TÖRÖK NÉPMESÉK
EREDETIJÉT GYÜJTÖTTE ÉS
MAGYARRA FORDITOTTA
DR KÚNOS IGNÁCZ
VÁMBÉRY ÁRMIN ELŐSZAVÁVAL
BUDAPEST
HORNYÁNSZKY VIKTOR AKADÉMIAI KÖNYVKERESKEDÉSE
TARTALOM
Előszó.
Őzike-királyfi.
A három narancs-peri.
Rózsa-szépe.
Bolond Mehmed.
Az aranyhajú gyermekek.
A ló-dev és a boszorkány.
A hamupipőke-fiu.
Az egyszeri máj.
Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg.
A szél-dev.
A varju-peri.
A negyven királyfi és a hétfejü sárkány.
Világ-szépe.
A hold-paripa.
A negyven peri pádisája.
A ló-fiu és a három dev.
A kigyó-peri és a varázs-tükör.
Türelem-kő, türelem-kés.
A kút ördöge.
ELŐSZÓ.
Akár az utczára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy hevertek szanaszét a török népköltészet kincsei is, anélkül hogy összegyüjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet felébresztették volna. Amaz élénk politikai és gazdasági érintkezés alatt, mely köztünk és a hozzánk oly közel álló kelet közt, már évszázadok óta fennáll, pusztán a porta nyelve, az efendi-világ gondolatköre és az arab-perzsás elemek tarka-barka czafrangjaitól rikító irodalmi termékek voltak azok, melyek kelet kutatóját érdekelték. Mint török irodalmi mutatványok, csakis ilyenek terjedtek el a nyugaton. De hogy maga a nép, az idegen szellemi termékektől meg nem betegesített törökség, hogy hogyan gondolkozik, hogyan érez és álmodozik; milyenek a mondái és dalai, legendái és meséi, mindezekről vajmi keveset tudtunk ez idáig. Hiszen maga a «Türk» szó, egyértelmü volt a «paraszt, durva, bárdolatlan» kifejezésekkel, és az a hamis szégyenpir, mely ez epithetonok kiejtésekor az oszmánli arczát elborította, mintha halavány fényét egész Európáig vetette volna.
Igen érdemes munkára vállalkozott tehát dr. Kúnos, a midőn figyelmét ez eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörü népmesék díszes koszorujával ajándékozta meg az európai olvasó közönséget. E mesék jobbára népmesélők ajkairól vannak ellesve, a kik gőzölgő mokka nedv és szörtyögő nárgile mellett heverészve, kávéházi kényelemben töltik idejüket, és a boldog nyugalmat kifejező kejf élvezetébe merülvék. Legnagyobb részük azonban a hárem derült és kedélyes lakónőitől származnak, a kik estéken át a tandir köré guggolva, örömest kalandozzák be képzeletükkel a földöntúli világ tündérek lakta levegőjét. Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete. Egy részük ismét a keleti képzelődés ama gazdag forrásából eredeztek, melyek főleg a hosszu ramazáni éjjeleken szoktak fel-felbugyogni, a midőn a szigoru bőjtidőt vidám lakmározás váltja fel, és a midőn a fárasztó Terávih-imára gyenge bágyadtság és áhitozott nyugalom következik. Ez érzéseket mi nyugat emberei nem is ismerjük.
A keleti embernek a phantásiája mindig is tevékenyebb és elevenebb, mint a gondolkozó ereje. Mert míg ez utóbbi a földi bajlódások és küzködések fáradságos voltát juttatja eszébe, addig az előbbi, mintegy üdülőül szolgálva, enyhíti és gyönyörködteti, és boldogságának voltaképeni alapfeltétele. A meseköltészet múzsája mindig is elevenebb volt keleten, mint nyugaton, minden rang és állásbeli egyforma buzgalommal ápolta, és csak alig négy évtizede annak, hogy maga egy török diplomata, tehát egy egészen modernizált török, meseköltés sugaraival ragyogtatta be berlini missziója idejét és 'Muhajjeláti Aziz efendi' (Aziz efendi képzelődései) czimén, egy kötet csinos mesét küldött a komoly német északból a Boszporusz lanyhább fövenyére.
