V.

Délután lett. Retekék udvara ki van söpörve, a konyha ragyog, s a kertben a kis kerek asztal körül székek vannak, mert a pad már régen összerogyott. Az öregasszony piszkálta ugyan az urát, hogy csináltassa meg a padot, de az öreg eleresztette a füle mellett az asszony zsörtölődését. És most nincs pad, de „hát hallgat apátok a jó szóra?”

A kertben szépek a vetemények, és az asztal mellett pár rózsatő is virágzik. Most még valamennyien a házban vannak, de Péter ki van állítva az útra, hogy ha a vendég megjelenik a faluvégen: szóljon be.

Erzsi már felöltözött, ő fogadja a vendéget egyedül. Nincs parádéban, de tiszta víz- és enyhe szappanszag leng körülötte. Blúzán egy szál vörös rózsa, gombostűvel megerősítve. Nem ideges, de az időt szeretné siettetni.

Az öreg Retek horkolva alszik a madaras díványon.

Erzsi felmarkolja a mérnöknétől kért divatlapokat:

– Kimegyek – mondja, és megáll egy pillanatra a pitvarban, ahonnét Pétert lehet látni. A gyerek int, hogy: semmi, és Erzsi leül a kerti asztalhoz.

Máskor ilyenkor ásítozva nézték egymást Rozállal, vagy Péter szakadt nadrágját foltozták, és Erzsi már előre hálás a csendőrnek, mert ünneppé tette ezt a délutánt is.

A divatlapok az asztalon hevernek, a nyári délután puha árnyékai között rózsa illata jár, az erdőből idehallatszik a gerle lágy kurrogása, és Erzsi gondolatai között most nem a jómódú kérő s a díszes katona, csak az ember van, a férfi, aki talán olyan életbe viszi, ahol maga is divatlapot járathat, és elindul olyan élet felé, mint a mérnöknéé.

Úgy érzi, az olcsó szappannal régen lemosta a mosogatóvíz és a számító gondolatok szennyét, és most nem is akar kapni semmit, csak adni és szépnek lenni. Nem tudatosak ezek a gondolatok, mozdulatai mégis finomak, arca kipirult, szeme ragyog, és érzi, hogy tetszeni fog annak, akinek tetszeni akar.

Háta mögött a ház, ahol született, a szülők, akik felnevelték, testvére, aki eddig minden gondolatát tudta, és most mégis egy idegen felé fordul, egy férfi felé, akiről azt se tudja, mit akar, és máris kitárná előtte a lelkét, és szembefordulna mindenkivel a világon.

Az idejét múlta újságba alig néz bele, mégis a lapok mögött más világot, más életet érez, mint az övé. A képek mögött érzi az erdőt, a leszálló napot, harisnyája puha érintését és feszült, egészséges, egész lányságát.

Milyen más ilyenkor a világ!

Az ormótlan tűzfal nem is olyan csúnya, a kert bokrai, mint gondos kotlósok ülnek, az intézőné természetes, hogy fürödni megy, ha a mérnök kocsiján is megy. Egészség az a fürdés, semmi más… és nem gondoltak ők semmi rosszat!

Majd ő is fürdik!

Forgatja a divatlapot, ahonnét keszegforma dámák nézik halszemükkel a világot. Hát ennyire azért: nem! De a ruhák szépek! Erzsi ugyan hallotta, hogy az úrinő csak soványan szép, de ezt nem érti egészen. Soványan? Erzsi a soványságban értéktelenséget érez és gyengeséget. A nő is legyen erős, hogy el ne döntse az első szél; persze olyannak azért nem muszáj lenni, mint Pecsenyés Ábrisné, akinek szoknyáján egy kirakodóvásárt meg lehetne tartani, de azt mindenki tudja, hogy Pecsenyésné a lustaságtól kövér. Erzsi arra gondol, hogy a csendőrök nagyon megmondhatták a magukét Pecsenyésnének, és úgy érzi, amit ott mondanak, az úgy is van.

Az udvaron Rozál járkál. Ellátja a baromfit, ellátja a disznót is. Kezet mos a kútnál, azután odaszól Erzsinek.

– Péter intett… mi majd későbben jövünk ki.

Péter csakugyan intett, azután behúzódott a bodzabokor alá, és onnét leste a csendőrt, akinek fehér kesztyű volt a kezén, de Péter leginkább ragyogó cipőjét bámulta meg. A csendőrlaktanyától idáig hogy tudott eljönni így, hogy még porszem sincs a cipőjén?

Az öreg Tisza ugatni kezdett.

– Hallgass, Tisza!

Tisza ránézett Erzsire, vakkant még egyet a csendőr felé, aztán csóvált még egyet a farkán, jelezve, hogy a csendőr jöhet.

– Olvasgatunk? Olvasgatunk?

Erzsi otthagyta kezét a csendőr markában.

– Hát ilyenkor… tessék leülni! Jobb ilyenkor idekünt. Én itt szoktam, így vasárnap délután. Nem járunk mi sehová.

A csendőr lekapcsolta derékszíját, fehér kesztyűjét sapkájába tette és körülnézett.

– Szép itt maguknál, Erzsike.

– Csak olyan falusi.

– Az a szép! Erdő, kert, madarak meg minden.

– Igen.

– Divatlapok? – és közelebb húzta székét Erzsihez.

A konyhában már felöltözve állt a két asszony, és éppen indulni akarnak kifelé, amikor megállítja őket az öreg Retek horkolása.

– Várj!

Retekné bemegy a szobába, és megrázza urát. A horkolás elhallgat, de az alvó nehezen talál vissza az éber világba.

– Keljen fel, János… itt van.

– Mondjátok, hogy kimentem az erdőre.

– Térjen magához, nem a mérnök van itt, hanem a katona.

Az öreg Retek erre felül. Megnézte levetett csizmáit, pipáját a széken, ásított egyet.

– A csendőr?

– Persze. Mi most kimegyünk, maga is hozza magát rendbe, aztán jöjjön ki. A csendőr lakkcipőben jött, fehér kesztyűben.

Az öregasszony után halkan betevődött az ajtó.

Retek sóhajtott. Mi köze neki ezekhez a dolgokhoz? Úgyis az történik, amit az asszonyok akarnak, és mit beszéljen ő ezzel a katonával, aki csendőr?

A dívány olyan puha volt, mint az álom.

Egy cseppet még alszom – gondolta, és nyújtózkodva lehajtotta a fejét.

Kívülről nevetés hallatszott.

Jól mulatnak nélkülem is, és – a többi gondolata már álomba fulladt.

Arra neszelt fel, hogy pohár cseng a konyhában, és erre mindjárt nagy szomjúságot érzett. Csendesen kinyitotta az ajtót és mérgesen nézett Rozálra.

– Tölts nekem is… úgy látszik, én nem is kellek.

– Aludt édesapám, már régen várjuk.

Retek felhajtotta a pohár bort.

– Tölthetsz még eggyel.

– Kártyázunk! – újságolta Rozál. – Pista hozott kártyát…

– Miféle Pista?

– Barát Pista. A csendőr.

– De hirtelen összepistásodtatok…

– Ő mondta, hogy úgy szólítsuk. Édesanyám is úgy mondja…

Az öreg Retek erre nem szólhatott semmit, felhajtotta a másik pohár bort is.

– Aztán azt megmondom: nehogy pénzbe játsszatok… – és bement a szobába.

Mire felhúzta csizmáit, már elmúlt a rosszkedve. Szájízét a bor helyrehozta, gyomrának is jót tett. Megmosakodott, bajuszát kikötötte, és amikor kiballagott a társasághoz, friss és vidám volt. Az arany cserlevél szerényen villogott. Nevetve rázott kezet a csendőrrel.

– Hallom ezt a vidámságot… meg hogy tromf!… meg király… mondom, miféle csata van itt, hát lám csak. – Tettetett szigorúsággal néz végig az asszonyokon: – Aztán mért van ez a sok fehérnép a világon?! Üresek a poharak?!?

Erzsi felugrik, de Pista megakadályozza.

– Ez a férfiak dolga…

– Hát az már igaz. Hát Isten éltesse!

Az öreg sem ült még le, így Pista is állva issza ki poharát, aztán finoman visszateszi a tálcára.

– Jó kis bor!

– Van egy kis szőlőnk – bólint Retek –, magam kezelem. De hát hadd látom azt a nagy kártyázást!

Újra osztanak, és az asszonynak dolgos kezében darabos ünnepélyességgel legyezősködnek a lapok. A nap már mélyen leszállt az erdőbe, a verebek éktelen csiripeléssel beszélik meg a napi eseményeket az útszéli nyárfán, a falu felől marhabőgés hallatszik, a kerti virágok illata szétterül a bokrok alatt, és Tisza is odaballag a vidámságra, és farkcsóválva nézi a kártyázókat.

Retek megsimogatja az öreg kutya fejét, erre Tisza leül, de bozontos farkával tovább kaszál a földön.

Tisza is részt vesz az örömben, mint ahogy tudja, hogyha éles kiáltások csattannak ki a házból, okosabb félrehúzódni. Tisza mindent tud. Ha gazdája lehajtott fejjel jön meg az erdőről, Tisza utánaszegődik, és lógó farokkal kíséri a konyhaajtóig, ha pedig az öreg Retek halkan fütyörész, és vékony pálcával veregeti csizmáját, vidáman megy előtte, vissza-visszanéz, és szemében nevetés van.

Tisza jól megnézte a csendőrt is; megszagolta a nadrágját, mire a csendőr – azaz Pista – megvakarta a kutya fejét. Csak úgy fél kézzel, játék közben, és Tisza Pistát már soha meg nem haraphatja, hacsak össze nem verekedne az öreg Retekkel, ami – nem valószínű.

Az öreg Reteknek ugyanis csillog a szeme, kezében kártya van, előtte krajcárok, sőt tízfilléresek is, és veri a kártyával az asztalt.

– Na, Pista fiam, adut, még egy adut meg még egyet!

Az öregasszony büszkén az urára néz.

– Nem is tudtam, hogy ilyen nagy kártyás…

– Hát valamikor… – és boldogan keveri a kártyát.

Retekné felkel:

– Na, lányok, ebből nem lesz vacsora. A vendég éhen halhat tőletek.

Pista illedelmesen felkel.

– Bocsánat, én igazán nem azért. De olyan szépen elmúlt az idő…

Erzsi szelíden leerőszakolja Pistát a székre:

– Itt marad. Itt nem a csendőrök parancsolnak.

Retek nevet:

– Hát ez így van. De amíg az asszonyok megterítenek, mi még körülnézünk. Mozgunk egy kicsit.

A kis Mátyásnak unalmasan telt el a délután. A ház körüli zajt már megszokta, és bóbiskolva ült a rúdon, amikor valami fehérség pergett alá az eresz alól. Szeme se rebbent meg, de figyelni kezdett. Lassan felfelé fordította a fejét s ekkor meglátta, hogy az eresz széle és a csatorna között fészek van. A fészekben mozog valami, aztán fehér tojáshéj hullik a földre.

