ÁLLOK A SATUPAD MELLETT, dolgozok.

Már tizenhét éve ebbe a gyárba, tizennyolcadik éve. Nem nyóc órát naponta, hanem tizenkettőt - mer munka, az rengeteg van nálunk, ember meg nincs. Dolgozok tizenkét órát, hozzá a mosakodás, átöltözés, ez-az - majd tizenhárom órát itt töltök naponta. Legtöbbször még vasárnap is. De nem panaszkodok érte - dupla nyereség! Egy az, hogy keresek. Mer sokat keresek: ötezren felül keresek, de sokszor megvan a hat is. Munkás vagyok - hát egy munkásnál ez soknak számít.

A másik meg: így legalább nem vagyok egyedül otthon.

Én elmondhatom magamról, hogy elég jó munkás vagyok. Mer értek is hozzá, meg hajtani is tudok. Mégse sokan szeretnek itt! Mer azt mondják, hogy nagyszájú vagyok. Igazuk is van - elég sokat veszekszek. Mer ha valami van, én nem tisztelem azt, hogy ez most csoportvezető vagy gyártásvezető, vagy apja izéje, hanem kinyitom a pofámat, megmondom a véleményemet. Mer nekem félnivalóm nincsen. Engem nem lehet megfúrni! Hát egy munkást? Hova? Ennél lejjebb nem lehet már túrni valakit! Mer szakmunkást nem lehet segédmunkássá fúrni, olyan nincs. Hát énrám itt szükség van! Már egy szakszervezeti bizalmit meg lehet fúrni, egy művezetőt, igazgatót pláne meg lehet fúrni - mer nincs rá szükség. Ha megfúrják, húszat is lehet helyette találni! De melóst nem lehet találni. Engem megfúrni? Munkát, szerszámot mindig fogok valahol kapni! Úgyhogy - nagyszájú vagyok.

Apám tanár volt, most is az. Az öt gyereke közül csak én vagyok lent - hát, "lent", erről sokat lehetne beszélni, hogy mi van "lent", mi van "fent", de azér mégis: hát a négy testvérem mind értelmiségi, mindnek van valami pozíciója. Csak én lettem melós.

Ez is úgy történt, hogy - apám politizált. Ugye: ötvenes évek - hát, elég cifra idők voltak. Ötvenháromba apámat elvitték államellenes szervezkedésér, kapott tizennégy évet. Hogy pontosan miért is, azt én alig tudom, hát, kis srác voltam még, kilencéves, nem sokat tudtam a politikáról, és ezekről a dolgokról mi soha nem beszéltünk otthon, akkor se, azóta se. Annyit tudok, hogy papok voltak ebbe a szervezkedésbe, meg pedagógusok, de hogy mit akartak, nem tudom, nem is kérdeztem soha. Zavaros idők voltak, ugye, hát, hogy mást nem mondjak: Kádár János is börtönbe volt akkor! Még együtt is voltak apámmal! Keveset tudok, csak gondolom, hogy az én apám nem az ellen a világ ellen szervezkedett, ami most van. De azér nyilván nem is ugyanazér, amiér Kádár - mer hát apám börtönbe volt egészen hatvanig, akkor pedig már Kádár volt a fej! Szóval, fene tudja, bonyolult egy kicsit. Olyan nagy bűne azér nem lehetett a faternak, mer - csak próbálok viszonyítani - egy Rákosi-viccér osztogattak akkor öt éveket, de sok mindenér még kötelet is, elég könnyen - hát akkor tizennégy év, az olyan közepes valami lehetett.

Apámat elvitték - éjjel érte jöttek, hipp-hopp, eltűnt. Maradt utána a nagy semmi. Szép világ lett - csak föl nem fordultunk, azonkívül minden volt. Kis srác voltam, sokra nem emlékszek, csak ilyesmikre, hogy mentünk Várpalotára a bányához apámat látogatni - meg hát, arra is jól emlékszek, hogy enni nem nagyon volt mit. Anyám egyedül maradt öt gyerekkel meg a nagymamámmal, előtte nem dolgozott, akkor ment el, az állami áruházba lett eladó, kapott négyszáznyolcvan forintot, arra voltunk heten - szóval, kutya gyerekkorom volt! Mondjuk, kenyér, az volt mindig, de rávaló már nemigen. Iskolába is úgy mentem, hogy vittem két karéj kenyeret, közte volt esetleg egy kockacukor - az a nagy, lapos kockacukor volt még akkor, nem ez a mostani mokka, abból egy szem a két kenyér közt, azt vittem. Elbújtam vele a folyosó végibe, úgy ettem meg, mer szégyelltem a többi előtt - azok mind jókat ettek, hát, legtöbb egyke gyerek volt, két szülő keresett rájuk, meg vidéken azér akkoriba is volt mit enni! Nekem meg sült a pofám, hogy nekünk erre se telik!

Miskolcon laktunk a Kassai úton - akkor már Szabadság útnak keresztelték át, ott jöttek be a parasztok a piacra, tőlünk harminc méterre volt egy kocsma, ott futnak egybe az utak, ott fröccsöltek a parasztok. Volt, aki szekérrel jött, gyalog is sokan, de legtöbb biciklivel - én meg kimentem a kocsmához, őriztem a bicikliket, amíg a gazdájuk bent ivott. Kaptam egy őrzésér tíz fillért, húszat, néha olyan is volt, hogy bevágott valaki öt fröccsöt, és utána adott egy forintot. Egy FORINTOT - hát, komoly pénzt! Iskola után hamar megcsináltam a leckét, mentem ki - volt úgy, hogy tíz forintot is megkerestem egy délután, de ha hárman mentünk, a kisebbik bátyámmal, öcsémmel, biztos hazavittünk tízet, tizenötöt! Nagy szó volt! Milyen büszkék voltunk! Pedig milyen nyomorúság volt - esett az eső, ott fogtam a bicikli kormányát, hogy el ne vigyék, lestem a részeg parasztokat -, de PÉNZ volt, komoly pótlás, hát ebből is éltünk! Ebből nőttünk! Mer közbe azér nőttünk is. Húst nem nagyon ettünk, abba a nagyfene demokráciába épp csak jóllaktunk - de szépen megnőttünk száznyolcvan centire, mind a négy fiú!

56-ba apám kijött - nem szökött, elengedték, hát akkor mindenki kijött. Kiengedték, mindjár munkába is állították, és fölhelyezték Pestre, mer 56 végin Pesten alig volt pedagógus, rengetegen elmentek. Lakás persze nem volt Pesten, csak albérlet, csak apám jött föl anyámmal, meg a legnagyobb bátyám, mi kicsik lenn maradtunk a nagyanyámmal. Apám elkezdte a tanítást, és hát jelentkezett a rendőrségen, hogy nem töltötte le a büntetését, de szabadlábon van, itt és itt található. Három hétig tanított, akkor kijött érte a járőr, begyűjtötték újból. Kezdődött elölről! De most már a család is kétfelé! Anyám Pesten a bátyámmal - a bátyám akkor már az Orvosi Műszergyárba dolgozott -, mi hárman, iskolások odalenn! Hej, de kutya világ volt! Mindegy, nem szidom, mer az már politika - az meg nem oké. De hát mit is értettem én politikához akkor még!

58-ba végeztem el a nyolc általánost, akkor jöttem föl Pestre én is. Gimnáziumba akartam volna menni, de nem vettek föl. Apám miatt. Mer káderrendszer volt - azazhogy akkor már, 58-ba nem is volt káderrendszer - csak azér mégis az volt. Ugye, jött utánam a levél Miskolcról, hogy nem javasolják a fölvételemet, mer apám politikai büntetett. Nem vettek föl egyik gimibe se, nem mertek az igazgatók fölvenni - de még ipari tanulónak se! Bejártam fél Pestet - hiába.

Bejártuk anyámmal a várost, mire egy maszek fölvett inasnak. Pozsárkó Lajosnak hívták, sose felejtem el, ott voltam nála egy évig. Villanyszerelő volt de nagyon ivott. Ügyes gyerek voltam, egy hónap alatt betanultam nála, úgyhogy én lettem az üzem, a Pozsárkó-féle vállalat. Volt neki egy segédje is, de az is piált, együtt ittak egész nap, én meg dolgoztam, véstem a falat, mint az őrült. Reggel kicipeltem az anyagot, akkor kifáradt a mester, megmutatta, hogy mit hova, hogyan, ahogyan már a kuncsafttal megbeszélte, akkor hozzáfogtam, ő ment inni, én csináltam estig. Ott is laktam náluk. Este a mester hazajött, megverte a feleségit, kékre, lefeküdtünk - másnap elölről. Egy évig! Egy év múlva tönkrement a Pozsárkó, addigra mindent megivott. Akkor mehettem én is a fenébe.

59-be volt ez - akkor aztán fölvettek ide a gyárba tanulónak. Tizenhét éve. Azóta itt vagyok. Nem szeretem - de megszoktam már. Menjek máshova? Ahol senkit se ismerek, idegen vagyok? Nem éri meg. Maradok - ez van.

Munkás vagyok, melós - így alakult. Én akartam volna sok mindent, meg próbáltam is - de nem lehetett. Jártam én azér iskolába, van három érettségim, hat szakmám, teknikumom, mer munka után mindig tanultam én - de azér csak megmaradtam melósnak. És most már nem is bánom! Örülök neki, hogy így lett!

Voltak terveim. Ha azok sikerülnek, hát más ember lennék, mint ami így vagyok. Gimnáziumba mentem volna, aztán meg egyetemre, orvos lettem volna - azt szerettem volna mindig, sebészorvos szerettem volna lenni! Mer operálni nagyon szeretek, máig is, a feleségemet soha nem hagytam a baromfihoz nyúlni, csak én bontottam föl mindig - nem is bontom, OPERÁLOM! Másképp lett - mindegy. Most már jobb nekem ez.

Munka után én mindig tanultam - valamivel el kell teljen az idő. Szereztem egy csomó képesítést - csak úgy, passzióból. Na, mondták aztán, hogy ezt ne nagyon hangoztassam, mer tulajdonképpen ez egy csalás így. Hogy a gyár áldoz rám, pénzt is fizet, meg szabadság, munkaidő-kedvezmény, egyebek, én meg csak időtöltésnek veszem, mikor aztán megvan a papír, nem élek vele. "Hát ezér taníttatott a gyár?!" És jöttek avval - kétszer is volt ez -, hogy üljek le. Szóval, hogy rakjam le a fenekemet egy íróasztalhoz, mer most már én többet érek, nem pocsékolhatom el a drága tudásomat a satupadnál.

- Igen - mondom -, megértem: többet érek. És mennyit kapnék az irodán?

- Hát, kétezernyócat - aszondja. - De ez később emelkedhet is!

Nohát, akkoriba volt, ugye, olyan háromezer-ötszázam, még több is inkább. Hát akkor hűlye vagyok én, ellensége vagyok én magamnak, hogy hétszázat, ezret leadjak? Amér "értékesebb lettem"?

De nem is csak ez, nem is a pénz. Hanem hogy - én ki se bírnám azt. Azelőtt, amíg még készültem egyetemre, lelkes voltam nagyon, meg különben is szeretek tanulni - de ülni nem bírok. Ha csak egy órát is ülni kell, én alig várom, hogy már mozdulhassak! Talán ha az ülést szoktam volna meg, akkor most állni nem bírnék. De így meg ülni nem tudok! Hogy én nyóc órát üljek mindennap - nem, hát az pokoli lenne, bele is halnék!

Meg még akkor az is, hogy - íróasztalnál ülni, kimutatásokat írni, rubrikákat kitölteni - hát mi az? Ér az valamit? Amit itt a műhelybe csinálok, azt hívják valaminek, annak megnézhetem az eredményét! Ez sokat számít! Ugye: az Erzsébet-híd este csodaszépen ki van világítva - hát annak a világításnak a két transzformátorát ÉN CSINÁLTAM! Még ezelőtt tizenkét évvel! De ezt még az unokámnak is elmondhatom, harminc év múlva, hogy:

- Látod? Szép? Tetszik? Azt a nagyapád csinálta, ÉN CSINÁLTAM!

Kuvaitba küldtünk száz darab transzformátort - a százból nyolcvanba én is benne vagyok. Meg küldtünk Argentínába, Indiába, mindenhová! Az én kezem munkájából! Lehet, hogy ha egyszer kijutok Indiába (no, nem hiszem, hogy kijutok, sok pénzbe kerülne), ott is megismerem: na, ezt én csináltam! Én ALKOTTAM! És ez egy jó érzés. Ha leülnék egy íróasztal mellé, és ott firtyogálnék valamit egész életembe, érezhetném akkor ezt?!

Persze azér ez se ilyen egyszerű. Nem mehettem gimnáziumba, nem mentem egyetemre, melós maradtam. Melós, munkás - ez azt is jelenti, hogy hát nem értelmiségi. Ugye: MELÓS, olyan "nehéz gyerek", iszik, káromkodik, nem színházon él, meg nem hangversenyen - mindenkinek ez jut eszébe arról, hogy "munkás". Mondjuk, én tudom, hogy nem függ az embernek se a jelleme, se az intelligenciája attól, hogy munkás-e, vagy íróasztalnál ül, mer tapasztaltam ezt számtalanszor. Mer már sokszor rádöbbentem, mikor egy mérnökkel vagy egy orvossal beszélgettem valamiről, hogy - megálljunk! hát én mégse vagyok olyan hülye, mint amilyen kéne legyek attól, hogy munkás vagyok! Ez itt egyetemre járt, mégse tud semmit, én meg tudok! - Szóval, én becsülöm magamat, a munkást annyira, mint azt az értelmiségit, még különbnek is tartom magam soknál. Meg különben is: munkás létemre olyan köreim vannak, hogy akárki megirigyelheti! Hogy mást ne mondjak: a családom. Ugye, apám tanár, négy gyereke értelmiségi lett: a nővérem iparművész, egy bátyám filmes, az öcsém az Oktatási Minisztériumba van, másik bátyám kutatóintézetbe - nem kutató, csak jogász, de hát értelmiségi -, értelmiségi mind a három sógornőm is - hát más világba élnek, mint én; mégse ciki nekik, egyiknek se, hogy van egy melós testvérük! Mer szeretnek mind! És talán nincs is okuk rá, hogy szégyelljenek!