A mi az előttünk levő mesekötet őseredetét illeti, úgy azt azon etimológiai érintkezésekben kereshetni, melyeknek a mai oszmánok keletkezésüket is köszönhetik. Ép amint a szeldsuk-turkomán hódítók köré évszázadokon át gyülekeztek a különböző népek, mint a görögök, örmények, arabok, kürdök, kaukáziaiak, szlávok és albánok, és együttesen megalkották az oszmán nemzetet, épp úgy a török mesék eredetét is a keleti költészet ama mesteri hálózatában kell keresnünk, mely Indiától a Tigris partjáig, innen meg egész Európáig is eljutott.
Az Ezeregyéj bizonyára már a kisázsiai szeldsukok közt is erősen el van terjedve, mert hisz a legelső, speciális oszmánli jellegű, irodalmi kisérletek is, egy 'Elfereds baad-es siddet' czimű ismeretes mesegyüjtemény után vannak megalkotva. E gyüjtemény, mely a Hidsra VII. és VIII-ik századában keletkezett, voltaképen arab mesék utánzata, és nem is tekintve a roppant érdekes nyelvanyagot, úgyszólván első szellemi kapcsa lett ama nagy népegyvelegnek, melyet összeségében oszmánlinak neveznek. Később e mesék épp olyan mértékben alakultak át, mint a milyen mértékben növekedett a keleti szellemtől merőben különböző szláv-görög és kaukáziai befolyás; anélkül azonban, hogy a költészet alaphangját lényegében megváltoztatta volna, mely mindig megőrizte a keleti phantásia tiszta bélyegét és a mely előszeretettel kalandozgatott ázsiai erkölcs- és gondolatvilágokban.
Mert csakis igy érthető, hogy e török mesék, melyeket dr. Kúnos hűen és mintaszerüen gyüjtött és fordított, épp oly mértékben beszélpádisákról és dervisekről, dev (ördög) és peri(tündér)ről, Ankáról és dsinről, boszorkányról meg varázslókról, mint akár a messze India, és a még messzebb mongol sivatag hasonló termékei. Tekintetbe véve azt a nagy szellemi rokonságot, melyet a világ összes népeinek meséi közt már többször kimutattak, nem igen fog meglepőleg hatni, ha az előttünk levő kötetben nem egy frappáns párjára bukkanunk azoknak a meséknek, melyeket Frere kisasszony 'Old Deccan Days' cz. csinos könyvében közölt, avagy a melyeket 'Sziddhi-Khür' cz. gyüjteményébenJülg nyujtott a német közönségnek. Hisz ily jelentékeny hasonlóságok a magyar és délszláv meseköltészetben is, ugyancsak kimutathatók.
A mi azonban az előttünk levő mesekötet költészetét legjobban jellemzi, az amaz egyszerü és mégis erőteljes nyelvezet, az a mesterkéletlen és itt-ott mégis merész gondolatmenet. Egyszóval Kúnos török meséi egy darab keletnek a képviselői, egyszerü ruházatában a természetes népnyelvnek; egy drágakő, melynek tiszta és nemes a foglalatja, és mint ilyet nem ajánlhatjuk eléggé a művelt közönségnek. De ugyancsak ideje is volt már, hogy a fiatal magyar turkológus összegyüjtse a rég parlagon heverő kincset, mert nemsokára vasut szeldeli át Anatólia klasszikus földjét, és azzal együtt idegen emberek jelennek meg, idegen gondolatokkal és idegen mesékkel, és varázsszerü közlekedéseink változtató hatása alatt sok enyészik majd el az ó-világ jellemzetességeiből.
Budapest, 1889. február havában.
Vámbéry Á.
Őzike-királyfi.
Egyszer volt, egyszer nem volt, Álláhnak szolgája sok volt; volt egyszer egy pádisá, ennek egy fia meg egy lánya. Megvénül a pádisá, megjön az ideje és meghal; a fia foglalja el a helyét és jócska időn át uralkodva, összes vagyonát elemészti.