A Mátyás halkan szólt valamit, mire egy veréb dugta ki fejét a fészekből. A verébnek barna feje volt és szemében nagy büszkeség csillogott.

– Fiaim lettek – csiripelte –, tele van a fészek.

Mátyás nem szólt semmit, csak a tollát borzolta fel.

– Mit akar ez a Csuri? Mindenki tudja, hogy ostobák és tolakodók. Semmi közöm hozzád – mondta, és elfordította a fejét.

A veréb tovább csiripelt:

– Szép nagy fiaink lettek… szaporodunk… – és odareppent a Mátyás kalickájára. – Hallod, mit mondok?

A kis Mátyás olyan gyorsan vágott a verébhez, hogy az alig tudott elrepülni.

– Gyalázatos… csirr… gyalázatos! Vigyázzatok! Megvágta a szárnyam. Madarat eszik ez is, mint Nerr, a karvaly, de ez még rosszabb!

A veréb körül nagy csődület támadt. Száz veréb szidta egyszerre a Mátyást, aki nem értette őket, de érezte, hogy szidják. Szeme keményen égett, és vijjogni kezdett, mint Kiő, az ölyv, és ettől csend lett egyszerre. Ezt még az erdőn tanulta a kis Mátyás, és most csak bosszúságában jutott eszébe.

Az ölyv vijjogásától elcsendesedett az udvar is. A kacsák fél szemmel az égre sandítottak, a kakas felemelte egyik lábát, és vészesen kerregett, a kis csirkék pedig anyjuk alá futottak.

De a verebek hamar kitalálták, hogy honnét jön a hang.

– Csaló, csaló – csiripelték összevissza, de aztán megfeledkeztek az egészről, felreppentek a nagy nyárfára, ahonnét még látni lehetett a napot, és hangoskodva készültek az éjszakára, pedig nagyon féltek tőle.

Ekkor jött az öreg Retek és Pista az istálló felől. Előttük ballagott Tisza. Amikor a kutya a kalicka alá ért, a kis Mátyás még nem látta az embereket, azért halkan kiszólt a kutyának:

– Nem állnál meg kicsit, öreg Vahur?

Tisza ugyan nem szokott mással szóba állni, ha gazdájával volt, de a Mátyás hangjában annyi kedvesség volt, hogy leült egy pillanatra. Megcsóválta a farkát, és felnézett a kalickára.

– A gazdámmal vagyok – mondta a szeme –, itt jönnek a hátam mögött.

Pista odanézett a kalickára.

– Mátyás?

– Az. Erdész házánál jól mutat az ilyen madár. Az unokám fogta.

– Ügyes kis gyerek…

Az öreg Retek nem akart sokat beszélni Péterről, mert szó, ami szó, úgyis tudta mindenki, hogy Péter anyja nevét viseli, mégis csak unoka volt, és letagadni sehogy sem lehetett. De Retek nem is akarta. Fenyéri Pista és Rozál házassága most már biztos, és ezt az öreg vadőr szavaiból érezni lehetett.

– Nagy huncut!

– Hallom, de hát úgy egészséges a gyerek, ha csintalan.

A kis Mátyás csak nézte őket. Az öregembert már ismerte, de a csendőr fényes gombjai is nagyon tetszettek neki.

Leugrott az ülőkéről és halkan kiáltott.

– Enni kér – magyarázta fölényesen az öreg, és bekiáltott a konyhába: – Erzsi, valami kis aprólékot hozz ki, fiam, a madárnak.

Erzsi – hófehér kötényben – kis tányéron hozott hús- és zöldségdarabokat, és amíg apja betette a kalickába, odaállt Pista mellé. Válluk csaknem összeért és ezt mindketten érezték.

A konyhából Retekné kiáltott:

– Erzsi!

Erzsi ijedten szaladt.

– Szigorú az anyjuk nagyon – bólintott komolyan Retek –, pedig a lányok elég szorgalmasak.

A kis Mátyás csak akkor kezdett enni, amikor a két ember eltűnt. Jóllakott, megtörölte a csőrét a kalicka padlójában, felült az ülőrúdra, ásított és szunyókálni kezdett.

Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Péter osont el a kalicka alatt. Péter hátul mászott be a kerítésen, mert úgy érezte, a csendőrrel barátkozni semmiképpen nem kívánatos.

– Hol vagy, Péterkém? – simogatta meg az anyja. – A Pista bácsi már kétszer is akart látni.

– Az ki?

– Az őrmester úr – súgta az anyja – keresett. Már egész délután itt van nálunk.

Péterrel fordult egyet a konyha. A csendőr egész délután őt várja. Jézusmária! Egyszerre eszébe jutottak összes bűnei. A cseresznyelopás, a felgyújtott nádas, a paprikás verekedés és Pecsenyés Ábrisné szép kövér háta… a csúzli és még sok minden.

Az asszonyok azonban vidámak, és Péter ijedt szomorúsággal gondolt arra, hogy a nagyok őt el akarják veszíteni, vagy valami itt nincs rendjén. Mindenesetre közel maradt az ajtóhoz, és kileskelt az ablakon. Ha a csendőr felkel, ő abban a pillanatban kiugrik.

– Eredj ki – mondta Erzsi –, aztán mondd meg a nevedet…

– Nem kell az ilyen kis gyereknek még bemutatkozni – dühösködött Rozál. – Ilyen szamárságot is csak te mondhatsz… – és keserűen gondolt Fenyéri Pistára, aki még mindig tartozik a nevével. – Kimégy és azt mondod, hogy jó estét kívánok.

– Nem megyek!

– Mért ne mennél, Péterkém? – simogatta meg öreganyja. – Aztán, ha az őrmester úr kérdez valamit, szép okosan megfelelsz neki.

Péter érezte, hogy itt ma mindenki ellene van. Őt ne kérdezze a csendőr, mert a cseresznyét Árkos Laci lopta el, ő csak evett belőle, a nádast Balog Sanyi gyújtotta fel, ő csak a gyufát adta, és a paprika… a paprika… a csúzli, meg a vers… Péter keservesen elbőgte magát, vigyázva azonban arra, hogy kint meg ne halljak.

Az asszonyok ijedten néztek össze. Erzsi felkapta a terítéshez előkészített tányérokat, és dühösen kiment a konyhából. Rozál szelíden magához szorította Péterkét, az öregasszony pedig csípőre tette kezét.

– Hát ennek meg mi a baja?

Rozál tudta, hogy baj lesz, ha anyját meg nem nyugtatja; mert jó öregasszony volt az öreg Retekné, de ha felmérgesedett, hát nem egy csendőr, de az összes csendőrgenerálisok kint ülhetnek az udvaron, akkor is, „megmondja a magáét”, éspedig úgy, hogy azt a faluban is meghallják.

Szerencsére bejött Erzsi, egy fényes húszfillérest tartva a tenyerén.

– A tied, Péter. Pista bácsi küldi.

Péter gyanakodva nézte a pénzt, az asszonyok meg egyszerre elnevették magukat.

– Na látod…

Péter óvatosan elvette a húszfillérest, és elhatározta magában, hogy azért sem megy ki.

– Fáj a fejem – mondta –, lefeküdnék…

– Hát akkor lefekszel. Eszel valamit, aztán lefekszel.

– Nem is eszem… – Odaballagott a konyhában levő kuckójához, és féloldalra dőlve nézte az asszonyok erős készülődését.

A vacsorát kivitték, és Péter végre egyedül maradt. Először is elővett egy szutykos kis zsebkendőt, abba belekötötte a pénzt, aztán odaült a nagy lábas mellé, melyben még mindig volt annyi, ami egy kisebb családnak elég lett volna.

Kint vidáman voltak. A csendes nyári estében szellő se mozdult, a lámpa enyhe fényt vetett a piros kockás abroszra, homályban hagyva az arcokat és sötétben a kertet, hol békák ugrottak néha, és csigák mászkáltak a keskeny utakon.

És a kert mögött a felszálló párák hűvösségében lélegzeni kezdett az erdő. A nap égető ragyogásában összezsugorodott levelek most elernyedtek, és a tölgy kesernyés illata a fenyőgyanták leheletével összekeveredve szállt a kert felé.

A paprikás csirkének ekkor már csak maradványai voltak, és Pistának a nagy jólétben eszébe jutott Péterke.

– Hát a kisgyerek?

– Szaladgált egész nap, szegény, boltba meg ide meg oda – mondta Rozál –, aztán egyszerre elnyomta az álom…

Péter ekkor törölgette a lábost. Álmos volt, az igaz, nagyon álmos, de a lábas fenekén olyan tejfölös mártás volt, melyet Péter ott nem hagyhatott semmiképpen.

Becsattintotta madzagon lógó kis bicskáját, megivott egy nagy bögre vizet, és sóhajtva dőlt ágyra.

Pecsenyés Ábrisné ez idő tájt sóhajtozva forgolódott özvegyi ágyán. Hallgatta az óraütéseket, később a kakas kukorékolását, és nem tudott másra gondolni, mint a bosszúra. Mert hogy bosszút áll, az bizonyos, még ha az egész világ ellene lesz, akkor is. Az asszonyokra nem számíthatott, ezt már látta, s hogy a csendőrök se veszik komolyan, az is bizonyos. Most már különösen nem, hogy az egyik csendőrt Erzsivel látta a templomból hazamenni…

Másutt kell itt kezdeni, csak még azt nem tudta, hol. Kincsesné még talán mellette vallott volna, ha nem jön az a félkótya ura, de jött, és Katicára se lehet számítani.

Igaz – ha jól meggondolja – lövést ő sem hallott, legalábbis tisztán nem hallotta, de a hátán ott van az a csúnya véraláfutás – amit az este tükörben megnézett –, az nem került magától oda.

– Hozzon látleletet az orvostól – tanácsolták a csendőrök, és bár megígérték, hogy utánanyomoznak az esetnek. Pecsenyésné már elejtette a csendőröket. Az, hogy a csendőrök felvették adatait: hol született, mikor született, hol történt, mint történt, ez nem tévesztette meg Ábrisnét.

Majd ő rendet csinál! Hogy ő mikor született? A vak is látja, hogy komédiáznak! Mi köze ahhoz, hogy majdnem agyonlőtték?

Néha elszunnyadt egy pillanatra, de nem tudott nyugodni – a háta is fájt –, aztán megunta a hiábavaló forgolódást és felkelt.

Majdnem éjszaka volt ekkor még, de a hajnal hűvössége már végiglengett az udvaron, és a csillagok is álmosan hunyorogtak.

Csak alsószoknyába bújt, és papucsai végigcsattogtak az udvaron. Az istállóajtót belökte, szénát dobott a tehén elé, aztán leült a fejőszékre, és állát két tenyerébe támasztotta. Arra gondolt, hogy a tehénnek a borját el kellene adni, és arra, hogy az árendába kiadott földek az idén jobban fizetnek. Megveszi azt a kendőt, amit a városban látott, és még a takarékba is jut. Megnyugodott egy kicsit, és úgy ültében el is aludt szépen. Azt álmodta, hogy az öreg Retek Jánost láncra verve viszik végig a falun, és az egész háznépe sírva megy utána.