Szóval, hát én elég jól érzem magamat a bőrömbe, meg büszke is vagyok rá, hogy az én két kezem mindenhez ért. Hogy nincsen olyan gép, amit meg nem javítok, a varrógéptől a tévéig, a gázöngyújtótól a karóráig; hogy van otthon vagy háromezer szerszámom, a nagykalapácstól az orásnagyítóig, és mindet tudom használni; hogy magam csinálom az ebédemet, magam varrok nadrágot magamnak, hogy építettem egy házat, három víkendházat, egy fodrászszalont, egy luxuslakást, amibe én vezettem be a vizet, én csináltam a parkettát, én csatornáztam, én festettem, mindent én csináltam benne - büszke vagyok, hogy az én két kezem ezt tudja! Büszke vagyok - csak közbe meg mégis van azér valami...

Bemegyek itt egy irodába valamit elintézni, szólni valakinek, hogy mindegy, nem érdekes, naponta van ilyen. Csak úgy munka közbe, fölszaladok a másodikra, befordulok - Csókolom! -, látom, vannak benn, várni kell. Ott egy szék, leülök. A hölgy - adminisztrátor - tárgyal valakivel megáll a szava. - Egy pillanat! - azt mondja a kartársnak, és odafordul hozzám:

- Vigyázzon már egy kicsit - azt mondja -, összepiszkolja azt a széket!

Ugye: melós vagyok. Gépekkel dolgozok, olajos dolgokkal, munkaruhába. Odakinn én szépen öltözök, ha lezuhanyoztam, és kilépek a gyárkapun, az utcán senki nem mondaná, hogy nem vagyok külkeres. De hát, a satupad mellett persze hogy nem menyasszonyi fehérbe állok!

- Vigyázzon, összekoszolja a széket!

Ha egy kést vág a hátamba, isten bizony, jobb érzés lett volna, mint ez a szó. Fölálltam, nem szóltam egy szót se, kijöttem onnan. De SÍRNI lett volna kedvem!

Na ez van. Mindegy! Melós vagyok! Most már az is maradok. Nem az én bűnöm, hogy az lettem, de ha már így lett, én szégyellni nem fogom. És íróasztalhoz nem ülök. Innen indultam, itt is megyek nyugdíjba most már.

Én olyan vagyok: egyedül élek, magamba, meg egyedül is dolgozok. Ezt a munkát csinálhatják többen is, ketten együtt, de lehet egyedül is csinálni - nohát, én egyedül szeretem csinálni, csak magamba. Mer nem jó úgy dolgozni, ha a másiknak folyton mondani kell, hogy mit csináljon. Volt nekem már párom, több is, de nehezen tudtunk összeszokni, szóval, engem inkább akadályozott. Ugye: én nem vagyok az ő segédmunkása, de hát látom, hogy hol tart, akkor már adom neki a szerszámot a keze alá - viszont így meg a magam dolga elmarad. Mondjuk, ugyanúgy ő is adja énnekem ugyanezt a segítséget - de ha nem vagyunk jól összestimmolva, akkor csak magyarázkodni kell mindig, szóval, nem éri meg. Egyszer volt egy jó társam, avval tényleg értettük egymást, meg gyors volt ő is, hajtott, nem loptuk egymás idejét - csak ővele meg más volt a baj. Volt neki egy nője itt bent a gyárba, azt meg utáltam. Ugye: munka után bementünk a talponállóba evvel a sráccal, megittunk egy-két sört. A csaj meg másnap jött nekem, hogy mér csalom én el a Pistit, hagyjam békébe, kerüljem el, ne vigyem rossz útra, satöbbi. Na én meg tartottam neki eligazítást erre - hát, ugye, abba minden volt, csak dicsértessék nem. Úgyhogy aztán ezek miatt a Pistivel is széjjelváltunk.

Egyedül szeretek dolgozni, tudják is már rólam, nem is erőltetik már a dolgot. Úgyhogy ha olyan munka adódik, hogy már végképp két emberre való, akkor is inkább megfeszítem magam, és megcsinálom egyedül.

Mer ha ketten dolgozunk? Az egyik mindenhogy rosszabbul csinálja, vagy én, vagy az a másik. Még jobb, ha a másik marad el! Hát nem jó, az se jó, mer az az én károm is. Meg, ugye, akkor ráugat az ember, lebaszom:

- Hülye vagy, ezt elszúrtad! - én meg nem szeretek senkit se bántani!

De még rosszabb, ha én szúrom el. Mer akkor meg a másikat károsítom. Magamat nem gorombítom le, legföljebb csak gondolom, hogy "na, nagy marha vagyok, elbasztam"; de viszont azt érzem, hogy azt a másikat most megkárosítottam, és most tartozok neki. Azt meg én nem bírom, az egy pokoli érzés, tartozni! Hogy most valakinek le vagyok kötelezve!

Inkább akármi legyen, csak elkerüljem azt a helyzetet, hogy azt mondjam: "köszönöm". Egy eset: Amikor a feleségemmel az öröklakást építettük, jött a bátyám, segített betonozni. Én nem hívtam! Mondtam neki: - Ne gyere! Nem kell! de jött. Körülbelül dolgozott nekem vagy nyóc napot. Hát én azóta már vagy nyócvan napot dolgoztam neki a telkin! És még mindig azt érzem, hogy adósa vagyok! Pedig hát a testvérem! Pokoli!

Szóval - inkább egyedül dolgozok. Úgy jobb. Nincs kire hárítani a hibát. Meg akkor magam gazdája, magam hajcsárja vagyok.

Tizenhét éve vagyok az üzemnél - mondjuk, tizenhat és fél éve, mer közbe volt egy megszakításom, amikor lenn voltam falun -, hát jó ideje, ismerem már, mint a tenyeremet. Nemcsak a munkámat, hanem az embereket is - legalább ezer embert ismerek itt a gyárba! Ugye, itt telik el az életem nagyobbik fele, ha az alvást nem számítom, majdnem az egész életem, hát, akit embert csak ismerek, azt leginkább innen ismerem, mer másfelé alig járhatok. De olyan nagyon nem barátkozok itt se senkivel. "Szerbusz", "szerbusz", "hogy vagy"- kész, ha este kilépek a gyárkapun, már nem nagyon érdekel egyik se. Úgyhogy én piálni is egymagam szoktam, egyedül iszok leginkább.

Vagy esetleg hármasba megyünk, két haverral. Két sráccal a csoportomból - azokkal elég sokat vagyok, mindig összeesz a fene bennünket, pedig hát azok sincsenek olyan túl közel hozzám. Az egyik, a Pali: nős, van két gyereke; hát olyan nagyon sokat ő nem ér rá csavarogni velem, meg azután, ugye, a feleségeknél én vagyok a fekete bárány - szóval, olyan nagyon nem is erőltethetem én ezt a barátkozást, mer akkor rögtön kész a balhé. A másik, a Karesz - hát azt nem szeretem, azt egyenesen utálom. Mer rongy ember! Szar potyaleső! Hát csak egy esetet mondok: Kimegyünk együtt inni; én elköltök ötszáz forintot; a Pali elkölt háromszázat; a Karesz meg elkölt harmincat. A végin, mikor nekem már elfogyott mindenem, mondom neki: Adjál már egy húszast, hazamegyek taxival! - mer neki van még. Másnap megadom neki a húszasát. És elfogadja! Na. Hát ilyen fej. Szóval, utálom, és meg is mondom neki, a szemibe - nem zavarja. Csak röhög! Utálom, mindig veszekszek vele - aztán a vége megin az, hogy megyünk együtt inni.

Na, egy azér van itt a műhelybe, akit nagyon szeretek. Vele többször dolgozunk is együtt, meg, szóval, nagyon jól vagyunk vele - az nekem barátom, a Laci. Mer az segít is, ha baj van, akár a lelkem, akár a zsebem beteg, ő segít, mer ha van egy százasa, akkor az kettőnké. Úgy kerültünk össze, hogy közös a sorsunk: ő is elvált - szóval, van közös téma. De ővele én mindenről tudok beszélni, képesek vagyunk egy álló napig dumálni! Volt már eset, hogy reggel fél négytől este hatig nyomtuk a szöveget! Elkezdjük egy filmmel, aztán - mikor lefekszek, visszagondolok: miről is beszélgettünk? Hát jó isten! volt abba krimi, bableves, színház, nők, szakma, könyvek, festők, kutyák, horgászás, minden! Szóval: a barátom. Hát ilyenre vágyok én! Ilyen kellene nekem NŐBE! De az meg nincsen. Jó, akkor viszont iszunk! Ővele lehet azt is, akár egész éjszakára eltűnhetünk - őt se keresi senki, engem se, nem vagyunk idegesek, hogy otthon sír a gyerek, vagy beteg a feleség!

A többi aztán nem érdekes, más énnekem nem is kell az egész gyárból. Mer van nekem barátom, annyi, mint a szemét! Amikor pénzem van. Akkor jönnek! Mer akkor aztán folyik a korpa cudarul! De amikor elfogyott már, akkor nem kérdezi meg egy se, hogy ettem-e már! Ha nincs pénzem, nincs barátom. Akkor csak a Laci van.

Mondják rám, hogy izgága vagyok. Szóval, csakugyan: ideges vagyok, hamar fölkapom a vizet - de aztán hamar el is hallgatok. És utána meg én sínylem meg, mer lelki beteg leszek, hogy megbántottam valakit!

Én keresztény vagyok. Most már nem úgy, mint régen, gyerekfejjel, mer nem azt érzem már bűnnek, amit annak tanultam, hogy az Istent megbántani, paráználkodni, egyebek - hanem, ha embert bántok, ha valakit megbántok. Ha összeveszek vele, ha azt mondom neki: "te hülye", "te szemétláda" - ezt érzem bűnnek. Beleesek, elég sokszor, mer indulatos vagyok, nekimegyek a másiknak - de félóráig nem tart, mer utána már bánom, furdal a lelkiismeret érte. Hát én ezt most megbántottam, megsértettem! Minek tettem?! Hát nem szabad!

Gyűlölni meg nem is tudok. Gyűlölöm a gyűlöletet! Hát az egy rossz érzés! NEKEM rossz! Hát úgy nem lehet élni, hogy valakit gyűlölök! Hát én abba belepusztulnék! - Na, ezér utálom a Kareszt is. Mer gyűlölteti magát! Én meg gyűlölöm a gyűlöletet!

Tizenhét éve vagyok ebbe az üzembe, hát ismerem jól. Ami munka itt előfordul, az nekem már a kisujjamba van. Szóval, olyan nagy fejtörés már nem kell nekem ehhez - állok a satupad mellett, csinálom, közbe meg gondolkozok a magam dolgán. Az életemről. Hogy hogyan volt, meg hogyan kellett volna vinni, hogy jobb legyen, meg ezután hogyan kéne. Meg a feleségemről gondolkozok - legtöbbször őróla.

Mer nős voltam, volt feleségem, nyolc évig. Nyolc évig éltünk együtt, nagyon szerettük egymást. Aztán nyolc év után - mint egy rossz filmbe. Reggel azt mondta, elmegy orvoshoz, mer meg van fázva. Elment. Többet nem láttam.

Láttam egyszer egy filmet, (itt volt ilyen. Hogy pirosba állt a kocsi az utcán, nagy dugó, várni kell, egyszer azt mondja a férj: - Pillanat - aszondja -, kiugrok, veszek gyufát! - kilépett - többet nem jött vissza. Nahát, ugyanígy! Éjjel még együtt aludtunk, átöleltük egymást, a feje itt a vállamon; reggel indulnék munkába, mondja, hogy ő elmegy ma orvoshoz, mer lázas, taknyos, influenzás. Háromnegyed tizenkettőkor még fölhívtam a munkahelyén:

- Na - mondom -, hogy vagy? Voltál esztékába?

Nem, még nem volt, mer nagy forgalom volt fodrászüzletbe dolgozott -, nem akarta otthagyni, majd inkább a délutáni rendelésre megy, aszondja. Úgyhogy csak fél hét körül jön haza.

- Jó - mondom -, de siess azér!

- Jó - aszondja -, sietek!

Többet nem láttam. Hát ki érti ezt?

Hát nekem ez egy olyan pont volt az életembe, hogy - hát szóval, ez tönkretett. Földhöz vágott! Két éve már. Még egyszer láttam azután a feleségemet, öt hónapra rá, a tárgyaláson. Aztán azóta se. Itt maradtam egyedül, kifosztva.

Állok a gépnél, dolgozok. Közbe meg gondolkozok - lehet, belefér. Van min gondolkozni, mer tele vagyok emlékekkel. Pedig öreg nem vagyok még - de tele vagyok. Olyan vagyok: én minden emléket elteszek. Egész gyerekkoromtól, minden vackot - például minden levél, amit életembe kaptam, megvan! Tizenhárom éves korom óta! Levelek, meg minden szar cetli, még mozijegyek is! Van már vagy félmázsányi ilyen emlékem otthon, és akkor, ha eszembe jut, előveszem, átnyálazom, olvasom - és minden jön elő. Pedig kívülről tudom már az egészet! Úgyhogy tulajdonképp két példányba van meg minden emlékem, egyszer papíron, három nagy dobozba - egyszer meg a fejembe. Amikor itt dolgozok, akkor meg azt nyálazom át, ami a fejembe van.

Én nagyon korán értem. Tizenegy éves voltam, amikor elkezdtem maszturbálni, még annyi se voltam, tíznél alig voltam több. (Emlékszek, soká nem tudtam meggyónni, mer nemcsak az, hogy szégyelltem, hanem hát nem tudtam, hogy minek mondjam. "Paráznaságra gondoltam" - így mondtam, pedig hát, nem erről volt szó. Úgyhogy lehet, hogy bűnös is vagyok a vallás szerint, mer utána meg mentem áldozni - de hát nem magyarázta el ezt nekem senki, nem tudtam, hogy hogyan kell nevezni!) Na persze, maszturbáltam, mer nő még nem volt. Tizennégy éves voltam, mikor befejeztem a nyolcadikat, feljöttem Pestre; ugye, új világ, minden - na, így történt, hogy előbb vesztettem el a szüzességemet férfival, mint nővel. Akkor aztán egy kicsit meg is ragadtam ott ezekbe a körökbe - mer nő meg még akkor se volt! Hát, nem láttam én még bukszát sohase, csak mikor a világra jöttem! Homokosnak lehet születni is - na, én nem születtem annak, én csak engedtem, jobb híján. Mer nem volt nő - hát egy gyereknek honnan lett volna! Aztán, ahogy úgy tizenhat, tizenhét éves lettem, akkor már jött minden. Úgyhogy én mindent végigpróbáltam. Férfit, nőt, vegyesen is, gruppban, voltam strici, selyemfiú - én minden voltam, amit csak ki lehet találni. Tudok mindent, ami szex, professzor vagyok benne, nálam csak az arany fényesebb! Nincs olyan terület, amit én nem jártam be - amikor megnősültem, csak akkor maradt ez abba.

