajtón.

Megszokásból köhintett egyet-kettőt, felnézett a tisztuló égre, és halkan mondott valamit, amit nem lehetett érteni.

Éjjel szél kerekedett. Tisztára seperte az eget, aztán – mint aki dolgát jól végezte – elpihent, és a magas ég alatt, erdőkön és nádasokon, utakon és a faluk csendes utcáin csikorogni kezdett a tél jeges csizmája.

És hajnalra üvegesen dermedt volt a határ. A házak kéményei szokatlan vastagon öntötték a füstöt, és nehezen világosodott. Éppen ezért Retekéknél lámpavilág repkedett egy darabig az udvaron.

A lámpát Rozál vitte az ól feté, és a kis Mátyás álmosan leskelődött kalickája rácsai mögül, mert szokatlanul sokan mozogtak az udvaron.

Ott volt – természetesen – elsősorban Péter, aki erre a napra szabadságot kapott a tanító úrtól, mert a tanító úr nagyon jól tudja, milyen nagy dolog faluhelyen a disznóölés. Ott volt Fenyéri István képesített ácsmester, feleségestül, ott volt mint vezető és irányító az öreg Retek, ott volt Retekné egy nagy pléhtállal a hóna alatt, végül ott volt Barát Pista és Erzsi, akik néha olyan pillantást váltottak, hogy a perzselésre előkészített szalma feltétlenül meggyulladt volna, ha közelebb van.

Egyszóval mindenki tudja, hogy ütött Csám végórája, csak az érdekelt nem tudja, azaz utoljára tudja meg, s ebben nagyon hasonlít a férjhez, akit felszarvaznak.

Rozál magasra tartja a lámpát az ól kerítése felett, István és Barát Pista pedig azon vannak, hogy a hízót kivezessék az ólból. Csám azonban más véleményen van, és egyébként sem szereti, ha a fülét húzzák.

Ordít, ahogy a torkán kifér.

Amint végre az udvarra kerülnek, István kirántja Csám egyik kapaszkodó lábát, és az áldozat most már rádöbben, hogy miről van szó. Menekvés azonban nincs. Az ordítás csendesedik és a tál Retekné kezében megtelik szép, piros vérrel.

Erzsi és Péter ekkor már a konyhában voltak, és befogták fülüket, mert sajnálták a kezes disznót, aki mégiscsak a házhoz tartozott.

Künt pedig vidám lángok lobbantak fel Csám „földi maradványai” körül.

Ezenközben reggel lett.

A reggelt egy szarka jelentette, aki felült a ház ormára, és cserregve fejezte ki megelégedését a történtek felett. A szarka ugyanis állandó vendége a disznótoroknak; hogy hívatlan vendége, azt mondanom sem kell.

Az öreg Retek megfenyegette a szarkát a véres késsel.

– Lelűlek, ha vendéget hozol…

A vendég azonban egyelőre nem jött, csak késő délután kopogott be a mérnök kocsisa, de ő nem számított vendégnek.

– A mérnök úr azt izeni, tessék azonnal bejönni az irodába.

– Sürgős?

– Úgy gondolom, mert a jogtanácsos úr is ott van.

– Hát akkor majd bemegyek, bár szabadságot kértem a mai napra, ami a szegény embernek csak egy van egy esztendőben.

Szerencsére a disznó már teljesen átváltozott szalonnává, sonkává, kolbásszá, s a Retek-féle híres töltelékben is benne volt, aminek benne kellett lenni.

Mégis nagy komiszság volt ez a mérnöktől. Zúgolódott is az egész család, csak az öreg Retek nem szólt semmit, mert tudta, hogy a hajsza elindult, és ezt egyedül kell végigharcolnia.

– Bemegyek, no! Készen van minden, ne berzenkedjetek. Sietek vissza. Az orjahúsból estére leves legyen…

Zsíros kezét megmosta, véres kötényét ledobta, és elindult a mérnökhöz, akinél a jószágfelügyelővé előlépett jogtanácsos van vendégségben. A jószágfelügyelői címet közben szerezte Béla gróftól.

– Inkább így tituláltatom magam, ha méltóságodnak nincs ellene kifogása, ezek az egyszerű, vidéki emberek jobban megértik. Végeredményben úgyis én ügyelek fel méltóságod jószágára.

– Tessék! – mondta Béla gróf unottan. Tökéletesen mindegy volt neki, hogy a jogtanácsos minek tituláltatja magát.

Nem volt azonban mindegy sem Imreinek, sem Dombos Jánosnak, az intézőnek. Imrei már tudja a címváltozást, mert a jogtanácsos sietett vele közölni.

– Béla gróf akarta – mondta olyan legyintéssel, mint aki áldozatot hoz –, és nehéz lett volna ellenkeznem vele. Tulajdonképpen igaza van, hiszen azért is tett erre a felelősségteljes helyre.

Imrei nem szólt semmit. Komoran nézett maga elé, de ezt dr. Csőrös Ede jogtanácsos nem vette észre, mert sötét volt már az úton, amint az állomásról hazafelé robogott a hintó.