Szép álom volt nagyon, s arra ébredt fel, amikor Cirmos – a macskája – ölébe ugrott.

Pecsenyésné ijedten seperte le a macskát. Kiballagott az udvarra, hogy egy kis tűzrevalót összeszedjen, de akkor már hajnalodott. A kémények lágy füstje végiglengett a falu felett, és éppen be akart menni a házba, amikor a félhomályból valaki ráköszönt.

– Pálinkás jó reggelt!

Pecsenyésné már valami gorombaságot akart mondani, de torkán akadt a szó, mert Lesi támaszkodott a kerítésnek meglepő barátsággal.

– Hogy van, menyecske?

– Hát hogy lehet a szegény „öreg” özvegyasszony? Egyedül.

Eddig nem volt valami nagy barátság köztük, de ami volt, az volt, és Pecsenyésné úgy érezte, éjszakai gondolataira a válasz ott támaszkodik a kerítéshez. Kicsit hallgatott.

– Azt mondanám, hogy kerüljön beljebb, erdős úr, de még nagy rendetlenségben vagyok… de ha várna egy kicsit.

– Visszajövök – bólintott Lesi –, úgy egy fertály óra múlva.

– Jó lesz, erdős úr!

Lesi megbökte kalapja szélét, Pecsenyésné pedig pár perc alatt összeszedte a szobát, de magát is. Haját hátrasimította, papucs helyett cipőbe bújt, és mire Lesi bekopogtatott, már a pálinkásüveg is ott állt az asztalon.

– Jaj, olyan rendetlenség van itt! Ne nézzen széjjel, erdős úr, ne nézzen széjjel.

Lesi a sarokba támasztotta puskáját, a székkarfára akasztotta kalapját, és kezet nyújtott.

– Hát, jó reggelt!

– Hajnal van még, erdős úr, nem is tudom, ha meglátta volna valaki…

– Akkor meglátott volna! Szabad ember vagyok, de meg nincs ilyenkor az utcán senki.

– Tessék egy kis pálinka. Az öcsém küldte. Saját főzés. Ismerte az öcsémet, erdős úr?

– A Lajkót? Én ne ismertem volna?

– Adhatnék egy kis szalonnát, erdős úr? Olyan kenyerem van… de tessék előbb megkóstolni.

– Egyedül nem iszom.

– Én nem szoktam. Erős is.

Lesi töltött a másik pohárba.

– Erős, szép asszonynak erős ital kell.

Koccintottak.

Pecsenyésné simán felhajtotta a pálinkát, és kilépett a konyhába, ahonnét elkészített szalonnát és kenyeret hozott be.

– Tudom, az erdős úr jobbat szokott. A ténsasszony híres jó szakácsné…

Lesi megköszörülte a torkát. Nem szeretett feleségére gondolni, aki ha megtudná… de hát nem tudja meg, és ő nem is azért jött. Tudni akarta, mi igaz abból a lövöldözésből, és jól belekanyarított a szalonnába. Az első falatot megforgatta a szájába, aztán megállt a rágásban, mintha nem hinné, hogy ilyen jó is van a világon.

– Igaz. A feleségem is tud, de ez olyan…

– Ne csúfolódjon, erdős úr…

– …ez a szalonna olyan, amilyent én még ebben az életben nem ettem.

Pecsenyésné boldogan töltött.

– Jólesik a dicséret, különösen ilyen embertől, aki nem nézi le a szegénységet, nem bántja, akiket nem őriz senki.

Lesi felhajtott még egy pohár pálinkát.

– Jól mondja, Juliska! Én másfajta vagyok. Azért is jöttem. Ami az erdőn történik – akárki teszi –, az az én dolgom is.

– Hát maga is hallotta?

– Hallottam. Ezt nem szabad annyiban hagyni! Ha kell, elmegyek a mérnök úrhoz – bár az is nagyban van ezzel a – megmondom! – vén gazember Retekkel, de ha kell, elmegyek a gróf úrhoz is, mert vagy van igazság, vagy nincs igazság.

– Nincs! – mondta Pecsenyésné. – Nekem az égvilágon soha senkivel civódásom nem volt, aztán most idejöttek az asszonyok, hogy Juli így, meg Juli úgy, te tudsz csak itt igazságot tenni, aztán ezt kaptam érte. Ha Árkos Lacika megvakul, az nem baj?… Mert, hogy a csendőrök is… meg a mérnök is? De hát kihez menjek én?

– Azért jöttem – mondta csendesen Lesi –, és már megyek is. Ezt meg kell beszélni. Majd szólok, ha eljött az ideje, de ezt a gyalázatot nem hagyjuk.

– Ilyen az igazi jó ember – mondta Pecsenyésné, székét közelebb húzta Lesihez, és kezét karjára tette. – A kert felül is be lehet jönni, mert – ugye – akárhogy is van, mit jártassák a szájukat az emberek?

– Ez az igazság – bólintott Lesi, és most már ő fogta meg az üveget és a poharakat csordultig töltötte.

Mire reggel lett, Pecsenyésné már régen egyedül volt. Lesit a kert felé eresztette ki, megmutatta egyúttal, hogy a kisajtót hogy lehet csendesen kinyitni és becsukni. Melegen kezet fogtak, aztán Lesi eltűnt, a réten hosszú gyalogutat hagyva a legázolt füvek harmatában. Az erdőőr el is határozta, hogy legjobb olyankor jönni Pecsenyésnéhez, amikor nyomai nem látszanak meg, tehát este, vagy amikor már lekaszálták a rétet.

Mert lassan arra is sor került.

A nyár virágos kötényében elfakultak a virágok, és széles rendeket írtak a kaszák. Esténként a fonnyadozó füvek illata szállt a kertek alatt, és pár nap múlva már idei gébicsek lesték a bogarakat, a frissen rakott petrencék tetejéről.

A szöcskék nagyokat ugrottak a lekaszált réten, s a varjak rajzvonalban követték őket egészen az árokpartig, hol a buta szöcskék vízbe ugrottak és elkapták őket a békák vagy a halak, a varjak pedig visszafordultak, és tovább lakmároztak lustán és telhetetlenül, mert a begyük már olyan feszes volt, hogy majd kipattant.

Csak olyankor dobták magukat a levegőbe, ha Killi jött, a héja, vagy Nerr, a karvaly, vagy Kiő, az ölyv. Rá népe, a varjak gyűlölték őket, mert gyorsabbak voltak, majdnem mindig friss húst ettek, sőt a héja – ha szükségben volt – meg is ölt egyet-egyet közülük.

A fiatal varjak – alig bújtak ki a tojásból – már gyűlölték őket, és tudták, mi a jó és mi a rossz, bár még repülős korukban is egy darabig szülői felügyelet alatt bogarásztak.

De a fészekbe már nem szálltak többet. Éjjelenként nagy fákon aludtak, ahonnét messze tekinthettek, és ahonnét este legkésőbben és hajnalban legkorábban lehetett látni a napot.

VI.

Az erdő most már elcsendesedett. Az erdei rétek hajnalonként ködben úsztak és az ébredést a fekete rigó füttye mellett a varjak károgása jelentette.

A tó vizéről szárnyra kaptak már a fiatal vadkacsák, és esténként tarlóra jártak árpával jóllakni, bár vigyázni kellett, mert hol itt, hol ott lobbant fel a puska, és egy-egy kacsa puffanva vágódott a kiaszott földre. A lövés kemény csattanása aztán elveszett a homályos estében, hol púposan álltak a keresztek, mintha a földre borulva imádkoztak volna, és kölyökrókák egerésztek a sötétség nagy, puha takarója alatt.

Ilyenkor, esténként, könnyű homokfutó szaladt végig az erdei úton, és megállt a tó mellett, honnét elindultak a kacsák a tarlókra. A fogat megállt, és a vén tölgy mellől Retek lépett a kocsi mellé:

– Jó estét kívánok, gróf úr!

– Jó estét, Retek. Na, mi lesz ma este?

– Hát kérem, előre nem lehessen tudni, de se vénasszonnyal nem találkoztam… – és kezét nyújtja a fiatal grófnak, hogy könnyebben leszállhasson.

A kis gróf elfogadja az öreg erdőőr kezét, és óvatosan lemászik az ülésről.

– Mintha nyolcvanéves lennék – mondja keserűen.

– Pedig ma jobb színben van, méltóságos uram.

– Hagyja, Retek. Senki se mondja meg az igazat. Na, menjünk.

És mennek a csendes, szürkülő estében. Az öreg Retek lehajtott fejjel hallgat, a kis gróf pedig lassan lépeget előtte. Közöttük a szomorúság ballag. Retek arra gondol, hogy milyen vidáman élhetne ez a gazdag, fiatal úr, és csak lézeng, szomorú és beteg. Valami nagy baja van, és nem tudja senki: mi. Amikor megörökölte ezt a birtokot, egészségesen jött ide. Azt hitte mindenki, hamar megházasodik, de a menyasszony helyett doktorok jöttek.

Olyan fejfájásai vannak szegénynek, hogy néha nincs is magánál. Orvosság nem segít.

– Várni kell – mondták a doktorok –, majd „kialakul”.

S a kis gróf azóta várja, hogy valami kialakuljon. Szenved és szomorú rémképei vannak. Az öreg erdőőrt szereti. Jólesik egészséges, csendes közelsége és rendíthetetlen nyugalma.

– Szívesen cserélnék magával, Retek – mondta egyszer, és kivételesen elmosolyodott, amikor Retek azt mondta:

– Nem lenne abból egyikünknek se semmi haszna, gróf úr.

– Nem szeretne gazdag lenni, Retek?

– Szeretnék én, ki ne szeretne? De csak úgy módjával. Mert – teszem azt – van egy kis szőlőm, háromszáz öl, az nekem ippen elég. A munkája is meg a bora is. Napszámossal vesződni? Minek? Nem szeretek én parancsolgatni, inkább megteszem magam… – aztán abban van igazán öröme az embernek, amit maga tesz meg. Mert – megkövetem – ugye a kacsát meglőném én is meg a mérnök úr is, mégis a gróf úr annak örül, amit maga lő…

– Hát akkor adja ide a puskát, Retek.

És amikor már besötétedett, a kacsákat felrakták a kocsira, megint csak békésen elbúcsúztak egy napra.

– Isten vele, Retek!

– Nyugodalmas jó éjszakát, gróf úr!

A kocsi meglódult az úton, s amikor a vadász visszanézett az erdősarokból, az öreg Retek akkor gyújtott pipára. A pillogó kis láng felugrott egyszer-kétszer, és a kis gróf a dohány kellemes ízét, a pipa egészséges, öreges szagát kívánta, amiben talán soha nem lesz része.

Összeroskadva ült a pokrócok között, és amikor végigdübörgött a falun, az emberek bólintottak:

– Boldog ember! Van mindene…

– Azt mondják: beteg.