Csak még azt hozzáteszem - mer ez érdekes; sok nőt ismertem, van mihez mérjem; de azt elmondhatom, hogy én a buzik közt sokkal több becsülettel találkoztam, mint a nőknél. Mer amíg közéjük tartoztam, engem soha meg nem bántottak. Soha, egyik se!

A feleségemmel egy szilveszteren kerültünk össze.

Én már akkor megint nem voltam nővel négy hónapja, valahogy megint átálltam férfi-ügyekre, megint olyan körökbe éltem. És ahogy akkor találkoztunk - hát ez nekem olyan volt, mint mikor valaki fuldoklik, és dobnak neki egy mentőövet.

Kaptam szilveszterre két meghívást. Az elsőről nagyon is tudtam, hogy micsoda - homokos buli volt -, a másikról nem tudtam semmit. Kíváncsi lettem, és oda mentem el. Ott ismerkedtünk meg.

Ugye, hát egy pesti szilveszter - mindenki párba ment. Vagy aki meg nem párba volt, azt is szánták valakinek. Ezt a lányt egy nagyfejű manusnak szánták. Láttam is, hogy mi az ábra - de hát nem nagyon figyeltem én még az elején őrá.

Aznap döntöttem el, hogy erre a bulira megyek. Estefelé nekiindultam, hogy vegyek valamit - legalább egy üveg vermutot, ugye, ennyi a belépő. Végigjártam a Körutat a Nyugatitól a Moszkva térig, megvettem a vermutot, de közbe jó pár kocsmát megnéztem, beöntöttem mindenhol egy fröccsöt is, úgyhogy már elég jó alapozással értem a Moszkva térre - ott volt a találkozó. Csak halványan emlékeztem rá utólag: ott mutattak be minket egymásnak.

Fenn a Várba valahol volt a buli, voltunk vagy negyvenen. Szólt a zene, lemezjátszó volt, vagy magnó, vagy mind a kettő - zavaros az egész, nem emlékszek mindenre. Szomorú voltam, mer egyedül voltam - nem szerettem, nagyon nem szerettem már az egész helyzetet, ezt a langy izét, amibe voltam, közbe mindig nőre vágytam volna én, de azér másik sínen futottam. Ültem egyedül, egy sarokba, néztem, hogy táncolnak - azt szeretem nézni. Akkoriba én már féltem, direkt féltem magamtól, féltettem az életemet hát mi lesz ebből? sehova? semerre? hát mi lesz ennek a vége? Ültem, ittam. Elég idegen voltam ott, hát illendőségből mindig töltöttek nekem, én meg, ha töltöttek, meg is ittam.

Ülök, iszom - egyszer csak érzem a hátamon, hogy valaki NÉZ. Mer ezt megérzem, ezt mindig nagyon jól megérzem. Megfordulok - hát ő néz. Akinek a Moszkva téren bemutattak. Külön ült ő is, egy cserépkályha mellett a sarokba, egyedül. Nem nagyon akartam én ott ismerkedni senkivel - huszonhárom éves voltam, mutatós srác, csak viszont a négy hónap alatt eléggé kijöttem a formámból, meg valahogy úgy elvesztettem a hangomat. Odamentem azér, kérdeztem tőle, hogy akar-e inni, töltsek-e - nem, ő nem iszik. Jó, hát mit csináljak akkor? Álltam ott valameddig mellette, aztán visszamentem az én sarkomba, néztem tovább a táncolókat.

Közbe meg jól bevakszoltam! Lement a szalag, valaki cigánynótákat tett fel - na, erre hirtelen rám jött a jókedv. "Hej danáré", meg "Főztem neked szárazbabot eleget" - na, hát mint a kávé, olyan volt ez nekem, csudára szeretem - fölpattantam, elkezdtem ott nekik szólót táncolni. Leültek körbe a padlóra, nézték, én meg adtam a műsort. De vastagon! Míg össze nem csuklottam. Volt ott egy dívány, azon végigdobtam magamat, aztán el is aludtam, úgy, ahogy voltam.

Arra ébredtem, hogy ott ül a lány mellettem, borogatja a fejemet. Úgy éjjel három körül lehetett ez - hát, jól beszedtem, aludtam egyet! Ott ült, ápolt - na, így kezdtünk el dumálni.

Úgy öt óra felé kezdett széjjeloszlani a társaság. Elindultunk át Pestre, még sötétbe. Négyen. Még egy csaj - annak is én kellettem volna, jött utánam -, meg egy fiú, az meg a csaj után jött, meg mi ketten. Elmentünk őhozzá, a Csengeri utcába, csak onnan sikerült valahogy lekoptatni a másik kettőt.

Huszonnégy éves múlt a lány, egy évvel meg három hónappal idősebb is nálam. Volt már otthona - az lett aztán a kettőnk otthona, nyolc évre. Ahogy a másik kettő végre lelépett - világos reggel volt már -, megágyazott kettőnknek - innentől már jól emlékszek, addigra kitisztult a fejem. Félt tőlem - utólag mondta el, úgy tudtam meg. Félt, mer valaki ott a bulin olyan híremet költötte, hogy rabbiátus vagyok, ha megkívánok egy nőt, goromba leszek - azok nemigen tudták még, hogy mi újság nálam már négy hónap óta. Megágyazott ott kettőnknek, és lefeküdtünk. Én még akkor azt se tudtam, hogy hogy hívják!

Lefeküdtünk, és - és hát beleZUHANTUNK a szerelembe.

Este ötig az ágyba - nem aludtunk egy percet se, nem is ettünk, alig is beszéltünk egymáshoz - csak szerelem volt, pokoli mennyiségű szerelem.

És akkor én TUDTAM, hogy most megtaláltam az igazit.

Összevissza egy hónapig jártam oda. Azalatt még össze is vesztünk jól - volt egy ilyen pótszilveszter, és ott valahogy úgy éreztem, hogy másokhoz kedvesebb, mint hozzám, szóval féltékeny lettem. Háromnapi ismeretség után jól összevesztünk! De rendesen! Addig ordítoztam vele, amíg egyszer valahogy kiszaladt a szájamon:

- Gyere hozzám feleségül! Hallod?! - mondom. - Elveszlek FELESÉGÜL.

Ő meg nem szólt rá semmit. Egy szót se válaszolt! Azt se mondta, hogy fakalap!

Na, ettől aztán kész lettem. Hát válaszra se méltat?! Hát jó, előzőleg persze megbeszéltük, hogy ő nem akar férjhez menni, én nem akarok megnősülni, mit tudom én, a szokásos duma - de hát most világosan beszéltem hozzá! Megkértem a kezét! Ő meg semmit nem mond rá. Otthagytam.

De tiszta bolond voltam, nem bírtam cérnával, két nap múlva megin nekimentem:

Hát nem mondasz semmit?! Megkértelek FELESÉGÜL! Légy szíves, válaszoljál valamit! Hát igen vagy nem?!

Na, erre akkor válaszolt. Csak ennyit:

- Húsvétkor hazamegyünk.

Mármint a szüleihez, a falujába. Szóval, hogy "igen". Na.

Hát szóval, így találtam én meg őt, az igazit. Már ahogy újév napján kitisztult a fejem, tudtam, hogy most megtaláltam az IGAZIT. Nem olyan egyszerűen, hogy hát az ágyba, szexuálisan, hanem MINDENHOGYAN - nem lehet ezt megmagyarázni, hát A MEGTALÁLT SZERELEM, úgyis csak az érti ezt, aki átesett rajta! Van, aki tapasztalta már ezt, van, aki nem - pedig mindenki ezt keresi!

Húsvétkor rég férj-feleség voltunk már, meg se vártuk a húsvétot.

Tíz éve volt ez. Utána nyolc évet voltunk együtt, nyolc boldog évet.

Most meg...

Én vagyok a legnyomorultabb ember! Mind közt!

Amikor elváltunk, két percig tartott a tárgyalás. Két perc volt a békéltető, aztán meg a rendes tárgyalás, az is két perc csak. Én nem cigánykodtam. Hogy lakás? Hát semmi, hát legyen az övé. Meg ami benne van, minden! Majd keresek másikat! Mer nem szeretem az ilyet, hogy most a két kanálból az egyik a tied, a másik az enyém - hát ennél értelmesebbnek tartom magamat!

Úgyhogy aztán itt maradtam pucéron, semmim nem maradt. Semmim! Ingbe-gatyába maradtam! Csúnya szó, de más nincs erre: engem megraboltak.

De ez a kisebbik! Hogy anyagilag! Mer ha elégett volna minden, most már nem fájna! De a szívemet is megrabolta. És ebből már nem lehet meggyógyulni.

Akkor átmentem disznóba. Azóta iszok.

Mindegy, nem érdekes. Mer jó, hát iszok. De kinek mi köze hozzá?! Nem lopom rá a pénzt, megdolgozok érte rendesen! Keresek öt-hatezret, de ha azt nekem kifizetnék, amit ledolgozok, húszat keresnék. Hát akkor kinek mi köze hozzá, hogy amit megkapok, hová teszem?! Senkinek nem ártok vele, mer nem idebenn a gyárba iszok, én itt józanul dolgozok, és szakadásig! Ott meg még nem tartok, és remélem nem is fogok tartani, mint azok, akik azér, hogy ihassanak, lopnak, csalnak, sikkasztanak. Én dolgozok, mégpedig keményen! Ha ebbe a gyárba nálam valaki többet dolgozik, az már hazudik. De közbe meg én vagyok a fekete bárány, akire mutogatnak, hogy - na, aki iszik! a Púpúteve! - így hívnak, mer annyi fér belém. Meg a szövegek, hogy "mi lesz belőled?", egyebek. Mi lenne belőlem? Ami lett, az vagyok, kész! De közbe nem is ezér haragszanak rám igazából. Hanem mer én vagyok a sztrájktörő. Mer amit két nap alatt kellene megcsinálni, megcsinálom fél nap. Nem érdekel! Nekem kell a pénz! Két púpom van, mire azokat teleszívom, az sokba jön! Inni meg kell! Nekem kell!

A pián kívül más bűnöm nincs is. Na, mondjuk, még a szakállam! Ez még egy, amivel kötözködnek - hogy ápolatlan, meg mit tudom én. Pedig mosom én, mindennap fürdik ez, hát mindennap zuhany alá tartom! Meg hogy öregít. Öregítsen! Meg hogy szerencse, hogy a szájam keresztbe van, másképp, ha hosszába lenne a szőr közt... Szóval, hát rendes embernek nincs szakálla!

Na, nem ilyen szokott ez lenni, mer most háromhetes csak. Tízszer ennyi szokott lenni! Kosut-szakáll, de hatalmas! Meg hozzá bajusz, kipödörve, hogy alig fértem be vele az ajtón! Rettentő dúsan nő nekem! Most nincsen sok, mer levágattam három hete.

Ez úgy volt, hogy - önkéntes tűzoltó is vagyok, itt a gyárba. És készültünk a versenyre - nagyon készültünk, majdnem mindennap összejöttünk, hetekig gyakoroltunk. Én meg megfogadtam a srácoknak, hogy ha megnyerjük a versenyt, levágatom a szakállamat. Ki a fene gondolta, hogy annyi közül megnyerjük? És megnyertük! Nohát, ugye, becsület is van a világon - levágattam. Mást nem tehettem, mer úgy vagyok, hogy nekem az adott szó szent. (Énnekem két szentségem van: az adott szó, meg a gyerek, ez a kettő!) Levágattam - most nő újra. Hát most semmi még, de nekem borzasztó hamar nő, cudarul nő, RETTENETES szakállat tudok növeszteni! Tavaszra pokoli nagy lesz ez! Már a fülemre lesz csavarva a bajusz!

Tizenkét óra - hosszú műszak ez! Már a rendes emberek, akik nyóc órát dolgoznak csak, rég hazamentek. Nem baj, bírom még, kibírom! Meg legalább nem vagyok otthon. A szakállam meg munka közbe is nő.

ÜLÖK ITTHON. Vettem ezt a két fotelt - hazajövök, beülök az egyikbe. Ha megunom, átülök a másikba. Azt is megunom - visszaülök ebbe...

Itt ez a kis lakás - lakásnak nevezem, mer, mondjuk, másnak még ilyen sincsen. Hát, vannak, akik feleséggel-gyerekkel albérletbe laknak! Nekem meg egymagamnak itt ez a szoba-konyha - hát még ha pince is, azér csak lakás. Gáz, villany, a víz is benn van, közös vécé van hozzá, de én használom csak egyedül - lakás, na. Valahogy be is rendeztem, egy év alatt, apródonkint összeszedtem, ami van benn, ótépével is leterheltem magamat - mindegy, na. Itt lakok.

Amikor gyerekkoromba nem volt mit enni, meg üres kenyérrel mentem az iskolába, szégyelltem magamat. Meg mikor a bicikliket őriztem a kocsma előtt hát szégyen volt. Mer hiába voltam büszke az egyik fejemmel, hogy én most pénzt keresek - a másik fejemmel meg szégyelltem magam a nyomorúságomér. Pedig nem éreztem én azt koldulásnak, hát nem ingyen kaptam azt a pénzt - de mégis. Hát hiába, a nyomor szégyen! Nem mindenki érti ezt, mer nem mindenki próbálta. A feleségem se értette, mer ő nem tudta, mi az: éhesnek lenni! Egyes gyerek volt, a párnát is a segge alá rakták, nem küzdött meg soha semmiér! Én igen. Megismertem a nyomort, meg megtanultam szégyellni magam érte.