Azt mondja egy nap a lány-testvérének: «Húgom, a vagyonunkat mind elköltöttük; ha majd meghallják, hogy pénz nélkül állunk, egy az, hogy elkergetnek bennünket, de meg senkinek se fogunk majd a szeme közé nézhetni. Legjobb, ha mindennek elejét veszszük és ideje korán elmenekülünk». Szedik-veszik czók-mókjukat és a két egytestvér éjnek idejében ki a palotából, mennek világgá.
Mennek mendegélnek, eljutnak egy rengeteg nagy síkságra. Annyit szenvednek a rekkenő melegtől, hogy majdhogy el nem dőlnek. A fiu nem bírja ki tovább, és a mint meglát a földön egy kis összegyülemlett vizet, így szól a lányhoz: «Húgom, nem én innen egy tapodtat se, míg ezt a vizet ki nem iszom».
«Ugyan bátya - feleli a lány - ki tudja viz-é, piszok-é, mit tudhatni? Ha már eddig kibirtuk, haladjunk még egy keveset, hátha találunk majd vizet.»
De bizony a fiu: «Nem én egy lépést sem, megiszom én, ha addig élek is». Ezzel neki a szennyes víznek, szürcsöli-szürcsöli, de íme, alighogy megitta, egy őzike lett belőle.
Sír-rí a lány nagy keservesen, hogy mi lesz most már ő vele; de már megtörtént, megint csak útra kelnek. Mennek mendegélnek, hegyen-völgyön, nagy síkságon; egy nagy forrásnál nagy fa, ott állanak meg pihenőre. Azt mondja az őzike: «Húgom, mássz fel itt erre a fára, én meg megyek, hátha valami enni valóra tehetek szert.» A lány felmászik a fára, az őzike dolog után lát, hegyet-völgyet bejár, nyulat mit fogdos, elhozza, a testvérkéjével együtt megeszik és éldegélnek napról-napra, hétről-hétre.
A fa mellett a forrás, abból szokták volt a pádisá lovait itatni. Hozzák este a kocsisok a lovakat és a mint inni akarnának, megpillantják a viz tükrében a lány árnyékát, visszahőkölnek tőle a lovak. A kocsisok még azt hiszik, hogy talán a víz nem tiszta, veszik, kiürítik a válut, ujból megtöltik, de bizony a lovak megint csak visszaijednek, nem isznak a vízből. Nem tudják a kocsisok mire vélni a dolgot, mennek, elmondják a pádisának.
«Talán zavaros a víz», mondja a pádisá. «De nem ám - felelik a kocsisok - egyszer ki is ürítettük a válut, friss vízzel töltöttük teli, még sem ittak belőle.»
«No csak menjetek - küldi őket urok - nézzetek jól szét, hátha valami van ott a közelben, a mitől megijedhettek.»
A kocsisok visszamennek, és a mint jól körül néznek a forrás körül, szemügyre veszik a nagy fát, hát meglátják a tetején a lányt. Izibe mennek és hirt adnak róla a pádisának. Nem restelli a fáradságot a pádisá, eljön, felnéz, lát egy lányt, de olyat, mint a hold tizennegyedikén, olyan szépet, hogy a ki egyszer ránéz, azt mondja, hadd nézzek rá még egyszer. «Szellem vagy-é, tündér vagy-é?» szól fel hozzá a pádisá.
«Se nem szellem, se nem tündér, hanem ember szülte ember», szól vissza a lány.
Hiába kéri a pádisá, hogy szálljon le hozzá, hiába rimánkodik neki, nincs annyi lelke, hogy leszállassa. Megharagszik a pádisá, kiadja a rendeletet, hogy vágják ketté a fát. Veszik az emberek a baltát és kezdik a fát vágni. Vágják a vastag fát, vágják, kicsi híja maradt még, de hogy e közben beesteledett és már setétedni is kezdett, abba hagyják a munkát, hogy a többijét majd elvégzik másnap.