– Hát beteg! Ennyi főd mellett el lehet egy kis betegséget viselni.

És befordultak a zsúpfödeles házakba, hol kis petróleumlámpa mellett olajos káposztát ettek, délről maradt főzeléket szalonnával és kenyérrel, míg a kis gróf csak ült a hófehér asztal mellett, melyen rogyadozott a kristály, az ezüst, a porcelán, és a falakról komor ősök néztek rossz étvágyú utódukra.

– Van valami újság, Anti? – kérdi, és már tudja is a feleletet.

– Nincs, gróf úr, semmi.

– Jól van.

Lassan felkel, és bemegy a pipázóba, ahol régen nem pipáz már senki, pedig a pipatóriumon remek tajtékpipák támaszkodnak, és olyan szaguk van, mint Reteknek: öreg és egészséges.

Vajon mit csinál most az öreg? Kinézett az ablakon. A parkban már feketére öregedett az este, csak a feljáró fehér lépcsői világítottak, ahová kiesett a lámpafény. Az erdőben már sötét lehet, és elgondolta, hogy ott botolog az öregember, pedig haza is vihette volna. Haragudott magára, hogy eddig nem jutott eszébe.

Pedig az öreg Retek már hazaért ekkor. Csendesen jött és csak annyit tátott, hogy két árnyék szétválik az asztal mellett.

– Jó estét, János bátyám, hogy sikerült a vadászat?

– Hát ti csak ketten vagytok?

– Most ment be édesanyám – mondta Erzsi fakó hangon, és felállt Pista mellől, aki – most már majdnem egy hónapja – mindennapos a háznál.

– Akkor gyújtsatok világot.

– Hozom már, hozom már – jött ki Rozál a konyhaajtóból –, de nem akartam bent meggyújtani, mert összekormozza a cilindert.

– Hát hozd is!… Jó estét, Pista fiam – válaszolt Retek Pista köszönésére, mintegy jelezve, hogy a közben tett megjegyzések nem rá vonatkoznak. – Nyolc kacsát lőtt a gróf úr… csak ne lenne olyan beteg.

Az öreg Retek bement a házba, és behúzta maga mögött a konyhaajtót.

– Jó estét. Ezeket meg mért hagyod egyedül?

Retekné egyszerre csípőre tette a kezét.

– Nem vagyok én csősz!

– Hát pedig legyél csősz. Még egyszer szégyent ne hozzatok a fejemre. Te akkor se voltál csősz… de ríni azt tudtál…

– Hallja-e, János!

Az öreg Retek azonban nem hagyta az asszonyt.

– Ne kiabálj! Én mindenben hallgatok, de tudd meg, hogy ebben nem hallgatok, hanem ha baj lesz, én közibétek lüvök, mint ahogy Isten van az égben.

– Jól van, majd megmondom Pistának, hogy ne jöjjön többet…

– Engem ezzel se ijesztesz meg. Azt mondod neki, amit akarsz, de amit mondtam, abból nem engedek. Aztán most hallgass!

Lelökte puskáját a sarokba, kalapját a fogasra vágta, és bement a szobájába, csak úgy döngött.

Az öregasszony ijedten nézett utána. A fiatalok sötétben voltak… látott talán valamit az öreg? Biztosan látott!

Erzsi ekkor penderült a konyhába.

– Édesanyám, vihetjük a vacsorát?

Retekné magához rántotta Erzsit.

– Te, te szégyentelen, mit csináltatok?

Erzsi elhűlve nézett anyjára.

– Mi… mi Isten bizony semmit… – és elsírta magát.

Péter ebben a rendkívüli alkalmatlan pillanatban ugrott a konyhába.

– Öreganyám! Komédiások érkeztek a faluba! Majom is van! Kettő!

Az öregasszony első mérgében úgy képen törölte Péterkét, csak úgy csattant.

– Hol tekeregtél eddig, te mihaszna? Nem megmondtam, hogy vacsorára itthon légy? Majom? Majd adok én neked majmot!

Péter első ijedségében sírni is elfelejtett. Maszatos kis képében csillogtak szemei még egy darabig, de aztán elkönnyesedtek és – mintha az lenne a helye – sírva borult Erzsi mellé az ágyra. Ekkor jöttbe Rozál.

– Hozd már a vacsorát, Erzsi!… Hát itt meg mi van?

– Mi? Az, hogy én nem engedem a házam még egyszer szégyenbe dönteni.

Péter erre felemelte a fejét.

– A plébános úr is ott volt, meg a jegyző úr is. Nem mutattak azok semmi rosszat.

– Hallgass!

Rozál tanácstalanul állt az ajtóban. Kik nem mutattak semmi rosszat? És mért sírnak mind a ketten?

– De hát mi a baj? – kérdezte suttogva. – Pista ott kint egyedül…

Az öregasszony körülnézett, aztán Péterkét belódította a szobába.

– Az a baj – mondta sziszegve –, hogy apátok meglátta, amikor ezek – és Erzsi felé intett – tudom is én, mit csináltak.

– Mit? – ugrott fel Erzsi. – Mit? Most én kimegyek és megkérdem Pistától, hogy mit csináltunk. Nem tudom, mit csináltunk volna!

Erzsi úgy állt ott, mint a dühös macska. Hogy mért akarta megkérdezni Pistától, hogy mit csináltak, azt nem tudta volna megmondani, de elindult az ajtó felé, amikor a szobából kilépett az öreg Retek.

– Hozzátok a vacsorát. Nem lehet a vendéget egyedül hagyni… – és kiballagott a kertbe.

– Hát én megbolondulok – suttogta Retekné. – Apátok bejön, hogy mért hagyom Erzsit egyedül, lehord a sárga földig, amit még sohasem tett… – Retekné kötényével megtörölte szemét – most meg csak kisétál innen, mint egy gróf. Hát csak vigyétek a vacsorát, én nem megyek ki!

A lányok meghökkentek. Erzsi egyszerre elfelejtette saját sérelmét, Rozál pedig dühösen nézett az ajtóra, amerre az öreg Retek kiment.

– Ne sírjon, édesanyám. Ha majd Pista elment, megmondjuk a magunkét. Csak azért is jöjjön ki! Mossa meg a szemit, hogy ne lássék a sírás; te is Erzsi.

A vacsora azután elég szótlan volt.

 

Péterről teljesen megfeledkeztek, pedig ott maradt a sötét szobában bánatával és tanácstalanságával, hogy hát mi is a baj tulajdonképpen. Később kióvatoskodott a konyhába. Beszéd nem hallatszott be, és amikor odaleselkedett az asztalhoz, érezte, hogy valami nincs rendben, csak azt nem tudta, mi az összefüggés a családi háború és a komédiások között. Szerencsére eszébe jutott, hogy éhes és ez minden további tűnődésnek elejét vette. Levágott egy nagy karéj kenyeret, lába közé fogta a lábost és a nagy majomra gondolva, alaposan megvacsorázott.

Mire a többiek bejöttek, Péter már régen aludt.

Egyelőre csak hárman jöttek be. Erzsi a kapuig kísérte Pistát, mert az öreg Retek ezt valósággal megparancsolta.

– Kísérd ki a vendéget!

– De ne maradj sokáig – tette hozzá Retekné szigorúan.

Erzsi szótlanul ment Pista mellett, s a csendőr is meglehetősen nekikeseredett.

Amikor a konyhaajtót betették, és a világosság belülrekedt, csak átölelték egymást.

– Mi a baj? – suttogta Pista.

– Nem tudom… talán édesapám észrevette…

– Hogy megcsókoltam?

Erzsi csak a fejét dugta Pista nyakához.

– Nem lett volna szabad.

– Hát majd szabad lesz. Írtam már haza, csak addig nem akartam szólni… Beadjuk a kérvényt, aztán szabad lesz.

Erzsiben úgy elömlött a boldogság, hogy alig állt a lábán. Ez volt az első, hogy Pista a házasságot előhozta. Felemelte fejét, és köszönetképpen odatartotta száját, és ez az első eset, hogy a csókot vissza is adta.

– Pista.

A jó Isten mentse meg a fiatalokat attól, hogy az öreg Retek most ajtót nyisson. De hiába is nyitna, mert el nem eresztenék egymást, ha a tüzes mennykő ott vagdalna a kerítés mellett – akkor se. A világ elsüllyedt, és ők csak ketten vannak.

Erzsi, amikor csordultig telt szívvel, de félig vakon befelé ment, felrúgta a vödröt az ajtóban. A vödör zörögve gurigázott végig a pitvaron, és felébresztette a kis Mátyást.

Az ajtó kinyílt, betevődött, s a Mátyás megint egyedül maradt a sötétségben. Ásított. A pitvaron Tisza jött végig, mert megszokta már, hogy a madár szól hozzá. Mátyás azonban éjjel nem beszélt; újra aludni próbált, de ekkor kinyílt az ablak és a Mátyás beleskelt a szobába.

Az ágy szélén Retek ült és Rozál a csizmáját húzta le.

– Mozgasd a sarkát…

– Mozgatom, de ha nem jön! Minek van a csizmahúzó?

– Talán még lehúzhatod a csizmámat?

– Lehúzom én, ha muszáj.

Az öreg Retek mérgesen rántotta ki félig lehúzott csizmáját lánya kezéből:

– Hát nem muszáj!

Lehajolt, elővette a csizmahúzót az ágy alól.

– Elmehetsz!

Rozál dünnyögve ment ki a konyhába.

– Édesapámmal máma nem lehet bírni.

Retek lehúzta csizmáját, s az ágy mellé állította.

A kis Mátyás pislogva nézett a szobába. Az ember letette a lábait – csodálkozott, és tovább leselkedett a szobába.

Retekné jött ekkor. Az ajtót nyomatékkal tette be, ami átmenet volt a betevés és becsapás között.

– János, beszédem lenne magával!

– Azt lehet.

– Kell is! Mit látott maga? Mit csinált Erzsi?

– Semmit.

– Hát akkor mért volt ez a parádé?

Retek megtöltötte pipáját, komótosan rágyújtott. Közben felesége állt és nézte. Az öreg nyugalmában volt valami csendes erő, ami az asszonyt lefékezte.

– Ülj ide mellém.

– Az ablakot ne tegyem be?

– Nem kell. Majd csendesen beszélünk. Hát idehallgass. Az első lányunkkal szerencsétlenek voltunk…

– Nem én vagyok az oka.

– Tudom. Hadd mondom végig. Most ez a csendőr ideszokott a házhoz. Jól van. Etetjük, itatjuk: ez is jól van. Rendes ember, nyugdíja lesz: ez nagyon jól van.

– Hát akkor?

– Emlékszel a Fillérre? Okosabb, szófogadóbb kutyám sohase lesz többé! Emlékszel, mikor kint hagytad a préshurkát? Már délelőtt mondtam, hogy ne hagyd a kutya előtt. Azt mondtad: nem bántja. Nem is bántotta. Erre kint hagytad délután is: akkor se bántotta. Odament, szagolgatott egy kicsit, de nem bántotta. Besötétedett és a Fillér azt gondolta, hogy ha már sötétben is ott a finom ennivaló, hát biztosan nincs gazdája, és megette a préshurkát…

– Értem.