Meg most is próbálgatom még ezt a szégyent.

Mer mikor arra gondolok, hogy más ezerkilencszáz forintból neveli a gyerekit, és rendesen járatja, én meg ötezerrel, hatezerrel lakok ebbe a pincébe - hát ez már tényleg szégyen. Mer mikor elmegyek a nővéremhez, és kérek tőle egy százast, ő nem mondja, hogy "szégyelld magad", még az arca se rezdül - csak éppenséggel én is szoktam tükörbe nézni. Ha máskor nem, mikor fésülködök! Itt a baj! Hogy nem vakul meg a tükör!

Mer azért szeretnék én is úgy élni, hogy a televízió ne egy hordón legyen. Hát ez egy hordó öt forintért vettem -, egy hordó, csak a papír eltakarja. Jól keresek! Csak már kicsináltam az életemet. Most már csak a pia van, avval meg nem fér össze, hogy rendesen éljek, ahogyan a többi ember.

Egyedül vagyok. Ha hazajövök munkából, és nem megyek el inni, hanyatt fekszek az ágyon, és nézem a plafont. Órákig nézem. Van, hogy éjszakás vagyok, reggel jövök meg - hanyatt vágom magam, és hat óra hosszát nézem a plafont. Már tiszta repedezett a plafon! Annyit nézem! Nézem, gondolkozok. Vagy fekszek, nem alszok, ég a villany, és nézek a villanykörtébe. Lehet, hogy azér rossz a szemem is, ezér kell a szemüveg. Már gyerekkoromba is csináltam ezt, már apám is mindig rámszólt. Fekszek nyitott szemmel, nézek a fénybe, nem alszok, de mégse hallom, ha szólnak hozzám.

- Figyelj! Hozzád beszélek! Nem hallod, hogy szóltam?!

Nem hallom. Gondolkozok.

Pedig nekem nagyon kevés a napnak a huszonnégy órája. Tizenkét órát dolgozok, ami marad a napból, azt meg kell fogni, hogy ne szaladjon el. Keveset alszok, négy-öt órát - jógáztam valamikor, megtanultam, hogyan lehet mélyen aludni. Öt órát, ha alszok, de olyan mélyen, hogy orrba lehet vágni, alszok tovább. Mer kell az idő: mosni kell magamra, főzni - mer más nem fog enni adni, ha én nem adok, hideg koszton meg nem tudok létezni -, vezetni kell ezt a háztartást; újságot kell olvasni, televíziót kell nézni, néha moziba kell menni, mer igényem van rá, érdekel, néha színházba is, könyvet kell olvasni, szórakozni kell, lányokat keresni - meg még ezenkívül piálni is kell.

Nem KELL - csak piálok. Semmit se KELL! Csak csinálom, ha már kijött a szög a falból.

Ahogy fekszek ezen az ágyon, a párna alatt mindig ott van egy kés. Épp rálátok az ajtóra - különben nyitva van mindig -, megtanultam, hogy pillanat alatt ki tudjam kapni a kést, és dobni az ajtónak. Már tisztára szétverettem az ajtót, csupa forgács - de pontosan be van gyakorolva, ha valaki nyitja az ajtót, már kapja is! Nem megy mellé egyszer se, mind szépen beleáll!

Csak úgy, passzióból csinálom. Szóval, nem az, hogy az életemet féltem! Mer azt nem féltem, meg nem becsülöm semmire. Szóval, én nem az a hapsi vagyok, aki a járda szélin jár, nehogy a fejire essen a tégla! Nem reszketek én az életemér! Meg nem vigyázok rá, hogy jaj, meg ne fázzak, nehogy beteg legyek - abszolút nem érdekel. Meg nem is becsülöm az olyan embert, aki így félti a rongyos életit! Hogy, mondjuk, vezetek - mer van jogosítványom -, és ott ül mellettem, és nem bírja nézni, mer a frász töri, hogy most nekimegyünk, most fölfordulunk - gyűlölöm az ilyet! Hát hárommilliárd ember él a Földön - mi vagyok én annyi közt? Egy kis porszem. Mire tartogassam magam? Mikor még túl sokan is vagyunk! Ötször nyúltam hozzá a saját magam életéhez. Jó, pancser munka volt, nem sikerült, bele kell nyugodni: itt maradtam. De félteni már nem fogom az életemet! Régen se féltettem, de a mostanit meg pláne nem féltem. Meghalok? Legalább nem gondolkozok tovább!

Én iszok. De rendesen, sokat! Azér dolgozok sokat, hogy sokat keressek; azér kell keressek, hogy legyen mit igyak. Mer pénzér adják. A pénzt meg munkáér, sok munkáér. Hát sokat kell dolgozni, hogy sokat ihassak. Mer sok fér belém - sajnos, túlságosan egészséges vagyok.

Iszok - habár nem vagyok alkoholista. Sőt: nem is szeretem az italt. Utálom! Most már, hogy két-három kupica lement, semmi baj - de az első mindig úgy megráz! Leizzadok! Tiszta libabőr leszek! Szóval, nem szeretem, nem is kívánom, nem azér iszok - hanem mer türül. Ez mindent gyönyörűen letürül! Radír! Vagy vizes szivacs a táblán!

Csak én magam csúsztam le így a családból. Melós is magam vagyok csak a famíliából, meg - hát szóval, a többiek rendesen élnek. De azér ettől függetlenül, én mindenkivel tartom a kapcsolatot, nagyon szeretek mindenkit a családba. Mer marha rendesek velem! Ugye: iszok. És ők tudják, hogy én iszok. De nem prédikálnak! Van, hogy odamegyek egyikhez, kérek kétszáz forintot:

- Te - mondom -, adjál már vagy kétszázat, mer elfogyott a pénzem.

És adnak. Akármelyiktől kérek, ad. Én nem mondom, hogy mire kell, hát tudják úgyis - nem érdekes, adnak! Egyetlen az anyám, aki úgy néha mondja, hogy hát "ne igyál, kisfiam", meg egyebek, de a többi soha nem hányja a szememre! És ez nagyon jó! Tudniillik a prédikációt nem bírom elviselni. Hát nem vagyok már tizennyolc éves, már nekem magamnak kell tudni, hogy mit csinálok! És elég sűrűn látom őket, hát az borzasztó lenne, ha minden második napra jutna valaki, aki elénekli nekem, hogy "iszol - mér iszol?", "hát jó ez neked?", satöbbi - meg is háborodnék.

Tán legjobban a nővéremet szeretem. Az egy angyal! Egyedül él - már úgy értve, hogy férje nincsen, de viszont van egy gyereke neki, hát szóval még sincsen egészen egyedül. Férje nincsen, mer lány, lányanya. És nagyon tudom becsülni érte! Volt neki valami daganata, cisztája, megműtötték, és a műtét után azt mondta neki az orvos, hogyha gyereket akar, van rá maximum két éve, de később már ne is próbálkozzon. Na, hát volt neki akkoriba egy udvarlója, nemsokára terhes lett - fogta magát, megtartotta a gyereket. A srác lelépett, a kislány megszületett - most négyéves, de egy TÜNDÉRI kis kölyök! Hát azt egyenesen imádom! Meg ő is nagyon szeret engem - van, hogy szomorkodok, három-négy hétre is eltűnök, vagy hogy sokkal tartozok a nővéremnek, és nem tudom megadni, azér nem megyek - a pici tündér már követeli, hogy menjek! Hogy hol a Feri?! Jöjjön a Feri, játsszon vele! Szóval, ha lesz valamim az életbe, én őrá fogom hagyni, ő fog utánam mindent örökölni, a kicsi lány. Mer azt szeretem legjobban. Ha nem iszok meg mindent, az övé lesz, ami marad utánam!

- Na, ezek ketten, a nővérem meg a kislánya - hát két angyal. Ha lelki beteg vagyok - elég sűrűn van -, ők még akkor is meg tudnak vigasztalni.

Legtöbbet a nagyobbik bátyámat látom, mer neki van egy víkendtelke - hát ott aztán én vagyok a mindenes. Ugye: jogász, egy íróasztalnál ülő ember - hát nem ért semmihez. Én meg mindenhez értek, amit csak ki lehet találni! A házat én építem, kutat én fúrom, kerítést, járdát én csinálom - hát ki csinálná? Szeretem a bátyámat, meg a sógornőmet is nagyon szeretem, mer egy aranyos, jószívű asszony - csak az isten megverte. Hogy egy vágást csinált neki a fejire, keresztbe. A száját. Mer az aztán használja annyit, hogy én egy hét alatt megszöknék tőle! A bátyám nem szökött meg, az inkább megszokta - valahogy hozzászokott, aztán most már ketten mondják. Úgyhogy azok örökké veszekszenek! Hát egy hűlye szokás! De nem tudják már abbahagyni. A múltkor is - kinn voltam velük a telken. És van egy ilyen nagy, kétkupakos, sárga műanyag ballonjuk, abba tartják az ivóvizet. És annak a kisebbik kupakja valahogy elveszett. Hát nekiálltak veszekedni rajta, és vagy huszonötször lebaszták egymást, hogy a másik nem vigyázott a kupakra! Egyforintos vacak, még tán egy forintba se kerül! És félórája megy már a műsor, beszállunk a kocsiba, hogy jövünk haza, de még egyre csak folytatják, hogy így a kupak, úgy a kupak!

- Állj! - mondom. - Állj meg, én kiszállok, megyek inkább gyalog! Hát megbolondultatok, hogy már háromnegyed órája azér a kibaszott kupakér eszitek egymást?!

Hát bepörögtem, persze hogy bepörögtem!

Utána bocsánatot kértem, mer tényleg megbántam, hogy szóltam.

- Ne haragudjatok, hogy beleszóltam - mondom -, hát semmi közöm hozzá. Veszekedjetek csak, bocsánatot kérek az előbbiér. Ideges vagyok, hát nem bírtam már cérnával, kiszaladt a számon, mer tényleg, hát akkora marhák vagytok, hogy rettenetes!

Szóval, szeretem én őket azér, a sógornőmet is, mer amúgy nagyon jó asszony, meg a bátyámat is szereti. A múltkor is szólt, hogy a bátyám Lengyelországba van, valami kongresszuson, mire megjön, tegyük föl a tetőt a víkendházra, lepjük meg, ő már mindent megvett, előkészített, csak segítsek - vettem ki szabadságot, kimentem, három nap alatt földobtam a tetőt. Szóval, ilyen asszony! Aranyból van a szíve! Csak az, hogy mindig beszél. Meg tisztelem is, mer szült a bátyámnak két nagyon szép gyereket - csak ne beszélne annyit!

A másik bátyám - hát, ott már van egy kis baj. Mer ő kinn él Münchenbe. Nem disszidált, hanem mint filmes, az Interkoncerten keresztül ment ki, aztán odakinn megnősült, úgyhogy kettős állampolgársága van, szóval, itthon letejel az államnak, fizet kilencven márkát, hogy haza is jöhessen, minden évbe kétszer hazajön, de kinn él. Ugye: távolság, meg ritkán látom - hát kevesebbet gondolok már rá. Meg - őszintén megmondom - én ezt nem értem. Hát hogy mehetett el? Hát egy magyar ember! Hát hogy tud akkor ott élni?! Hát én, ha kikerülnék, én nem bírnám, én egy hónap alatt elpusztulnék! Hát ha én magyar vagyok, akkor énnekem itt kell élni, dolgozni, ebbe az országba! Hát énnekem azt senki ne mondja, hogy az ember csak úgy oda mehet, ahova kedve szottyan! Mer az hazugság! Úgyhogy szóval én ezér nem tudom becsülni a bátyámat, sajnos, nem tudom becsülni. Nem hangoztatom én ezt, neki se, meg a családba pláne nem hangoztatom, nem szólok én egy szót se - csak hát nem érdekel már a sorsa. Ugye: hazahozza a feleségét, kislányát - egyik se tud magyarul, hát beszélni se tudok velük, a testvéremnek a feleségivel, meg a gyerekivel! Hát hogy jön ez ki? Van ennek így értelme? Én ezt sajnos nem tudom megbocsátani neki!

Van még akkor az öcsém - ő volt hozzám a legközelebb. Korba is, mer csak négy év van köztünk - ő nemcsak a testvérem volt, hanem a barátom is. Együtt is nyaraltunk mindig, mentünk le nagymamához Békésre, ott csibészkedtünk a Körösön; ugye, én már kerestem, volt pénzem, elég sok is, de az is mindig közös volt az öcsémmel - szóval, ő barátom volt, azon túl, hogy a testvérem! Most meg valahogy úgy eltávolodott a családtól. Mer megnősült, van egy kislánya is; benne vannak egy társasház-építkezésbe, de nem kész még a lakásuk, úgyhogy anyámmal laknak. És hát veszekszenek anyámmal. Én megértem az öcsémet: ugye, anyám összevesz a menyével, akkor neki persze hogy a feleségit kell megvédeni, hát mindig a fiatal család a fontos, nem a régi, volt családom, az embernek a felesége a legelső! Anyám meg egyedül van, ő is ingerlékenyebb, mint ahogy kellene - szóval, meg lehet érteni a dolgot, csak viszont a végeredmény az, hogy mindig messzebb kerülünk. Meg ez is olyan kellemetlen: ugye, ha odamegyek, akkor most kihez mentem? Anyámhoz vagy az öcsémhez? Én hiába nem akarok pártoskodni, ha bemegyek az egyikhez, a másik meghallja a hangomat a másik szobából, és megvan a sértődés. Nekem, ugye, először is anyámmal kell törődni de akkor már az öcsém mindjár azt hiszi, hogy ellene vagyok. Szóval, kínos nagyon! Na, azér én megyek őhozzájuk is. De az sincs zökkenő nélkül! Nemrég is: bemegyek hozzájuk, és mondom a kislánynak - féléves még -, szólok neki:

- Szia, te kis purdé!

Hát, sírva fakad a gyerek. Alig lehetett lecsitítani! Hogy a hangom volt idegen neki? Vagy a szakállamtól ijedt meg? Nem tudom - de olyan rosszul esett, hogy csuda!