Alighogy ezek elmennek, itt az őzike az erdőből, látja a fát és kérdi a húgától a történteket. Elmondja a lány a dolgot, azt is, hogy nem akart a fáról leszállani. «Jól tetted - mondja az őzike - ezután se szállj le, akárhogy hív is.» Ezzel oda megy a fához, egyet nyal rajta, és ime még vastagabb lett, mint annak előtte volt.
Másnap ismét dolga után lát az őzike, jönnek a pádisá emberei is, hát látják, hogy ép a fa, és még vastagabb is lett. Megmeg kezdik a fát vágni, vágják-vágják, még csak a fele hiányzik neki, de minthogy megint rájok esteledett, a többijét másnapra hagyják, mennek haza.
Ne nyujtsuk el a dolgot, az őzike megint megjött és amint ismét egyet nyal a fán, még sokkalta vastagabb lett.
Reggelre kelve, alig hogy elment az őzike, ehol a pádisá a favágókkal és a mint látja, hogy a fa egyre csak vastagodik, más útját-módját keresi a dolognak. Visszafordul, elmegy egy boszorkány hírű öreg asszonyhoz, elmondja neki a fát meg a lányt, kincset igér neki, ha le tudja onnan csalni. Elvállalja a dolgot a kuruzsló asszony, vesz elő egy háromlábú vasat, üstöt, holmi egyetmást és viszi a forrás mellé. A vasat leteszi a földre, rá meg az üstöt, de fenékkel felfelé, a forrásból vizet merít, nem az edénybe, hanem mellé önti; a szeme is be van hunyva, mint a vaknak.
A lány azt hiszi, hogy csakugyan vak és lekiált hozzá a fáról: «Néném asszony, fordítva tette kigyelmed az üstöt a vasra, a víz mind a földre ömlött.»
«Óh édes lánykám - kezdi el az öreg asszony - merre vagy, szemeim nem látnak; szennyest hoztam magammal, ha Álláht szereted, jöjj és igazítsd helyére az üstöt, hadd mossam ki a holmimat.» Az őzike intése jutott a lány eszébe, nem szállott le.
Másnap ismét ott a boszorkány, oda botorkál a fa alá, tüzet rak, lisztet vesz elő hogy majd szitál, de liszt helyett hamut rak a szitába. «Szegény világtalan néne», szánakozik a lányka a fán, és kiáltja neki a fáról, hogy liszt helyett hamu van a szitában. «Óh lányom - siránkozik az öreg - vak vagyok, nem látok, szállj le onnan, segíts egy kissé a bajomon.» Erősen meghagyta volt neki az őzike, hogy le ne szálljon valahogy a fáról, szót is fogadott a testvérkéjének.
Harmadnapra megint a fa alatt a boszorkány. Ezuttal juhot hozott magával és a mint veszi elő a kést, hogy megnyúzza vele, a visszájával kezdené el vágni. Úgy elsiránkozott a juhocska, hogy nem nézhette a lány az állat kínlódását, leszáll, hogy majd ő vágja a juhot, de ott a fa közelében az elrejtőzött pádisá, kapja a lányt és viszi egyenesen a palotájába.
Úgy megtetszett a pádisának a lány, hogy meg akart vele esküdni, de a lány nem addig, míg az ő testvérkéjét, az őzikét is el nem hozzák neki, addig pillanatnyi nyugta sincs. Embereket küldenek ki az erdőre, megfogják az őzikét és viszik a palotába, a testvérkéjéhez. El nem eresztené a lány az oldala mellől, együtt feküsznek le, együtt kelnek fel. A pádisá nagy lagzit csap, megesküsznek; a kis őzike se tágít mellőlük, és estenként a hogy felkeresi őket és két első lábával végig tapogat rajtuk, megnyugszik sorsán, mert:
«Ez a sógor lába, ez a húgom lába.»
Idő telik, idő múlik, a mesebeli idő még gyorsabban, a szerelmeseké leggyorsabban; a mieink is boldogul élnének, ha nem lett volna a palotában az a fekete rablány. Roppant rágta az irígység, hogy a pádisá ezt a fáról szakadtat vette el, nem pedig őt. Leste is az alkalmat a bosszura.
