„A szülők beveszik a süket dumát arról, hogy teljesítményelvű világban élünk, ha jót akarsz a gyerekednek, »topmenedzserképzést már az óvodában is«! Jönnek a béték, a káefték az oviba, kikapkodják a kicsiket a szabad játékból és elviszik »képezni«; lovagolni, úszni, angolórára... ami teljesen abnormális. A zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában topmenedzserképzést kapott. Hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, sok mozgással, szabad játékkal, mindennapos mesehallgatással” – hangoztatja évtizedek óta Vekerdy Tamás.

Gyakorlatilag e gondolatát erősíti meg a dán pszichológus, Iben Dissing Sandahl most megjelent Játék dán módra című kötete. Dánia évtizedek óta a világ legboldogabb nemzetei közé tartozik. Hogy ennek mi lehet az oka, annak Sandahl egy amerikai íróval, Jessica Joelle Alexanderrel közös könyvben járt korábban utána. (Erről itt írtunk bővebben.)

Már abban is megállapítják a szerzők: ennek egyik legfőbb oka a sok szabad játékra épülő nevelés.

Tudjuk, de nem tesszük

Minden szülő a legjobbat akarja gyerekének, és ezt sokszor úgy próbálja kivitelezni, hogy valóban mindenféle fejlesztésre, különórára viszi már az ovisokat is, sőt kifejezetten nyomás alá helyezik az óvodákat, iskolákat, hogy azokban szervezzenek a normál időn túl a dzsúdószakkörtől a játékos matematikáig és több idegen nyelvig mindenféle foglalkozást.

Gyorsan megjegyezzük, hogy a jelenleg érvényes magyar óvodai alapprogramrögzíti, hogy a szabad játékfolyamat a kisgyermek elemi pszichikus szükséglete, ezért azt előtérbe kell helyezni. (Félő azonban, hogy hamarosan ehhez is hozzányúl az oktatásvezetés: erre utal, hogy az Emmi augusztusi közleménye erőteljesebb hazafias nevelést szorgalmaz az óvodában. Hozzátennénk, hogy a hazafias nevelés, a nemzeti identitás erősítése eddig is benne volt az alapprogramban, és semelyik óvoda gyakorlatából nem hiányzott eddig sem.)

Ami a közoktatás felsőbb szintjeit illeti, ott már kevéssé érvényesül ez a „Játszani is engedd”-elv, és sajnos az új Nemzeti alaptanterv tervezetében is elég ellentmondásosan van csak benne.

A szabad játék annyira fontossá vált Dániában, hogy az ottani tantervkészítők is ebből indultak ki. Nem a lexikális anyagokkal tömik a legkisebbek fejét, nem akarják, hogy a kisgyerekeket a tanulás kösse le, amikor még gyerekeknek kéne maradniuk és játszaniuk kellene. A 10 évesnél fiatalabbak kettőkor végeznek az iskolával, és utána sem a házi feladatok következnek, hanem (igen) a játék.

Nem ördögtől való a fejlesztés sem

Sandehl egyébként nem veti el az irányított, strukturált foglalkozások szükségességét sem, hiszen, ha azok jó pedagógiai elvekre épülnek, szintén hasznosak lehetnek, és ráadásul jobban beilleszthetők a sűrűn beosztott napirendekbe. (Más kérdés, hogy arra kellene törekedni, hogy minél kevésbé legyen beosztva a gyerekek napirendje.)

Ám hangsúlyozza, ezek kevésbé mozgatják meg a gyerekek képzeletét, ritkán alakul ki belőlük valamilyen spontán fantáziajáték. Márpedig ez kell ahhoz, hogy érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott és lelkileg egészséges gyerekeket neveljünk.

És ebben nem állunk jól. Bár magyarországi adatok erről nincsenek, de egy 2008-as amerikai kutatás szerint ott az 1980-as évektől a második évezred első évtizedének végéig heti nyolc órával csökkent a gyerekek napirendjében a szabad, spontán, strukturálatlan játékkal töltött idő.

Sok szülő egyszerű időpazarlásnak tekinti ott is a játékot, és csak a célzott oktatást tartja fontosnak.

A játék nem lustulás

Dániában ez nem így van, ott a játékot nem lustálkodásnak, luxusnak tekintik, hanem a személyiségfejlődés alapjának. A gyerekek így szabadon, a felnőtt lét korlátai, megkötései nélkül ismerkedhetnek a képességeikkel, fejleszthetik magukat. Az ilyen spontán tevékenységben szerzett sikerek és örömérzet pozitív hatására a gyerekekben erős belső iránytű és rugalmasság fejlődik ki. És minél erősebb ez a belső iránytű, annál jobban érzik magukat a bőrükben, erős önbecsülés, önbizalom alakul ki bennük, ami aztán végigkíséri őket egész életükben.

Emellett fejleszti a kreativitást, az empátiát, a stresszkezelést, az érvelési és szociális készségeket. A szabad játék ráadásul nyugtatólag hat a gyerekekre, és nyugodtan, valamint örömmel tanulni is könnyebb. Talán ezzel kellene meggyőzni az „ovis topmenedzserképző”-hívő szülőket.

Játék a képernyőn

Sandehl külön fejezetben foglalkozik a képernyős játékokkal, és tulajdonképpen elég megengedő a számítógépes oktatóprogramokkal. Mint írja, hasznosak lehetnek a jó olvasni, számolni tanító programok, vagy az olyan játékok, amelyek fejlesztik az együttműködést, csapatmunkát. Arra hívja fel ugyanakkor a figyelmet, hogy ezek akkor igazán hasznosak, ha egy szülő vagy más felnőtt is jelen van ezek használata során.