Anyám egyedül él. Szóval - apám otthagyta. Pár éve váltak el, harmincnyolc évi házasság után. Apámnak lett egy barátnője, és elvált. Hát egy hülyeség, ugye, mer akkor volt ötvennyolc éves, a nő meg volt harminchat. Hát az ilyen kapcsolatnak nem lehet jövője - de hát az ő dolguk. Nem azt veszem, hogy most hány év van köztük, hanem hogy amikor apám lesz hatvannyolc, az a nő lesz negyvenhat, vagy amikor apám hetvennyolc lesz, az lesz ötvenhat - hát ugye, ez egy képtelenség! Ugye, a szexuális életre gondolok: hát mit tud már egy ilyen idős ember? Vagy ha tud is még valamit, annak a fiatal nőnek akkor is más az igénye, mennyiségbe! De viszont nekem még sincs jogom hozzá, hogy megítéljem őt ezér. Még ha idegen lenne, akkor se lenne jogom rá - hát az ő dolga, csakis az övé. Így meg, hogy fia vagyok, még úgy sincsen jogom hozzá. Pláne meg így! Hogy nyóc évig a börtönbe semmi se volt neki!

Na most, ugye - én egyformán szeretem mind a két szülőmet. Énnekem attól nem változott semmi, hogy apám elment anyámtól, hogy elment egy fiatal nővel. Attól nekem még apám marad ő, és engem nem bántott! Csak viszont anyámat mégis bántotta. És ezér ez egy nagyon bajos dolog, mégis.

Énhozzám eljár apám - meg én is őhozzá -, meg anyámmal is ugyanúgy tartom a kapcsolatot. Anyám persze sír apám után, még most se nyugodott bele, hogy elveszítette. Tudja, hogy találkozok apámmal, és hát persze jön nekem mindig, hogy "Ha apuval találkozol, mondd meg neki..." De hát ez egy olyan dolog, hogy hát én nem mondok meg semmit se. Mer nekem nincsen jogom ahhoz! Mer ha átadnám neki anyám üzeneteit, abba úgyis benne lenne valahogyan az a bírálat, amihez pedig nekem nincsen jogom! Hát ÉN megbíráljam ŐT? Milyen jogon? Mikor én se tűröm el, hogy valaki beleszóljon az életembe!

Jön anyám:

- Volt itt apád? Mit mondott? Nem mondtad neki? Nem mondta, hogy jönni akar haza?

Hát, én nem is válaszolok erre, úgy próbálom, hogy elkerüljem az egészet, meg se hallom. Mer megértem anyámat is: hát siratja apámat, hát persze. Harmincnyolc év az harmincnyolc év, nagy idő! De viszont én apámat is szeretem, meg akarom tovább is szeretni! Én mindig fölnéztem őrá, meg még a mai napig is fölnézek rá - függetlenül attól, hogy börtönbe volt! -, meg ha nekem van olyan, hogy "példaképem", akkor apám az. Már amennyire egy melósnak, egy transzformátor-tekercselőnek példakép lehet egy történelemtanár.

Egyszer megvertem az egész családot! De mindenkit! Vagy tíz éve volt ez. Lenn voltunk nagymamánál disznóölésen, az egész család - és hát berúgtam egy kicsit. Már napközbe, mer ugye, az a szokás, hogy már reggel pálinkával kezdődik a cécó, aztán közbe is ezer ok van az ivásra. Ahogy a vacsoráig jutottunk - hát részeg nem voltam, de volt bennem valamennyi, látszott rajtam valami, tagadhatatlan, hogy látszott - hát eldugták előlem a bort. Én meg - fölrúgtam az asztalt. Mindenestül! Na, erre persze nekem estek. Ők inkább csak csitítani akartak, békíteni, de aki közel jött, az már kapta. Hát melós vagyok, erős vagyok, akkor meg még jobb bőrbe is voltam - no, elég az hozzá, hogy eléggé megvertem ott mindenkit. A testvéreimet, a nagybátyámat, a hentest, mindenki tiplit kapott! No persze - sok lúd disznót győz -, a végin csak lefogtak, a nagybátyám hátulról kötelet vetett a nyakamba, meghúzta, meg voltam fogva.

Na, aztán másnap! Nem volt szemrehányás, egy szó se, hogy mit tudom én, "berúgtál, megverted a családot" - nem, egy SZÓT nem szóltak róla, meg nem is mutatták, azóta se hozta szóba senki, pedig hát monoklija volt ott mindenkinek! Nem bántottak érte - de én készen voltam. Utána három hétig betegállományba voltam, jártam idegorvoshoz, minden - mer rettenetes érzés volt, hogy megvertem a testvéreimet, akiket szeretek! Meg apámat! Még apámat is megütöttem! Teljesen össze voltam roppanva tőle! Olyan beteg voltam! Le is fogytam, öt kilót lefogytam a lelki szenvedéstől! Mer pokoli az, mikor azt bántottam, akit szeretek!

Nagyon szeretem őket, mindet. De legjobban azér a nővérem kislányát szeretem. Mer hát gyerek. Énnekem meg a gyerek, az egy KÜLÖNLEGES valami - MINDENEM a gyerek!

Az is volt a baj minálunk, hogy nem volt gyerek. Mer a feleségem nem tudott szülni - ilyen nőgyógyászati problémák voltak, egy vagyont költöttünk rá -, mindegy, szóval, nem lehetett gyerekünk. Nekem meg a gyerek az istenem! Hát én mindig arra vágytam, hogy nekem valaki azt mondja, hogy "édesapa"! Mi is így mondtuk, meg még a mai napig is így mondjuk az öregjeinknek, hogy "édesanyám" meg "édesapám" - hát ezt szerettem volna én is!

Volt szó arról is, hogy lemegyünk a feleségemmel Fótra, és veszünk ki állami gyereket. Hát én meg tudom tanítani annak is, hogy mondja nekem, hogy "édesapa"! Hát értek hozzá, vagy ötszáz ipari tanuló került ki a kezem alól a tizenhét év alatt, tudom, hogy hogy kell egy gyereket tanítani, én meg tudom tanítani rá, annak a hároméves gyereknek egy hét alatt meg tudom tanítani, hogy mondja: "édesapám"! Csak, ugye - az a gyerek fölnő. Most volt épp a rádióba is egy ilyen: nevelt gyerek, és úgy szólította a nevelőszüleit, hogy édesanyám, édesapám - és akkor fölnőtt, tizenhat éves lett, és megtudta, hogy nem szülei, csak nevelői. Szóval hát, fölneveljük, mint a magunkét, de aztán esze lesz, és rájön, hogy nem "édes" az az apa, hanem legföljebb csak "fater"! - Úgyhogy nem mertünk belevágni. Úgy maradtunk, gyerek nélkül. És talán ez is volt a baj.

Ez volt a baj, az volt a baj - fene tudja, mi volt a baj! Hülyeség - nem is volt baj! Hát boldog voltam, mi baj lett volna? Baj most van. Hogy boldogtalan vagyok. Kész vagyok. Hogy nem tudok lépni! Most van baj!

Fodrász volt a feleségem - de én olyan intelligens nővel még nem találkoztam. Nem volt olyan dolog, amiről ővele ne tudtam volna beszélgetni. Zene, film, művészet minden! Olvastam egyszer valami nagyon fura könyvet, azt hittem, ezt soha az életbe rajtam kívül senki nem olvasta el! - szóba kerül egyszer, hát azt mondja: ő olvasta.

- Hogy olvastad volna? - mondom. - Mikor olvastad?!

- Ne beszélj - aszondja, és elkezdi fölmondani nekem. Tényleg olvasta! Szóval, az mindent tudott!

Ilyen volt. Ezt vesztettem!

Okos nő volt de egybe mégis buta volt. Abba, hogy "az apukám", meg "az anyukám". Örökké! Ugye, már ahogy megkértem feleségül, és válaszolt: "húsvétkor hazamegyünk" - abba is benne volt ez. Úgyhogy ezen aztán veszekedtünk is néha - habár azér én sokat engedtem neki, legtöbbször engedtem. Le is költöztünk falura! Volt egy olyan: leköltöztünk, odalenn voltunk fél évet. Mer, ugye: "Gyertek haza! Veszünk házat! Veszünk kocsit! Mindent veszünk!" Eladtuk Pesten az öröklakást, kétszázharmincezerér, lementünk hát úgy vett nekem az após házat meg kocsit, ahogy a váci püspöknek vett, a pénzt mind elnyelte odalenn a család. Ott dolgoztam fél évet - szar kis falusi üzem, csináltuk az ajtózsanért, hordóabroncsot, volt már akkor három szakmám, de ott dirigáltak nekem a jó falusiak - piszok egy helyzet volt. Építettem a feleségemnek egy fodrászszalont - szépen ott is hagytuk öt hónap múlva, jöttünk vissza Pestre, kezdtünk mindent elölről. Mer az anyósom gyűlölt engem, első pillanattól fogva, csak a váláskor tudtam meg, hogy elejitől gyűlölt, akkor megmondta. Ha száz évig élne, akkor se tudna elfogadni - azt mondta. Hogy mér, azt nem tudom, azt akkor se mondta meg.

Régi történet, mindegy már. Nem érdekes mer most lehet, hogy minden megváltozik.

Mer meg akarok nősülni. Lehet, hogy döntöttem.

És ez a kislány, az én Madonnám, ez ÖT gyereket fog nekem szülni!

Tizenkilenc éves. Hát ebből én olyat faragok magamnak, amilyet akarok! Meg - jó! - hát, én is alakulok majd hozzá. Mer két ember közt nem lehet az, hogy most én vagyok X, és akkor megfaragjam Y-t is X-nek. Szóval, nem hogy most én ilyen vagyok, akkor neked is ilyennek kell lenned! Hanem hát nekem is kell alakulni egy kicsit, meg neki is lehet. Úgyhogy ha most ez sikerül, nem kell többet az ital se - úgyis utálom! Meg majd elkezdek szépen, rendesen mindent, vigyázok a pénzemre, összerakom - minden! Mer őbelőle lehet még akármi. És fog nekem ÖT gyereket szülni! Ez fog, ez fog nekem!

Én már megpróbáltam sokmindent. Átmentem sokmindenbe. De most majd szépen visszamegyek!

Mondjuk, az nem egy szerencsés dolog, hogy a nevük is egyezik, mer Mária - Mária. De egy a fontos: szeretni egymást. Az meg megvan! Aztán a többi, az alakul úgyis! Egy kicsit majd veszekszünk biztosan no hát, ezt már meg is kezdtük. Mer a szülei - tudja fene, nem szeretnek, vagy valami bajuk van, azt mondják, öreg vagyok hozzá, meg mit tudom én. Mondtam neki:

- Gyere! Elveszlek feleségül! Gyere!

Hát nem soknak mondtam még én, hogy "elveszlek feleségül"! Ő meg erre vágyott, ezt álmodta - mer már gyerekkora óta ismerjük egymást. És mégis, azt mondja rá:

- Igen, de hát apukám...

- Ne az apádat mondjad! - mondom neki. - Vagy akkor menjél apádhoz, vegyen feleségül az apád. Az apád csináljon neked gyereket!

Mer már az első feleségemmel is ez ment, hogy "de hát anyu", meg hogy "hát az apukám"! - Jól van - mondom neki -, feküdj le akkor az apáddal! - Hát énnekem is van anyám meg apám! Hát azokkal kell törődni nekem már? Ha egyszer mi szeretjük egymást! Ugye: a gyerekek felnőnek; összekerülnek; új család lesznek - még mikor nincs is gyerek, már csak család az! -; hát akkor tudomásul kell venni, hogy az a régi család megszűnt, új van helyette, erre kell már figyelni! Nem mindig hátrafelé! Hát mi még mindig egy család leszünk, mikor az öregjeink már föld alatt lesznek! Hát akkor mi vagyunk az érdekes, nem mások! És nem lehet egy életet úgy leélni, hogy "de az apukám meg az anyukám"!

Öreg meg nem vagyok! Hát elismerem: harminchárom éves vagyok, tizennégy évvel idősebb - de az még nem jelenti, hogy öreg vagyok!

De nem érdekes. Mer amúgy meg minden nagyon jó. Jön az én Madonnám, akibe én megtaláltam mindent! Amit már nem is hittem volna! Már nem reméltem, hogy ŐUTÁNA megtalálom - és bejött!

Mer szerintem a házasság nem abból áll, hogy én dolgozok, ő dolgozik, munka után fejre állok, ami pénz marad, leadom, ő kimossa a gatyámat - ez egy nulla, nem házasság! A házasság először is a szexuális élettel kezdődik. És ővele ezt is megtaláltam!

Pedig ebbe igényes vagyok! Úgy szoktam mondani: én kultúrember vagyok. Énnekem az nem elég, ahogy a legtöbb csinálja, hogy este ráfordul arra a nőre, aztán lefordul róla. Mer - kimondom magyarul - baszni akárki tud! Baszni a kutya is tud, ugye, ráugrik arra a másikra, durr, durr, kettőt bevág neki - kész, megvan a kiskutya! -, csak engem ez így nem elégít ki. Én soha nem is csináltam így, a feleségemmel se, hogy két perc alatt, csak úgy odavágjak neki, hát ez olyan primitív dolog! Mindig, mikor ilyesmit hallok, ég a pofám, szégyellem, hogy férfi vagyok! Hát ez a nőnek a megalázása így! Hát EMBEREK vagyunk, eszünk van, lelkünk van! Énnekem a szexuális élethez hozzátartozik az is, hogy megsimítom az arcát, meg ő is az enyémet, szólunk egymáshoz! Ezt nem lehet két perc alatt elintézni! Én különben mindig csak egy numerát szoktam. De az akkor eltarthat három óra hosszát, vagy eltarthat akár reggelig! Na, erre mondom, hogy én kultúrember vagyok. Köpködnek is érte! Mer én ezt nem is tagadom, én ezt vallom is. De köpködnek érte sokan, valahogy úgy veszik, hogy ez erkölcstelen dolog!

- Fujj - aszondja -, te disznó!

- Hát te meg akkor paraszt vagy! - mondom neki. Ugye: csinált két gyereket, kétszer két perc alatt, aszt asziszi, hogy ő a Jani! Közbe meg fogalma sincs, hogy mi az a szex!

De most evvel a kislánnyal megtaláltuk egymást, ebbe is megtaláltuk egymást. Úgyhogy a kocka el van vetve. Jön, most már jönni fog. Odaadtam neki a lakáskulcsot is, megmondtam neki:

- Gyere! Gyere haza! Az otthonomba, az otthonodba! Feleségem leszel! Ne az apukáddal törődjél, velünk törődjél! Gyere HAZA!

