Nemesség, lovagiasság, úri becsület dolgában nem volt párja a Corinthiannak. A viktoriánus kor derekán, 1882-ben alapított londoni klub az amatőr eszme, a játékban kibontakozó ethosz legmagasabb szintű képviselőjeként szerzett hírnevet a világban. Ihletésére választott magának hófehér mezt a Real Madrid, tiszteletére nevezték el Brazília legsikeresebb egyesületét hajdani alapítói Corinthiansnak, Magyarországon az angolok vendégszereplése hívta életre 1907-ben a Corinthian-vándordíjat. Szigorúan amatőr csapatok harcolhattak a brit mesterektől kapott ezüstserlegért, a rangos kupasorozatot kisebb-nagyobb megszakításokkal 1944-ig rendezték meg (kevéssé ismert érdekesség, hogy a Fradi-stadion előtt ma is látható Springer-szobrot az 1922-es FTC–BEAC Corinthian-kupa-döntő alkalmából avatták fel).
„Élénk emlékezetünkben vannak még azok a felejthetetlen napok, amelyekben a világ legelső amatőr-football játékosai voltak vendégeink, mikor az angol nemzet büszkesége, a Corinthian Football Club küldte el válogatott tizenegyét, nemcsak azért, hogy megmutassák nekünk az igazi football-játékot, hanem azért is, hogy bizonyságot tegyenek azokról a nagy szellemi kincsekről, melyekkel úgy ki tudták fejezni a football játék eszmei tartalmát, a nagy erkölcsi erőt is” – írta a nevezetes budapesti vendégségről, az MTK (6:0), a MAC (9:0) és a BTC (12:0) elleni győzelemmel hitelesített 1904-es Corinthian-futballmisszióról a Nemzeti Sport, míg a Pesti Napló újságírója sajátos metaforával ragadta meg a brit mintacsapat szellemiségét: „Ők a föld minéműségét olyan nevezetes dolognak tartják, hogy mindenhová két pár cipőt is visznek magukkal: »egyet kemény talajra, egyet pedig teljes dugókkal puha talajra«. Én ebben a két pár cipőben még egyebet is látok. Életbölcsességet. Az alkalmazkodás nagyszerű életfilozófiája nyilvánul meg benne. Már most értem, hogy miért legelsők a rúgásban azok, akiknek olyan a lábuk, hogy filozófia is elfér benne. Mi még a fejünkkel is neki megyünk a falnak, a bölcs korintusi ellenben »teljes dugókkal ellátott« más cipőt húz, mihelyt érzi a talajról, hogy puha. A korintusi a lábával nem csak rúg, hanem érez és gondolkozik is. Ezért különb az ő rúgása, mint a másoké.”
Okkal említi korintusiként a Corinthian-játékosokat a szerző, a londoni klub névválasztásával az ókori pánhellén sportversenyre, a Korintusban rendezett iszthmoszi játékokra utalt. A tiszta sportszellemre épülő vetélkedést már Szent Pál is megidézte hasonlatával Korintusiaknak írt első levelében: „A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.”
Majd' két évezreddel később, a huszadik század fordulóján sem lehetett más céljuk a londoni korintusiaknak, mint az, hogy méltatlanná ne váljanak a név viselésére. „Úriember nem követ el szándékos szabálytalanságot” – vallották, és a makulátlan jellemesség jegyében mérkőzéseiken az ellenfél tizenegyesénél kapusukat félreállították, hogy a vetélytárs rúgója akadálytalanul vethesse ki rájuk megérdemelt büntetésüket, a kapott gólt. Ha manapság talán már nem is élnek a gavallérsport ilyen erős gesztusaival, kacskaringós évtizedei után még mindig él és virul az angol hetedosztályban a régi örökséget ápoló Corinthian-Casuals FC. A brit ősamatőrök távoli barátja Magyarországon a nyolcvannégy évnyi Csipkerózsika-álom után, az idén nyáron újjáalakult Budapesti Atlétikai Klub, bejegyzett nevén BAK-Respect. Eredetileg a labdarúgó-szakosztály indításától ódzkodó MTK lázadói, az anyaegyesületet elhagyó futballbarátok gründolták a BAK-ot 1900-ban, az MLSZ alapító klubjai közé tartozik, 1912-ben bronzérmet nyert az NB I-ben, egy évre rá Magyar Kupa-döntőig jutott (ott elbukott az FTC-vel szemben), és csak a professzionalizmus 1926-os bevezetése roppantotta meg az amatőr szellemhez hat évvel későbbi kimúlásáig ragaszkodó egyesületet. Olyan jeles sportemberek viselték kék-fekete színeit, mint a „Fussballkönig” Schaffer Alfréd, a Juventust 1926-ban olasz bajnoki címig vezető, a hajrá izgalmai közepette végzetes szívrohamban elhunyt Károly Jenő vagy a Grande Torinót a második világháború után sorozatban négy scudettóhoz hozzásegítő Egri-Erbstein Ernő. Az 1949. május 4-i, harmincegy áldozatot követelő supergai repülőgép-szerencsétlenségben a világhírű csapat edzője is odaveszett, a széles látókörű, humanista gondolkodású férfi szellemi örökségét azonban nem temették maguk alá a gép roncsai. Érdemes újraolvasni a levelet, amelyet a zsidó származású családapa írt a világháború kitörésekor akkor tizenhárom éves lányának, Zsuzsannának: „Járj emelt fővel, minden fájdalom és hányattatás közepette. Maradj erős lélekben és szellemben. Ha sohasem téveszted szem elől céljaidat, ha az akaratodat nem emésztik fel az akadályok, ha a vágyaid tiszták maradnak, és nem zavar meg kényelem, gazdagság vagy könnyű élet, azzá válsz, akinek álmaimban látlak.”
