A pornográfia történetét bemutató sorozat első két részében alapvetően a szexualitás és a képi megjelenítések kapcsolatával foglalkoztunk. Az elsőben az ős- és ókori népek testiséghez való viszonyát mutattuk be többek közt a barlangrajzok és a Pompejiben feltárt freskókon keresztül, a második részben pedig a középkor és a reneszánsz s így a kódexek margóin megbúvó, majd az ősnyomatokon szélsebesen terjedő, erotikus töltetű képi megjelenítések kerültek sorra. Csakhogy a pornográfia nemcsak az adott korban esetleg illetlennek számító képeket jelenti, hanem írásos műveket is, illetve idővel a fotográfia és a mozgókép műfaja is felfedezte az erotikus ábrázolásokban megbúvó lehetőséget. A befejező részben ezeket vesszük sorra.
Bár erotikus töltettel már korábbi művek is bírtak - mint például az Ezeregy éjszaka meséi vagy Boccaccio Dekameronja - az első, már a pornográfia határán billegő írott mű 1655-ben jelent meg Franciaországban, Lányok iskolája címen, és két nő, két unokatestvér beszélgetését tartalmazza, melyben nemi életüket tárgyalják ki. Ez a könyv, a fentebb említettekkel ellentétben, már kifejezetten azzal a céllal és szándékkal jött létre, hogy erotikus vágyakat ébresszen az olvasóban, így már sorolható a pornográfia kategóriájába.A Lányok iskoláját szokás továbbá az első, libertinus eszmék áthatotta műnek tekinteni. Maga az eszmerendszer fénykora XIV. Lajos 1715-es halálával, unokaöccse régenssége idején veszi kezdetét. A libertinusok magukat szabadgondolkodóknak nevező, előkelő származású ifjak voltak, akik a felvilágosodás sodrában jelentek meg. Ők a régi, elavult dogmáktól való megszabadulást nemcsak a filozófia, a művészet vagy a politika világában kívánták megvalósítani, hanem a magánéletben is; a személyes, ösztönös, elsősorban testi vágyak mindennél előbbre helyezését hangsúlyozták, megszabadítva magukat a nemiséghez fűződő örökös bűntudattól, amit a keresztény egyház nevelt híveibe. Ma a szexuális szabadossággal, promiszkuitással azonosítjuk életmódjukat, leghíresebb (hírhedtebb) képviselőjük pedig De Sade márki, akinek nevéből származik a szadizmus szó.
A libertinus eszmék XV. Lajos uralma alatt élték virágkorukat, s noha a francia udvar már régóta rugalmasabban értelmezte a „Ne paráználkodj!” parancsolatát, a bővérű király idején majdhogynem római időket idézően természetessé vált a szexuális vágyak kiélése. Ez a törekvés pedig egyik irányból összetalálkozott a nyomdatechnika adta korlátlan lehetőségekkel, másrészt az ancein régime-mel szembeni elégedetlenséggel. A 17- 18. században ugyanis nemcsak a felvilágosult eszméket terjesztő röpiratok jártak kézről kézre, de pornográf jellegű tartalmak százai, ha nem ezrei is. Ezek jó része szatirikus célzatú, a második rendet kifigurázó alkotás volt, s legtöbbje Marie Antoinette-et s a férjét, XVI. Lajost vette célba: a velük kapcsolatos, obszcén ábrázolások nemcsak a pornográf képek terjedésének adtak táptalajt, de jól példázzák a korabeli forrongó közhangulatot is. Ezek közül a lent látható, Marie Antoinette-et illetve szeretőit egy tyúkol lakóiként ábrázoló, még az enyhébbek közül való.
Ezekben az években a pajzán műveknek nagy keletje volt a csatorna túlpartján is. Angliában 1748-ban jelent meg Az egy örömlány emlékiratai, közismertebb nevén aFanny Hill című regény, melyet már következetesen a pornográf regény műfajába sorolnak. A mű egy prostituált történetét meséli el, aki egy ismeretlen nőnek írt leveleiben emlékszik vissza életére, szeretőire, a férfiakra, akikkel együtt hált, illetve azok olykor bizarr szexuális szokásaira. A szöveg maga egyébként igen szofisztikált, az író gyakran használ eufemizmusokat, csupán a férfi nemi szervre például legalább ötvenet. Ennek ellenére a főszereplő beszámolóit előszeretettel illusztrálták a különböző kiadásokban, ami ugyancsak növelte a könyv iránti keresletet. A hatóságok csak egy évvel a megjelenése után figyeltek fel a műre, amit akkor megpróbáltak betiltani, de ez olyan próbálkozás volt, mint levágni a mondabeli hidra fejét: egyet elpusztítasz, rögtön kettő nő helyette: a Fanny Hill az irodalomtörténet egyik legüldözöttebb és legtöbbet publikált angol nyelvű kiadványa lett.