Jön is majd, fog jönni. Úgyhogy most már ez a szakáll is neki készül, neki nő. Nem is akartam én újra szakállt növeszteni, a fenének, nem lesz szakállam, úgyis annyira cikizték! De nem, aszondja, neki tetszik. Hát, ha neki tetszik, akkor hadd nőjön! Akkor mit érdekel engem, hogy kinek nem tetszik?! Hát ő az első, nem?! Szóval, ez a szakáll most neki nő. Mer az első szakállam, az magam miatt volt, nekem kellett - hát ahogy a feleségem elment, akkor növesztettem -, de ez most az övé lesz, a Madonnáé. Meg minden az övé lesz! Mer neki köszönhetem, hogy élni szeretnék megint. Ötször próbáltam meghalni, nem ment, nem tudtam jól megkötni a hurkot - most már tudnám, de most meg élni akarok. Élni fogok, nem fogok piálni se. Mer ha jön a Madonna, akkor nem lehet. Mer még egy csalódást már nem viselek el!

Megmondom őszintén: a szexbe, ebbe az egybe nem egészen stimmeltünk a feleségemmel. Mer gyönyörű nő volt! Gyönyörű nő volt, álmodni se tudok szebbet nála - hát ezér is nem lehet elfelejteni. De hogy egészen őszinte legyek: az ágyba nem stimmelt a dolog.

Rengeteget gondolkoztam én ezen - mer már nem tudtam, hogy melyikünk a normális, én vagy ő. Meg kérdeztem is másokat, nálam okosabbakat, hogy hogy van ez. Én úgy gondoltam, hogy a mi korunkba, a mi fiatalságunkba az a normális, ha én, mondjuk, másnaponkint szeretnék házaséletet élni a feleségemmel. És nem az, hogy csak hetenkint egyszer, vagy másfél hetenkint! Hogy másfél hétig semmi! Hogy már a szemem majd kiguvadt! Másfél hét után - na jó, akkor jött egy gyönyörű éjszaka -, utána: bumm! Petefészekgyulladás! Két hétig megin semmi! Megmondom őszintén: én a nyóc év alatt, míg együtt voltunk, többször vertem ki a - a vécébe, mint ahányszor a feleségemmel basztam! Így voltunk. És mégis szerettem! Mer szerettem. Hogy magyarázzam ezt meg?

Szóval kínlódtam, néha nagyon kínlódtam. Kórházba voltam egyszer, a gyomrommal, egy hónapig voltam benn. És hát nem értettem sehogy a dolgot, szóltam is az orvosnak, mondom neki:

- Doktor úr - mondom -, gyanítom, hogy valami probléma van nálam, mer hatszáz pattanás van a homlokomon!

Megnézi, aszondja:

- Nem érdekes. Kérjen kimenőt.

Mer olyan hely volt ez, hogy elég szabadon voltunk, lehetett kérni egy-két nap kimenőt.

De semmit nem értettem a dologból, csak néztem.

- Kime-nőőt? Hogyhogy kimenőt?

- Hát - aszondja - menjen haza. A feleségihez! Basszanak!

Na, így értettem meg, nagy nehezen. Az egészet! Hogy a férfi ezt nem bírja! A férfi nem lehet egyedül! Mer ilyen bajok lesznek, ha mindig csak halmozódik, halmozódik benne az a kromoszóma! Fölmegy a fejibe, az agyára! Mer nőknél ilyen nincsen. A nő, az minden hónapba letisztul. Huszonnyolc vagy huszonöt naponkint, ki hogy - letisztul a nő, visszaáll nullára! Egy nő bírja, egy életen keresztül is bírja! De a férfi nem. Az belepusztul.

Én szerettem a feleségemet - hát hű voltam hozzá. Még akkor is, ha sokszor éhesen hagyott. Úgyhogy a nyolc év alatt, amíg együtt voltunk, én összesen ha kétszer voltam hűtlen hozzá, vagy, mondjuk, háromszor. De az se az én bűnöm volt! Mer tőle indult, tulajdonképpen őtőle! Mer, ugye, ott éltünk ketten; akkor hát neki voltak barátnői, lányok; azok gyakran odajöttek, ott buliztak, a végin sokszor ott is aludt egyik vagy másik - hát ez olyan dolog, hogy az embernek addig húzzák a madzagot, amíg egyszer ráharap. De ebből nem volt soha probléma, ó, dehogyis volt! Mer nekünk volt egy megállapodásunk egymás közt. Hogy hűséget nem követelünk egymástól. Mer vagyunk annyira modern emberek! Én megmondtam neki, még a kezdet kezdetén, megbeszéltük szépen:

- Én hűséget nem követelek. Hűséget nem - csak azt, hogy engem SZERESS! Hogy amíg élsz, mindig csak szeress! Hogy SZERESSÜK egymást!

Ilyen megegyezésünk volt - dacára annak, hogy két helyen is elmondtuk, hogy "holtomiglan - holtodiglan", "jóban - rosszban", meg egyebek. Hát ez már egy szöveg, ugye, ami polgárilag is meg templomilag is kötelező - hát természetes. Hát nem lehet olyat, hogy én most odaviszek valakit a pap elé vagy az anyakönyvvezető elé, és azt mondom:

- Kérem, én ezt a lányt most feleségül veszem, de azér majd ő is mehet és félrebaszhat, amennyi belefér, meg én is!

Hát ilyen nincs, meg nem is lesz ilyen soha! De ettől függetlenül: minekünk volt egy megállapodásunk, hogy modern emberek vagyunk, hűséget nem kérünk a másiktól.

Az aztán már más lapra tartozik, hogy rosszul esik az embernek, amikor...

Mer ő aztán élt is evvel a szabadsággal. Csak viszont ő már nem énrajtam keresztül, ahogyan én az ő révén!

Rosszul jött ki, nagyon. Azér is, mer én akkor kórházba voltam. Ugye, az asszonyt is, amikor terhes meg mikor szül, nem illik megcsalni. Amikor nagy hasa van - az úgy disznóság! De ugyanígy engem se illik megcsalni, amikor kórházba vagyok! Beteg vagyok, és nem jöhetek haza! Hát nem disznóság az úgy?!

Mindegy, már nem érdekes. Mer azér nem lett ebből baj miközöttünk soha. Meg nem is ilyen miatt ment el. Nem tudom, mér ment el...

Én keresztény vagyok. Szóval: nem szeretem a bűnt. De legfőképpen a hazugságra haragszok - azt utálom! Sokáig tartottam a vallást, gyóntam-áldoztam hetente - de nekem soha olyat nem kellett gyónni, hogy "hazudtam", mer nem hazudtam! Ez baj pedig, mer sokszor inkább hazudni kellene - de hiába, hát az nekem annyira rosszul esik, hogy nem tudom megtenni! Mondjuk, elkések a munkából - ritkán, mer nem szokásom, de hát előfordul azér. És nem tudom azt mondani, hogy karambol volt a Váci úton, vagy hogy elaludtam! Hanem nekem muszáj elmagyarázni, hogy hát nő volt nálam, és nem tudtam kirúgni, még aktusba voltunk - meg egyebek. A hülye fejemmel, hogy röhögjenek ki! De a feleségemmel is így voltam: én soha nem tagadtam le semmit, mi soha nem hazudtunk, mindent megmondtunk egymásnak! Volt egyszer egy olyan: Értem jöttek a barátaim - szóval, homokosok, ilyen régi kapcsolatok, megkerestek, egyszer csak értem jöttek. Már két éve nős voltam - egyszer csak betoppantak, hogy menjek velük. Egy buliba. Elvittek. Nagy buli volt, sokan voltunk - nem részletezem. Négy órára kellett volna megjönnöm a munkából - megjöttem éjjel egykor. És mindent elmondtam a feleségemnek! Hogy hol voltam, mi volt - mindent! Nem kellett volna. Nem szabadna igazat mondani. Néha hazudni kell! De nem tudok. Nem azér - nem volt ebből se probléma, nem ezér mentünk szét, á, dehogy azér! De csak bántottam vele a feleségemet. Nem lett volna szabad. De mit csináljak? Nem csaphatom be!

És én a hűtlenségbe is ezt nem szeretem, hogy BECSAPOM vele azt a másikat! És az már BŰN! És én utálom a bűnt!

Ahogy a feleségem itthagyott, én nagyon készen voltam. Aztán - nagy szomorúságomba - elkezdtem gyűjteni a nőket. Hát, egészséges lény vagyok, a test megköveteli a magáét, okom is volt rá, módom is hozzá - zabáltam a nőket. De egyet azér nem tettem soha. Hogy én VALAKINEK VALAMIJÉT elvettem volna - olyan, amióta élek, nem fordult elő. Én még asszonnyal nem voltam! Másnak a feleségéhez nem nyúltam!

Ezt én gyűlölöm, aki ilyenbe belemegy, azt én legázolom! Egyszer volt ilyen, igen, egyszer lett volna. Idejött, eljött, és akkor kiderült, hogy asszony, férje van. Hát elzavartam. Mondtam neki, hogy húzza el a csíkot, de rögtön, de azonnal, mer átmegyek darabolóba!

Mer ez nem, hát énnekem ez nem megy! Az ilyent én nem pártolhatom! Hogy asszony, van neki férje, együtt vannak, van neki esetleg két gyereke is, és akkor - na nem. Mer jó, rá lehet mondani: nem magántulajdona senkinek az a nő, hanem egy másik ember, hát azt csinál, amit akar. De akkor minek házasodtak össze?! Hát felnőtt ember volt már, amikor elmondta, hogy "holtomiglan - holtodiglan", hát gondolta volna meg akkor! Hogyha valaki megszeret egy lányt, elveszi feleségül - a szó is így mondja: "elveszi" -, az a felesége lesz, az övé. Jó, nem magántulajdon, de azér csak az övé! Mer úgy se lehet házasságot kötni, hogy na, most összeházasodunk, aztán egy év múlva majd elválunk, így nem lehet! És hát elmondjuk ott kétszer is, mer egyházilag is elmondjuk, meg polgárilag is elmondjuk, amikor összekötözik a kezünket, hogy "holtomiglan - holtodiglan", meg nem is csak úgy hivatalosan, hanem hát magunk között is elhatároztuk, hogy együtt akarjuk végigélni az életünket! Rendbe van: ez csak egy szó, szöveg. Mer nem tudhatjuk, hogy mi következik. De azér tiszteljük meg ezt a szót is annyira, hogy ne csináljunk klozetot a szájunkból! - Szóval én ilyet nem tudtam elkövetni soha, egyszer se. Hogy valakinek valamijét elvegyem. Még pénzét, kutyáját, macskáját se, egy tányér levesét se - nemhogy FELESÉGÉT! Ebbe én nagyon konzervatív vagyok!

El fogom venni feleségül a Madonnámat, lesz megin feleségem. Mer jó, az a házasságkötés csak egy papír, nem változtat az semmin, ha már úgyis együtt vagyunk. De azér mégis! Hát úgy törvényes az, nem? Meg a gyerek is! Meg szóval SZEBB az úgy, SZEBB!

Elveszem feleségül - de még többet is mondok: nem is fogom megcsalni. Mer nem lesz arra SZÜKSÉGEM! Mer merem állítani: hogyha egy férfi megcsalja a feleségit, vagy a felesége azt a férjet, az nem attól van, hogy olyan nagyon "csapodár"! Hanem az mindig a másiknak a bűne! Mer tessék: strapálja le úgy az ágyba, hogy annak már ne kelljen elmenni sehová! Hogy ne is tudjon elmenni máshová! Kapja meg a száz százalékot otthon, akkor nem megy el! Szóval: HA SIKERÜL most ez a házasságom, én hűséges leszek. Mer nem is leszek rászorulva másra.

De sikerülni fog, sikerülni KELL!

Habár nem könnyű...

Mer nagyon szép nő volt a feleségem, ilyen jó nőt még filmen se láttam. Itt lóg most is a képe az ágyam fölött - az esküvői képünk, kinagyítva, keretbe. Ugye, katolikus vagyok; ez itt egy elég értékes festmény, Krisztus az Olajfák hegyén, másolat, de elég értékes, meg nagyon szép festmény; mellette meg az esküvői kép, azután meg a kereszt - a kereszt azér, mer azt a paptól kaptuk, amikor esküdtünk. Na most, ugye, ez olyan dolog: férfi vagyok. A test éhes - hát ugyanúgy, ahogy a gyomor enni kér, a test is követel! Szóval van, hogy hozok ide valakit. Hát nem vagyok remete! És hát egyszer is hoztam haza egy lányt. Először volt itt.

- Ki ez a képen? - azt kérdezi a lány.

Mondom neki: - A feleségem, aki a feleségem volt.

Hát, hogy vegyem le a falról! A képet, a feleségem képét, az esküvői képünket!

No, szóval - hát elzavartam. De magyarosan!

- Hát mit gondolsz te, édes? Hát most én a te kedvedér azt gyalázzam meg, akivel nyolc évig boldog voltam?! Hát ki vagy te, minek nézed magadat? Kis ribanc vagy, egy kurva! Veszed szépen a kabátodat, és elmész innen a jó édesanyádba!

Kizavartam, kidobtam. Hát engedelmet kérek! MI JOGON mond ő ilyet, hogy tegyem onnan el a feleségem képét?! Meg tudtam volna fojtani!

- Az a kép ott van, és ott is fog maradni! Na nyomás, kifelé innen!

Elment. Félóra múlva meg visszajött. Nem esett több szó a képről. Csak most, ugye, ez olyan dolog: ha majd megnősülök, mégiscsak le kell venni onnan azt a képet. Mer hát a régi feleségem képe alatt feküdjünk le, ott éljek házaséletet?! Hát ugye, egy képtelenség elgondolni is! Hát hogy esne az egy nőnek, egy feleségnek? Hogy ő szeret engem, én is őt, és én meg még mindig a régire gondolok közbe! Szóval, hogyha megnősülök, ezt a képet csak le kell venni, el kell zárni valahova, eldugni, meg leszokni a gondolatról is, hogy hogyan simogatott meg a régi feleségem, hogyan csókolt...