– Jószágfelügyelő! – suttogta Imrei feleségének, amikor lefeküdtek. – Jószágfelügyelő!

– Ez csak a mezőgazdaságra vonatkozik – vélte az asszony. – Mit felügyel az erdőn, hiszen nem ért hozzá.

– És a mezőgazdasághoz ért?

– Az nem a te dolgod. Tengelyt akasztani azért nem kell vele. Ki kell térni amíg csak lehet. Ha az intéző megtudja, úgyis kitör a botrány. Intézzék el egymás között.

– Igazad van. Én egyelőre elfoglalom az öreg Retek ügyével.

– Kidobod az öreget?

– Én nem. Dobja ki a jószágfelügyelő úr, bár az a vén csirkefogó mindenképpen rászolgált.

Így aztán az öreget másnap délután berendelték.

– Disznóölésre kéretőzött el – mondta Imrei.

– Az nem az erdőőr dolga – legyintett bosszúsan dr. Csőrös, aki úgy képzelte, hogy a parasztoknak, béreseknek és egyéb alsóbbrendű népségnek hentesek és mészárosok állnak rendelkezésre.

Amikor Retek bekopogtatott, már ott találta Lesit is, aki katonásan állt a sarokban, és arcán halálos szolgálatkészség mellett diadalmas öröm is izzott.

– Igenis, Nagyságos Jószágfelügyelő Úr! – mondta éppen valamire.

Retek betette az ajtót, köszönt és kihúzta magát.

– Parancs.

Csőrös dr. végigmérte az öreget.

– Maga a Retek. Ugye maga Retek erdőőr?

– Retek János, szolgálatjára.

– Na. Hát arról van szó, hogy a kerületét át kell adnia a kollégájának. Holnap egyelőre a fát vesszük át. A könyveit hozza ki. Vizsgálatot tartunk. Megértette?

Az öreg Retek megroggyant egy kicsit. Számított ilyesmire, de az ütés mégis túl nagy volt.

– Megértettem, instálom, csak azt nem tudom, miért.

– Majd megtudja! Reggel várjon a vágásban. Végeztünk.

Retek és Lesi egymás után mentek ki a szobából. Az egymás mellé támasztott puskákat egyszerre dobták a vállukra. Lesi még feleslegesen igazgatta tarisznyáját, hogy hátramaradhasson, az öreg Retek pedig csendesen kiment a folyosóról, mintha társa levegő lenne.

Sötét volt már, mire hazaért. Lassan ment, meg-megállva, tűnődve, elgondolkodva. Kalapját néha a tarkójára lökte, rántott egyet-egyet a puskaszíjon, és mire hazaért, már megcsillapodott, és kitisztultak a tennivalók is.

– Valami baj van? – nézett rá a felesége.

– Baj, az mindig van. Megfőtt az orjahús?

– Na, akkor talán nincs olyan nagy baj – nevetett István –, ha az orjahúsra van gondja.

A vacsorán azonban mégis rajta ült valami szorongás, pedig szépen fogyott a bor is. Vacsora után az öreg megtörölte száját.

– Most mi Pistával bemegyünk a szobába. Ti csak végezzétek a dolgotokat, és hagyjatok bennünket békén.

Barát Pista szolgálatkészen felugrott, és gyufát gyújtott jövendő apósának, aki levette a belső szoba lámpájának cilinderét. Aztán előszedte feljegyzéseit, könyveit, a fakiadási bárcákat, és amikor mindent kirakott az asztalra, azt mondta:

– Hát most idehallgass, Pista fiam!

És szépen sorjában elmondott mindent. Azt is, amit Péterke hallott.

– Szóval: János bátyám szénája rendben van.

– Rendben.

– Akkor mi baj lehet?

– Az, hogy harminckilenc éve szolgálok, és akárhogyan tisztázom magam, ha most visszafogadnak is, az első alkalommal felmondanak.

– Van erre törvény?

– Van. Joguk van felmondani.

– Hát akkor?

– Olyat kell kitalálni, hogy ne mondhassanak fel! Hiszen, ha Endre gróf itthon lenne… De talán már nem is él szegény. Az új ember meg nem ismer. Legnagyobb baj, hogy elöregedtem, és más állást én már nem kapok. Gondoltam: te csendőr vagy, csak kiokoskodol valamit.

Barát Pista hosszan gondolkodva nézett maga elé.

– Nem tudom – bökte ki végre. – Ami egyszer igaz, az igaz. János bátyám könyvei rendben vannak. Becsülete tiszta, ez elég. Beszélni kell a gróffal!

Az öreg csak ingatta a fejét.

– Nem úgy van. Fiatal vagy még, nem érted. Olyanért kell hogy felmondjanak, ami nem igaz. Ami kiderül; akkor aztán én vagyok a várban és ők maradnak alul. Vagy visszafogadnak, vagy a törvény tesz igazságot.

– Értem; igaza van, János bátyám! Akkor…

Az öregnek most felcsillant a szeme.

– Én már fogom is a végét…

– Na?

– Majd meglátod. Addig azonban erről szó ne essék.

(folytatása következik)