– Értheted is. Erzsinek van gazdája és Barát Pista ne gondolja, hogy ez olyan ház, ahol sötétben lehet. Magamról tudom, hogy minden férfi nagy kutya, és hát nappal nem bántja, de sötétben bizony megeszi a préshurkát.

– Értem.

– Egy hónap alatt láthatta, kik vagyunk. Most már beszéljen!

Az asszony felkelt, és szigorúan kiszólt a konyhába.

– Feküdjetek le! Ne égessétek a lámpát hiába.

És most már keményen bevágta az ajtót.

A kis Mátyás erre megint felrezzent, de nem sokáig tudott leskelődni, mert Retekné még vetkőzés előtt belefújt a lámpába, és egyszerre sötétség lett.

– Azért nem kell olyan keményen bánni velük – mondta még elalvás előtt –, az Atyának és Fiúnak és… – félhangosan imádkozni kezdett, tudva, hogy azt ura semmiképpen meg nem zavarja, de nem is válaszolhat.

Az ember sötétet csinál – gondolta kint a Mátyás, de világosságot is tud csinálni. Csodálatos! – és egy kicsit büszke is volt, hogy az emberhez tartozik.

Az udvar most már sötét csendben hallgatózott. A csillagok puhán reszkettek, a nyárfa levelei halkan susogtak, csak a Tisza körmei koppantak néha a pitvar kemény földjén, amint őrködve és szaglálódva körüljárta a házat.

Tiszával – egyébként – ma rendkívül titokzatos eset történt. Éppen cigányokat ugatott meg, akik a ház előtt mentek el, amikor egy másik kutya is ugatni kezdett az udvaron. Az öreg kutyának torkán akadt az ugatás. Mint a fúria rohant az istálló felé, aztán vissza a kapuhoz, de nem talált senkit. Alig ért a kapuhoz, megint ugatott a titokzatos testvér. Éretlen, vékony hangon – de ugatott. Tiszának a szőre égnek állt az izgalomtól. Valami tacskó bolondozik vele: vissza az udvarba. Gazdája – úgy látszik – másik kutyát hozott a házba. Hát őrá már nincs szükség? Lihegve állt meg a Mátyás kalickája alatt.

– Nem láttál itt egy kutyát, te madár?

– Jól csinálom, öreg Vahur? Ugye jól csinálom. Ezután aztán beszélgethetünk is…

– Mit mondasz?

– Tudok én már mindent! Úgy is, mint Tás, úgy is, mint a Csuri népe, mint Kiő – vagy mint ez a száraz fa, amivel az ember vizet vesz ki a földből.

– A manó se érti, mit mondasz! – acsarkodott Tisza, és újra elrohant keresni a titokzatos vetélytársat.

A kis Mátyás nem ugatott többet – úgy látszik, az öreg Vahur haragszik –, hanem tollait kezdte igazgatni, mert tollai most már szépen színesedtek, és szájának sárgasága is eltűnt, ami az érettség jele. A rabságot pedig nem túlságosan érezte. Igaz, szárnyait néha szétcsapta, mint az öregek – de az a tudat is elég volt, hogy repülhetne, ha akarna. Élelme bőséges volt, mert az öreg Retek egy nap se feledkezett meg róla. Kukac, hernyók, vadkacsák belső része, zöldségféle mindig akadt, így szépen is fejlődött. Pétertől bizony éhen pusztulhatott volna. Péter legfeljebb felállt egy székre és bosszantotta.

– Mátyás… Mátyááás… – utánozta, mire a kis Mátyás nyikorogni kezdett, mint a kútgém, és Péter ijedtében majdnem leesett a székről.

– Öreganyám! Öreganyám, a Mátyás a szellem… az az izé, a kísértet. Hallja?

Az öregasszony ijedten ment ki a pitvarba, és nemcsak hallotta, de látta is, amint a Mátyás kitátotta a száját:

– Nyiii-nyinyinyieekerr…

– A csudába…

– Ugye ez volt!?

Retekné mérgesen nézett unokájára, de aztán megsimogatta Péter fejét.

– Más volt az, kisfiam. Egészen más… bár ez lett volna…

De ezóta tudják, hogy a Mátyás „beszél”.

Csak Tisza nem tudja, aki dühösen szaglálódik, még most is keresi a vetélytársat. Máskor ilyenkor Tisza üzeneteket szokott küldeni a faluban lévő atyafiságnak és ismerősöknek, de most tele van a feje gonddal, hűséges kutyaszíve nyugtalansággal. Az istállóajtó nyitva van, oda is benéz, hátha oda dugták el a kis kutyát, de az istállóban semmi idegen szag nincs, csak Mú kérődzik békességgel, s kisborja alszik a jászol mellett.

Tisza megszagolja a kisborjú fejét, az pedig álmosan végignyalja érdes nyelvével Tisza orrát, mitől az öreg kutya nagyot tüsszent.

– Na a te fiad is… – morog Mú felé, de az öreg tehén nem törődik Tiszával.

A széna édes ízét ropogtatja, az istálló meleg, kisborja ott szuszog a jászol mellett, mi baj lehet?

Tisza még áll egy darabig, hogy megugassa-e a borjút, de aztán csak megfordul és kimegy az istállóból.

Most legmélyebb az éjszaka, most kell legjobban vigyázni. Az erdő felől hűvös szellő indult el, a toronyóra most verte el a tizenkettőt, és a kongás szinte megállt egy pillanatra a csillagok alatt. Az óra ütője régen a helyén van már, a harang felett denevérszárnyon libeg a csend, de az óraütések szétrepültek az éjszakában, és belehulltak az idő mérhetetlenségébe.

Alszik a föld, a tarlók, a rétek, és mélyen lélegzik az éjszaka.

A por már rég leszállt, s a hűvös utakon földszagú, szénaszagú, párás illat imbolyog.

Tisza ül a kiskapuban, és bóbiskolva álmodik. Igen, a kisborjú megnyalta az orrát, de talán nem is a kisborjú volt, hanem egy másik öreg kutya, valamikor régen – amikor még Tisza kölyök volt –, a kutyaemlékezet határán.

Bóbiskol az öreg kutya, de álmai közt is érzi, hogy dobogni kezd a föld, valaki az országútról befordul az erdei útra.

Tisza szeme olyan élesen nyílik ki, mintha sohse aludt volna.

A lépések határozottak, nem lopakodók. Aki jön, az majdnem siet, de nem bujkál, nem áll meg hallgatózni, nem leskelődik.

A vándor már látszik a fordulónál. Szürke ruhája beleolvad ugyan az éjszaka árnyékaiba, de Tisza jól látja, hogy megtörli homlokát, és hátán nagy batyut hoz. A járása pedig ismerős…

Amikor az idegen a kapuhoz ér, Tisza halkan morogni kezd.

– Nem ismersz meg, Tisza? – és benyomja a kiskaput.

Tisza megszagolja a vándor kezét, s az megsimogatja a kutya fejét.

– Hát, mi újság van nálatok, Tisza?

Tisza most már határozottan emlékszik. Ez az ember nem tartozik ugyan a házhoz, de szabad neki bejönni. Megismeri a vándort szagáról is. Olyan szaga van a kezének, mint a fűrészpornak a favágóbak alatt, vagy mint az új deszkának, melyekkel a kerítést javították.

Tisza bekíséri a jövevényt a pitvarig, ahol az csendesen leteszi a hatalmas batyut és a fűrészt, amit a hóna alatt hozott.

– Ülj ide, Tisza, és őrizd, amíg én kopogtatok.

A vén kutya azonban parancsot nem fogad el. Ennyi joga a vándornak nincs, ment tehát vele a hátsó ablakhoz, ahol Rozál alszik.

A kopogtatásra kinyílik az ablak.

– Én vagyok…

– István! – Rozál hosszúnak tartotta az időt kiszaladni, azért csak kihajolt az ablakon és átölelte István nyakát. – Hát megjött?

– Véglegesen…

Rozál tudja, hogy ez mit jelent. Látja az otthont, a kis műhelyt, érzi lehámlani magáról a régi szégyent. Végre megint szemébe nézhet akárkinek. Fenyéri Istvánné lesz, és fia nem zabigyerek többé, hanem Fenyéri Péter.

Csak állnak.

Rozál nem tud sokat beszélni, szép szavai nincsenek, de könnyei odafolynak István nyakába, aki csak simogatja az asszony fejét.

– No, Rozika, no, azért nem kell sírni.

Rozálban régi emlékek szakadnak fel, amelyek eddig keserűek voltak, de most már minden jól van.

Régen mondta ezt így neki István.

Az uradalomban dolgoztak akkor, István szép legény, jó mesterember, aki odaszokott Retekék házához. Május volt, bolondító tavasz, tele virágporral és részegséggel. Rozál kiszökött az ablakon, hogy elbúcsúzzék Istvántól, és egész éjszaka együtt voltak. Soha olyan emésztően szép éjszakát…

– …no, Rozika, azért nem kell sírni…

De most már nem baj.

Fenyéri István nem hagyta cserben sem Rozált, sem a gyerekét s azóta csak nappal találkoztak. És most éjszaka van. Újra az a régi, fullasztó ölelés… István már majdnem kiemelte Rozált az ablakon, amikor az öreg Tisza morogni kezdett az ablak alatt. Nem tudta ugyanis mire vélni a dolgot, ugatni nem akart, de – gondolta – egy kis morgás nem árt.

Rozál magához tért.

– Felöltözködöm – mondta zavartan –, úgyis mindjárt hajnal van… – és István nem ellenkezett, csak mosolygott, és állt az ablak előtt erőtlenül leeresztett karokkal. István vándor ácslegény volt, akinek gondolatai közé a vándorlás, a hosszú, hallgató utak békességet és bölcsességet raktak.

– Jól van, Rozika, de az öregeket nem kell felkelteni.

– Fent vannak azok már úgyis. Édesanyám úgy alszik, mint a nyúl…

Retekék csendesen hallgattak az ágyban. Tudták már, hogy Fenyéri István jött meg. Tudták, de nem mozdultak, nem szóltak egymáshoz, mert kétség és aggódás volt öreg szívükben.

– Vajon mit hozott?

Néztek a sötétségbe, és hallgatták a suttogó hangokat, amíg csak Rozál be nem nyitott.

– István jött meg. És nem megy már el…

A sötétség elnyújtózkodott és puha lett. A kétség nehéz kovásza egyszerre puha kalács lett, melyet vidám reggelihez adnak örömnapot váró reggelen.

– Az a jó Isten – sóhajtott Retek –, add ide a pipámat.

Az öreg Reteknek első gondolata az Isten volt, de második a pipa.

– Ereszd már be szegényt – ugrott fel vidáman Retekné –, aztán reggelit csinálunk… Add ide a gyújtót.