Csak ez meg nem megy. Hát, nyolc évig szerettem, meg szeretem most is! Nem tudom levenni azt a képet! És ezér nem tudok lépni! Hát ahhoz, hogy én újra megnősüljek, ahhoz még JOBBAN meg kell szeretnem valakit, mint ahogy a feleségemet szerettem!

De hát akkor meg? Hát így éljek?!

Volt itt a múltkor is olyan tömegnyomor, hogy csuda. Öt nő, egyszerre! Éppen fizetés volt, bevásároltam, kaját, cukrot, konzerveket, zsírt, két üveg konyakot, cseresznyét is, hogy legyen, ha valaki jön, hát tudjak reprezentálni - amikor összeakadtam velük. A kocsmába. Öt szakadék! A suska a zsebembe, hát ugye...

- Na, mit iszol?

Hát, ő egy Napóleont.

- Napóleont? Jó! - kértem neki Napóleont. Meg mind az ötnek!

Szóval: menekültek. Állami gondozottak, öt csaj, mind kiskorú, megszöktek, nincs hova menjenek, fillérjük sincs. Én meg hát nagyon emlékszek még a nyomorra, mer én is voltam benne. Nagyon tudom, mi az, mikor az ember éhes! Elvittem őket haza. Mind az ötöt.

Itt voltak két napig. De mindent fölettek. A két kiló zsír úgy eltűnt, mint a kámfor, a cukorból egy kristályszem nem maradt, megették azok még a babérlevelet is! A konyakból - finom konyakot vettem - egy kortyot én nem ittam, mind elment! Itt maradtak, amíg a festett mintát is le nem ették a falról.

Öt csaj, öt szakadék. Tele volt velük ez a pici szoba. Nem nyúltam egyikhez se. Hát mit csináljak velük? Kimentem inkább a vécébe, elintéztem magammal a dolgomat.

Harmadik nap elmentek, továbbálltak. Nem maradt egy húszasom se a fizetésből. Maradtam megin egyedül. Hát nagyon kibasztam magammal, kétségbe voltam esve! Valahogy úgy voltam: ezér most meg kell bűnhődni! Üresen van a szenespincém, mer olajjal fűtök, nem veszek szenet; kis fülke, lécajtóval; oda behúztam egy deszkapriccset, rá takarónak egy rossz kabátot, bevittem magammal egy literes üveg vizet, egy gyertyacsonkot - magamra lakatoltam az ajtót. Ott kuksoltam negyvennyolc órát. Se kaja, se pia, se cigi, semmi - ott ültem két napig a sötétbe, hallgattam a patkányokat, lökdöstem le őket a priccsről. Muszáj volt elbújnom! Annyira haragudtam magamra!

Van úgy néha az ember, hogy egyedül akar lenni, nem jó, hogyha szólnak hozzám, rossz, hogy van valaki a közelembe. De általába inkább az a baj, hogy nincsen senki. A munkába egész nap emberekkel vagyok - sokszor nem is jó, zavar, utálom -, akkor kijövök, hazajövök - itthon meg mi van? Semmi. Csak ülök, egyik fotelból a másikba - ha három fotelom lenne, a hármat váltogatnám. Ülök - mit csináljak? Beszéljek a falnak? Mint a hülyegyerekek a Hárshegyen? Már az egy ünnep, ha valaki rám nyitja az ajtót! Előfordult, hogy egy munkatársam berúgott, és nem mert hazamenni. - Gyere - mondom neki -, aludj nálam! - Jött, itt aludt. Már az is jólesett! Hogy mégis van itt valaki, alszik, de hallom a szuszogását, átfordul a másik oldalára, él...

Egyedül lenni, egyedül élni - az nagyon rossz. Pokol! Hát ezér iszok! Nem bírom itthon - állok fel, megyek a kocsmába! Hát egyszerű ez: TÁRSRA van szükségem! Hát mindenkinek társra van szüksége! És mindenkinek van társa, valakije, akivel együtt van, anyja vagy felesége, szeretője, mindegy, csak egy ember legyen mellette, TÁRS! Hát egyszerű ez. Amilyen egyszerű én magam is vagyok! Mer egyszerű ember vagyok: csak BOLDOG akarok lenni, semmi más! Mindig csak erre az egyre vágytam! Már mikor megismerkedtem a feleségemmel, meg már azelőtt is, mindig, mióta a szememet kinyitottam! Egy kis nyugodt életet szeretnék, azt, hogy szépen dolgozzak, legyen egy feleségem, várjon haza, amikor hazamegyek a munkából, egy tányér levest elém tegyen, meg odajöjjön a gyerekem, és azt mondja nekem, hogy "édesapa"! Hát csak ennyit!

Sok ez?! Sok: a BOLDOGSÁG! De mindenki erre vágyik! Meg mindenki erre is születik! Mer nem arra születünk, hogy rablók legyünk, vagy iszákosak, nyomorultak, öngyilkosok! A boldogságra születünk! Hát ezér keresem én is. Mer állandóan csak ezt keresem. A TÁRSAT, meg a BOLDOGSÁGOT!

ÁLLOK A KOCSMÁBA, piálok. Ez most cseresznye, egy fél cseresznye. Ebbe a kocsmába ez az első még. Viszont ma este ez már a negyedik kocsma.

Nem dicsekvésből mondom, mer nem lehetek büszke rá, de annyi pálinkát iszok, mint más vizet. Egy liter, másfél liter egy este simán lemegy. És ez sok. Nagyon sok, elismerem. Pénzbe is sok, nagyon sokba kerül. Ezér kell a kocsma. Mer elmegyek néha jó helyre is, szépen fölöltözve - de a kocsmába öthúszér kapom meg a fél cseresznyét, ha viszont bemegyek érte egy presszóba, fizetek tizenkettőt, vagy többet is. Hát nagy különbség! Ha megiszok egy liter pálinkát, az húsz féldeci, tizenkét forintjával az rengeteg pénz! Kétszáznegyven forint! Kocsmába meg ugyanazt megiszom százér. Ezért járok kocsmába.

Itt lakok a hatodik kerületbe, hát itt minden sarkon van egy kocsma. Ha kijöttem a gyárból, elindulok. Nem szeretek kocsmába tartózkodni, utálom a kocsmát - úgyhogy nem sokáig álldogálok. Bemegyek, ha van ismerős, köszönök, lehajtom a féldecimet, öt percet várok, megyek. Megyek a másikba! Körbemegyek. Jól megszívom magam - akkor hazamegyek, lefekszek. Úgy aztán már nem sokat gondolkozok - alszok.

Csak töményet iszok, nem szeretem a sört. Nincs türelmem hozzá! Ha megiszok két korsó sört, az egy liter! Attól kimegyek kétszer pisilni! Arra meg kinek van cérnája, hogy percenként szaladgáljon? Ha egy liter pálinkát megiszok, attól is kétszer pisilek - de viszont akkor avval rendbe is vagyok.

Csak viszont a máj nem bírja a töményt, a máj kikészül. Utánaérdeklődtem ennek, megmondta az orvos: ilyen iramot fél évig lehet bírni. A Vasember meg már két éve csinálja! Még most megy. Sőt! Azelőtt én beteges voltam, gyomorfekélyem volt, meg egyebek; ahogy a feleségem elment, átmentem púpútevébe, piálni kezdtem - azóta semmi baj. Ennyi meló meg annyi pia - van, aki összerogyna egy hónap alatt. A Vasember bírja! No persze, tudom: még talán egy évig csinálhatom, legföljebb egy évig. De minek hagynám abba? Mit csináljak helyette? Gondolkozzak?! Elég volt, hát fölkötöm magam megin, ha gondolkozok! Kezdjem el félrerakni a pénzt? Minek? Mikor a feleségem elment, százezer forintot vitt magával! Most kezdjem elölről, hogy megin elvigye egy másik? Ha a kutya valamit nem jól csinál, odavágnak neki, akkor még esetleg egyszer megcsinálja, de harmadszor már nem. Pedig az egy állat, egy értelmetlen állat. Az ember különb az állatnál. Én ember vagyok, eszem van, nekem ha egyszer odavágnak, másodszor ugyanúgy már nemigen lépek! Hülyeség. Inkább iszok! Bűnnek nem érzem! Okom meg van rá!

Jár ide egy ember, alkoholista. Sokszor látom, szőrös, koszos, koraöreg ember, lehet, hogy csak negyvenéves, de néha száznak is kinéz. Elég sokba jön nekem, mer havi két-háromszáz forintom mindig elmegy rá: semmi közöm hozzá, de sajnálom, mer olyan szerencsétlen, hát hozok ki neki italt, vagy adok neki pénzt, egy tízest vagy húszast -

- Igyál - mondom neki -, igyál valamit, vagy egyél, ha éhes vagy!

Szóval, nem hogy letarhál, mer én adok neki, magamtól, mer sajnálom! Hát - alkoholista. De biztos megvan rá az oka! Mer ok nélkül semmi sincs. Én azt nem tudhatom, hogy pont ennek mér kell inni, de valami oka biztos van! Hát nem úgy jött a világra, pohárral a kezébe! Valami biztos a kezébe adta! Ki tudja, mit tettek neki, hogy bántak vele! Vagy ugyanilyen dolog: az a nő, aki kurva lesz - hát az se annak született! Annak is volt egy története, ami odavitte! Apám intézetbe nevelő, állami otthonba. Piszok rossz gyerekek vannak ott - de mindnek van valami oka rá, hogy ilyen legyen! Az apja iszik, az anyja kurva, elválnak - a gyerek megy intézetbe, ilyen lesz. Na, így megy tovább a világ! Szóval: mindennek megvan az oka!

Na, igyunk. Én bírom! A munkát is, a piát is! El is neveztem magam Vasembernek.

Onnan jött ez, hogy olvastam még valamikor az Én Újságomba - egy régi hetilap volt ez, gyerekek részire, megvan a nővéremnek is, szépen bekötve -, olvastam ezt a folytatásos regényt, a Vasember-t. Pósa Lajos írta át az ifjúság számára valakinek a rendes regényéből, a szerző engedélyével, és az Árvízi Hajósról szólt, Wesselényi Miklósról. Hát ezt a folytatásos regényt én csudára szerettem! A Veselényi Miklóssal máshol is találkoztam már, sok regény szól róla, volt a Fülesbe is egy képregény a történetéről - na, különben is imádom a képregényeket, el van téve nekem minden Füles, tizennyolc éve gyűjtöm, lassan már egy mázsa, nem férek tőle a szobába -, Kocsmáros rajzolta, aki nemrég halt meg, nagyon jól sikerült rajzok voltak. Szóval, ugye, egy HATALMAS ember, mint a bika, és mindent kibír. Birkózik a jeges árvízzel, minden - nohát, ugye a Vasember, ahogy a Pósa Lajos nevezte. Hát én hatalmas nem vagyok, mer hosszú vagyok, de vékony inkább - de amúgy én is ilyen Vasember vagyok, mer mindent kibírok. Annyi munkát, mint három másik erős ember. Annyi piát, hogy mindenki más földobta volna már a talpát, hát a máj fél évnél tovább nem bírhatja ezt - az enyém meg bírja. Ott van az a pincelakás, csupa salétrom a fala, azt mondják a házba, hogy fél évig szokás benne kibírni - én már lassan másfél éve bírom. Itthagyott a feleségem, ötször lettem öngyilkos - élek! Szóval, van valamicske rokonság köztünk, mer nem fog rajtam semmi! Vasember vagyok!

Két éve lesz lassan, hogy a feleségem elment. Egy hónap múlva lesz két éve! Sok minden volt azóta. Sok minden, mer nem vonultam kolostorba - hát nem, mer tizennégy nőt fogyasztottam azóta, tizennégy nőt a két év alatt. De sok köszönet nincs az egészbe. Mer csak ráfázok! Mer én szeretek. Mer én nagyon tudok szeretni! De mindig, ez mindig bejön! Pedig már nagyon vigyázok, hogy ne szeressem, mert már félek! - hiába. Megszeretem - aztán elmegy. Én meg belebetegszek.

Nem szabadna szeretni. Mer ha az ember szeret valakit, akkor elvárná azt is, hogy cserébe is szeretetet kapjon. Hát fifti-fifti, nem? És ez az, ami nincs. Pedig mást én nem is várok, énnekem semmi más igényem nincsen! Soha semmi mást én nem kérek! Csak hogy SZERESSEN ő is! A többi nem érdekes! De hát, úgy látszik, ez is túl sok. Szóval, túl igényes vagyok! Nem kéne szeretni, csak úgy, hogy na, egy estére, hogy na, tartsa szét a lábát - és kész! De mit csináljak? Ebbe nem tudok parancsolni magamnak. Ez nem olyan, mint mikor föl akarok állni - fölállok, le akarok ülni - leülök -, a szívnek nem lehet parancsolni! Én szeretek!! De ugyanazt nem kapom meg attól a másiktól. És elmegy. Én meg nem tudok felejteni. És beleBETEGSZEK!

Volt egy lány, Klárinak hívták. Tizenhat éves volt, én meg húsz vagy huszonkettő, még nőtlen. Udvaroltam neki, és - hát le akartam feküdni vele. Ő meg nem akarta - hát kislány volt még. De nekem nagyon rossz volt ez, haragudtam rá, és azt mondtam neki:

- Kicsi vagy te még, nőjél meg, aztán majd szóljál! - és otthagytam. Ő meg elértette - és várt. Engem várt, nem ment férjhez! Tíz évig várt rám! Ott lakott, ahol a nagymamám. Békésen. Várt előbb két évet, akkor elment a nagymamámhoz. Úgy tudta meg, hogy én megnősültem.

- Hát megnősült a Feri - azt mondja neki a nagymamám -, nem tudtad?

- Megnősült? - mondja a Klári. - Na, nem baj - aszondja -, el is válhat az még!

És várt tovább, még nyóc évet!

Amikor elment a feleségem, utána megkerestem a Klárit. És összejöttünk. Hogy volt ez? Nem is tudom: nem is voltam ESZEMNÉL akkor, annyira fájt a feleségem - és közbe meg nagyon tudtam szeretni a Klárit. Ő volt az első azután, hogy elment a feleségem.