Szép egy kert volt a palotában, nagy vízmedencze a közepében, ott szokott volt a szultánasszony időzgetni. A kezében arany csésze, a lábán meg ezüst saru, úgy ment a nagy medenczéhez, és a mint elért a vízhez, utána a rablány, bedobja a vízbe. Volt abban a medenczében egy nagy hal, azonnal lenyelte a szultán-asszonyt. A fekete meg, mintha misem történt volna, megy vissza a palotába, felveszi a szultán-asszony aranyos ruháit és oda ül a helyére.
Jön este a pádisá és kérdi az asszonytól, hogy mi lelte, hogy úgy elváltozott az arcza? «Sokat sétáltam a kertben, a nap megsütötte az arczom, attól lettem ilyen», feleli a lány. A pádisá elhitte neki, leül mellé vigasztalni, hanem az őzike is előjön és a mint kezdi őket símogatni, ráismer a rablányra, mert:
«Ez a sógor lába, hol a húgom lába?»
A rablánynak se kellett egyéb, ez az állat elébb-utóbb még végére fog járni, tünődik magában, hogyan pusztíthatná el ezt is.
Egyet gondol, másnap betegnek tetteti magát, orvosokat hivat és pénzzel, szép szóval lelkökre köti, hogy mondják a pádisának, nagy beteg a felesége, az őzike szívét ha megehetné, csak az segít a baján. Elmondják az orvosok a pádisának, azt is, hogy az őzike szívét kellene a beteggel lenyeletni. Oda megy a feleségének hitt rabszolgához és kérdi tőle, hogy nem bánja-e, ha levágatja testvérkéjét, az őzikét.
«Mit tegyek - sóhajt az álnok - ha én meghalok, mi lesz szegény fejével; jobb ha levágatjuk, így én se halok meg, ő is megszabadul állati voltától. Kiadja a pádisá a rendeletet, élesítteti a kést, téteti tűzre a nagy üst vizeket.
A szegény őzike megneszeli a nagy sürgés-forgást, lemegy a kertbe a medenczéhez és háromszor kiált le a testvéréhez:
«A késeket élesítik,
forralják a kazán vizet,
én húgocskám siess siess.»
Háromszor felelnek neki vissza a hal gyomrából:
«Itt vagyok a hal gyomrában,
a kezemben arany csésze,
a lábamon ezüst saru,
az ölemben kis pádisá.»
Mert teherben volt a szultán-asszony, a mikor a hal elnyelte, ott szülte meg kis fiát a hal gyomrában.
Meg akarta éppen a pádisá az őzikét fogatni, a mint lesietett a kertbe a medenczéhez. Nagy óvatosan utána megy az őzikének és mindent meghallott, a mit a két testvér beszélgetett. Kiüríttette nagy gyorsan a medenczéből a vizet, kihuzatja a nagy halat, a gyomrát felvágatja, és íme mit lát? Felesége hal gyomrában, a kezében arany csésze, a két lábán ezüst saru, a karjában kicsi fia. Hol a feleségét öleli, hol a gyerekét csókolja, viszi őket fel a palotába és elbeszélteti magának a történteket.
Az őzike meg ezalatt egyet talált nyalni a hal véréből, és egyszerre csak emberré változott át. Felszalad a húgához, össze-ölelkezik a két egy-testvér és úgy elsírnak szerencséjükön.
A pádisá veszi az arab szolgálót és kérdi tőle, hogy mit szeretne jobban, negyven kardot-e avagy negyven lovat. Azt feleli neki a rablány: «Kard az ellenségem torkába menjen, negyven lovat adj, hadd mehessek sétára.» Rákötteti a lányt negyven lónak a farkára és útnak ereszti sétára; apró darabokra szakadt a fekete, minden porczikája más-más hegyen maradt.
A pádisá meg a felesége még egyszer nagy lagzit csapnak, az őzike-királyfinak is akad a palotában párja és negyven nappal, negyven éjjel egyre csak lakodalmaznak. Ettek ittak, czéljukhoz jutottak; ti is egyetek igyatok, czélotokhoz jussatok.