Az öregasszony megölelte Istvánt, szeme elkönnyesedett, aztán szelíden fejbeverte a nagy darab embert.

– Sok szomorúságot okozott, te… te, de most már aztán… jól van no. Szalonnával szereted a rántottát, vagy kolbásszal?

Az öreg Retek pedig elgondolkozva, mosolyogva pipál az ágyban. Nem szalad István elé, nem ugrabugrál, mint az asszonyok, majd bejön István, és ők ketten megbeszélik a dolgot egyszerűen és világosan, mint ahogy az illik. Istvánt beajánlja a gróf úrnak, mert István olyan mesterember, amilyen nem minden határban találkozik…

István kopogtat, mire Retek azt mondja, hogy:

– Kívül tágasabb… – és vidáman paroláztak. – Ülj le, István.

– Hát most már megvan minden.

– Én nem kételkedtem benned sohase.

– A vizsgát is letettem. Magam építhetek. Házat árendálok a faluban, aztán csak megleszünk.

– Mikor akartok esküdni?

– Még ezen a héten. Minden írás megvan. Beszéltem a jegyzővel is meg a pappal is. Csöndben esküszünk, de az én falumban. Nincs messze, aztán meg itt sokat tudnak az emberek…

– Igazságod van… Mink mindenben segítünk benneteket.

Az öreg Retek nagyokat szív pipáján, kívülről behallatszik a zsír sercegése, és István csak ül és a házra gondol, ahol a sok vándorlás után megpihen. Persze vállal más munkát is, mert az asztalosságba is belekóstolt, s a faluban asztalos sincs. Aztán – később – talán megveszik a házat, vagy építenek.

Kint a kútnál Erzsi mosdatja Pétert, akit mégiscsak felkeltettek.

– A füled is…

Péter nagyon szereti apját, és nagyon nem szereti a hideg vizet.

– Azt nem muszáj.

– Csak tartsd ide. Nem halsz bele.

Péter féllábon táncol:

– Juj, de hideg! Juj juj, Erzsi néném, most már jó lesz.

– A kezedet magad mosd meg.

És Erzsi áll Péter mellett, mint a zsandár.

– Csak szappanozd!

– Tiszta már.

Péter megtörülközik, aztán bemennek a konyhába, hol már fehér abrosz terül az asztalon, kis tányérban savanyúság.

– Péterkém, hívd édesapádat reggelizni. De kopogtass előbb.

– Mér…?

– Csak kopogtass, az úgy illik.

Péter tanakodik egy darabig. Miféle új divat ez? Most már csak kopogtatva lehet egyik szobából átmenni a másikba? De a levegőben ünnep van. Mindenki ragyog. Apja biztosan hozott valamit, talán pénzt is ad, s akkor megnézheti a komédiásokat.

Ekkor kinyílott az ajtó, és Péter elfelejtett kopogtatni és elfelejtett köszönni is.

– Édesapám!

S a nagy szál ember úgy markolta fel a földről Pétert, mint a pelyhet.

– Megjöttem. Örülsz-e?

Péter csak bólogatott. Arra gondolt, hogy ekkora erővel mekkora pofont lehetne adni Árkos Lacinak, Pecsenyésnének, sőt akárkinek a faluban, de aztán azt mondta:

– Komédiások vannak a faluban. Két nagy majom…

– Megnézzük!

– Egyék, István!

– Csak így, egyedül?

– A többi később kap.

Fenyéri István hát nekiült a reggelinek, és nem is kelt fel addig, amíg egy morzsa maradt az asztalon.

Az asszonyok körülállták, és a szájuk is vele mozgott. Péter pedig nekitámaszkodott az asztalnak, és minden falást végigkísért szemével a tányértól az apja szájáig.

De Pétert nem kínálta senki.

VII.

Kint még sötét volt, de az erdő felett már derengett valami leheletnyi világosság, és a keleti égen a hosszúra nyúlt felhők szélét már látni lehetett.

Lesi csendesen betette a kisajtót, és sietve ment végig a kerten, hol érett uborkák hevertek száraz indákon, s egészséges kaporszag úszkált a levegőben.

Lesi halkan, de gyorsan járt, magában mosolygott, sőt a réten már dalolgatott is.

Eladom a szürkét meg a feketét,

Ölelem a barna menyecskét…

Jó kedve volt nagyon.

Pedig este, amikor elindult hazulról, úgy mutatta, hogy kedvetlenül megy. Felesége azonban unszolta:

– Itt hiába várja a rókát. A lyuknál kell megfogni, mert elhord minden baromfit. Tegnap egy liba, ma két kacsa.

– Akkor akár indulhatok is.

– Hát feláldoz egy éjszakát. Nem olyan nagy dolog. Nekünk haszon, a gróf meghallja, és magát viszi vadászni, nem azt a vén gazembert…

Lesi nagyot ásított:

– Hát akkor tegyél a tarisznyába valami reggelit. Meleg éjszaka van. Felkapaszkodom a lyuk mellett a fára, és hajnalban talán sikerül meglőnöm.

Így aztán Lesi késő este elindult rókát lesni. Amint beért az erdőbe, balra fordult, a falu felé, és ha ezt felesége látta volna, bizonyára megkérdi, hogy mit keres a faluban? De nem látta, így ez a kérdés teljesen felesleges. Lesi azonban még egy kicsit korainak találta az időt, azért bement a csalitosba, s alkalmas helyen leheveredett. Tarisznyáját feje alá tette, és nézte a lombok között bekandikáló csillagokat.

Már régen készült Pecsenyésnéhez – hátha megtudott a faluban valamit az öreg Retekről –, és áldotta magát, hogy nem szólt feleségének erről a szövetségről. Az asszony azóta már régen kikotyogta volna, hogy készül valami Retek ellen, azonkívül azt akarta volna, hogy nappal járjon Pecsenyésnéhez, ha meg akar tudni valamit. Hogyne, nappal! Látszik, hogy mennyi esze van az asszonynak. Aztán később féltékenykedett volna. Perpatvar otthon! Így kell ezt csinálni. Nem tudja meg senki, nem gyanúsíthatják, hogy ő és Pecsenyésné… mint ahogy hiába is gyanúsítanák. Csak pletyka lenne belőle.

A föld felett meleg avarszag úszkált, és Lesi elálmodozott.

– Nem baj, ha bóbiskolok egyet – gondolta, és már aludt is. Talán fel sem ébred reggelig – s akkor várhatott volna nemcsak a róka, de Pecsenyés Ábrisné is – ha egy kocsi nem megy közel az úton; de a kocsi erősen nyikorgott, a lovak dobogtak, és ettől felébredt. Vastag sötétség volt körülötte, de azért tudta, hol megy a kocsi, s azt is tudta, hogy a kocsi terhet visz. De mit?

Erre malom nincs, a gabonát már behordták, tehát a kocsi csak fát vihet. Fát, ilyenkor? Retek kerületéből?… Nana! Ebből még lehet valami.

Gyorsan átvágott a réten, és a kocsi még a falu végére sem érhetett, már megkopogtatta Pecsenyésné ablakát.

– Én vagyok idekint. Gyorsan eresszen be.

Pecsenyésné magára kapott valamit, de lámpát nem gyújtott.

– Annyira sürgős? – és kinyitotta az ajtót.

– Juliska! Erre jön egy kocsi az erdőről. Meg kell lesni: hova megy. Azt gondolom, jó fogás lesz!

– Üresen?

– Dehogy. Meg van rakva fával. Retek erdejéből…

Az asszony nem kérdezett semmit. Kendőt dobott a vállára.

– Menjen az első szobába, erdős úr. Van ott dívány is. Dűljön le, amíg jövök.

A kocsi már az utcán nyikorgott. Szinte érezni lehetett, hogy nehéz por száll utána, de látni csak annyit, hogy jól meg van rakva, a kocsis bóbiskol az ülésdeszkán, és a lovak alig vánszorognak előtte.

Pecsenyésné szép lassan ment a kocsi mellett egy darabig – már megismerte a lovakat –, de aztán gondolt egyet, és átvágott a kocsiúton. A lovak előtt lassított egy kicsit, mire azok megálltak. Fáradtak voltak a lovak nagyon, ember került eléjük, hát megálltak egy kis pihenésre.

– Na! – ébredt fel a kocsis. – A nehézség a csontotokba…

– Jó estét – lépett oda Pecsenyésné –, majdnem eltiprottál.

– Te vagy, Juli?

– Én, látom, fát viszel. Ilyen későn…

– Hát későn.

– Hová viszed, Imre? Nekem is kellene egy kis fa.

– Ide Böröcékhez, de te nem láttál semmit. Érted, Juli?

– Értem hát!

– Mert, ha baj lesz belőle, aztán én is bajba kerülök, akkor eltöröm rajtad az ostornyelet, akár komaasszony vagy, akár nem.

– Bolond vagy, Imre. Nem vagyok én olyan.

– Hát csak azért mondom. Amit mondtam, azért mondtam, mert úgyis utánam ólálkodtál volna! Na, Fakó!

A kocsi nyekkenve indult el, Pecsenyésné pedig lelkendezve vitte a hírt Lesinek.

– Böröcékhez vitte a részeges Kis Imre. Nekem komám, de ami igaz, az igaz. Szép, egészséges hasábfa volt, nem akármilyen durung…

Lesi megfogta az asszony kezét a sötétben.

– Jól van, Juliska. Nagyon jól van.

– Én megteszek mindent az erdős úrnak. Nem kellene lámpát gyújtani?…

– Belátnak.

– Az igaz, de ketten így, sötétben… Nem azért mondom, de mégis.

Lesi a rókára gondolt és feleségére. Az öreg Retek is el lesz intézve, és így rókát lesni se utolsó.

– Van egy kis borom, meg egy kis szárazkolbászt is tartogatok az erdős úrnak. Mindjárt behozom. A száját azért megtalálja az ember sötétben is… – és kisuhogott a szobából.

Lesi határozottan jól érezte magát. Az idegen asszony közelsége jólesett neki, és Pecsenyésné még javakorabeli „derék asszony” volt, mint ahogy azt faluhelyen tartják.

A szoba aztán derengeni kezdett, hogy szemük megszokta a sötétséget.

Pecsenyésné széket húzott a dívány mellé, arra tette a kenyeret meg a tányért, a bort meg a földre állította.

– Tessék csak úgy üvegből, erdős úr.

Lesi nem kérette magát. Olyant húzott az üvegből, hogy csak úgy sóhajtott utána.

– Hát ez jólesett. Egész nap lótottam, futottam… Igyék maga is, Juliska. Aztán ne álldogáljon, mert akkor elmegyek…

– Elférünk? – és leereszkedett Lesi mellé.

Az öreg dívány rugói ijedten siránkoztak, és egy kis csend lett, mert Pecsenyésné arra gondolt, hogy hiszen jó lesz, ha az öreg Retek beleesik a csávába, de azt is nagyon szereti, hogy Lesi itt van. Mégis van kivel elbeszélgetni…

– Mert magamfajta ember csak cseléd, akármennyit tud is… – panaszkodott Lesi, és kenyeret vágott.