Három vagy négy hónapig jártunk együtt. Akkor terhes lett tőlem. Én nem bántam - hát akartam én mindig a gyereket, hát az volt nekem a mániám! De akkor jött egy olyan, hogy mentem Lengyelországba jutalomútra. Indulás előtti este megmondtam neki, hogy amíg meg nem jövök, ne csináljon semmit, maradjon veszteg, majd utána beszélgetünk. Két hétre rá megjöttem - már nem volt terhes. Közbe elment kaparásra.

Haragudtam meg fájt nagyon, veszekedtem vele - hát mér kellett?! mér nem várt?! - kiabáltam rá - így maradtunk el. Írtam neki azután - nem is válaszolt. Mérnök lett azóta - de hát ez nem lenne akadály, én szerettem, nagyon szerettem, feleségül akartam venni! Mit csináljak...

Volt utána a Vera. Fél évig voltunk együtt, félig-meddig nálam is lakott - na, nem lakott éppen ott, de mindig ott volt. Szerettem, nagyon is szerettem, fél év után már annyira voltam vele, hogy hát elveszem feleségül, pedig nem voltunk egymáshoz valók: én vagyok százkilencven centi, hetvenöt kiló, ő volt százötven centi, negyven kiló. Szóval, nem tudtam megjelenni vele sehol, hát a köldökömig ért, hát zsebbe vigyem? De amúgy jó volt minden, nagyon jó. Pedig rossz életű lány volt, nagyon. Azt mondják, szeretőt pofátlanság megcsalni - nahát, ő aztán sokkal, de sokkal megtette, kollégámmal, haverommal, majdnem barátommal is, mindenkivel. Rosszul esett, marakodtunk is sokat, de ez olyan "ha megversz is, imádlak én" dolog volt, mer közbe meg nagyon jó is volt, mer senki nem volt olyan az ágyba velem, mint az a lány! És a szerelem vak. Fűvel-fával megcsalt - én meg szerettem, feleségül akartam venni!

Nohát, ő sincsen már, vége. Egyszer valamin összeszólalkoztunk, leribancoztam, ő meg adott egy pofont. Én meg megütöttem, adtam neki én is kettőt. De nagyon nagyot. Én nem bírom elviselni, ha ütnek! Pláne ha az arcomat megütik! Úgyhogy még ha beledöglök, akkor is visszaütök, mer úgy fölindulok, hogy nem számít olyankor semmi! Ugye, edződök a munkába, erős vagyok, én olyan pofont tudok adni, hogy rettenetes! Nem verekedtem én akkor, csak két pofont adtam, de - szóval, eltört a karja neki. Úgyhogy, szóval, igazi pofon lehetett. Kék volt a feje utána egy hónapig. Vége is lett a dolognak evvel.

Aztán hát volt még sok - nem sorolom föl mindet. De én már mindig előre féltem! Hogy megszeretem, aztán elmegy. Mer elmegy! Hát ilyen dolgok, ugye: húszéves lány meg tizennyolc éves lány - én meg vagyok harminchárom. Már előre rettegtem, mer tudtam, hogy az a tizenhárom év, ami köztünk van, az sok. A tizenöt meg pláne rengeteg! Hát biztos, hogy ott fog hagyni! Mer nem valók vagyunk egymáshoz, már a kor miatt se. Most, ugye, mit tudjak én beszélni ővele? Hát az a tizennyolc éves lány, mit tudhat az még? Szóval, egy erőltetett dolog ez, mint mikor egy professzor beszélget egy paraszttal. Az én világom más már, mint egy tizennyolc évesé! Mintha ő egy négyéves gyerekkel beszélgetne, olyan ez! Szóval hát, megérti az ember: hiába tetszik nekem, hiába szép énnekem az ő fiatalsága - mi csak az ágyban találkozhatunk. Az meg, ugye, kevés. Énnekem kevés.

Na, igyunk.

Én csak aludni járok haza. Felkelek fél ötkor, bemegyek hatra, ott vagyok este hatig. Mikor kilépek, fél hét, sokszor hét óra már. Fél héttől, mondjuk, fél kilencig van két órahosszám rá, hogy igyak. Akkor aztán iszok! Nem soká, mondjuk, fél kilencig, kilencig, mer le is kell feküdni valamikor, hogy pihenjek, hogy holnap megin dolgozni tudjak. És ez így megy hónapok óta, meg évek óta már!

Nem jól van ez így.

Dolgozok tizenkét órát. Az ÉLETEMET ott töltöm a satupad mellett! Nem KELL nekem ennyit dolgozni, nem KÖTELEZŐ! Csak hát, a munkáér adják a suskát. A korpát. A pénzt! Az meg kell. Mer azér lehet megvásárolni mindent. MAJDNEM mindent!

Mer nem mindent, azér mégse mindent. Mer szerelmet nem lehet pénzér vásárolni. BOLDOGSÁGOT nem kapok pénzér!

Mer ha egy nőnek pénzt adok, megkérhetem, hogy mondja: "Szeretlek, szerelmes vagyok beléd!" Mondja ő! Ha elég pénzt adok neki, tízszer is elmondja! Csak sajnos én nem hiszem el neki. Nem tudom becsapni magamat, mer csalhatatlan vagyok ebbe. Látok az ujjhegyemmel!

Szóval, mégse stimmel itt valami! Szóval, mégis hiába dolgozok?

Amikor a feleségem...

Már utálom, hogy mindig csak "a feleségem", "a feleségem", "a feleségem"! Hogy örökké csak...

Szóval - mit akartam?

Nyolc évig, amíg együtt voltunk, én minden hétköznap telefonáltam neki. Mer túl hosszú volt a nap - reggel elváltunk, délelőtt vagy ebéd után már hiányzott, nem bírtam estig, fölhívtam. Minden áldott nap! Csak legalább ennyit:

- Hogy vagy? Jól? Hm? - kész. De minden áldott nap!

Minden áldott este úgy feküdtünk le, hogy átöleltük egymást, úgy aludtunk el. Nem is tudtunk volna elaludni másképp! Még mikor kicsi gyerek voltam, láttam otthon: apám hanyatt feküdt, anyám meg a vállára tette a fejit, úgy aludtak. Nahát, ugyanígy csináltuk mi is! Ide a vállamra a fejit, "az ő kicsi helyére", így mondta: lefeküdtem, és akkor - "jöhetek az én kicsi helyemre?"

- Jöhetek az én kicsi helyemre? - aszondja még az utolsó este is! Odafeküdt a vállamra, átöleltük egymást, úgy aludtunk!

Reggel: hogy ő délután elmegy orvoshoz. Mer taknyos, náthás, fáj a feje - tényleg beteg volt. Jó, persze, menjél! Elment. Orvoshoz! Többet nem láttam. Csak a tárgyaláskor.

Én aszittem, beleŐRÜLÖK! Hát eszem ÁGÁBA se volt, hogy otthagy! Még előtte egy hónappal, egy ilyen baráti összejövetelen - többen mesélték utána -, valahogy szóba jött, és azt mondta: ő ki se bírná, ha én elhagynám őt, ő belePUSZTULNA! És akkor, egy hónap múlva...

Utána én nem tudtam enni. Két hétig SEMMIT nem ettem, egy falatot se! Mer ha ettem egy falat kenyeret - én akartam volna! - , akkor kettőt kihánytam. Képtelen voltam - mer mindig együtt szoktunk enni! Egy pohár vizet nem tudtam meginni, már ki voltam száradva teljesen, olyan voltam, mint a gumi! Nyócvan kilóról lefogytam hatvankettőre, a lábam, mint a léc, csak a térdkalácsom maradt belőle! Tisztára meg voltam zavarodva. Ötször próbáltam öngyilkosságot, akkor ideggyógyászat, ideggondozó, minden - ajaj...

Aztán nagy sokára írt, hogy el akar válni. Hát mit csináljak? Ha egyszer azt mondja: "El akarok válni!" Mondjam azt, hogy én nem válok? Hát attól már nem fog visszajönni, nem fog újra megszeretni engem! Hát persze, jó, váljunk el akkor. Hát, ha így látod jónak, akkor váljunk el. Mit mondjak? Elváltunk. Törvényesen elváltunk.

Úgy szerettük egymást, mint két gyerek. Hát hogy lett ennek vége? Fogalmam sincs. Mer énbennem mai napig se lett vége! Ha előjön ez a dallam - pedig sokszor előjön, a rádióba is elég sűrűn játsszák -, hogy "várlak minden éjjel, várlak minden reggel, várlak mindenemmel" - én most is sírva fakadok. Mer így várom én most is! Két éve már! Hát egy héten hatszor álmodok vele! Várom! Pedig tudom, hogy nem fog már jönni. Az életbe nem fog jönni már! Hát ismerem! Mer büszke. Roppant büszke! Hát ezért is szerettem úgy! Tudom jól: ha kiBELEZIK, akkor se lehet rávenni, hogy visszajöjjön már! Ha egyszer ő elment! Mégis várom. A legnyomorultabb ember vagyok a világon! Most már lassan hárommilliárd ember él a Földön, hát nem sokat számít egy; kis porszem vagyok ennyi közt - de az én fájdalmam a legnagyobb! Mind közt a legnagyobb!

A feleségem volt. Szeretőm volt. Barátom volt. Anyám, lányom volt, mindenem volt! Mindent elvesztettem vele. Már nem is feleségem. Elment orvoshoz. Két éve. Nincs. Elvesztettem a feleségemet. A barátomat. A szeretőmet. Az égvilágon mindent elvesztettem.

Én katolikus voltam. A fél életemen keresztül szolgáltam az Istent. Szolgáltam, mer minden héten ott voltam a templomba, gyóntam, áldoztam, mindenbe úgy éltem -

de akkor mér büntetett meg ennyire?! Hát érdemeltem?!

Azt mondja a Biblia, hogy Isten azt veri, akit szeret. De hát akkor engem ne szeressen inkább! Mer mi a jó nekem abba, ha szeret, meg ver?! Engem ne verjen! Ne szeressen, hagyja inkább, hogy boldog legyek!

Nekem ő minden volt. Nemcsak arra kellett, hogy megfőzze a kaját, kimossa a gatyámat, este megágyazzon, nemcsak egy nő volt, egy darab élő hús, nemcsak annyi, hogy este széttegye a lábát, hogy ráforduljak meg leforduljak róla - hanem FELESÉG volt. MINDEN volt nekem! És elment. Fogalmam sincs, miér tette. Hát úgy éltünk, mint a galambok! Nyolc évig! És akkor - hogy ő elmegy orvoshoz. Este jön! És sose láttam többet. Hogy ő ezt tervezte? már előre tudta? vagy akkor reggel jutott csak eszébe? - nem tudom. Engem egyik pillanatról a másikra ért. És sose fogom megtudni, mér tette. Nem is kérdeztem, hát utólag már mit beszéljünk erről! Hogy "ez nem volt jó", meg "az nem volt jó" - mire való ez? Meg úgyis hazugság volna az egész, mer jó volt! Hát jó volt minden! De visszacsinálni úgyse lehet már semmit, hiába faggatnám. Nem is érdeklődtem másoktól se, nem akartam, hogy azt gondolják: futok utána, vagy mit tudom én. Inkább öngyilkos lettem. Ötször! Kimostak. Meg megtaláltak a szomszédok. Meg kiesett a falból a szög, mer rosszul vertem be! Meg nem működött a hurok! Mer olyan részeg voltam, hogy nem tudtam megkötni! Szóval, nem ment. Még ahhoz sincsen jogom, hogy meghaljak! Most már kénytelen vagyok élni. Akkor viszont iszok! Amíg vele voltam, azt mondták, hogy iszok. Pedig mi volt az? A munkából hazafelé megittam egy korsó sört, kettőt. Hát az ivás? MOST ISZOK! Most, ha mondják, igazuk van! Mer most nem is akarok nem inni. Minden este végigjárom a kocsmákat, jól beiszok, akkor hazamegyek, előveszem azt a pár emléket, ami maradt - van egy hajtincse, meg van egy kislányruha, amit a nővérem varrt az ő szoknyájából, meg egy pár cipője is maradt nálam, ilyesmik - nézegetem őket, ülök, gondolkozok...

Nekem ez a nő - az életem. Ez nekem egy örök szerelem! Mer nem tud olyat tenni, amivel széjjelrombolná énbennem az oltárt! Ezt a szerelmet ő énbennem csak erősíteni tudja már! Most május elsején a fölvonuláson találkoztam egy régi ismerőssel, a feleségemnek kollégájával, és beszélgettünk ott egypár szót. És mondja, hogy férjhez ment a feleségem. Ott tudtam meg. Hát egy tőrdöfés, ugye. Hogy férjhez ment! Hogy valakit így szeretek, és akkor megtudom, hogy férjhez ment! Nem tudtam mit szólni rá. Utána végigjártam a kocsmákat, ittam, jól bevakszoltam. És közbe úgy figyeltem magamat: na, most mi van? most ettől akkor már nem szeretem annyira?" - Hát nem a fenét! Csak még jobban szeretem, ettől is csak még jobban! Szóval, ez egy olyan szerelem, ami nem múlik el soha!

Túlságosan szerettem, meg még most is túlságosan szeretem. Sokszor elgondolom: egy normális ember megölte volna! MEGÖLTE VOLNA! Ha előbb nem, hát ott a tárgyaláson meg kellett volna ölnöm! Le kellett volna mészárolnom, amikor ott fölállt, és azt mondta, hogy ő el akar válni! Lassan két éve ennek is - tizenhárom év múlva szabadulnék, és minden rendbe lenne! Így meg még húsz év múlva is, ötven év múlva is, száz év múlva is kínlódni fogok!

Igyunk.

Nem jó élet ez így, nem jó. Én is tudom, hogy nem jó, de elfelejtkezni se tudnék róla, mer mindig a tudomásomra hozzák, hogy nem jól élek. Hát tudom, jó, én is tudom! Hogy ez egy lejtő, amin én vagyok.

Mondják erre, hogy a lejtőn is meg lehet állni. Meg bizony! Az alján. Ott igen. Egyetlen ember van, aki meg tudna állítani a közepén is, vagy hát, ahol most vagyok. A feleségem. A volt feleségem. Aki már tudom, hogy nem állít meg. Úgyhogy - akkor hagyom. Hadd guruljon!

MOZGÓ VILÁG, 1977. 3. szám