Erbstein életrajzírója, a Corinthian-Casuals FC klubtörténésze, Dominic Bliss a BAK tiszteletbeli nagyköveteként erősíti az amatőr értékek iránt elkötelezett két egyesület nemzetközi kapcsolatát. Ami a budapesti felet illeti, sportszerűség terén van mit feledtetni a múltból, 1902-ben ugyanis éppen a BAK kapusa, a rivális Törekvés támadójára brutális hévvel rárontó Weinberger fogtechnikus okozta az első hazai játékoshalált. „S a kapus dühösen rontott neki az eléje rohanó csatázónak. Erőszakosan czélzatosan neki szaladt Dávidnak s ökleivel meg térdével hasba rúgta. Dávid, aki hatalmas, izmos, szálas fiú volt, hirtelen összerogyott s eszméletlenül terült el a földön” – tudósított a Herkules sportlap, beszámolva arról is, hogy a pórul járt csatár másnap délután Hárfa utcai lakásán felvette az utolsó kenetet, és este örökre lehunyta szemét.
Ha arra gondolunk, hogy Weinberger gyilkos pesti ámokfutásának perceiben az angol főváros egyik tribünjén talán éppen finom tapsra ragadtatták magukat a Corinthian mérkőzésére kilátogató hölgyek és urak, látván, amint a kapusfeladatot magára vállaló, később a somme-i csatában hősi halált halt Sir Rowlandson véletlenül elkövetett faultja után előzékenyen félreáll a labda útjából, bátran mondhatjuk: a magyar labdarúgás ebben a korszakban még csak óvatosan ismerkedett az amatőr sportszellem brit földből gyökerező erényeivel.
Idővel aztán sokat elsajátított a leckéből. A Hátsó füves országjáró sorozat közelmúltbeli tapasztalatai is rávilágítottak az amatőr futball emberi oldalának gazdagságára, hogy mást ne említsünk, faluhelyen itt-ott még él az ellenfél megvendégelésének régi hagyománya, a játékvezetőké pedig – érthető okból – soha nem is halhat ki. (Vonatkozó beszélgetés bíró és főrendező között egy vidéki csapat öltözőfolyosóján: „Elnézést, hol lehet itt pisilni?” „Arra, hátul, a vécében, sporttárs!” „Mondja, és mitől?”)
Miközben ezeket a sorokat írom, mellettem hever már a BAK-meccsre összepakolt focicuccom, lassan indulnom kell, kilenckor játszunk a BEAC-cal. Lehet, hogy fűzős labdát is be kellene tennem, elnézve a BLSZ III-as retrórangadón érintett két egyesület alapítási dátumát (ők kettővel előttünk járnak, 1898-ban a BAK legfeljebb gida volt). És akkor a BAK–BEAC párharc régi időkre visszanyúló történetének újságarchívumból kikotort epizódjait még elő sem vettem, például az 1924. márciusi másodosztályú bajnokiét, amelyen a győztes csapatból kiemelt Erbstein nézett farkasszemet az egyetemiek jobbszélsőjével, a későbbi rádióslegenda Pluhár Istvánnal. A riporter-futballistáról olvasom egy másik BEAC–BAK mérkőzés kapcsán, hogy két elfutása között arról érdeklődött nála a pálya széléről bekiabáló szurkoló, vajon meg lehet-e bízni az FTC-pályáról kapott friss telefonjelentésben – hiába, ha újságíró húz futballcipőt, kész a bonyodalom.
Frissítés: a meccset időközben lejátszottuk, a vártnál könnyebben, 3–1-re győztünk a BEAC ellen, és még akkor sem estünk kétségbe, amikor 1–1-nél tizenegyest reklamált az ellenfél. Tudtuk, kapusunk úgyis kivédené a büntetőt.