– Azt már ne mondja, erdős úr – tiltakozott az asszony –, maga azért az urakhoz számít.

– Hát ebben is van valami, de csak amíg szükség van ránk. Ha elhibázunk valamit, mehetünk a nagyvilágba… Ilyen finom kolbászt pedig a megyében se lehet találni.

– Tréfás ember az erdős úr – nevetett halkan Pecsenyésné, és enyhén vállára ütött Lesinek. – Nem szabad a szegény asszonyt kicsúfolni. Fogyassza egészséggel.

Lesi tele szájjal beszélt.

– Aztán – Juliska – arról egy szót se, amit tudunk, mert hagyni kell a gazembereket, hogy nekibátorodjanak. Egy kocsi – nem kocsi. Egy kocsi fát el is lehet dugni. Hadd legyen Böröcéknél fél szérűre való. Akkor aztán egyszerre! Hej, micsoda ijedség lesz!

Pecsenyésné közelebb húzódott Lesihez, amire pedig nem is volt nagyobb szükség, mert az öreg dívány nyöszörgő teknőjében úgyis elég közel ültek egymáshoz.

És most már suttogtak, hogy így lesz, meg úgy lesz. Fogyott a bor, szétterültek a tervek, és Lesi bevallotta, hogy ő most tulajdonképpen rókalesen van. Mert:

– Jó asszony, kedves asszony a feleségem, de mértéktelenül vigyáz rám, pedig eddig igazán nem adtam okot rá. Amiért itt vagyok, az is tulajdonképpen: szolgálat.

Pecsenyésné sértődötten elhúzódott Lesitől, már amennyire a dívány gödre megengedte.

– Szóval, ha ennek vége lesz: vége a barátságnak is?

Lesi visszahúzta az asszonyt:

– Ez más, Juliska. Ez már több, mint barátság! Ugye több? – és átkarolta Pecsenyésné rengő derekát, míg Pecsenyésné feje gyengéd megadással dőlt Lesi vállára.

Ezek voltak az előzményei – és még két üveg bor – Lesi nótás jókedvének.

Kalapját kezében vitte – pedig hűvös volt az ébredő hajnal – és úgy emlékezett, más nótákat is tudott legénykorában, de azok sehogy sem jutottak eszébe. Ördög tudja, hogy van az, hogy az embernek kimennek a fejéből a legénykori nóták. Csak ez az egy: „Eladom a szürkét meg a feketét, ölelem a barna menyecskét.”

– Szép nóta ez nagyon és – mosolygott ravaszul Lesi –, passzol is.

Az erdőszélen megállt egy pillanatra, mert a falu felől zűrzavaros kutyaugatás hallatszott. Lesi fülelni kezdett, és mindjárt egy bokor mögé húzódott, mert a kutyák nem embert fogtak. A többit nem lehet tudni.

A rétre egy kis köd ereszkedett, és gyenge szellő indult el falu felől, amikor valami fehérség mozdult a gyalogúton.

– Kutya! – gondolta Lesi, de azért felhúzta puskáján a kakasokat.

A fehérség közeledett, és már alig volt húsz lépésre, amikor Lesi szíve nagyot dobbant. Egy hatalmas róka, libával a szájában kocogott a gyalogúton. A puska mélyen dörrent, s a róka elnyúlt az úton.

Lesi kurjantani szeretett volna. Odaszaladt a rókához, de előbb a libát nézte meg. Még meleg volt és lehet, hogy a rókával egyszerre lőtte agyon, ezért elvágta a torkát, hogy kivérezzen. Aztán a libát hátizsákjába gyömöszölte, a rókát pedig kezébe fogta, és csak azért is:

Eladom a szürkét, meg a feketét,

ölelem a barna menyecskét!

Lesiné is erre ébredt fel. Dühösen ugrott ki az ágyból, de el is mosolyodott kedvesen és büszkén, amint kilépett az ajtón, mert ura akkor nyúzta a nagy rókát.

– Ugye, megmondtam! – lelkendezett az asszony.

– Igazad volt, de ez még semmi – és kibontotta a hátizsákból a szép libát.

– Ezt hozta a róka azok helyett, amit elvitt. És kézcsókját küldi…

Lesi pajzánul meghajtotta magát.

– Nagy kópé maga! – nézegette a libát az asszony, és nem látta ura szeme villanását, amelyben az volt, hogy kópénak kópé, de ezt csak ő tudja, legfeljebb még Juliska, azaz Pecsenyés Ábrisné.

És híre ment, hogy Lesi egyik rókát ejti el a másik után. Lesi ugyan enyhébb reklámmal is megelégedett volna, de felesége befutotta a falut, és a hír eljutott a kastélyba is.

– Ügyes ember – mondta Jóska, az egyik inas, amikor a kis gróf megkérdezte, hogy mi az igazság a dologban –, úgy lövi az a rókát, mint a répát.

– Répát?

– Szóval nagyon tud, de hát fiatalabb is, mint az öreg Retek.

A kis gróf maga elé nézett, de nem válaszolt. Délelőtt múlott csak el rettenetes fejfájása, és most szótlanul gondolkodott a félhomályban.

Mint a répát! Ez a Jóska nagyokat mond, tehát valószínű hazudós…

Felcsengette a mérnököt.

– Mérnök úr, hány rókát lőtt ez a Lesi? Jóska azt mondja, hogy úgy lövi a rókákat, mint a répát!

A mérnök üresen nézett a telefonba.

– Hogy méltóztatott mondani, répát?

– Igen. Most már szeretném tudni, hány rókát lőtt tulajdonképpen?

– Én bizony nem tudom, de majd a negyedévi leszámoláskor…

– Bocsánat. Azt hittem, a mérnök úr tudja, hogy mi történik az erdőn… Köszönöm.

Imrei elsárgulva tette le a kagylót. Dühében egész répatábla hullámzott előtte. Így nem szokott vele beszélni a grófja. Azt mondják, hogy fáj a feje, úgy látszik, megbolondult… és úgy nézett a telefonra, mintha az is oka lenne az egésznek. Dühösen csengetett.

– Kérem a gróf urat!

Imrei hallotta az inas lépteit. Hát most megmondja. Igen, megmondja, hogy az erdőőrök negyedévenként számolnak el a szárnyas és szőrmés ragadozókról, de ha a gróf úr parancsolja: természetesen azonnal…

– Mérnök úr, kérem!

– Igen.

– A gróf úr azt izeni, hogy nem érdekli az egész rókaeset. Jó napot kívánok.

Imrei úgy vágta oda a kagylót, csak úgy szikrázott.

– Józsi! – kiáltott ki az ablakon. – Józsi! Lesi ma estére bejön parancsra.

A kis gróf pedig ült egy öreg karosszékben és már el is feledte az egészet. Eleinte érezte, hogy szokatlanul keményen beszélt Imreivel, de aztán igazán nem érdekelte már az egész ügy. Akkor szerette volna tudni, hogy mit lőtt Lesi, de mivel azonnal nem tudta meg, fellobbant valami benne, és ebben a lobbanásban el is hamvadt az érdeklődés. Fejét féloldalt tartotta, mintha lehúzná valami és éber álomban nézte a délután árnyékait, amint lassan, lopakodva becsúsztak a szobába.

A zsalu le volt engedve, és amíg kint még a nyár járt meleg ragyogásban, a szobában már hűvös volt és csendes, öreg félhomály. Az ősök arca életteljes keménységgel nézett rá, s ekkor ismét fellobbant a beteg fiatalemberben valami konok, öröklött keménység.

– Igen! – mondta magának, és becsengette az inast.

– Anti! Mondja meg a káplán úrnak és a doktor úrnak, szívesen látom őket vacsorára. A kocsi pedig fél óra múlva álljon elő. Kimegyek kacsázni.

– A doktor úr nemrég ment erre kocsin…

– Menjen a dolgára!

Anti ijedten hátrált ki a szobából.

– Nana! – mondta magában. – A gyereknek szarva kezd nőni. Öklel… – de aztán megfeddte magát: – Beteg, szegény. Ideges.

Az öreg Retek már várta fiatal gazdáját. Szokás szerint lesegítette és a kis gróf megint érezte az öreg erdőőr megnyugtató közelségét. Korán volt még, hát leült a tóparton, és nézte az alkony vörösségében izzó vizet.

– Üljön le, Retek, aztán gyújtson pipára.

– Igenis!

Az öreg Retek leült és rágyújtott.

– Milyen dohányt szív maga, Retek?

– Hármast, instálom, azelőtt szűzdohányt szíttam, de hát manapság nincs szűzdohány. Elolthatom, ha büdös…

– Dehogy büdös. Szeretem a szagát.

– Én is szeretem. Amikor még a méltóságos gróf úr nagybátyja élt… – az öreg méltóságos – de sokat pipálgattunk itt! Akkor még én is legény voltam. Az öreg méltósága nagyon szerette a pipát. Meg a bort is, meg – ha meg nem sértem – a fehérnépeket is.

– Szerette!

– Hű, de még mennyire! De hát agglegény volt. Szép pipái voltak. Nekem is adott egyet. Az az ünneplőpipám. Még az íze is más abban a dohánynak. Egészen más. Aztán, ha rágyújtok, mindig az öreg méltóságára emlékszem.

 

Hallgattak. Az öreg Retek tudta, hogy mikor mennyit kell beszélni. Mögöttük halkan susogott az erdő, a nádasban a nádirigó kerepelt, a tó felett hosszú nyakkal úsztak a gémek – és a lebukó nap vörös lángolására az alkony lila árnyékai szálltak.

– Igen, jól élt az öregúr. Egészséges ember volt – mondta a kis gróf, és magában azt gondolta: engem pedig huszonnégy éves koromban úgy vesznek le a kocsiról.

Megint csend lett.

– Majd a méltóságos gróf úr is az lesz – mondta csendesen Retek. – Én tudom!

– Miből tudja?

– Megérzi az ilyesmit az ember. Ha nem tudnám, nem is beszélnék róla.

– Nekem valami nagy bajom van…

– Csak most baj az – legyintett Retek. – Nagy árkot nehezebb átugrani, de annál jobban örül az ember, ha a túlsó parton van.

A pipafüst selymesen szállt a levegőben. Igen, a túlsó part, ami olyan nagyon messze volt és olyan bizonytalan, szorongó ködben.

– De talán felállnánk? – mondta Retek, és becsattantotta pipája kupakját. – Itt az idő.

Egy darabig szólt a puska a tó felett, aztán összeszedték a kacsákat, és a kocsihoz ballagtak.

– Üljön föl, Retek.

A kocsi lassan elindult a sötétre vált erdőben.

– Azt mondja a Jóska, az inas – szólalt meg később a kis gróf –, hogy az a Lesi úgy lövi a rókát, mint a répát.

– Úgy is lehet mondani – bólintott az öreg –, de attól nem lesz több. Egy rókát lőtt a Lesi az idén.