A történelem kereke azonban lassan a viktoriánus korba fordult, s Angliában leáldozott a György-kor viszonylagos szabatosságának. Bár a Viktória királynő nevével fémjelzett korszak prüdériáját az utókor eltúlozza (például nem igaz, hogy bekötözték volna az asztalok lábait, a „láb” látványának erkölcstelensége okán), az való igaz, hogy a szexualitás, a nemi vágy témaköre tabuvá vált. Az 1857-ben meghozott, obszcén kiadványok publikálásáról szóló törvény pedig először tette explicite törvénybe ütközővé pornográf tartalmú történetek vagy képek létrehozását, terjesztését vagy birtoklását, s a tilalomnak gyakran művészeti alkotások is áldozatul estek. Hanem a tiltásnak hála, virágzott a feketekereskedelem. Korabeli adatok alapján arra következtethetünk, hogy a 19. század Angliájában semmivel sem forgattak kevesebb pornográf tartalmú kiadványt, mint a megelőző évszázadban: csak a Hollywell Streeten ötven, speciális képekre és regényre szakosodott boltról tudunk... melyek persze nem tűzték cégérükre az általuk értékesített termékeket. Hanem a postaszolgálat fejlődése és annak diszkréciója nagyon is kapóra jött a kor malacságokra vágyó emberének: a legtöbb forgalmazó gusztusos kis levelezőalapokba vagy újságok oldalai közé rejtve juttatta el a megrendelőnek a kívánt terméket, létrehozva ezzel pornográf alkotások távkereskedelmét.Ebben a korban kapott szárnyra a fotográfia fejlődése is, amit szintén meg kell említeni, mint a pornográf tartalmak egyik fő közvetítőjét. E műfajban ismét csak a franciák jártak élen. Miután Louis Daguerre bemutatta a Francia Tudományos Akadémiának forradalmi eljárását, mely meg nem fakuló képek, dagerrotípiák létrehozását tette lehetővé, az új találmányt szinte azonnal felfedezte magának a „pornóipar”. Ezek az egészen korai erotikus fotográfiák leginkább akt festmények utánzatainak hatnak, egyrészt mert még nem tudtak eltávolodni az akt ábrázolásának művészi szabályaitól, másrészt pedig ürügyként szolgált a létrehozásukra: elvben művészeknek szánták őket, akttanulmányok készítéséhez.
A egyértelműen pornográf dagerrotípiák pedig témájukat tekintve igencsak egysíkúak voltak: női nemi szerveket ábrázoltak, ugyanis a háromtól tizenöt percig tartó exponálási idő nemigen tett lehetővé fantáziadúsabb megjelenítésket. Tömeges elterjedésüknek egy ideig a technika más módon is útjában állt: a képeket sokszorozni csak az egyes példányok lefotózásával lehetett, ami egyre gyengébb minőséget eredményezett, ráadásul igen drágák is voltak: egy átlagos gyári munkás heti fizetését tették ki. Hanem a negatívok megjelenésével végleg elhárult minden akadály az erotikus fotográfiák kereskedelme elől. 1848-ban mindössze tizenhárom, 1860-ra már közel négyszáz fotóstúdió működött Párizsban, melynek több mint fele elsősorban erotikus jelenetek és portrék megörökítéséből tartotta fenn magát, s termékeit szerte Európában és Amerikában is értékesítette. A mozgóképet ugyancsak hamar a szexualitás szolgálatába állították. Eugène Pirou és Albert Kirchner voltak az első rendezők, akik megalkottak egy erotikus (legalábbis annak szánt) filmet, A mennyasszony lefekvése címmel. A filmet, akárcsak a műfaj többi darabját, elsősorban férfitársaságok, főként legénybúcsúk számára forgatták. A hétperces műből alig két perc maradt az utókorra, mely egy roppant decens sztriptízt ábrázol, úgyhogy magam sem pironkodom belinkelni ide:
Ugyanebben az évben mutatták be Ottawában A csók című néhány perces filmet, melynek ránk maradt apró részlete egy igencsak röpke csókot mutat be, amely azonban meglehetősen nagy közfelháborodást keltett a korabeli társadalomban. Rendőri intézkedéstől kezdve pápai kiátkozásig mindent követelt a felháborodott nézősereg, de a műfaj terjedését nem lehetett megállítani.
Az 1910-es években már komplett pornófilmek készültek, méghozzá szép számmal, és igazából egyetlenegy dolgot érdemes róluk elmondani: hogy a mai pornófilmek bugyuta történetvezetése és kliséi már száz évvel ezelőtt is léteztek, és azóta sem változtak. Így talán ezt a témát itt érdemes berekeszteni.:)
