Aranyosi Ervin: Nagyapó mesél

Talán egyszer, nem is régen,

kis kunyhóban, erdőszélen,

ahol ezer csoda volt,

Nagyapó, s az unokája

egész nap az erdőt járta,

ahol madár dala szólt.

Tücsök, s bogár élte napját,

gomba lengette kalapját,

még a Nap is nevetett.

Zöld lombok közt mókus ugrált,

szarvas vette erre útját,

s biztonságban lehetett.

Sok szamóca nőtt zöld bokron,

méh zümmögött virágcsokron,

s mézhez nektárt szüretelt.

Vidám csendben őz tanyázott,

zöld gyík kis sziklára mászott,

fénylő létet ünnepelt.

Kis patak a fák tövében

surrant, s néhány hal vizében

fürdött fénylőn, csillogón.

Békák brekegtek a partján,

egymás szerenádját hallván,

szerelmet nem titkolón.

Béke honolt a vidéken,

erdőben és erdőszélen,

álmodott a nyugalom.

Ott tanyázott néhány róka,

két felnőtt és pár apróka

játszott, s nem volt unalom.

Aztán eljött a szép este,

mindenki vackát kereste,

és az erdő megpihent.

Hold világlott fent az égen,

sok csillag gyúlt a sötétben,

volt egy egész regiment.

Nagyapó kis tüzet gyújtott,

unokája hozzá bújt ott,

s várta az esti mesét.

Mert Nagyapó olyat mesélt,

milyet régen sok ember élt,

– hosszú volt és csodaszép.

Szép szavait egybefűzte,

mese szárnyán messze űzte,

a szálló képzeletet.

Története lenyűgözte,

s úgy mint tésztát, jól megfőzte

a kíváncsi gyereket.

Unokája szavát itta,

s a képzelet mint parittya

bizony messze repített.

Volt ott “terülj-terülj asztal”

mit a szegény is magasztal,

ha neki is terített.

Varázskalap, bűvös csizma,

úgy, ahogy az álmaimban,

mind-mind bizony belefért.

Tündérlány és büdös banya,

királyi vár, apró tanya,

az mind más mesét mesélt.

Tűz pattogott és az égen,

sötét égbolt mély vizében,

kigyúltak a csillagok.

Bagoly röppent hinta ágra,

éles szemét nyitva tágra,

s azt huhogta: – Itt vagyok!

Hold kóborolt fent az égen,

Naptól lopott tükörfényben,

álmodott és tündökölt.

Mert fényes volt, s büszkén hitte,

az életben sokra vitte,

s gazdagabb lett, mint a Föld!

Mese elszállt, s elvarázsolt,

égő ág, gally elparázsolt,

már csak hamva hagy nyomot.

Az unoka piheg szépen,

ott a nagyapó ölében,

elaludt, s már álmodott.

Hát nagyapó átkarolja,

viszi, mintha kincse volna,

aztán ágyba fekteti.

Holnap újra jő az este,

mese is lesz, szépre festve,

mesél, amíg teheti.

Aranyosi Ervin: Mesemondó Nagyapó

Falu végén, erdőszélen

nagyapócska éldegélt.

Unokának – ha épp ott volt –

mindig szép mesét mesélt.

Az udvaron tüzet gyújtott,

elűzve a hűvöset.

Mesebontó imát mormolt,

varázsosat, bűvöset.

Karosszékben kényelmesen

megpihent jó nagyapó.

Unokája az ölében,

mert ott jobban hallható!

Nagyapó hát el is kezdte

szőni mesefonalát,

s átléptek egy új világba,

s izgalmas volt odaát.

Előttük a tűz lobogott,

szikrát szórt a parazsa,

s röpködtek, mint darázsfészek

száz zümmögő darazsa.

Szólt a mese, s odavonzott,

kutyát, cicát, madarat.

Mindenki jött még időben,

– mert attól félt, lemarad!

A tűz lángja felragyogott,

táncot járt az arcukon,

mesefonál tűbe fűzve

átkúszott a gomblyukon.

Mesevilág életre kelt,

tündér, s manó megjelent.

Hétmérföldest lépő csizma

bejárta a végtelent.

Szegénylegény csupa jót tett,

megnyitotta a szívét,

rút boszorkány átalakult,

változtatva a színét.

Persze, győzött az igazság,

s mindig boldog vége lett.

Lám a mese így ragyogtat

álmos, kedves, szép szemet.

Ha eljött a mese vége,

álmos lett az unoka.

Ágyba vitte, betakarta

a mesélő nagyapa.

– Álmodd tovább a mesédet,

legyél boldog kisgyerek!

Remélem, a szép mesémmel,

jó lenni segíthetek.

Erdő szélén, falú végén

minden este szól mese.

Gyere el, ha kíváncsi vagy,

ne maradj le már te se!