– Hát maga?

– Hármat. De nem, mint a répát. Csak úgy közönségesen.

Aztán csak a kocsi pattogott az erdei úton, hol a szentjánosbogárkák világítottak, s a fákon lappantyúk szóltak halk perregéssel.

Anti, az öregebbik inas ebben az időben érkezett vissza a kastélyba. Leült a nagy előcsarnokban, kockás zsebkendőt húzott elő zsebéből, és megtörölte verejtékes homlokát. Anti nem volt már fiatalember, és a kastély meredek dombon volt. A meghívásokat elintézte, és most fújtatott egy kicsit.

Először a káplánnál volt, aki a kastélyban lakott, de az egész falunak a papja volt.

– Na, Anti, mi újság?

– Semmi, kérem szépen. A gróf úr szívesen látja a főtisztelendő urat vacsorára.

A káplán figyelmesen nézett az inasra, és Anti nézésből is értett.

– Nagyon tüskés volt délután a gróf úr. A mérnök urat is leteremtette, engem is, aztán kikocsikázott. Most megyek a doktor úrért, ő lesz még ott a vacsorán. Ne hozzak valamit a faluból?

– Dohányt hozzon, Anti.

A káplán aztán egyedül maradt, és gondolkozva simogatta breviáriuma színes szalagjait. Valami nincs rendjén – gondolta –, mert a kis gróf csak ilyenkor hívta őket. Egyébként nem nagyon bírta el az igazságot és megelégedett az inasok híreivel, akik meglepő diplomáciával csomagolták selyempapírba a legkellemetlenebb híreket. Bízni azonban csak a doktorban és a papban bízott, és súlyos betegségében is hozzájuk érezte magát legközelebb.

Az öreg doktor morgott valamit Anti kopogtatására és Anti lábujjhegyen lépett be a rendelőbe, ezzel is hangsúlyozva a megkülönböztetett tiszteletet, mellyel a doktor és a hely iránt viseltetik.

– Mivel szolgálhatok, főinas úr?

Anti arca elragadtatással vegyes magas fokú derültséget mutatott, amivel a doktor úr szellemességének adózott.

– Szegény cseléd vagyok én csak, kérem…

A doktor kövér arcában villogni kezdtek a szemek.

– Háhá, szegény cseléd? Úr! Az inas urak meg a komornyik urak meg a lovász urak meg a szobalány kisasszonyok meg a szakácsné nagyságos asszonyok az igazi urak és úrnők a faluban.

– Hogy méltóztatik ezt gon…

– Nem gondolom, hanem tudom! Mert mi történik a kastélyban, talán amit a gazdájuk akar? Az ám! Amit maguk akarnak! És mi történik a gazdaságban? Talán amit az intéző vagy a mérnök akar? Nyavalyát: amit maguk akarnak! Telebeszélik a fejét a kis grófnak, nem csoda, ha szétmegy a feje szegénynek.

Anti erre is csak mosolygott.

– Nehéz a mi dolgunk, kérem!

– Mi az, talán új lavórokat szereztek be a kastélyban? Vagy nagyobbak a kiöntővödrök?

– Dehogy, a gróf úr egészen más lett! Nem lehet annak beszélni. Úgy lekapott ma engem is meg a mérnök urat is, hogy nem értünk lábra állni.

– Na, végre! Bár nem nagyon hiszem el!

– Pedig úgy van. Engem éppen csak hogy ki nem rúgott, a mérnök úrnak meg azt mondta, hogy okosabb lenne, ha irodázás helyett tudná, hogy mi történik az erdőn… éppen azért jöttem.

– Hogy én nézzem meg, mi történik az erdőn?

– Tréfálni tetszik. A gróf úr szívesen látja a főorvos urat vacsorára. Aztán…

– Még „aztán” is van?

Anti most közelebb lépett az íróasztalhoz, hol fényképek, hamutartók, képeslapok, szivarvágók, ceruzák és cigaretták között egy kopott, árva sztetoszkóp képviselte az orvosi hivatást. Anti lehalkította a hangját:

– Az van kérem, hogy tessék vigyázni, mert a gróf úr nagyon szurkáló hangulatban van.

Anti várta a hatást a bizalmas közlésre, s a hatás nem is maradt el.

Az öreg doktor nevetésre gömbölyödött arca vörösödni kezdett, szája kicsit meggörbült, apró szemei szikráztak.

– Szurkáló? Micsoda? Szurkáló hangulatban van? Hát engem, kedves főinas úr, nem lehet szurkálni, mert én akkor visszaszurkálok. Érti? – üvöltött a doktor. – És most ajánlom magam.

– Kezit csókolom! – mondta Anti szárnyaszegetten, és kihátrált a szobából.

Amint kint volt, az öreg doktor azonnal lehiggadt.

– Szurkáló… – mondta csendesen. – A fene egye meg! Még ilyesmivel is idegesítik az embert. – És rágyújtott egy cigarettára. A cigarettafüst aztán egészen ellágyította.

– Megint goromba voltam – gondolta. – Hát mire való ez? Szegény Anti! Ordítozok itt rá, pedig jót akart.

Nehézkesen felkelt, és átszólt a másik szobába:

– A sötét ruhámat készítsétek ki, estére fent kell vacsoráznom a kastélyban.

– Keménygallért is?

– Nem kell keménygallér! Töri az állam, meg azok a büdös gombok… puha gallért!

– Azért nem kell kiabálni.

– Nem kiabálok – kiabált tovább. – Ennek a szegény Antinak meg adjatok egy-két pohárka pálinkát, ha idejön.

És egy órával a vacsora előtt már elindult. Nehéz ember volt az öreg doktor, kicsit asztmás is, hát csak lassan ballagott.

A kastélyig ugyan nem kellett tíz perc se, de közbeesett Ungár, a boltos, akit a doktor következetesen Bedő úrnak titulált és Lucsinszky, a postamester, aki már rég belenyugodott, hogy őt az öreg doktor Pampola úrnak szólítsa. Régebbi helyén ugyanis volt egy Bedő János nevű boltos és egy Pampola Szvetozár nevű postamester, s ezektől a nevektől a doktor nem tágított.

Ungár csak nevetett rajta, de Lucsinszky lengyel nemesnek tartotta magát, és erősen berzenkedett mindaddig, amíg feleségét az öreg doktor gyermekágyi lázból ki nem gyógyította. Az asszony megmaradt, a gyerek gömbölyű, mint a dinnye, a doktor mondhat Lucsinszkynek, amit akar.

Esteledik már. A marhacsorda most megy végig a falun s akkora port ver fel, hogy az utána jövő disznófalka már nem is látszik. Mintha víz alól jönnének elő a disznók és mögöttük a kanász.

– Nesze neked, gümőkór! – dohog magában a doktor, és sietve húzza be maga mögött a boltajtót.

– Mi újság, Bedő úr?

Bedő-Ungár széket tol a doktor alá, s a szék nyekeregve küzd az összeroskadással.

– Semmi, könyörgöm. A memfisz és a „kuku” ki van készítve. Az öreg doktor ugyanis köhögés ellen pemetefűcukrot szopogat, és ennek „kuku” a neve.

– A kastélyba tetszik? – int „Bedő” a porköpönyeg alól kilátszó fekete pantallóra.

– Oda.

– Mondják, hogy szegény kis gróf…

– Marhaság! Mit mondanak?

– Mindenfélét! – ijedt meg a boltos. – Sokat beszélnek az emberek, ha a nap hosszú. Én már meg se hallgatom. Egyik fülemen ki, a másikon be, de hát nekünk, kereskedőknek, nem szabad a vevőt kidobni, mert lotyog. Hadd lotyogjon, fő, hogy fizessen. Azt hiszem, ezt a főorvos úr is aláírja?

Bedő hosszan és lassan beszélt, mert látta, hogy a doktor nyakán már dagadnak az erek. Sikerült is lecsillapítani, csak még a „főorvost” kapta vissza.

– Aláírom, Fő-Bedő úr – mondta, a cukrot és cigarettát zsebre gyűrte és Bedő kíséretében kiballagott az utcára, hol már csak akkora volt a por, hogy tíz lépésre is el lehetett látni.

Hogy a boltos mikor maradt el mellőle, nem tudta, de nem is érdekelte.

– Főorvos! – mondta dühösen. – Ma mindenki „fő”. Azután még ez a vén szamár Bedő is. Nem tudom, nem haragudott-e meg? – gondolta és befordult a postára, hol már széles mosollyal várta Lucsinszky János, azaz Pampola Szvetozár.

– Semmi, kedves doktor úr, semmi! Ha valami érdemleges dolog lenne – tette hozzá csendesen –, azt úgyis úgy táviratozzák meg.

– Csak aztán semmi fecsegés, Pampola úr – fenyegette meg a postást botjával, és most már végleg elindult a kastély felé. Közben meg-megállt, s arra gondolt, ha mégis megnyerne valami nagyobb nyereményt, mit csinálna a felesleges pénzzel? Mert sorsjegyeket dugdosott fiókjában az öreg doktor, és elhatározta, hogy öntözőkocsit vesz a falunak. És a gyerekek fogait mind megcsinálja. Igen. És Bácsinénak lepedőket vesz, mert zsákdarabokon szülni… szóval sok mindent vesz. És amikor így maga elé nézett, olyan volt a szeme, mint egy álmodozó gyereké.

A kastély előtt fújtatott egy kicsit. Ekkor már puha homályba vesztek a kavicsos utak. Az emelet ablaksorai feketén lapultak a falhoz, és csak a földszint zsalui között bujkált valami cérnavékony világosság. A nagy fenyők keményen álltak a nyugati ég világossága elé s a kenderáztatók felől langyos mocsárszag hömpölygött az estében. A falu felett összekeveredett a füst a porral, s ez alatt a ködös keverék alatt hazatérő kocsik zörögtek.

– Igen, öntözőkocsit! – ezzel megfogta a kilincset, és Anti már bújtatta is ki a köpenyből.

– A gróf úr elnézést kér, most jött meg a kacsázásból, tizenkét kacsát lőtt, azonnal jön. A tisztelendő úr már bent van.

Az előcsarnok gyér világosságában puhán terpeszkedtek a magas támlájú, öreg karosszékek, és karjukat úgy tartották, mint az asszonyok, ha ölükbe akarják venni gyermeküket. A nagy, kerek asztal puhán tükrözte vissza az agancsokból készült csillárt, az emeletre kanyargó lépcső felső fokai bizonytalan sötétségbe fakultak, s a nagy kandalló szája tűz és fény után ásított.

Itt mindig csend volt, s az öreg doktor sose tudta magát kivonni az évszázados bútorok néma beszédessége és különös templomszaga alól.

Lassan elindult a tükörsima padlón, nagyon vigyázva, hogy a szőnyegen maradjon, és dühösen gondolt arra, hogy ha megcsúszna és elesne: Anti – nem, az öreg inas még akkor sem nevetné el magát.

(folytatása következik)