De azt is tudni kell, hogy itt is ugyanaz a helyzet, mint az offline világban: ezek sem a szabad, strukturálatlan játékot kínálják a gyerekeknek. Így aztán minden képernyő előtt eltöltött perc épp ettől veszi el az időt.

"Tény, hogy a képernyő előtt töltött idő nem teljesen rossz, mindössze meg kell találni az egyensúlyt” – írja Sandehl, aki azért hozzáteszi, érdemes valamilyen időkorlátot szabni e téren, és fontos, hogy legyenek olyan időszakok, amikor a családban mindenki leteszi a kütyüket. Azt is hangsúlyozza, hogy lefekvés előtt semmiképp ne meredjenek a gyerekek a képernyőkre, azok kék fénye ugyanis – kutatások szerint – megzavarja az alvásritmust.

Játékosság az oviban, suliban

Hogy Dániában mennyire komolyan veszik a szabad játékot, az kiderül abból is, hogy számos társadalmi intézmény kialakításába és közösségi kezdeményezésekbe emelik be ezt a felismerést. Több konkrét példát is olvashatunk erről a kötetben. Ilyen például a Dániában elterjedt erdeióvoda-hálózat, ami lehetőséget ad a gyerekeknek, hogy a szabadban játszanak, fára másszanak, szaladgáljanak kedvükre, azaz, hogy saját maguk fedezzék fel a határaikat. És ha egy gyereknek éppen nem fontos ez a kinti szabad játék, mert inkább egy kis kuckóban, egy csendesebb benti környezetben érzi jól magát, akár irányítottabb foglalkozásokon, azt is megteheti. „Az a nagyszerű a gyerekekben, hogy minden különbözőségük tanít nekünk valamit.”

Dániában a gyerekek sokkal hamarabb fejezik be az iskolát naponta, mint más országokban, és a tanítás után úgynevezett „szabadidős iskolában” folytatják a napot. Ezt kifejezetten arra hozták létre, hogy ott a gyerekek szinte irányítás nélkül, laza keretek között játszhassanak. Tehát ott az iskolarendszer része nem a mindennapos testnevelés, hanem a mindennapos szabad játék.

Szintén az iskolarendszer része a minden napra beiktatott úgynevezett osztályidő is. Ezek – a magyarországi gyakorlatban is itt-ott, elsősorban az alternatív iskolákban fellelhető beszélgetőkörhöz hasonló – foglalkozások arra valók, hogy az osztály ügyeit kitárgyalják, a tanulók problémáit átbeszéljék, és „csak úgy együtt legyen az osztály”.

Sok iskolában működik a „játékjárőrözés”. Kicsit riasztó elnevezése ellenére ez egy társas segítő eszköz arra, hogy a kisebb, félénkebb gyerekek is be tudjanak kapcsolódni a csapatjátékokba. Általában a nagyobbak „járőröznek”, és ha látják, hogy valaki nem találja a helyét, nem tud részt venni valamilyen játékban, akkor különböző stratégiákkal, instrukciókkal rávegyék őket erre.

És így tovább, Sandahl leír még számos ilyen kezdeményezést a játszócsoportoktól a vándorvacsorákig, amelyek pontosan mutatják, hogy Dániában valóban nagyon komolyan gondolják a szabad játék szerepét a nevelésben.

Felnőttként is jó a játék

Végül, van még két jó hírünk a játékkal kapcsolatban. A gyerekeket nem kell megtanítani játszani, nincs szükségük ahhoz semmilyen különleges képességre. Ami fontos (és ezt szoktuk oly gyakran elfelejteni): egyedül időre van szükségük, hogy a saját ritmusuk szerint tudjanak játszani.

A másik jó hír az, hogy a játék nem csak gyerekkorban fontos. Scott Kaufmann pszichológus kutatásai azt bizonyították, hogy a kiemelten intelligens és kreatív emberek egész életükben játszanak (videojátékkal, szerepjátékkal, a gyerekeikkel közös vagy a munkájukhoz kapcsolódó játékkal).

A játék ugyanis örömérzettel jutalmazza a kíváncsiságot, és lehetőséget teremt az élethosszig tartó szellemi növekedésre, határaink tágítására.

Arról, hogy a dán módszert hogyan kezdhetné el egy magyar szülő alkalmazni, a múlt heti HVG-ben beszélt Sandahl. Az interjúban kifejti, hogy bár nem lehet egy csapásra megváltoztatni az egész társadalmat, de kicsiben el lehet kezdeni. „Ahelyett, hogy a saját tehetetlenségünket a környezetre fognánk, és így áldozattá válnánk, a gyermeket nevelőknek inkább önmagukba kellene nézniük, és eldönteni, milyen értékek fontosak igazán számukra. Fontos-e, hogy rendszeresen együtt töltsenek időt, sokat játsszanak, hitelesek legyenek, megtanítsák a gyerekeknek, hogyan legyenek empatikusak mások iránt? Ha ezeket tisztázták a szülők, máris jobban látják, hogyan tudják a saját életükben megvalósítani. Nem nagy dolgokat, csak kis lépéseket, de azokhoz maradjanak hűek. Abban hiszek, hogy ennek hamarosan meglesz a hatása, akár a családon túl is.” (A teljes interjú a HVG szeptember 20-i számában olvasható.)